2017. szeptember 01. (péntek) 20:13 (UTC+1) - Domoszló

Korán terveztem kelni, ahhoz képest nem sikerült. Egy órával a tervezettnél később, hatkor keltem csak. Begyújtottam a gázfőzőt, majd nemsokkal később már kanalaztam a bögrényi csokis zabpelyhet. Nem tudom, hogy említettem-e, de a Zemplénben eltört a sátram feszítő rúdja. Sajnos ezeknél a típusú sátraknál gyakori eset. Azóta úgy használom, hogy körbetekerem szigetelőszalaggal, így valamennyire rögzítem. Később majd lecserélem a sátrat, de addig a fenti módszerrel használom.

Miután összepakoltam, a turista szállás kulcsát a megbeszélt helyre tettem, majd továbbálltam. Rezi határában egy idézetre bukkantam, egy természetjáró táblán. "Ne hagyj a természetben semmit, csak a lábnyomodat. Ne vigyél haza semmit, csak az emlékeidet és a fényképedet."

Rezit elhagyva eleinte mezőn, később erdőn keresztül gyalogoltam. A község határában fekvő Rezi vár romját ezúttal nem néztem meg, hisz a nap végére várt rám Sümeg. A következő faluig a terep erősen lejtett lefele. Ilyenkor hálát adok, hogy nem fordított irányban járom a Kéket. Elhagyva az erdőt, ismét jött az embermagasságú csalán. Zalaszántó határában három túrázóval találkoztam, akik Keszthelyre tartottak. 

Miután beértem Zalaszántóra, egy idős helybéli, Imre bácsi szólított meg. Helytörténészként sok érdekes adatot, történetet mesélt a faluról, a környékről. Többek közt egy orosz hölgyről, aki a háború után költözött a faluba. A hölgy nem tudott levest főzni, csak valami sűrű dolgot. Évekkel később a hölgyről lett elnevezve ez a fajta "leves". Elköszönvén Imre bácsitól, a falu központja felé indultam. Elérve a római katolikus templomhoz, két olyan keresztet is találtam, amelyek nem szokványosak. Egyiken Jézus kezei a feje fölött vannak, a másikon már csak a lepel van a kereszten, Jézus alatta van, Mária kezei között. Sajnáltam, hogy ezekről Imre bácsi nem tett említést.

Zalaszántón pecsételtem egyet, majd a falu határában fekvő sztúpa felé vettem az irányt. A Zalaszántói sztúpa Közép Európa első buddhista szentélye, azaz sztúpája volt, és egyben mindmáig a legnagyobb. Egy erdei tisztáson építették fel 1992-ben a 30 méter magas, és 24 méter széles hófehér épületet. Elhelyeztek benne egy díszes tartót, amely a történelmi Buddha néhány csontszilánkját tartalmazza. Azóta a sztúpa szent zarándokhellyé vált. A sztúpát 1993-ban szentelte fel Őszentsége a XIV. Dalai Láma.

Kicsit megpihentem a sztúpával szembeni padoknál, s közben figyeltem mind a szentélyt, mind a körülötte lévőket. Többen látogatják naponta, ottjártamkor is sokan voltak. Láttam, hogy egyesek csak nézelődnek, mások rutinszerűen járkálnak körbe, körbe.

Benéztem a szentéllyel szembeni bazárba, ahol egy különleges Kéktúra pecséttel, valamint egy karkötővel lettem gazdagabb. Megajándékoztak egy füstölővel is, amelyet meggyújtva magam is elindultam a szentély felé.

Magába a sztúpa belsejébe nem lehet bemenni, csak a három szinten lehet közlekedni. Az egyes szinteken balra indul el az ember, kezében a füstölővel. Időközben egy szerzetes is megérkezett, aki a szentély környékén lévő virágokat kezdte locsolni. A legfelső szinten, a lépcsők végén magasodik Buddha aranyozott szobra.

A legfelső szinten helyezkednek el az imamalmok is, melyeket az érdemek és a bölcsesség (jó karma) felhalmozására, valamint a negativitások (rossz karma) megtisztítására használják. Hagyományosan a henger alakú imamalmok külső felületére az Om Mani Padme Hung mantra van szanszkritul írva. A tibeti buddhista hagyomány szerint egy ilyen imamalom megforgatása ugyanolyan érdemi hatással bír, mintha szóban mondaná el az imát. Órajárásnak megfelelő irányban kell megforgatni, mivel a belső mantratekercs olyan irányban íródott, mint ahogyan a nap halad az égen. Szóval megindultam én is, forgatva az imamalmokat, hadd váljon a megforgatásukból származó minden érdem az összes érző lény javára.

Körbeérve az imamalmok szintjén, füstölőmet Buddha szobra alatt lévő helyre szúrtam, ahol a többi füstölő is volt. Több időt is el lehetett volna tölteni, de várt rám még jó pár kilométer is. A szentély körül rengeteg kavics"sztúpa" volt, amelyek eddigi gyaloglásaimat szinte végig kísérték. Még az egyik pihenőhelyet is telerakták az apró kavicstornyokkal.

A szentélytől nem messze található az itt élő szerzetesek lakhelye is, amely szintén egy kis keleti érzést hozott a tájra. Még mielőtt azt gondolnátok, hogy vallást váltottam, mindenkit megnyugtatnék. Továbbra is hitem szerint keresztény vagyok, álláspontom szerint "Egy az Isten!". De úgy gondolom, a világ egyik legbékésebb vallását nem lehet nem szeretni.

Magam mögött hagyva a zalaszántói sztúpát, következtek az erdei kilométerek. A nem messze lévő Tátika várromhoz elérve, megebédeltem. Vízkészletem felénél jártam, de forrást csak egyet jelölt a térképvázlatom. 

Sok kirándulóval találkoztam a vár környékén is. Többen családostól járták az erdőt. A Kék jelzések ezúttal is rendben voltak, bár egyik helyen a felfestés csak félig készült el. Több helyen ki voltak téve az eligazító táblák is, melyek ezúttal rendben voltak. 

Zalaszántótól közel 15 kilométer után érkeztem a Sarvalyi erdészházhoz, ahol az említett forrás található. A forrást meg is találtam, ám a vize épp hogy csordogált. Sajnos kicsit szennyezett volt a kőmedence, így kénytelen voltam elővenni a vízszűrős kulacsomat, amellyel biztonsággal ihattam a hűs forrásvizet.

Kellőképpen felfrissülve, a napi végcélom következett. Sümegig mintegy másfél óra volt hátra. Eleinte tovább az erdőben, később nyílt terepen, mezei utakon. Ekkor már látszódott Sümeg vára is. Kereszteztem még a vasútvonalat, majd szépen lassan beértem a városba. 

Először a vasútállomásra mentem, a pecsételésért, majd vissza a belvárosba. Nem tudtam meddig van nyitva a vár látogatásra, hisz már fél hét felé járt. Gyorsan beléptem a várkapun, ám a pénztáros már nem adott jegyet. Azt mondta, hogy arra a fél órára, amíg még ott van, már nem ad, menjek be nyugodtan. Megköszönve kedvességét, beléptem a vár kapuján.

Sümeg várát IV. Béla parancsára építették a tatárjárás után. Később a Kőszegi családtól szerezte meg Anjou Károly. A külsővár hozzáépítésével az ország egyik legerősebb vára lett. 1552-ben a veszprémi püspök is ide húzódott vissza.

A katonai szerepe egészen a Rákóczi szabadságharc végéig jelentős volt, ám annak végén a császáriak felrobbantották a falait. Napjainkra az ország egyik legjobban helyreállított középkori kővára. Valóban nem annyira éles a kontraszt, mint a csókakői, vagy a füzéri vár esetében.

Itt is több tematika köré szerveződött, a középkori vár mindennapi életét bemutató kiállítás. Bepillantást nyerhettünk a korabeli pékség, konyha helyszínére, a kamra polcaira, de még a fűszerkert ágyásai közé is.

Megtudhattam, hogy a mindennapi élet során nem kevés bort is fogyasztottak a vár népei. Jellemző a hierarchia a boroshordók mérete alapján is. Szépen felújították a vár kápolnáját is. Az oltáron még ott volt a nemrég felszentelt ünnepi kenyér is. 

Utolsó előtti állomásnak hagytam a hajdani kínok helyszínét. Mint ahogyan a tábla is jelezte, belépés csak saját felelősségre. Viaszbábukkal szemléltették a régmúlt idők kínzásait, kivégzéseit, boszorkányégetését. Már csak az lett volna hatásosabb, ha hanghatás is érte volna az embert.

Mielőtt elhagytam volna a várat, utoljára még lenéztem az előttem lévő tájra. Nem messze egy füves pályát vettem észre, melynek szomszédságában egy nagyobb zöldterület volt. Azt néztem hát ki célul, hogy éjszakára tábort verjek. Leérve a helyszínre, a város közösségi tereként hirdetett művelődési ház kertje volt, így hát nyugodt szívvel húztam fel a sátram.