2017. május 20 (szombat) 23:42 (UTC+1)  Budapest

Este úgy feküdtem le, hogy meglátom, folytatom-e tovább a túrát. Mindenem éreztem. Egy gyors vacsora után azonnal el is aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy nagy a jövés, menés. Valami munkagép ment el az úton, majd nem tudtam már visszaaludni. Úgy döntöttem, hogy folytatom tovább az utat. A testem is regenerálódott addigra. Jöhetett a reggeli kávé. Jobban mondva annak is a gyorsított fajtája. Ezen az úton teszteltem a tavalyelőtt beszerzett gázfőzőmet. Azóta nem használtam, amióta megvettem. A teszt jól sikerült, hamar felforralja a vizet. Elfogyasztottam tehát a reggelim, megittam a kávém, és jöhetett a szedelőzködés. Kell egy jó húsz perc, mire menetkész vagyok. Elindultam tehát a faluközpont felé, ahol megkerestem a soron következő pecsétet.

Szép, rendezett falucska Bakonykúti. A központban épp virágokat locsoló helybelitől megtudtam, hogy sokan költöztek ki Várpalotáról, valamint Székesfehérvárról. Megvásároltak régi parasztházakat, amiket mostanra szépen felújítottak. Külön tetszett, hogy a faluban lévő, kivágásra ítélt fák egy részéből szobrot faragtatott a lakosság. Ilyen volt a Lizi néni, valamint a Hazatérőben című.

A falut elhagyva a Burok - völgyben folytattam az utam. Az időjárásra nem volt panasz, bár magamon hagytam a hosszú ujjú felsőmet. A jelzések időnként megritkultak, ilyenkor oda kellett figyeljek, hogy merre menjek tovább. Főleg amikor egy-egy útkereszteződéshez, vagy elágazáshoz értem.

Itt is először a bal oldali úton indultam el. Aranyszabály nálam, hogy ha öt percen belül nem látok jelet, visszamegyek ahhoz a pontig, amikor a legutolsó jelet láttam, és kezdem elölről a keresést. A Burok-part tetején megpillantottam egy pihenőhelyet, ahol falatoztam egyet. Nevezhetnénk tízórainak is. Az utam ekkor még nem vezetett az erdőn keresztül, azt csak épp hogy érintettem.

Persze azért ezúttal is óvatosan haladtam, időnként hangot adtam jöttömnek. De ezúttal csak egy nyúllal sikerült összefutnom, ő pedig hamar felvette a nyúlcipőt. A mezőkön, erdőben szebbnél szebb virágok nyíltak, és illatoztak. Kellemes az évnek ebben az időszakában túrázni. Az ember csak nagyokat szippant a tiszta levegőbe.

Már javában elmúlt délután egy óra, amikor elértem a Kisgyón Természetbarát Telephez. Több szövetségnek, sport klubnak van itt kulcsosháza. Ahogy láttam állandó lakosa is van. A legfontosabb viszont, hogy volt működő vízcsapja, így már töltöttem is meg a kulacsokat friss, hideg vízzel. Rövid pihenő után megindultam, újból erdei utakon, kisebb nagyobb fakitermelések mentén.

Elérve az erdei szentélyhez, újra megálltam egy pár perc pihenőre. Szemben a kereszttel - mely a Teremtőt jelképezte - ülve a csendben, egyre jobban éreztem magam. Jó néha megpihenni a mindennapok rohanásában, szüneteltetni az anyagi dolgokért, múlandó értékekért folytatott harcot. 

A pihenő után folytattam a gyaloglást a Tűzköves-völgyben. Kicsit jobb volt már a helyzet, ugyanis a testem már nem sajgott annyira. Így volt a Camino-n is. Pár nap, és hozzá lehet szokni a mindennapi teherhez. A végén pedig már nem is érzed, hogy rajtad van a hátizsák.

Nem vagyok szakértő, de szerintem a medvehagyma virágzott mindenütt, ugyanis külsőre ahhoz hasonlított. Meg aztán mindenhol a hagyma illatát lehetett érezni. Legszívesebben kentem volna egy jó nagy szelet zsíroskenyeret.

Természetesen ezt a túrát sem úsztam meg anélkül, hogy ne találtam volna ismét négylevelű lóherét. Lassan hozzászokom, hogy állandó kísérőm lesz. Ezúttal sem téptem le, hadd hozzon másnak is szerencsét.

Délután három óra felé járt az idő, amikor elértem az Alba Regia barlangkutató állomáshoz. A Keleti-Bakony ugyanis tele van barlanggal, melyet régóta kutatnak a barlangászok. Itt volt a soron következő pecsételőhely is, valamint itt kerítettem sort az ebédemre is.

Következett Tés község, amelyet a műúton közelítettem meg. A Kéktúra a faluközpontba nem megy be, röviddel a falu elején lévő pár ház után elkanyarodik. Én azonban tovább mentem a központ felé, ugyanis meg akartam tekinteni a híres tési szélmalmokat. Ezek a malmok ipartörténeti emlékek, ma is működőképes állapotban. A múzeum magába foglalt egy kovácsműhelyt is, mely egy magánember gyűjteménye volt. Ő volt a malmok gondnoka is. Kezembe nyomott egy békebeli kulcsot, én pedig megindultam a malom irányába.

E szélmalom jellegzetessége a körbe forgatható zsindelytető, a kőből készült malomtörzs és a hat vitorla. Ezek a dunántúli szélmalomipar utolsó emlékei fénykorukban gabonát őröltek, maximális kapacitásuk kedvező szélviszonyok mellett napi 4 mázsa volt.

A másik szélmalom sajnos egyelőre nem került felújításra. Állítólag nincs rá pénz. Erre nincs. Sajnos. No de nem is kommentálnám ezt tovább. Végezvén a szélmalomban tett látogatásommal, az ajtót gondosan visszazártam, a kulcsot pedig vissza adtam Ferencnek, a gondnoknak. Ferenc édesapja és nagyapja is kovács volt. A gyűjtemény java része az ő tulajdonuk, mindennapi használati eszközük volt. 

A képen látható az édesapja, valamint az édesapjának kiállított mesterleve. Egy olyan tanúsítvány, melyre a mai világban oly nagy szükség lenne. Amikor egy szakmát nem gyorsított módon tanulták.

Megtalálható volt még itt a múlt század közepéig használt földművelő eszközök és használati  tárgyak széles tárháza, melyeket az udvaron és a melléképületekben helyeztek el. Többségüket magam is ismertem, ám felfedeztem pár új dolgot.

Ferencéktől elköszönve, folytattam az utam a napi végcélom felé, Jásdra. Időm bőven volt, mert csak négy óra múlva ment a buszom. A rám váró távolság pedig csak bő két kilométer volt. Így hát kényelmes tempóban ballagtam, a szokásos vaddisznót elriasztó hangos kiegészítéssel.

Ismét erdőn keresztül gyalogoltam, helyenként eléggé benőtte a bokor az utat, a lelógó ágak leszűkítették a mozgásteret. Ez a nemrég - szintén Európai Uniós forrásból - megépített pihenőhely is rég látott már tisztító kezeket. Ezúttal azt üzenem Brüsszelnek, hogy remélem valamikor újra a régi pompájában fog tündökölni.

Beérve Jásdra, frissítettem egyet az igazolófüzetemben. Belekerült a napi utolsó pecsét, majd a pecsételőhely melletti ivóban magam is felfrissültem egy üveg sör keretében. Egy-két helybélivel is sikerült ez idő alatt beszélgetnem, akik érdekes történeteket meséltek a környékbeli erdőkről, azok lakóiról. Szó volt közte többek között egy méretes,óriáskígyóról. Jómagam viszont párhuzamot vontam a történettel, valamint a mesélője által elfogyasztott sörital mennyiségével.

Maradt még bő másfél órám a busz indulásáig, így kicsit körbenéztem Jásdon. A szokásos templom, fő utca, polgármesteri hivatal, világháborús emlékművek fogadtak itt is, mint majd minden faluban. Szép volt viszont a falu tájháza, melyet szépen felújítottak. Persze akadt elhagyatott ház is, melyre még vár egy gondos gazda.

Véget ért tehát a két napos Kéktúra, azonban a 9-ik szakasz még nem, az Zircen fog befejeződni. Kicsit közelebb kerültem a teljes táv bejárásához. Legközelebb innen, Jásdról fogom folytatni, egyelőre két napos adagokban, ám hamarosan több napon keresztül, egészen a nyugati végpontig, Írottkőig. Ugyanis lesz időm bőven. Mint az előző bejegyzésben írtam: " aki szédül, az kiszáll" ...