2017. július 18. (kedd) 19:46 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, meg kellett szakítanom a Kéktúrát, ezért vissza kellett térnem Városlődre. Amikor ennyire messzi hagyja abba az ember egy-egy túra szakaszt, akkor nehézkes már az oda-vissza út. Elmegy egy fél nap, mire odaérkezek a helyszínre. Na de ne menjünk ennyire előre. Jeleztem, hogy a tavasszal beszerzett táska nem az igazi. De mivel a megszokott hátizsákom csak 36 literes, s nem is nagyon lehet rákötni sátrat, matracot, így kénytelen vagyok az újabbat használni. S akkor jöjjön hát egy kis kulisszatitok, a felszerelést illetően:

A képről lemaradt a sátor, valamint a polifoam matrac. Magát a teljes felszerelést nem mértem le, nem akartam megijedni. Egyébként semmi extra. Kicsivel több, mint a Camino felszerelés, de azért nem vészes. Ide ugyanis ételt is viszek. Ezen kívül a 4-5 napra való váltás ruházat - ezekből az alsó, zokni, póló naponta - , a tisztálkodó felszerelés, az evéshez szükséges felszerelés, valamint az egyéb  felszerelés.

Szóval busszal megindultam Városlőd irányába. A szokásos budapesti átszállást követően Veszprém következett, ahol egy bő fél óra múlva már jött is a Városlődre menő busz. Miután leszálltam a buszról, betértem egy kávéra a faluközpontban lévő kocsmába. Fiatal tulajdonosával már a múltkori alkalommal is jót beszélgettem. Ezt követően irány a vasútállomás, a már jól ismert közkúttal, ahol megtöltöttem a vizes palackokat. A kalandpark mellett haladtam el, amikor felettem a magasban épp egy vendég száguldott el a drótkötélre függesztve. Úrkútig semmi különös nem volt, csak a jól megszokott embermagasságú csalán, de szerencsére ezúttal a széles kövesút szélein.

A finom vizű forrásáról elnevezett község egyik nevezetességét, egy kis figyelmetlenség miatt kihagytam, ugyanis egy utcával hamarabb tértem le a faluba. Kimaradt tehát az úrkúti őskarszt megtekintése. A pecsételőhelyről már nem fordultam vissza, annál is inkább, mert a telefonom rátettem a töltőre. Minden pecsételőhelyen, ami egy kocsma területén van, töltöm a telefonom is. Bár repülő üzemmódra állítom a túrázás során, de azért a készített képek miatt merül.

Ezen a szakaszon együtt vezetett a Kéktúra, valamint a magyarországi Szent Jakab zarándokútvonal. Sokat gondolkozok erről az itthoni zarándokútról. Egy távolabbi tervemben egész biztos benne lesz. De addig rengeteg terv vár megvalósításra. Legelőször is ez a Kék. Következett a Kab-hegy, a rajta lévő televízió-, és rádió adótoronnyal. Az 599 méter magasságú hegyre kövezett, aszfaltozott út vezetett fel. A hajdani erdészlakot az egyik leggazdagabb ember vásárolta meg, ám sajnos nem épp úgy újította fel, ahogy kellett volna. Az erdészlakkal szemben lévő szerény viskó oldalán pecsételtem, majd megindultam a két toronyhoz.

A napi túrázásom végét ide terveztem, a tornyok melletti kilátó lábához. Természetesen kiről is nevezhették el a kilátót, ha nem a környék régmúlt hadvezéréről, Kinizsi Pálról. Szépen felújított, megépített kilátó, kis pihenőhellyel. Ugyanez viszont nem mondható el a rádió adó telephelyéről.

Gyönyörű kilátás nyílt a kilátó tetejéről a Balaton-felvidékre, s magára a Balatonra. Egészen a túlpartig el lehetett látni. Láttam magam előtt az előttem álló napokra tervezett túra útvonalát. Hát volt mit talpalnom rendesen, nem is szólva a hegyekről. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a panoráma kép sem tudja vissza adni a látképet. Nem is beszélve egy mobiltelefonnal készült fényképről.

Kezdett korogni a gyomrom, így nekiláttam egy kis vacsora készítésnek. Ezúttal egy kis kolbászos rántottának. Még anno vettem egy kisméretű serpenyőt, amelyet tökéletesnek gondoltam a túrázásra. Eddig nem került kipróbálásra, de most leteszteltem. Begyújtottam tehát a gázfőzőt, és már készült is a vacsorám.

Vacsora után úgy döntöttem, hogy egy kicsit még nézelődöm a kilátó tetején, amikor váratlan vendégek érkeztek. Két úrkúti srác jött föl a kilátóhoz, akikkel egy jó órát beszélgettem. Pár dolgot megtudtam tőlük a térség múltjáról, jelenjéről. A beszélgetésnek egy közeledő vihar vetett véget, ők gyorsan kocsiba ültek, s hazafele vették az irányt. Jómagam pedig miután ellenőriztem a sátram rögzítését, gyorsan bele is bújtam. Tíz óra után meg is indult a vihar. Nem esett, ömlött. Lévén, hogy a sátram nem egy profi túra sátor, a falaitól igyekeztem a dolgaimat távol tartani. Bő egy órát zuhogott, de hála Istennek, nem áztam be. Az esőt követően - egészen reggelig - következett a szélvihar. Ráncigálta rendesen a sátrat a szél, de legalább reggelre megszáradt.

Reggel gyorsan összepakoltam, majd egy kávé és egy kis reggeli után meg is indultam Nagyvázsony irányába. Közel tíz kilométer várt rám, melynek nagy részét erdőn keresztül kellett megtennem. A tegnap esti látogatóim elmondása szerint, ezt a területet hajdanán Mátyás király vadaskertjének hívták. Gyakran járt ide vadászni. Magam is sok állat nyomát vettem észre, s egy-két őzet, szarvast, nyulat magam is láttam. 

Nagyjából a táv felénél véget ért az erdő, s kezdődött a mező, kaszáló. Ilyenkor kicsit megnehezedik a jelkeresés, mivel ritkábban van egy-egy fa, vagy bokor, amire a jelet fel lehetne festeni. Nagy baj amúgy sem történhet, mivel toronyiránt halad az ember, ha egy falut kell elérjen. Távolról már látszódott is Nagyvázsony híres tornya.

A mezei utakról áttértem a szilárd, aszfaltozott országútra, ahol már csak pár lépés választott el Nagyvázsonytól. Velem szemben, az úttest túloldalán egy "kollegina" gyalogolt, mindkét kezében túrabottal. Gyors üdvözlés egymásnak, majd mindketten haladtunk az irányunk felé. Jómagam vágytam már egy kis pihenőre, egy jó bögre hideg vízre, no meg megismerni Kinizsi Pál híres birtokát.