2017. július 19. (szerda) 17:13 (UTC+1) - Domoszló

Szóval egy eladó pince mögött húztam fel a sátrat. Egyébként pont a Kék mellett voltam. A nyugalmam viszont senki nem zavarta meg. Igaz, gondosan meg szoktam választani a "szálláshelyem", ritkán vagyok a célkeresztben. A szokásos kávé, reggeli keksz után hátamra vettem a zsákom, s megindultam Szentbékkála felé. Ezek a Balaton-felvidéki települések az úgynevezett Káli-medencében vannak. Itt szokták megrendezni a Művészetek Völgye nevű rendezvényt is. Sokan vásároltak itt birtokot, területet az országból, de még Európa más országaiból is.

A présházra visszatérve, annak idején gondolkoztam egy ilyen présházon is, még a 2000-es évek elején. Több présházat újítottak fel, és tették lakhatóvá. Sok szép példányt láttam jómagam is. Szóval úgy éreztem, hogy egy kicsit nosztalgiázok. Egyébként a Kéktúra talán egyik legszebb szakaszára érkeztem. Jellegzetes táj ez az elszórt présházakkal, pincékkel, közöttük szőlőbirtokok, erdők, mezők. 

Utam ismét az erdőn keresztül folytatódott. A szokásos hangjelzéseket időnként leadtam a vándorbotommal. Egy rövid ideig tartott az erdős rész, utána füves fennsík következett. Itt a fennsíkon több hegyi tó található. Vizük tipikus lápi víz, növényzete magasságos mocsári növényzet, élővilága gazdag.

A fennsík végén magasodott az Eötvös Károly kilátó, mely már újra az erdőben volt. A kilátó lábánál egy népesebb csapat táborozott, ahogy láttam egy egyetemi diákcsoport volt. Ismét csodálatos panoráma tárult elém a kilátó tetejéről. A Balaton pedig egyre közelebb került.

Egy pár korty víz után aláereszkedtem, következett a Szentbékkáláig tartó szakasz. A faluig még sokat kellett gyalogolni, hisz itt is először a szőlőbirtokok következtek. Rögtön egy ház fogadott, melynek bejáratánál találó üzenetek fogadták az arra járó vándort, többek között Őszentsége a XIV. Dalai Láma sorai.

A pincék között több forrás is található, az egyik mellett magam is megálltam, s megtöltöttem friss forrásvízzel a kulacsokat. Ugye tudjuk, hogy aranyszabály friss vizet vételezni minden egyes új kútnál, forrásnál.

Mint ahogyan a fenti tábla is jelezte, közelinek tűnt már a 6-ik szakasz vége. De jól mondom, csak tűnt. Figyelembe véve az előttem álló hegyes-völgyes tájat, nagyon is távoli volt. Szentbékkálára beérve ismét telefontöltés kísérte a pecsételést. Ezúttal egy kávét kértem erre az időre. Hála Istennek mindenhol készségesen segítenek, sehol nem került elutasításra a kérelmem. Maga a községen látszik, hogy a turizmusból él. Szépen felújított házak, mindenütt vendégfogadók. Még egy-egy poénos táblát is fel lehetett fedezni.

A falut egy rövid időre elhagytam, rögtön a templom mellett balra, majd megint vissza tért a turista út a faluba. A kitérő oka a velétei palotarom volt. Továbbmenve érdekes dolgot láttam. A helyi önkormányzat egy zárható hulladékgyűjtő szigetet biztosít azoknak a lakóingatlan tulajdonosoknak, akik nem állandó lakosok. Így ők is tudják gyűjteni a szemetet, nem kerül rossz helyre. Így kell ezt csinálni!

A falu határában fekszik a híres kőtenger. Valaha intenzív vulkáni működés volt a környéken, s a kovasavak, hévizek összecementálták a laza homoküledékeket. Ezeket a csapadék, a szél, s az erózió tovább formázta, létrehozva a változatos nagyságú, és formájú köveket. Egyébként ottlétemkor sokan látogatták a helyet.

Elhagyva a lakott területet, az utolsó szőlősorok mellett haladtam el. Szépen látszódott, hogy bizony sok szőlőt ültetnek manapság is. Ez mindenesetre jó dolog. Bízom benne, hogy a jövőben is így marad. A szőlők után újra az erdő következett, bár ezúttal nem kellett letérnem az útról.

Nézve a térképvázlatom, és nézve a tájat, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben. Olyannak tűnt, mintha többet jöttem volna a jelzett távolságnál. Egy tanya mellett mentem el, ahol a tehenek egykedvűen figyelték a tovahaladó vándort. Elhaladván mellettük, tartottam egy röpke szünetet, egy müzli szeletnyit.

Egy újabb erdős rész következett, majd egy kisebb emelkedő után már lefele vezetett az utam. Nem igazán voltam képben, hogy merre is vagyok, csak azt tudtam, hogy hamarosan fel kell másznom Csobánc várához. Előtte kereszteztem egy műutat, majd házak, telkek mellett vezetett az utam a hegyig.

Nem egy nagy hegy, csak 376 méter magas, azonban az elején elég nehézkesen haladtam az embermagasságú csalán, s egyéb növényzet miatt. El is kezdett cseperegni az eső, így elővettem egy könnyű, hosszú felsőt, s a hátizsákomra is esővédő került. 

A terepviszonyok egy idő után jobbak lettek, köves, sziklás ösvényen kaptattam felfelé. Egy idő után a köveket betonból készült vasúti talpak váltották fel. A meredek emelkedőn magam is úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony.

Sokan jöttek velem szemben, akik már végeztek a vár látogatásával. A betontalpak után füves területen keresztül értem fel a hegy tetejére, ahonnan újfent gyönyörű kilátás nyílt a környékre.

Csobánc várát 1272 előtt építhették, melyet később Kinizsi erődítménnyé alakított. Ennek meg is lett az eredménye, hisz a török több sikertelen ostrom után sem tudta elfoglalni. A vár a Rákóczi-szabadságharc korában újra előtérbe került. Több ostroma is volt a várnak, melyet végül 1709-ben a császáriak felrobbantottak.

A várfalak között magam is megpihentem kicsit, hisz alig tudtam szabadulni a látványtól. Órákig tudtam volna nézni az előttem elterülő tájat. No de ideje volt tovább állnom, mert még sok volt előttem. Pár percig keresgéltem a jelet, mire megtaláltam, hogy merre is vezet lefelé az út. Ezúttal keskenyebb, meredekebb ösvényen jutottam le. Mögöttem egy házaspár volt, akik szintén a Kéket járták. A hegyről leérve újabb szőlő területek következtek, majd egy főút keresztezte utamat. Egy leágazás után már Káptalantóti, azaz a következő pecsételőhelyem előtt voltam.

Káptalantótira beérve, első utam a pecsételőhelyre vezetett, ahol magam is megpihentem. Telefon töltőre került, én meg a jól megérdemelt napi korsó söröm elé. Ezúttal előbbre hoztam a jutalmam, azaz a korsó sört, mivel az éjszakát a Kisfaludy-kilátónál terveztem tölteni. Ott pedig sörhöz nem juthattam volna. Gondolkoztam, hogy csak meg kellene kóstolnom a bort is, hisz az egyik híres borvidéken jártam.

Elhagyva a falut, elém került a napi végcélom, a Badacsony. Ilyenkor mindig belegondolok, hogy oda még fel kell jutnom. Időben már jócskán késő délután volt, s még volt pár kilométer előttem. Újabb hétvégi házak, présházak, szőlők következtek. Egyik helyen egy nem mindennapi növényt fedeztem fel. Kicsit bezöldült a Kék.

Köbölkútra elérve egy kerekes kutat fedeztem fel, gondoltam felhúzok egy vödör hideg vizet. Épp hozzá kezdtem a vödör leengedéséhez, amikor egy helybéli jelent meg. Rövid beszélgetés kezdődött a helyről, a vidékről, a kútvízről, no meg nem utolsósorban a finom borokról. Közben felhúztam a vödör vizet, s mire megmerítettem a beszélgetőtársam már meg is jelent egy pohár fehérborral.

Imre bának köszönhetően, egy jó pincehideg rizlinget kóstolhattam meg. Nemrég még meg akartam kóstolni a helyi bort, s tessék, sikerült. A második pohárral már nem kockáztattam, hisz még várt rám egy-két kilométer. Imrétől - ragaszkodott a tegeződéshez - elköszöntem, majd megindultam a Kisfaludy-kilátó felé.

Még mielőtt felértem volna, meg kellett másznom a hosszúnak tűnő lépcsőt, azaz be kellett lépnem a Kőkapun. Itt is több túrázó jött velem szembe, akik között többen németek voltak. Sokan látogatnak manapság is a Balaton vidékére Németországból. Felérve a lépcsőkön, pár lépés, s meg is érkeztem a kilátóhoz.

A mai kilátó elődjét a '60-as években építették. Az építmény az idők során jelentősen megromlott, így 2011-ben egy teljesen új tornyot építettek a 437,4 méter magas csúcsra. Maga a kilátó modern stílusban, fémből és fából épült. A tetejéről ezúttal panorámafotót nem készítettem, mivel a kilátó faszerkezete több ponton belelógott a képbe.

A sátrat a kilátó lábánál lévő pihenőhelyen állítottam fel, s a vacsorát követően már álomra is szenderültem. Az éjszakám ezúttal is nyugodt volt. Ezúttal nem siettem a reggeli indulással. Rövid napot terveztem magamnak. Nyolc óra is elmúlt, amikor elindultam. Végig a Badacsony szélén vezetett az út, érintve egy-egy kilátópontot. Ilyen kilátópont volt a Ranolder kereszt is, ahonnan újabb panoráma tárult elém. 

Lassan lassan a 6-ik szakasz végéhez értem, következett a Bujdosók lépcsője. Egy hosszú és meredek bazalt lépcső vezet lefele a hegyről, melynek pihenőhelyei a Rákóczi szabadságharc időszakának híres személyeiről van elnevezve.

Lejutva a hegyről, Badacsonytomaj vasútállomása felé vettem az irányt. Itt volt a bélyegző. Sikerült találnom konnektort is, így amíg töltődött a telefonom, magam is töltődtem a peronon. Tartottam egy kis szünetet, mielőtt folytattam volna Szigliget felé az utam.