2016. június 10. (péntek) 22:32 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal félre tesszük a bakancsot, és visszatérünk a futáshoz. Szombaton rendezték meg a 19. Kékes Csúcsfutást, amely versenyt csúcstámadásnak is neveznek. A futók a 343 méter tengerszint feletti magasságról indulnak (hozzászólásban várom, hogy melyik tenger) és mintegy 11,6 kilométer megtétele után az 1014 méter magas Kékestetőre érnek fel.

Mint ahogyan a tavaly előtti ábra is mutatja, szinte teljesen sík. Nehéz versenyről van szó, de nem teljesíthetetlen. Szokták mondani, hogy az indulók fele alföldi. Márpedig ők nem igazán tudnak rá gyakorolni. Ez a futóverseny az erőbeosztásról szól. Igaz, a többi is, de ez különösen. A rajt utáni pillanattól kezdve fokozatosan emelkedik a terep, majd a távolság 2/3-tól ez fokozódik. Mindezt tavaly előtt éltem át először, igaz akkor Mátraháza után bele-bele gyalogoltam. Idén az volt a célom, hogy a távot bele gyaloglás nélkül teljesítsem. A helyszínen nővérem és a legkisebb unokahúgom biztatott.

Mintegy 1800 nevező gyűlt össze Mátrafüred központi részén, ahol vártuk a rajt pillanatát. Először engedték elrajtolni az idősebb korosztályt, majd utánuk a babakocsis futók következtek. Utóbbiak között sokan jótékonysági futók. A többi futók két részletben rajtoltak. A második eresztésben voltunk mi is Kingával. Átléptük tehát a rajtvonalat, és a szokásos "hűha" szó kiejtése után elkezdtünk felfele kapaszkodni. Sok ismerős arcot fedeztem fel a futók között. Ismerős arc tűnt föl Sástón is, az első frissítőponton is. Balázst, a rend őrét üdvözölhettem, aki biztosította számunkra a zavartalan versenyt. 

Kingától elvált az utam, és haladtam előre, minden egyes frissítőpontnál újult erőre kapva. Sokan álltak az út szélén, szurkolva, biztatva minket. A verseny idejére az utat teljes szélességében lezárták, mivel a 24-es számú főúton folyt a verseny. Mátraháza előtt volt egy rövid szakasz, amikor lefele lejtett az úttest. Itt valósággal szárnyra kapott az ember. Mátraházára beérve újabb frissítő pont volt, sorban a harmadik. Itt találkoztam újabb ismerősökkel, akik a kordonon kívülről biztattak. Itt is vigyáztak a rendre, és itt is egy régi ismerős tette ezt, Zoli személyében. Ezt követően jött a hirtelen emelkedő. Állítólag a Kékes Csúcsfutás megfelel egy félmaratonnak. Természetesen nem a hossza, hanem a nehézsége miatt. Be kellett osztani az erőt az biztos. Kellett hagyni tartalék energiát a verseny utolsó részére is. Arra, hogy a szerpentineken túljutva, feljebb és feljebb jussak. Látva az előbukkanó Kékes adótornyot, éreztem, hogy közel a cél. Idén segített, hogy volt még egy frissítőpont közbeiktatva. A végcél előtt a versenypálya a lesiklópályára terelődött, én meg megkezdtem a végső pár száz méter felkapaszkodást. A pálya oldalán a korábban már beért futótársak biztattak.

Másodjára is feljutottam tehát a csúcsra, tíz perccel javítva a tavaly előtti időmön. A legfontosabb azonban az volt, hogy idén sikerült ezt gyalogló szakaszok nélkül véghezvinnem. Következett a jól megszokott érem átvétel, majd a befutó csomag, és pár falat, valamint korty magamhoz vétele után vártam Kingát a cél melletti szakaszon. Később mindketten kortyolgattuk a jól megérdemelt jutalom italunkat. Kétszeres csúcsfutók lettünk, így már csak röpke 13 alkalom kell ahhoz, hogy a Kékes Csúcsfutók Jubileumi Klubjának tagjai lehessünk. Ez nem is kérdéses, ugye Kinga?!

Legközelebb a június 12-én megrendezésre kerülő, K&H mozdulj! maraton- és félmaraton váltón indulok egyéniben és csapatban. Csapatunk a Tarjanka Team névre hallgat, tagjai pedig Domoszló lakosai: Kinga, Kati és jómagam. Szóval futunk kedves olvasóm, amíg a bakancs pihen. Mert továbbra is vannak így vagy úgy, de legyőzendő kilométerek.