2018. november 09 (péntek) 17:08 (UTC+1)

Teljesen nyugodt volt az éjszakánk. Sem kétlábúak, sem négylábúak nem zavarták meg az álmainkat. Ennek ellenére többször megébredtem éjszaka. Így volt ezzel Ricsi is. Reggel épp nyugtáztuk, hogy milyen jól kiszáradt az éjjel a sátrunk, amikor elkezdett cseperegni az eső. De szerencsére nem tartott sokáig. Gyorsan megreggeliztünk, majd elindultunk első napi állomásunk, Pocsaj felé. Légtávolságban nem lett volna messze, de a Kék ezúttal is tekergett egy kicsit. Nagyjából az Ér-főcsatorna gátjain haladtunk.

Egy-egy autóval, traktorral találkoztunk csak, de mivel közel voltunk a határhoz, számítottunk ellenőrzésekre is. Jó másfél óra múlva elértük Pocsajt. Épphogy betettük a lábunkat a faluba, a helyi "helyben-ülő" közfoglalkoztatott testvéreink hangosan kérdezgetni kezdtek, hogy migránsok vagyunk-e. Természetesen erre a kérdésre számítottunk, hisz az utóbbi 2-3 évben mindenkit annak néznek aki idegen. Nevetve haladtunk tovább.

Útban a pecsételőhely felé szemügyre vehettem az itteni kukoricatároló formáját. A Mátra vidékén, s az ország legtöbb részén csak a farész van, itt téglaoszlopokkal egészítették ki. Épp indultunk volna tovább, amikor egy helyi lakos ránk köszönt. Elkezdtünk beszélgetni, majd behívott az udvarába minket, egy-egy pohár forró kávéra. Sőt még egy-egy ízletes körtével is gazdagabbak lettünk. Kicsit még beszélgettünk, majd elköszöntünk vendéglátóinktól.

A pecsét a helyi kocsmába volt, így magunk is kértünk egy kis frissítőt. Épp belekortyoltunk, amikor egy újabb, az autójából derékig kihajoló testvér tudtunkra adta, hogy minket migránsokat már keres a rendőrség. Kisvártatva meg is érkezett a hatóság. Következett az ellenőrzés, majd egy kis beszélgetés. Javasolták, hogy a további kellemetlenség elkerülése végett jelentsük be az utunkat. Mi azonban nem kívántuk ezt megtenni, annyira nem volt az igazoltatás része zavaró. Meg aztán ideje volt megszokni, milyen a másik oldalon.

Visszafele újra elhaladtunk a közfoglalkoztatott testvéreink mellett, akik ugyanazon a helyen ülve, újfent hangoson óbégattak. Kisvártatva újabb rendőri igazoltatás következett, ám ezúttal másik járőrpáros. Így hagytuk el Pocsajt. Ricsivel beszéltük, hogy legközelebb a poén kedvéért németül fogunk érdeklődni, hogy merre van München. Pocsajt a Berettyó menti gáton hagytuk el. A tehenek békésen legelésztek. Nekik mindegy lehetett, hogy kik vagyunk.

Kismarjára hamar beértünk. Rögtön a település szélén volt egy szépen faragott székelykapu. Ekkor még nem tudtam, hogy ki volt a mestere. Beljebb mentünk a faluba, ahol a központban lévő református templom található. Ricsi emlékezett, hogy a pecsét valahol itt lehetett.

A falu a középkorban a Bocskai család birtokába tartozott. Bocskai György, Bocskai István édesapja volt a földbirtokos. Körbejárva a templomot, újabb gyönyörű fafaragásokat fedeztünk fel.

Mivel a templom zárva volt, s a tiszteletest sem találtuk odahaza, segítséget kértünk a közösségi háznál. Kisvártatva jött is egy kedves úr, aki kinyitotta nekünk a templomot. Miközben pecsételtem, idegenvezetőnk rövid ismertetőt tartott a templom, s a község történetéről.

A református templomot 1805-ben szentelték fel, építése mintegy két esztendeig tartott. Azóta többször szenvedett károkat. Átvészelt földrengést, háborút, s a két harangjából egyet sikeresen megmentett az akkori tiszteletes furfangossága. A toronysisakját kétszer is tönkretette a vihar, ám másodjára már nem állították helyre.

A szószék alatt volt látható Bocskai István erdélyi fejedelem festett képe is. Az utóbbi években kezdődött el a nagymértékű templomfelújítás, melynek során került feltárásra az addig legendaként ismert Bocskai Kripta. A templomnak két elődje is volt. 1277-ben már álló templom falai szépen kirajzolódtak a felújítási munkálatok során. Az 1400-as években építették a Bocskai család ősei a templom alá a kriptát.

Vendéglátónk elmondta, hogy a feltáráskor a kripta teljesen fel volt dúlva, korábbi sírrablásról adva tanúbizonyságot. A koporsókat, s a csontokat elvitték, s azokból kettőt restaurálva visszahoztak. A csontokat ládákba téve helyezték örök nyugalomra a templom melletti helyen.

Közben kiderült, hogy idegenvezetőnk keze munkái láthatóak az egész faluban. Sőt az is kitudódott, hogy udvarhelyi. Ő is áttelepült annak idején a családjával, s azóta Kismarján farag. Elbeszélgettünk egymás életéről, tapasztalatáról. Még egyszer köszönjük Nagy Dénesnek a szíves vendéglátást, s a részletekben gazdag idegenvezetést.

Folytattuk tovább gyalogutunkat, következett Nagykereki települése. Addig azonban volt hátra jó pár kilométer. Eleinte pár csepp csepergett, ám később újra viszonylag jó időben tudtunk haladni. Utunk során sok helyen láttuk a leendő autópálya építésének munkálatait. Jó lenne, ha a határ túloldalán is szorgoskodnának. Ha kész lenne, hamarabb el tudnék magam is jutni Kolozsra.

Nagykerekire beérve a Bocskai kastély felé vettük az irányt. Ott volt ugyanis elhelyezve a bélyegző. Épp időben érkeztünk, mert kezdtek zárni. Bélyegeztünk, majd felkerestünk egy boltot, feltankolni készleteinket. Az éjszakát ezúttal is a falu határán túl terveztük.

Volt még egy óránk a naplementéig, így megindultunk, hogy legyen időnk megfelelő táborhelyet találni. Nagyrészt mezőn, szántóföldön vezetett az utunk, s nagyon úgy látszódott, hogy ma este nem fogunk tüzet rakni. A közelben csak kisebb fás részeket találtunk, de azok is körbe voltak kerítve.

Letértünk a Kékről, mivel a távolban megpillantottunk egy alkalmasnak tűnő helyet. Oda viszont csak egy patakmedren keresztül tudtunk eljutni. Szerencsénkre alig volt benne víz, így megúsztuk szárazon. Épp jókor érkeztünk, mert már csak percek voltak hátra a naplementéig.

Sikerült olyan helyet találnunk, ahol körös-körül nagy fű vett minket körül. Olyan érzésünk volt, mintha egy rizsföld közepén lennénk valahol Ázsiában. A természet által puhára kipárnázott területen hajthattuk te éjszakára a fejünket.