2016. augusztus 18. (csütörtök) - Torockó környéke

Erre a napra Torockó közvetlen környékén terveztünk egy rövidebb sétát. De előtte a csoport, rögtön a reggeli elfogyasztása után összegyűlt a szomszédban lévő unitárius templomba. A csoportot a Torockói Unitárius Egyházközség lelkésze, Csécs Márton Lőrinc fogadta, és egy közös ének eléneklése után, bemutatta a templomot.

1796 és 1802 között építették fel a templomukat a torockói unitáriusok, a kolozsvári belvárosi unitárius templom mására. Késő barokk, rokokó díszítéssel épült, ám a protestantizmusra jellemző egyszerűséggel. A templom belsejének hármas központja van: a szószék, az úrasztal, valamint az orgona. Ezek 1823-ban készülnek el. Megtudtuk, hogy a torockóiak messze földről híresek voltak arról, hogy nem akármilyen órát tetettek a templom toronyra. Egyenesen Délvidékről hozatták 1881-ben. Azóta is minden negyed órában hallatszik. A harangtoronyban három harangot tetettek. Egyik a férfiaknak, a másik a nőknek, a harmadik a gyerekeknek jelez, őket hívja az istentiszteletre.

Azt is megtudhattuk, hogy a templom közepén lévő választóvonal képezte a település két részének ülésrendjét is. Aki a vonaltól balra lakott, az balra foglalt helyet, aki pedig jobbra, az oda ült. Mint a legtöbb templomban, itt is megvoltak a férfiak, nők, legények, hajadonok ülésrendje. 

Maga a templomot körülölelő fal védelmi céllal is szolgált a régmúltban. Torockó unitárius közösségéről írta Jókai Mór az Egy az Isten című regényét is. Mint arról ír is: " ... csak egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik fel az égre ... Megtudhattuk tehát, hogy a manapság oly népszerű közösségi oldal hüvelykujj jelzését, Torockó régóta használja. Végül a csoport minden tagja kapott egy lapot, melyen a japán költészet jellegzetes versformája, az úgynevezett haikuk voltak. Ez a versforma háromsoros, tizenhét szótagból álló hangsúlyos vers. Mindenki kiválasztott egyet, mely neki tetsző, majd azt felolvasta. Én egy olyat választottam, aminek a második fele lemaradt a lapról. Azért azt, mert nagyon megtetszett. Kicsit úgy éreztem, én vagyok.

A templomból kifele jövet megtudtam, hogy Bartók Béla is járt Torockón. A templomlátogatást követően megindultunk a település fölötti, hajdani bányászok által használt úton. Meredeken kaptattunk felfelé, kisebb pihenőket tartva. Szép kilátás nyílt Torockóra, valamint a Székelykőre.

Az időjárással ezúttal sem volt gondunk, végig jó időnk volt. A hegyre felérve, utunkat folytattuk az erdőkön keresztül, megkerülve a csúcsokat. Egy-egy helyről szép kilátás nyílt a környékre.

Végig menta illatú mezőkön vezetett keresztül az utunk. Tartottunk egy hosszabb pihenőt is, ahol az uzsonnánk elfogyasztása után jutott idő egy kis pihenésre, amolyan erdélyi sziesztára.

A terep egyébként kiváló gombatermő vidék volt. Az erdőben rókagombát, a mezőn csiperkét találtunk. Leszedtük mindet, gondolván a vacsoránkra. Mivel ismertük a gombákat, nem az utolsó vacsoránkra.

Miután a hegyet megkerültük, közeledtünk vissza Torockó felé. Közbe esett egy hűs forrás is, melynek kinézete bármely japán csobogóval felvehette volna a versenyt. Engem mindenesetre rabul ejtett.

A távolban már feltűnt Torockószentgyörgy is, mi pedig megkezdtük az ereszkedést a hegy oldalán. Egészen Torockó feletti részig mentünk, ahol ismét tartottunk egy kis pihenőt, gyönyörködve az előttünk magasodó Székelykő látványában.

Torockóra beérve, útba ejtettük a település legrégebbi, szépen felújított lakóházát, mely jelenleg tájházként működik. A szállásunkra egy szűk sikátoron keresztül jutottunk el, mely szintén jellemző volt Torockó múltbéli település szerkezetére.

Mire vissza értünk, várt minket a hűvös torockói forrásvízben lehűtött, finom görögdinnye. Vacsorára, az egész tábor alatt kiválóan helytálló táborvezetők, egy egészen káprázatos terülj-terülj asztalt varázsoltak. Kulináris élvezet volt a javából.

Az este ezúttal is énekkel, valamint tábortűzzel zárult. Másnap nehezen, de búcsút intettünk egymásnak. Ismét véget ért egy Via Unitariana, és mi ismét várhatjuk az egy év elteltét. Várhatjuk, hogy mihamarabb újra találkozhassunk, és együtt tehessük meg a napi kitűzött célunkat. Várhatjuk, hogy együtt tanuljuk újra a járást, együtt tanuljuk újra a látást, és tanuljuk újra a szülőföldet.

Mivel köszönhetnék jómagam is el, ha nem a torockóiak által használt köszönéssel. Bár (még) kívülállóként, de én is eképpen vallom. És hogy hogyan tovább? Erre a magam kiválasztott haiku egyik részével válaszolnék. Ez pedig így hangzik: "Végem a célom, tartok tőle és felé..."

2016. augusztus 17. (szerda) - Torockó - Remete

Korán akartam ébredni, mivel meg akartam nézni a torockói "dupla" napfelkeltét. Sajnálatos módon azonban az ébresztőórámat nem tájékoztattam a tervemről, így csak a második napfelkeltére ébredtem meg. Sebaj, gondoltam, majd legközelebb. Ébredésemkor az ügyes táborvezetők már egy gazdagon megterített reggelizőasztallal vártak. Az immár több éve kialakult szokás szerint megreggelizik a csapat, majd mindenki csomagol magának a nap további részére ennivalót. Ez általában szendvics, gyümölcs, műzli szelet, halkonzerv szokott lenni. Vacsora időre mindig visszatérünk, amikor is meleg étellel zárjuk a napot.

Mindannyian gépkocsikba ültünk, és megindultunk az erre a napra tervezett célunk felé. Úgy terveztük, hogy ma a Remetei-szorost nézzük meg. Az utat Nagyenyeden keresztül tettük meg, majd újra bevettük magunkat a mócok földjére. Csodálatos vidék, telis-tele kis szalmatetős faházakkal, kaszálókkal, erdőkkel, mezőkkel. Ahhoz azonban, hogy az ember gépkocsival megismerje ezt a vidéket, sajnos nem a hétköznapi autó ajánlott. Nagy ugyanis a gépjármű sérülésének a veszélye az útviszonyok miatt. Egyszerű, szórt köves utak vezetnek a vidéken, melyeket a téli időszakra le is szoktak zárni.

Kiérve egy kőbányához, épp annak voltunk a tanúi, hogy a munkások kihelyeztek egy dák farkassal kiegészített román nemzeti lobogót. A dák, végtag nélküli farkas a jelképe ugyanis a dák-román kontinuitás elméletnek.

Az időjárásra ezúttal nem volt okunk panaszra. Felhősnek felhős volt az idő, de legalább nem esett. A csapat kiszállt a kocsikból, és megindult a Remetei-szurdoknak. Le kellett cserélni a bakancsokat szandálra, vagy egy olyan cipőre, mellyel a vízbe lehet gázolni, mivel sok helyen nem lehetett szárazon továbbhaladni.

A patak mellett haladtunk, a hegyoldalon vezető, tenyérnyi széles gyalogösvényen. Időnként a kövekbe, máskor a sziklába rögzített drótkötelekbe kapaszkodva. Olykor azonban a leszakadt drótkötél, valamint a víz szintjének megemelkedése miatt derékig gázoltunk a hűvös vízbe.

Többen is jártak velünk egy időben a szurdokban. Látszott, hogy népszerű hely. Miután elértünk a 2-300 méteres szűk völgy végére, egy rövid pihenő következett. Visszafele jómagam is mélyebben merültem a vízbe, mivel nem igazán sikerült megtalálnom azt a pontot, ahol előzőleg "csak" derékig ért a víz. 

Az egyik kezem is foglalt volt, így nehezebb volt a kapaszkodás. Tartanom kellett ugyanis a botomat, meg a bakancsom is rögzítve volt, nehogy vizes legyen. De sikerült visszatérni a kiindulási ponthoz, a szandál viszont maradt. Úgy voltam vele, hogy amíg a nadrág meg nem szárad, nem veszem át. 

Visszafele megálltunk Nagyenyeden, mivel meg szerettük volna tekinteni a város egyik híres pincéjét. Az időjárás ekkor már ismételten a barátságtalanabb arcát mutatta.

Strasburgban voltunk, azaz Nagyenyeden. Hasonlóan hívják, mint a francia nagyvárost, ugyanis a középkorban szászok alapították. A város nagyhírű, református kollégiumát Bethlen Gábor alapította 1622-ben. Innen indult ázsiai útjára Kőrösi Csoma Sándor is. A borpincébe leérve megismerhettük a vidék borászatának történetét. Krisztus előtt már préselték a szőlőt errefelé. Az óriási borospincét a jelenlegi tulajdonos bérli az egyháztól. Finomabbnál finomabb borokat kóstolhattunk meg. Megtudtuk a nagyenyedi szőlő szüretelésének fortélyait, melyek nagyban különböznek a magyarországi borvidékekétől. Megkóstoltuk a híres Plébános bort is.

Ideje volt tovább állnunk, mert bár belülről fűtve lettünk, a szandál, és a vizes nadrág nem tűnt jó párosításnak a hűvös pincébe. Mire megérkeztünk, már el is volt készítve a finom vacsoránk, mely mellé ugyancsak finom enyedi borokat kortyolhattunk. Természetesen a mai napot is tábortűzzel, valamint énekléssel zártuk.