2017. augusztus 19. (szombat) 09:42 (UTC+1) - Domoszló
Utolsó előtti naphoz érkeztünk a Kéktúra keleti szakaszán. Természetesen nem a Nagy Nyugodón fejeztük be az aznapi szakaszt, csak hát ugye valahogy le kellett zárnom a 26-ik szakaszt. Szóval ebédeltünk, pihentünk, majd egy újabb emelkedővel folytattuk a Kéket. Tegnap este még úgy gondoltuk, hogy Bózsváig ma eljutunk, ma reggel módosítottuk Kishutára, ma délután pedig úgy voltunk vele, hogy elég lesz Nagybózsva is. Kicsit kivette az erőnket a zempléni hullámvasút.
Tehát nekem maradt egy fél liter vizem, Ricsinek valamivel több. Továbbra is meleg volt, és továbbra sem volt forrás. Kénytelen voltam tehát fogyasztani, szederrel enyhíteni. Néztük a térképvázlatot, hogy hol is találhatnánk forrást. Sajnos annyira távol volt a Kéktől, hogy nem érte volna meg. Minél hamarabb el szerettünk volna jutni az első településig, Vágáshutáig.
Elérve a régi pecsételőhelyre, egy vendégházat fedeztünk fel, egy kis tavacskával a kertjében. De szívesen csobbantunk volna a stégről a vízbe. Annak is örültünk volna, ha valaki kijött volna a házból egy kancsó hideg vízzel. De senkivel nem találkoztunk, kihalt volt minden. Nem úgy mint az erdőben lévő ösvény. Egy többsávos hangya-sztráda keresztezte utunkat. Olyan zúgást eredményezett, mintha egy méhkas lett volna.
Elérkeztem addig a pillanathoz, hogy már csak pár korty vizem maradt, így Ricsitől kaptam. Ő is megkezdte az utolsó tartalék kulacsát. Ahogy néztük a térképvázlatot, nem voltunk már olyan messze Vágáshutától. Elérkeztünk egy fakitermelés színhelyére, ahol több száz köbméter kitermelt fa várt az elszállításra. De mást is találtunk. Egy félig tele palack vizet, amit valószínűleg az erdészek, favágók hagytak ott. Azon nyomban előkerült a vízszűrő betét, és percek múltán már ittuk is a hűvös vizet.
Kellőképpen megnyugodva folytattuk hát az utat, ám újabb kellemetlenség jött. Egyre több bögöly kezdett el támadni minket, így hát mi is védekeztünk ellenük. Lassan a nyári túrákhoz be kell szereznünk egy trópusi hálós sapkát.
Már csak pár méter volt hátra Vágáshutáig. Beérve a faluba, nagyon megörültünk a jól ismert kék színű utcai kútnak. Megtöltöttük a kiürült kulacsainkat, magunk is többször ittunk. Pecsételtem is egyet, majd továbbmentünk. Beérkeztünk tehát a Huták földjére.
A környékbeli településeken annak idején, a 18-ik században üveghuták működtek. Lakói kezdetben hutás mesterek, inasok voltak, majd a felvidéki Gömör és Árva megyékből érkeztek szlovák favágók. Vágáshután még ma is a lakosság 19 %-a vallja magát szlováknak. Ez tükröződik a község kétnyelvű tábláján. Vágáshutát a Fő utcán (Ulica Hlavná) keresztül hagytuk el, majd rövid időn belül magunk is letértünk a műútról. Várt még ránk egy böglyöktől, szúnyogoktól hemzsegő rész, majd egy meredek emelkedő, mielőtt Nagyhutára értünk. A falu előtti kiserdőben hirtelen röfögést hallottunk, ám hamar megnyugodhattunk, hogy nem vaddisznótól jött. Rengeteg mangalica disznót láttunk, egy elkerített részen, valószínűleg a falué lehetett.
Nagyhután kicsit belassultunk, hisz a napi végcélunkhoz érkeztünk. Annyira belassultunk, hogy mire a kocsmához értünk, már csak a távozó vendégekkel találtuk magunkat szembe. De a kocsmárosné volt olyan rendes, hogy visszajött velem, és kiszolgált jó pincehideg sörrel. Még egyszer óriási köszönet érte.
Szállásunk a falu főterén volt, az önkormányzat szomszédságában. Volt pázsittal fedett terület a sátrainknak, volt vízcsap, valamint rönkasztal, padokkal a vacsorához. A hét eddigi legjobb helyét találtuk meg a szállásunknak.
Reggel korán keltünk, s miután reggeliztünk, összepakoltunk, indultunk is Kishutára. Végig műúton haladtunk, egészen a kisvasútig. Ott egy kiskocsmát találtunk, s mi be is tértünk egy kis frissítőre. Hála az ingyenes wifi-nek, a "civilizációba" is visszatértünk, egy röpke időre.
Nem siettünk, mert aznapra csak Füzérig terveztünk menni. Bár a távolság közel annyi volt, mint az azelőtti napon, de nagyrészt sík terepen. Következett Bózsva, mely egy órán belüli távolságra volt. Az út szélén megannyi domboldalba ásott pincéket, kisebb üregeket láttunk. Olyanok voltak, mint valami barlanglakások.
Bózsvára beérve, ismét pecsételtem, majd továbbindultunk a község központjához. Hirtelen egy népesebb csapat jött velünk szembe, én pedig azonnal megismertem a csapat első tagját. Gábor volt, akivel a Camino-n második magyarként találkoztam. Jó volt Őt viszontlátni, még jobb volt azt látni, hogy ő is kékezik. A csoportban volt még egy srác, aki szintén annak idején járta a Szent Jakab Utat, mint én, de vele akkor nem találkoztam.
Elbúcsúzva Gáboréktól, egy tó mellett haladtunk el. Sajnos ebbe sem csobbantunk, pedig még egy szökőkút is volt. Továbbhaladtunk Füzérkomlós irányába. A távolban már látszódott a Füzéri vár.
Füzérkomlósig vegyes terepen haladtunk. Volt amikor a tűző napon, szántóföld mellett, de akadt olyan is, hogy félárnyékban lombok alatt. Egy-egy részen ismét magas aljnövényzet volt, amit fokoztak még a bokrok belógó ágai. Az egyik képnek akár ez is lehetne a címe: keresd meg Ricsit a képen.
Füzérkomlóson áthaladtunk, a falu szélén álltunk csak meg, elkölteni az ebédünket. Vizet nem tudtunk vételezni, de ma sokkal jobb volt, mint tegnap. Meg Füzér sem volt már olyan messze. Látótávolságon belül volt.
Mint ahogyan a képen is látszódik, a Kék a műútról letérve, a mezőn folytatódott. Az út régebben az aszfalton vezetett, de az újabb változtatás lehozta róla, és a mezőn keresztül vitte. Nagyon meleg volt már, vágytunk egy újabb hideg hűsítőre.
Füzérre beérve, első utunk a hőn áhított hűsítőhöz vezetett. Kicsit megpihentünk, mielőtt nekivágtunk volna a várnak. Füzér a mai Magyarország legészakibb települése. Első birtokosa 1205 és 1209 között Bánk Bán volt. Utána II. Andráshoz került a területén lévő várral együtt, s onnantól királyi birtok volt. A 16-ik században, többek közt Perényi Péter, a Szent Korona őrzője is a vár birtokosa volt. Magát a Szent Koronát is a várban őrizték 1526-ban, a mohácsi csata után.
A településen is keresztül megy a Szent Erzsébet Út, amely Sárospatakról indul, és a felvidéki Kassán ér véget. Az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett zarándokútvonalat öt nap alatt be lehet járni. Ricsivel fel is írtuk a bakancslistánkra.
Mielőtt megindultunk volna a várba, pecsételtem, majd benéztünk a helyi boltba, megvenni a vacsorának valót. Késő délutánra járt már, nem biztos, hogy mire a várból visszaérünk, még nyitva találtuk volna. A várat egy gyalogösvényen keresztül közelítettük meg. Az alsóvár kaputornyán keresztül léptünk be, s az ottani recepción hagytuk a hátizsákjainkat.
Egy teljesen újjá varázsolt várba nyertünk bebocsátást. 2013-2015 között, jelentős európai uniós forrásból, rekonstrukciós munkálatokat végeztek, melynek során megújult az alsó-, felsővár, palotaszárny, a várkápolna, és az alsó bástya. A jegypénztáros hölgy szerint, a közelmúltban "Citrom díjjal" jutalmazták a füzéri várat. Nem tetszett ugyanis a hozzá értőknek a felújított vár. Kicsit a csókakői vár jutott eszembe. Sokaknak nem tetszik, a manapság felújított vár, amikor teljesen új, korhű anyagokkal felépítik úgy, ahogyan annak idején kinézhetett. Ezeket korabeli leírások, leletek, adatok alapján teszik. A végeredménynek természetesen nem mindenki örül. Építészeti viták, élesen negatív értékelések is születtek.
A felsővárba a sziklafalba vájt lépcsőkön keresztül jutottunk fel. A kapubástyán túljutva, a vár belső udvarába jutottunk. Legelőször a kiállított gazdasági épületet, a konyhát tekintettük meg. Mellette került kialakításra, a hajdani reneszánsz konyhakert is.
Modern módon, kiállítási tárgyakkal, valamint kép-, és hangok útján, digitális technikával is bemutatták a korabeli vár mindennapi életét. A palota épülete is felépítésre került, ahol egy-egy szobán keresztül tovább bővítettük az ismereteinket.
A Perényi család után a vár a Báthoriaké, majd a Nádasdy családé lett. A Nádasdiak, a Wesselényi-összeesküvésben való részvételük okán a birtokot elvesztették, s a megszálló császáriak pusztulni hagyták. A környék lakossága kőbányaként használta a várat.
Megnéztük egy filmvetítésen a vár történetét, majd kicsit megpihentünk a vár kápolnájában. A falakon megtalálhatóak voltak a vár birtokosainak zászlói. Természetesen itt is minden felújított, megépített volt. Kevés volt az olyan rész, ami előtte is megvolt.
A várkápolna után, egy rövid ideig magunk is a kerek asztal lovagjai lehettünk, majd mi magunk is kardot rántottunk. Tettünk példáját ezúttal is többen követték. A legfelső szinten került kialakításra többek közt egy numizmatikai kiállítás, mely a középkor forgalomban lévő pénzérméit ismertette. Kedvencem az első erdélyi fejedelem, az unitárius vallású János Zsigmond ezüst tallérja volt.
Utoljára kitekintettünk a vár ablakából a szemben lévő Nagy-, illetve Kis Milic csúcsára. Ott terveztük Ricsivel megtekinteni a holnapi napfelkeltét.
Végezvén a várlátogatással, újra az alsóvár felé vettük az irányt. Útközben ismét szerencsénk lett, mivel az ösvény mellett újabb négylevelű lóherét pillantottam meg. De még milyen szerencsénk! Leérve a közeli étterembe már záráshoz készülődtek, ám még megengedték, hogy egy fél órát töltsük a mobiltelefonjainkat. Sőt! Még egy-egy korsó sört is adtak.
Többszörösen feltöltődve indultunk el a közeli Várforráshoz, ahol az éjszakánkat terveztük eltölteni. A forrás az erdőben van, a várhegy oldalánál. A bővizű forrás felett sátort bontottunk, és hamarosan már ropogott is a tábortűz.
A lángok fényénél fogyasztottuk el a vacsoránkat, majd nyugovóra tértünk. Másnap ugyanis korán terveztük az ébredést. Egészen pontosan hajnali háromkor. Mint említettem, a napfelkeltét a Kis-Milicről, a kilátó tetejéről szerettük volna megnézni.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.