2017. augusztus 17. (csütörtök) 21:28 (UTC+1) - Domoszló

Igaza volt Ricsinek. Egy-két szúnyogtól eltekintve, elmaradt az invázió. Annyira mélyen aludtam, hogy nem ébredtem meg, amikor Ricsi ismerősei ellátogattak hozzánk. Reggel hétkor ébresztettek minket, táborlakókat. Szigorú, katonás rend szerint történt minden. Trombita szó, sípszó, figyelemfelhívások. Még ennyi perc a reggeli tornáig, még annyi a reggeliig. Mintha Houstonban lettem volna, az űrállomáson.

Csatlakoztunk mi is a spártaiakhoz, és elfogyasztottuk a reggelinket. Kicsit későre járt, s sok kilométer volt előttünk, de nem tudtam volna korábban kelni. Úgy voltunk Ricsivel, hogy majd napközben behozzuk a lemaradást. Kemény terep várt ránk, hisz a Zemplénnek azon szakasza következett, amely úgy néz ki mint egy hullámvasút. Hegyre fel, hegyről le. 

Kifele menet megtekintettem a II. kerületi csapatzászlót, majd elköszöntünk vendéglátóinktól. Ők még vasárnapig maradtak, de az aznapi csapatzászló felvonása után Sátoraljaújhelyre indultak, strandolni. Vágytak is ezek az ifjú spártaiak egy finom gyros-ra. 

Gyuri visszavitt bennünket Makkoshotykára, mi pedig újra hátunkra vettük a zsákjainkat, s elköszöntünk Tőle. Még vásároltunk pár dolgot a boltban, mert napközben erre nem lett volna lehetőség. Végig a hegygerinc közelében terveztünk haladni, így távol voltunk minden lakott területtől. Erre kellett gondolnunk amikor az ivóvizet vételeztük. 

Első állomásunkig, a Cirkáló tanyáig egy órát írt az igazolófüzetem. Vegyes terepviszonyok között haladtunk. Volt benne erdő is, volt mező, s kicsit keresgélni kellett a jelet is. De csak egy kicsit. Amióta Baktakéket elhagytuk, a jelekre nem nagyon panaszunk.

Jó melegen sütött a nap, s kezdett fogyni a víz is. Utólag belegondoltam, hogy még egy palackkal magunkkal kellett volna vinnünk. A baj, hogy forrás nem igazán volt ezen a részen, közvetlenül a Kéken. Annyit tudtunk könnyíteni, hogy egy-egy marék szederrel könnyítettük a szomjunkat. Az is segített, hogy többnyire lombok alatt haladtunk.

Amikor megérkeztünk a Cirkáló tanyához, hangos fogadtatás fogadott bennünket. Egy kutya rohant elénk, ám a kezdeti reakcióját hamar megváltoztatta. Miután pecsételtem egyet az igazolófüzetbe, már barátságosabb volt. Társa is megjelent, ám ő csak a fűben pihent.

Maga a bélyegző egy istálló falán volt. Amíg ott voltunk, a lakói is előjöttek. Két kecske kíváncsian fürkésztek minket. Mi meg az ő gazdájukat, hátha kapunk egy kis vizet, de sajnos a gazdák nem jöttek elő. Láttunk egy kerekes kutat, de úgy voltunk vele, hogy valahogy beosszuk azt, amink van.

Egy rövid pihenőt követően folytattuk az utat. Szederbokortól szederbokorig. A szervezetem vastartalma gondolom rendbe jött ennyi szedertől. Egy kicsit változott a Kéktúra útvonala a következő részen, mivel a korábbiak szerint a pecsételőhely a Bányi-nyeregnél volt. Onnan azonban tovább vezették a Kéket Sátoraljaújhely felé, egészen a Nagy Nyugodóig, majd pedig visszakanyarodott, így az új rész plusz öt kilométert hozott. Ez elég volt ahhoz, hogy még több vizünk fogyjon.

Elhaladtunk a Rákóczi fánál, majd folytattuk a hegyre felmászást, hegyről lemászást. Egy-két szakasz után kénytelen voltam megállni, elővenni a féltve őrzött kulacsomat. A három palackomból már csak kettő volt. Egyet az ebédhez szántam, így az első településig, Vágáshutáig csak egy palack marad.

Egyik résznél megláttunk egy táblát, ami egy pihenőhelyet jelölt, ivóvízzel, de ehhez le kellett volna térnünk a Kékről. Úgy döntöttünk Ricsivel, hogy megyünk tovább, valahogy majd csak lesz. Kicsit fáradtan érkeztem a 26-ik szakasz végéhez, a Nagy Nyugodóhoz. Ricsitől pár száz méterrel le is voltam maradva. A pecsételőhelynél tartottuk az ebédszünetünket. Az ebédszünetünket, melyet egy kis sziesztával kiegészítettük. A sziesztánkat, amelynek végén már csak egy fél liter vizem maradt ...