2019. november 20. (szerda) 20:58 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal nem terveztük a korán kelést, mivel csak Malmőt akartuk felfedezni. Mármint ami egy szűk napba belefér. A kis táblácskát most is kint hagytuk a kilincsre akasztva, hogy ne zavarjon a takarító személyzet. Tíz óra körül értünk le a hotel étkezőjébe, ahol ezúttal is egy bőséges reggelit fogyasztottunk el. Visszatérve a szobánkba összepakoltunk, majd fájó búcsút intve, kijelentkeztünk a hotelből. 

Elsőként a város híres, nemrég épült tornyát szerettük volna közelről is szemügyre venni, így elindultunk toronyiránt. Még az érkezésünkkor magunkhoz vettük a recepcióról a belváros térképét, melyet időnként tanulmányoztuk. Szokásom, hogy ahol megfordulok, beszerzek egyet magamnak. Jól jön a belvárosi séták során. Igaz, manapság az okostelefonok világában furcsa szokásnak tűnhet, de jobb szeretem a papír alapú térképet.

Csodaszép napsütéses időnk lett annak ellenére, hogy az időjósok végig esőt jeleztek. Persze a kabát azért jól fogott, de alatta elég volt egy hosszabb ujjú póló. Jól terveztük tehát Chilivel a kézipoggyászunkat. Tartaléknak ott volt a pulóver, amit bármikor felvehettünk. 

A városi operánál, a biztonság kedvéért útbaigazítást kértünk egy fiatal sráctól, aki készségesen adta tudtunkra, merre is folytassuk tovább. Tisztán, érthetően beszélte az angolt, minden szavát értettem. Nem úgy mint az angol anyanyelvűek, akikhez gyakran kevés a nyelvtudásom. 

A messzi távolban már felfedeztük az egyik uticélunkat, ám előtte még egy csatorna partján szándékoztunk körbenézni. Itt is rengeteg téglaépület volt, gyönyörűen karbantartott állapotban. Bármennyire is kerestem, nem találtam olyan házat, ami tatarozásra szorult volna. A parkok tiszták, gondozottak voltak, a szemetesek nem voltak csordultig tele. Mindenhonnan áradt a béke, nyugalom érzése.

Ezúttal is sok kerékpárossal találkoztunk. Volt aki egyedül, volt aki a családjával. Többen használtak olyan háromkerekűt is, amivel a gyerekeket szállíthatták. Annak idején nekem is a terveim egyike volt egy hasonló közlekedési eszköz beszerzése.

Kisvártatva az aszfaltot elhagytuk, s utunk az egyik csatorna partján folytatódott. Feltűnt nekem, hogy a vízparton, egyenlő távolságokra mentőgyűrűk voltak egy-egy oszlopon. Magam is el tudnám képzelni a budapesti rakpartokon hasonló kezdeményezést. 

Egy kisebb botanikus kertbe is benéztünk, ahol különböző stílusú kertek voltak berendezve. Az egyes részeket szépen nyírt sövények választották el. Rajtunk kívül több látogatója is volt, bár ez az egyik kiskert lakóját egyáltalán nem zavarta.

Megörültünk, amikor a kertek mögött felfedeztünk egy korabeli szélmalmot. Előző nap Koppenhágában is láttunk egyet, ám akkor nem fért bele az időnkbe, hogy megtekintsük. Ezúttal azonban sikerült. Előtte építettek fel a kertészek, mintegy kerítésként egy úgynevezett rovar hotelt, melyben az ágak, fenyőtobozok, fakérgek között, az ismertető tábla szerint milliónyi lakója volt.

Csodaszép volt ez a szélmalom, egyszerűen nem bírtam betelni vele. Rajtunk kívül többen jelen voltak, ők is csodálták a háttérképnek is kiváló emberi alkotást. Kicsit még nézegettük, majd tovább álltunk a távolban magasodó modern óriás felé.

Tartottunk egy kis pihenőt a csatorna partján, egy csónakház stégjének szomszédságában. E rövid idő alatt tanúi lehettünk a malmői vízi élet népszerűségének. Magam is szívesen kipróbáltam volna mindkettőt. 

Nem messze volt a város közlekedési múzeuma, mely előtt szintén látható volt a kedvenc háromkerekűm. Továbbmenve, egy igazi, hamisíthatatlan skandináv halászfalu látképe fogadott minket. A színes faházak előtt lévő hűtőpultok, árusító bódék arról árulkodtak, hogy sokszor szoktak halat árulni ott. Kár, hogy ezúttal kihalt volt.

Már csak pár utca választott el minket, hogy meglássuk Malmö felhőkarcolóját. A hajdani kikötő területén jártunk, melyből egy vadonatúj városrészt alakítottak ki a svédek. Itt-ott még folytak az építkezések, de nagyrészt már lakható volt. Felépültek a lakóépületek, a bevásárlóközpont, oktatási intézmények. Tetszett ez a modern városrész.

A Turning Torso nevű falhőkarcoló építéséhez 2001-ben kezdtek hozz, s 2005 nyarán már birtokba is vették. Az 54 szintes, 190 méter magasságú torony nemcsak a város, hanem egész Skandinávia legmagasabb épülete. Innen hajtotta végre 2006-ban Felix Baumgartner bázisugrását. Ezúttal mi ezt kihagytuk. Épp elég volt alulról felnézni erre a mérnöki csodára.

A toronytól nem messze volt a tengerpart, így mindenképpen el akartunk odáig sétálni. Rajtunk kívül páran lézengtek csak, gondolom nyáron, jó időben azért nagyobb a nyüzsgés. A távolban látszódott a Svédországot Dániával összekötő másik nagyszerű mérnöki alkotás, a 7845 méter hosszú Øresund híd, melyen előző nap jártunk.

Javában délután volt már, így tartottunk egy kávészünetet a parttól nem messze lévő kávéházban. Lassan az evés ideje is közeledett, de azt a belvárosba terveztük, egy általunk kinézett helyen. Másfelé terveztük a visszautat, egy újabb csatorna partján. Búcsút vettünk tehát a toronytól, s elindultunk visszafele.

Továbbra is makulátlan, tetszetős épületek mentén haladtunk, melyek az óváros szűk utcái mentén helyezkedtek el. Kinéztünk egy éttermet, ahol lehetett kapni rénszarvas burgert is, melyet mindenképpen meg akartam kóstolni. Hamarosan rá is akadtunk a vendéglátóhelyiségre. Épp időben, mert már kezdett korogni a gyomrunk.

Szerencsénk volt, hogy épp megürült egy asztal, amikor betértünk az étterembe. Leültünk, rendeltünk, s hamarosan már ízlelhettük is a finomabbnál finomabb falatokat. Chili az utolsó pillanatban meggondolta magát, s egy ázsiai csípős ételt választott. Egyedül kóstoltam tehát a Rudolf féle burgert. Bíztam benne, hogy a télapónak maradt elég, s nem kerül veszélybe a gyerekek ajándékainak kiszállítása.

A kiadós vacsora után lassan megindultunk a buszpályaudvar irányába. Előtte útba ejtettük a szuvenír shopot, újabb felvarrók, s zászló beszerzése végett. Ezúttal is időben akartunk kiérni a repülőtérre, ugyancsak busszal. Mint kiderült az utolsó járattal mentünk, utána már csak vonat lett volna, vagy taxi.

Rendben, időben kiértünk a repülőtérre. Kissé szomorúak voltunk, hogy ilyen hamar eltelt ez a hétvégi kiruccanás. Boldogok voltunk viszont, hogy részünk lehetett benne. Hátra volt még a hazaút, mely elég későre lett tervezve. Ez a repülőút volt a tizennegyedik utam. Chilivel pedig már a második. Kíváncsian várom a folytatást.

Véget ért tehát a skandináv kirándulásunk, melyet első közös utunknak szántunk. Új területet ismertünk meg, Európa északi országait. Természetesen e rövid idő kevés volt arra, hogy megismerhessük a két északi várost, de arra elég, hogy bepillantást nyerjünk. A blog indulása óta meglátogatott országok száma pedig újabb kettővel gyarapodott.

A jövőben is tervezünk hasonló rövidebb utakat, városlátogatásokat. Természetesen hosszabbakat is, mind időben, mind távolságban is. Mindketten imádunk utazni, s mindketten jobb szeretünk élményeket gyűjteni tárgyak helyett. Természetesen ez alól kivételt képeznek többek közt a táskafelvarrók, melyeket ezentúl Chilivel gyűjtöm tovább.

2019. november 17. (vasárnap) 19:10 (UTC+1) - Budapest

Szóval észak felé terveztük Chilivel az első közös külföldi utunkat. Nagyon tűkön ültünk már mindketten, annyira mehetnékük volt. Az oda-vissza utazás, illetve a szállásfoglalás intézését Chili vállalta magára. Ő választotta az irányt is. Az északi irányt, mely egészen a svédországi Malmö városáig vezetett. Eredetileg csak ebben a városban töltöttünk volna el egy hétvégét, de nemsokkal az  indulásunk előtt gondoltunk egy merészet, s úgy döntöttünk, kiegészítjük a dán Koppenhágával. A két város ugyanis bő fél órás vonatozásra van egymástól.

Mint említettem, mindketten lázasan vártuk az utazásunk időpontját. Péntek estére volt az indulásunk tervezve, s aznap délután jó korán akartunk kiérkezni a repülőtérre. Hagyni akartunk egy kis időt magunknak, mielőtt felszállt volna a gépünk. Ahogy azonban a busszal rátértünk a repülőtérre vezető gyorsforgalmi útra, már messziről láttuk, hogy valami nincs rendben. Egy óriási dugó kellős közepébe csöppentünk, hosszú kilométereken át tartó araszolással. Amilyen tempóval haladt a buszunk, biztosra vettük, hogy lekéssük a gépünket. 

Ahogy az idő egyre jobban telt, s mi egyre inkább nem haladtunk, mindketten kezdtünk izgulni. Bennem amúgy is volt egy rossz érzés, a legutóbbi balul sikerült külföldi utamra gondolva. Bíztam benne, hogy most az elképzeléseknek megfelelően fog alakulni. Amikor a busz megállt, s az ajtóit kinyitotta, úgy döntöttünk, hogy leszállunk, s gyalog folytatjuk a kocsisor mellett. Körülbelül két kilométeres erőltetett menet várt ránk, hogy elérjük a torlódás végét, s onnan valamilyen tömegközlekedési eszközzel folytassuk az utunkat. Egyre jobban aggódtunk, hisz az idő is telt. Közben elértük a torlódást okozó baleset helyszínét, a felismerhetetlenségig roncsolódott autókat. Szerencsénkre egy taxit sikerült leintenünk, amivel kisvártatva már a Liszt Ferenc repülőtér felé tartottunk.

Ahogy a taxiból kiszálltunk, kezdtünk megnyugodni, felfogni, hogy a gépünket elértük. Bő másfél óránk volt az indulásig. Megérte tehát a gyaloglás, még akkor is, ha menet közben a sapkámnak nyoma is veszett. A lényeg, hogy ott voltunk, úton Malmö felé. Megtörtént a vizsgálat, s nemsokára már koccintottunk is a sikeres kezdetre.

Kicsit csepergett az eső, amikor átsétáltunk a gépünkhöz, melyre hamar feljutottunk, s helyet foglaltunk. Bőven voltak üres helyek a repülőn, nem volt megtelve utassal. Következett a jól megszokott bemutató, majd az elindulás pillanata. Körülbelül másfél órás út várt ránk északi irányban.

Hamar eltelt ez az idő. Nemsokára már be is mondták, hogy gépünk belépett Malmö légterébe, s megkezdte a landolást. Nemsokára földet is értünk, ám a taps ezúttal is elmaradt. A megérkezésünk után pár percig még a helyünkön maradtunk, míg a folyosó ürült. Negyed óra múlva már a szabad ég alatt voltunk, svéd földön.

Mivel a város repülőtere bő fél órás autóútra volt a repülőtértől, s lehetőség volt busszal ezt a távot megtenni, mi is ezt a megoldást választottuk. A helyszínen lévő automatából próbáltunk rá jegyet venni, ám a művelet nem sikerült. A buszon kártyás fizetési lehetőség viszont rendelkezésünkre állt, s már indultunk is Malmö belvárosának irányába.

Utunk tervezésénél segítségünkre volt Barbóca is, aki profi módon otthon van a külföldi utak szervezésében. Ő ajánlotta Chilinek a Garden Hotelt is, amely a belvárosban van, nem messze a központi vasúti, és buszpályaudvartól, ahova mi is megérkeztünk. Bő tíz perces sétát követően már a hotel előtt álltunk. Következhetett a bejelentkezés, a kártya átvétele, majd a következő koccintás, a malmöi megérkezésünkre.

Nehéz napon voltunk túl, s az óra is lassan éjfélt ütött, így mi is felkerestük a szálláshelyünket. Másnap nem terveztünk túl korán kelni, azonban előttünk volt még egy másik város, egy másik országban. A reggeli 7:30-tól 11:00 óráig volt biztosítva, így becéloztuk a kilenc órai kelést. Megelőzve a korai zavarást, megtettük a szükséges intézkedést a villanyoltás előtt.

Nyugodt volt az éjszakánk, s a táblácskának köszönhetően a reggelünk is. Mire készen álltunk a szobánk elhagyására, pont megérkezett a takarítószemélyzet is. Kipihenve, s korgó gyomorral értünk le a hotel étkezőjébe. Jól írták a foglaláskor, hogy bőséges reggelink lesz, ugyanis széles volt a választék. Magam úgy döntöttem, hogy ezúttal hideget eszem. Telepakoltuk a tányérjainkat, kiegészítve gőzölgő kávéval, s frissen facsart narancslével, majd nekikezdtünk a finom reggelinek. 

Tizenegy óra tájékán, befejezvén reggelinket, töltöttünk még egy-egy pohár kávét az útra, majd nekivágtunk. Célunk a vasúti pályaudvar volt, ahonnan át akartunk vonattal jutni Koppenhágába. A 2000-es években kötötték össze híddal Svédországot Dániával, így megkönnyítve az átjutást. 

Hamar kiértünk a pályaudvarhoz, s kiderült, hogy szinte húszpercenként jár a vonat a két város közt. Megvettük a jegyeket, majd kicsit szétnéztünk a pályaudvar környékén. Az időjárás is kedvünkre való volt, egy-egy esőcsepptől eltekintve.

Látszódott a városon, hogy még ébredezik. Kevesen voltak az utakon. Egy-egy autó elvétve, meg pár utazó. Szinte kihalt volt a környék. A pályaudvar környéke szépen rendezett, karbantartott volt, a közelben a régi posta épülete. Egy-egy turistával találkoztunk, de a tömeg inkább a pályaudvaron volt.

A pályaudvar épülete a kikötő mellett volt, így volt egy kis lehetőségünk a kiépített partszakasz szemrevételezésére is. Lassan azonban indulni kellett a pályaudvarra vissza, hisz közeledett az indulásunk ideje. A vonatokat a mélybe vezették be, nem a felszínen voltak a sínek. Olyan érzésem volt, mintha metróval utaznék. Természetesen mind az érkezés, mind az indulás percre pontos volt. 

Mint ahogyan a vonaltérképen is látható, Malmö városából mentünk Koppenhága repülőteréhez, Kastrupig. Onnan helyijáratú busszal a belváros irányába. Ehhez azonban a repülőtéren meg kellett vegyük a menetjegyeket, melyhez segítségünkre volt a helyi közlekedési társaság segítőkész alkalmazottja. A jegyvásárlás utáni utunk vidáman zajlott, ugyanis Chili kikötődött cipőfűzője szoros kapcsolatba került a mozgólépcsővel, így kicsit feltorlódott mögöttünk a sor, mire a cipőfűzőt kiszabadítottuk. 

Zónákra volt osztva Koppenhága közlekedési térképe. Mi a repülőtértől, amely a negyedik zónában volt, a belvárosig, azaz az első zónáig kellett eljussunk. Utunk során rengeteg téglából épült házra lettünk figyelmesek, melyek vakolatlan vörös téglái meghatározták a városképet.

Délután egy óra múlt, mire Koppenhága belvárosába értünk. Természetesen nem volt időnk a teljes feltérképezésre, inkább csak bepillantást akartunk nyerni egy kicsit a város életébe. Az egyik fő nevezetessége, a kis hableány szobra, melyet mindenképpen fel akartunk keresni. Odáig pedig gyalog terveztük utunkat.

Utunk a vízparton vezetett, ahol időnként meg-megálltunk, megcsodálni a parti épületeket. Szépen karbantartott városrész fogadott minket, ésszerű, megtervezett utakkal, kerékpársávokkal. Sokan kerékpároztak egyébként, lévén a lakosok jelentős százaléka naponta használja a kétkerekűt.

Koppenhágában is sok volt a manapság oly elterjedt bérelhető roller is. Itt is, mind otthon Budapesten, ezek a rollerek sokszor a legkülönbözőbb helyeken vannak otthagyva, nem pedig egy-egy gyűjtőhelyen. Rövid ideig magam is gondoltam rá, hogy rollerrel folytassuk a városnézést, ám nem igazán bíztam az online fizetési módban.

A menet közben elfogyasztott frissítő ital, valamint a kissé hűvös időjárás hatására időnként meg kellett állnunk egy-egy kétbetűs kitérőre. Rendszerint ilyenkor keres az ember egy kávézót, vagy egy kisebb éttermet, s egy újabb pohár italt elfogyaszt. Épp ezt terveztük, s úgy éreztük, hogy már nem sokáig bírjuk a keresést, amikor a gyalogátkelőn előttünk haladó férfi hangosan könnyített puffadásán. Ennek hatására, könnyeinkkel küszködve, kénytelenek voltunk a legközelebbi étterembe betérni, hangos nevetéssel kísérve.

Számomra kedves kis étterem volt, telis-tele régi, hajós tárgyakkal, melyek kiválóan díszítették, s tették varázslatossá a helységeket. A falon az étterem alapításától a napjaikig fel volt tüntetve az eddig tulajdonosok nevei.

Hamarosan elérkeztük az úticélunkig, ahol már látszódott a turisták szép száma. Először úgy tűnt, hogy sor áll, de ahogy közelebb értünk, csak bámészkodó, fényképező embereket láttunk. Mindenki kíváncsi volt az Andersen meséje által ihletett kis hableány szobrára. Természetesen mi is.

Ekkor már kezdtünk éhesek lenni, így úgy döntöttünk, hogy a közeli kikötőben keresünk valami harapnivalót. Természetesen tengeri finomságra gondoltunk mindketten. Kisvártatva találtunk is egy jópofa helyet, ahol le is adtuk a rendelésünket. Nemsokára már hozták is a finomabbnál finomabb tengeri falatokat.

Végezvén a laktató, kései ebédünkkel, megindultunk visszafele, a központi pályaudvar felé. Előtte kicsit még szétnéztünk a parton, majd betértünk egy helyi szuvenír boltba. Felvarró, valamint zászlógyűjteményem ezúttal is gyarapodott.

Közben beesteledett, s az idő is kezdett kicsit hűvösebb lenni. Szükségünk volt egy kis átmelegedésre, ezért jöhetett egy csésze finom kávé. Néha az eső apró szemekben csepergett, de nem annyira, hogy feltegyük a táskáinkra az esővédő huzatokat. 

Elérve a pályaudvarhoz, itt pillantottuk meg az egyik legnagyobb kerékpár tárolót. Köztudottan e város a világ vezető kerékpár-barát városa. Több százezren használják naponta a kétkerekűeket. Jó volt látni ennyi biciklit egy helyen, s azt, hogy ha akarjuk, működnek a dolgok.

Beérve a pályaudvarra, szembesültünk azzal, hogy a jegypénztár már be volt zárva. Kénytelenek voltunk jegyautomatával próbálkozni, ám az az első nekifutásra nem sikerült. Ezúttal is segítséget kaptunk a helyi vasúti dolgozótól, s nemsokára már a vonatra is szálltunk. A repülőtérig kissé zsúfoltan voltunk, de utána már több hely állt a rendelkezésünkre.

Újra Malmöben voltunk tehát, újra a megszokott állomásunkon. Itt még átszálltam egy kisebb vonatra, egy fénykép erejéig, a közelben ácsorgó rendőrök meglepetésére. Nemsokára már a hotel előtt voltunk, hátunk mögött egy nagyszerű nappal. Hátra volt még a következő napunk, melyet itt, Malmöben terveztünk eltölteni, szintén egy kis városnézéssel.

2019. november 15. (péntek) 20:49 (UTC+1) - Budapest

Régóta nem vettem részt futóeseményen. Legutoljára májusban, a Kékes Csúcsfutáson. Azóta is futottam, de nem olyan rendszeresen, mint annak idején. Kicsit vissza fogtam magam, de azért nem annyira, hogy pihenjenek a cipőim. Most azonban úgy éreztem, hogy részt kell vennem a kerületben megrendezésre kerülő futófesztiválon, a Halloween Run jelmezes futáson. Már tavaly is szemeztem az eseménnyel, ám akkor másként alakult. Idén azonban neveztem, ráadásul nem egyedül.

Eddig még nem írtam a kis futótársamról, Chili kislányáról, aki minden második héten velünk van. Együtt készültünk a futás reggelén Emmával, melynek során kiváló sminkes segítőnk, Chili felkészített minket a megfelelő jelmezre. Rendhagyó futóesemény volt ugyanis kilátásban, nem is akármilyen.

Helyszínre érkezésünk után nemsokkal kezdődött is az ovisok bemelegítése. Emma - lévén, hogy ő is nagycsoportos - ebben a kategóriában készült rajthoz állni. Háromszáz métert kellett lefutniuk. Hamarosan el is foglalhatták a rajtpozíciót, mi meg Chilivel a szurkolói zónát.

Kisvártatva szólt a rajtindító kürtszó, majd neki iramodtak az apró lábak. Egy kisebb kört kellett lefutniuk, mielőtt a célba értek volna. Emma is ügyesen teljesítette élete második futóversenyét. Boldogan fogadta az érmet, amit a nyakába akasztottak. 

Miután célba ért, jöhetett a jól megérdemelt frissítő, majd egy kis bolondozás a győzteseknek járó pódiumon. Hamarosan következtem én, akire egy picivel nagyobb távolság legyőzése várt.

Január óta nem futottam félmaratont, s úgy éreztem, hogy futhattam volna többet is a mostani előtt. Három, egyenként hét kilométeres kört kellett megtennünk, s ebből is egy keveset a föld alatt. Ez volt benne a legvonzóbb. Kőbánya kerülete ugyanis tele van óriási pincerendszerrel, melynek egy részét most a futóesemény miatt megnyitottak.

A rajt előtti pillanatokban mondta a szpíker, hogy óvatosan fussunk, s ne most vállalkozzunk az egyéni csúcsunk megdöntésére. Hát jómagam is így éreztem. Csak a szokásos cél lebegett a szemem előtt, mégpedig beérni a célba. Magam is éreztem, hogy nem most dől meg az egyéni rekordom.

Jókedvűen rajtolt el a csapat. Szeretem ezeket a kisebb futóeseményeket, mivel családiasabb a hangulat, s a profi futók is kevesebben vannak. Ráadásul most a sok-sok jelmez, smink színesítette az eseményt. Első körünk negyedénél érintettük a futópályát, ahol mostanában szoktam futni. Kisvártatva a felszín alatt folytattuk, köszönhetően a szervezőknek, időnként megrémülve.

A pincerendszer labirintusában vezetett tovább a futópálya, melynek mentén különböző jelmezes pontok voltak. Első alkalommal érték váratlan meglepetések az embert, bár sejteni lehetett, hogy egy-egy bejárat mögött várnak ránk.

Időközben odakint is besötétedett, ráadásul a futóprogramom is megbolondult, mivel a föld alatt nem fogta a gps jeleket. Második körömet már jobb erőben kezdtem el, túljutva az első kilométerek okozta fáradtságon. A frissítőpont után, Emma és Chili általi biztatás óriási lökést adott a továbbiakhoz. Szükségem is volt rá, mert éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet.

A mezőny is jobban szét volt szakadva, s ez nagyobb segítség volt a pince alagútjain, szűk folyosóin, ahol a rémisztgető emberek is eredményesebben leptek meg minket. Az első körből emlékeztem egy-egy pontra, de ismét sikerült meglepetést okozniuk.

Utolsó köröm úgy kezdtem meg, hogy az elsők már célba értek. Ekkor már én is kezdtem elhinni, hogy magam is célba érek. Átestem a holtponton, s immár nyugodtabban, lazábban futottam. Eddigi félmaratonjaimra gondoltam, összehasonlítva őket. Arra a megállapításra jutottam, hogy a mostani a legnehezebbek közé tartozott. Legnehezebbek közé, de ezúttal is jó érzés volt átszaladni a célvonalon. Ám ezúttal teljesen más érzés volt, hogy a célban volt kiket megölelni. 

Futás után az időjárás is megváltozott, s beállt az esős idő. Szerencsénkre az esemény alatt végig jó időnk volt, s erre még a szervezők sem számítottak. Hazaindultunk tehát, kissé fáradtan, ám annál nagyobb örömmel. Otthon pedig Chilivel már készültünk is első közös külföldi kiruccanásunkra, mely nem egészen egy hét múlva következett. Olyan területet, helyszínt néztünk ki, ahol még egyikünk sem járt.

Ehhez be is szereztünk pár új dolgot, többek közt a kézipoggyász méretű hátizsákjainkat. S hogy merre is terveztük?! Északra, kedves olvasóim, északra ...

2019. november 12. (kedd) 22:39 (UTC+1) - Budapest

Annak ellenére, hogy nem messze voltunk a műúttól, elég nyugodt éjjelünk volt. Át is aludtuk ismét a teljes éjszakát. Reggelre, mikor kidugtuk a fejünket, sokkal jobb időjárási körülményeket tapasztaltunk. Nedvesnek nedves volt a sátor, ám látni lehetett, hogy a reggeli napsütés hamar meg foga szárítani. 

Hamarosan ki is sütött a nap, de azért a tegnap esti tűz megmaradt parazsát újra felszítottuk, s a készülődés közben szárítottunk pár dolgot. Több felszerelésünket a szélre, s a napra bíztuk, reménykedve abban, hogy a füst nem fogja túlzottan bebüdösíteni. Úgy néztünk ki, mint egy hajdani vándor tábor.

Sokkal jobb érzés volt szárazon összepakolni a dolgainkat, nem pedig eső, s harmat után. A hátizsákra sem csurgott a sátorból, s a ponyvából a víz, miközben viseltük. Ótompaháton folytattuk tehát, s az idei utolsó Kék túránkra indultunk. Ezúttal gátak, töltések nem vártak ránk, ám síkságok, mezők, szántóföldek igen. De legelőször egy nagyon hosszú aszfaltozott út volt előttünk.

Ezúttal is változatos házak tárultak elénk ezen a ótompaháti szakaszon. A fenti ház különösen tetszett. Ez sem volt lakott, mint a legtöbb az út mentén. Sok-sok elhagyott ház, birtok van az országban. Köztük ez a ház is az volt. Valamit mégiscsak kellene kezdeni ezekkel az elhagyott házakkal. Kár értük.

Amikor pakoltam otthon a túrafelszerelésem, bepakoltam a napszemüvegem is, gondoltam hátha kelleni fog. Erre tessék, ki is sütött a nap, s már vettem is elő. Ki kell élvezni az év utolsó napsütéses túráit, nem igaz?! Ricsi is ugyanígy tett. 

Bő egy óra alatt értünk el Tompahátra. Kicsiny alföldi település volt, elnéptelenedő házakkal, idős gazdákkal, bezárt bolttal. Szerencsénkre a pecsét a bolt falára volt erősítve, így a bélyegzés nem maradt el. Megtöltöttük friss vízzel a kulacsainkat, majd folytattuk tovább a majorok között.

Jó volt ránézni a az Alföldi Kéktúra térképre, hogy mennyi szakasz volt már bejárva, s hogy mennyi van már csak hátra. Természetesen a hátralévő szakaszokat csak jövőre folytatjuk Ricsivel. 

Következett végre egy kis erdei terep is, a sok mezei terep között. Jó volt egy kicsit újra az erdőben lenni, a lehullott lombok között gyalogolni. Valóban van valami megmagyarázhatatlan varázsereje az erdőnek. Ezt érzem én is, akárhányszor beteszem a lábam a lombok alá.

Az erdős rész után következett egy jobbra forduló, egy szántóföld melletti öntözőcsatorna mentén. Ahogy gyalogoltunk, s lenéztünk a csatorna aljára, döbbenten vettük észre, hogy apró halak ficánkolnak a pár centis vízbe. Ahogy folytattuk utunkat, gondolkodtunk, hogy miként juthattak oda a halak, de nem jöttünk rá.

Utunk az Ördöngős tanyavilágában folytatódott, épp egy baromfitelep mellett. Ezernyi lúd gágogott a kerítés túloldalán. Gondolom rókák is lehettek szép számmal a környéken, hisz volt miből válogatniuk. Egyébként ez a telep  is árulkodott a múltjáról. Látszódtak még a múltbéli rendszer maradványai a kerítésen, a villanyoszlopokon, s az épületeken. Természetesen újonnan épült, s felújított majorságok is akadtak szép számmal.

Nemsokára kiértünk a 45-ös főúthoz, mely mentén egy pár száz métert meneteltünk. Nem az út mentén, hanem mellette a füves terepen. Várt még ránk egy bő kilenc kilométeres szakasz Mindszentig. Hosszú, egyenes, aszfaltozott úton, egészen a napi, s idei célunkig.

Beérve Mindszentre, megálltunk egy-két frissítő erejéig. Úgy terveztük, hogy az éjszakát a Tisza partján töltjük, a töltés aljában. Meg is indultunk, hisz már be volt sötétedve. Nem tudtunk még hozzászokni az őszi óraátállításhoz. 

Elhagyva a mindszenti révet, attól pár száz méterre vertünk tábort, a töltés aljánál. Természetesen ezúttal is ropogott a tűz. Mi pedig miután felállítottuk éjjeli szállásunkat, hozzákezdtünk a vacsoránkhoz.

Vacsora után álomra hajtottuk a fejünket, bízván abban, hogy ezúttal is megússzuk szárazon. Hajnal négykor azonban esőcseppekre ébredtem, s ezek az esőcseppek egyre jobban jöttek. Hamarosan zuhogott, s én visszaszenderültem, hátha csak egy rossz álom. Reggeli ébredéskor az álom szertefoszlott, amikor kibújtam a sátorból. Szerencsére az eső csendesedett, s így nagyjából összetudtunk pakolni. Ismét vizes felszereléssel folytattuk. 

Újra elhaladtunk a rév mellett, ahova majd jövőre harmadjára is vissza fogunk térni. Innentől fogjuk tehát folytatni. A Tiszától már csak pár kilométer Ópusztaszer. Na de ez már a jövő évi szakasz lesz. Addig is jó ránézni a szakaszokra, a Kék Kör térképére. Lassan-lassan alakul, nemde?!

Sikerült tehát folytatni a Kéket ősszel is, mint ahogyan a futást is. Ismét futócipőt vettem ugyanis fel, egy a kerületemben megrendezett félmaratonon vettem részt, melyen nem csak én futottam. Hogy ki volt aki velem futott, s ki volt aki szurkolt, a következő bejegyzésből kiderül.

2019. november 07. (csütörtök) 19:33 (UTC+1) - Budapest

Mindketten arra számítottunk, hogy éjjel megébredünk majd arra, hogy nem tudunk tovább aludni. Szerencsére azonban ez nem következett be. Az eső sem esett az éjjel, ki is tisztult. Ennek eredményeképp a hőmérséklet is fagypont közelébe süllyedt. Amint hozzáértem a sátor ponyvájához, éreztem is a megfagyott réteget.

 Miközben begyújtottuk a főzőket, lassan mi is magunkhoz tértünk . A matracom jól vizsgázott, sokkal jobb volt a sátorban aludni, mint a régi egyszerű polifoam matracon. Ráadásul méretileg is kisebb volt, ami egy túránál ugye sokat számít. Lassan-lassan kialakul az a túrafelszerelésem, melyet már csak meg kell vigyázni. Évek óta túrázom, nyitott szemmel járok, de még mindig van mit beszerezni.

Lassan összepakoltunk, de sajnos vizesen került elcsomagolásra mind a sátor, mind a ponyva. Bő 27 kilométer várt ránk Szarvasig. Természetesen ennek nagy részét továbbra is a csatornák mentén kellett legyalogolnunk. Utolsó kilométerek következtek tehát a gáton, mert a további szakaszok a síkságon vezetnek.

Elindulásunk után nemsokkal el kellett távolodjunk egy pár kilométer erejéig a Hortobágy-Berettyó mellől, mivel útba kellett ejteni a Peresi Bemutatóházat, ahol a Kéktúra bélyegző is volt. Pár száz méterre le is kellett térnem a túraútvonalról, addig Ricsi vizet forralt a második kávénkhoz. Tartottunk is egy pár perces szünetet, majd folytattuk a csatorna túlpartján, átkelve az árvízkapun.

A kezdeti hűvös időjárás után délelőtt már elég jó időnk volt. Hála a réteges öltözetünknek, tudtunk mi is alkalmazkodni. A talaj is már csak foltokban jelezte, hogy előző nap esett. Utunk közben több olyan elhagyott tanyát fedeztünk fel, melyek jó pár éve el lehettek néptelenedve. A körülöttük lévő földterület meg volt ugyan művelve, ám az épületek nagyrésze romosan állt. Kár volt értük. Mennyi embernek adtak hajlékot, s munkát annak idején. 

Ekkor már javában a Hármas-Körös mentén jártunk, s nem sokára egy vasútvonal keresztezte utunkat. A közelben lévő horgásztelepről hazafele tartó horgásszal váltottunk pár szót. Sajátos stílusban adta elő azt a tényt, hogy üres kézzel indult haza.

Közel jártunk már Szarvashoz, ám előtte még át kellett kelnünk újra a Körösön, ezúttal komppal. Itt terveztem megválni a magunkkal hozott szeméttől is, melyet reggel óta vittem magammal. Nem találtam útközben olyan kihelyezett szemetest, ahol otthagyhattam volna.

Elérve a komphoz, a gyomrunk is jelezte, hogy ideje lenne ennünk is valamit. Nem is lehetett volna alkalmasabb helyszín ehhez, mint a révházhoz vezető lépcső mentén lévő pad. Kisvártatva megterítettünk, s miközben zajlott a ki-, s beszállítás, mi csendben falatoztunk, kortyolgattunk.

Immár jóllakva szálltunk mi is fel a kicsiny kompra, mely felső vezetésű, köteles komp volt. Korábbi munkám során a Ráckevei-Soroksári Duna-ágban találkoztam hasonlóval, ám az alsó vezetésű volt. Köszönhetően a komp személyzetének, átkelésünk térítésmentes volt.

Ismét Békés megyébe érkeztünk, s már csak pár kilométer volt hátra Szarvasig. Több mint három évvel ezelőtt jártam itt utoljára, amikor Tónit kísértem az Alföldi Kéken. Itt ismertem meg Ricsit is. Mint ahogyan régebbi olvasóim emlékezhetnek, akkor egy üdülőben voltunk elszállásolva. Mi most Szarvasig terveztük gyalog, majd onnan busszal tovább Nagymágocsra. A két település közt ugyanis annak idején be lett járva az útvonal.

Az Arborétum mellett vezetett az utunk befelé a városba. Kicsit nosztalgiáztunk, ahogy mellette elhaladtunk. Az Arborétum bejáratánál egy bélyegzés idejére megálltunk, majd folytattuk tovább, immár az aszfalton. Újból megpillanthattam a történelmi Magyarország középpontjának emléket állító alkotást.

Átkeltünk a Holt-Körös hídján, s célba vettük a város buszpályaudvarát. Útközben megálltunk egy nagyobb boltnál, pótolni a kifogyott készletünket. Nem siettünk, hisz volt időnk a busz indulásáig. A főút mentén lévő padon megpihenve ezt ki is használtuk.

Véget vetvén a pihenésünknek, hátunkra kaptuk a zsákjainkat, s elsétáltunk a buszpályaudvarhoz. Bő negyed órás késéssel érkezett a buszunk, de sikerült behoznia a késést. Szentesen át kellett szállnunk a Nagymágocs felé tartó buszra. Korom sötét volt már, amikor leszálltunk a buszról. Úgy döntöttünk, hogy Nagymágocs előtt tesszük ezt, Ótompaháton, mivel a térkép szerint alkalmas terep várt ott minket.

Így is lett, s pár perc múlva, nem messze az úttól, egy erdő mellett, a szántóföld szélén, már ropogott is a tűz. Kellett is a jó meleg mind a végtagjainknak, mind a lelkünknek. Jó ugyanis egy fáradt nap után a tűz körül ücsörögni, iszogatni, beszélgetni. Nem volt ez másképp ezúttal sem.

Utána hozzáláttunk a vizes sátraink kicsomagolásához, felállításához. Bíztunk benne, hogy amíg nem bújunk bele, addig kicsit száradni fog, ám a hőmérséklet csökkenés ezt a tervet átírta. Miközben készülődtünk a vacsoránkhoz, a sátor ponyváin csak úgy csillogott a dér.

Lassan hozzáláttunk az evéshez, s közben megbontottunk egy-egy üveg bort, melyeket Szarvason szereztünk be. Későre járt már az idő, s elnézve a sátrakat, nem várt jó idő ránk. Semmink nem volt száraz, csak az olaszrizling ...

2019. november 06. (szerda) 19:52 (UTC+1) - Budapest

Folytatódjon tehát az Alföldi Kéktúra, hisz oly sok idő telt el azóta, amióta utoljára kékeztünk Ricsivel. Még javában nyári kánikula volt, amikor Túrkevén abbahagytuk. Mint emlékeztek kínkeservesen. Tettük ezt a kánikula, no meg a testi sérüléseink miatt, melyeket a lágyrészeken szereztünk. Igaz, Ricsivel mindketten kissé elfoglaltak voltunk azóta, de a magam nevében elmondhatom, hogy annyira nem vágytam vissza nyáron az Alföldre.

Ezúttal együtt indultam Ricsivel Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Előtte lévő nap nyugodtan megvettük a vonatjegyeket, hogy ne kelljen kapkodni az indulás napján. Gyorsvonattal jutottunk le Mezőtúrra, ahonnan tovább szerettünk volna menni busszal Túrkevére, ám bő negyed órával lekéstük a buszcsatlakozást. Mivel két órán belül nem indult új busz, s a pályaudvaron kiállított muzeális jármű sem volt indulásra kész, úgy döntöttünk, hogy gyalogolunk.

Mivel a Kéktúra ugyebár bármelyik irányból teljesíthető, így mindegy volt, hogy melyik irányban kezdünk. Nekivágtunk tehát Túrkevének, s úgy terveztük, hogy onnan majd visszabuszozunk Mezőtúrra, hogy aztán folytassuk Szarvas felé a Kéket. Tudom, kicsit bonyolultan hangozhat, de ezeken a részeken sok olyan szakaszt bejártam, amikor Tónival túráztam. Így ezeket nem akartam újra járni. Egy szó mint száz, újra a Kéken voltunk. Nagyot szippantottam a levegőből, s megindultunk.

Ismét legények voltunk tehát a gáton. Szerencsére azonban tudtuk, hogy másnap már búcsút intünk a gátaknak, töltéseknek. Utóbbit persze más értelemben szerettük volna megtartani. Túrkeve felé végeláthatatlan egyenes következett, a töltés tetején, végig a Hortobágy-Berettyó mellett. Mások is vonultak, nem csak mi. Szépen, rendezett módon.

Utunk során előjöttek a tőlünk megszokott témák, melyek elsősorban a túrákat, a vándorlásokat, a csavargásokat, ezekhez szükséges felszereléseket érintették. Mindig jönnek új inspirációk, új témák, melyekről beszélgethetünk. Néha-néha felelevenedik a múlt, amit szívesen idézünk fel. Természetesen jó társaságban szalad is az idő. Erre szükségünk is volt a monoton terepen.

Időnként azonban eme ingerszegény táj is tud újat mutatni. Tette ezt most is, amikor megpillantottuk az egyik közelben lévő juhnyájat, s annak pásztorát. Sok mindent lát az ember a mai modern világban, de pár dologról azt gondolná, hogy nem változik. Ilyennek hittem én is a pásztorkodást ...

Nem szoktuk számolni a megtett kilométereket, ezúttal sem tettük. Azt azonban nagyjából tudtuk, hogy mennyit mehettünk, amíg beértünk Túrkevére. Kissé éreztük is mindenünket, de főleg a táska miatt. Rég volt már rajtunk. Túrkevén beugrottunk még egy kisboltba, pár dolgot vásárolni. A buszpályaudvar továbbra sem volt valami rendezett állapotban. Sőt rosszabbul nézett ki, mint nyáron. A lényeg viszont, hogy jött a busz, s mi meg megindultunk vele Mezőtúrra.

Mezőtúrra beérve sajnos az addigi időjárás is rosszabbra fordult. Annyira, hogy el is kezdett esni az eső. Szerencsére azonban nem olyan mértékben, hogy kellett volna a nagyobb esőgallér. Felhúztuk az esővédőket mind magunkra, mind a zsákunkra, s megindultunk a belváros felé. Odaérve szétváltunk, mivel nekem meg kellett keresnem a Kéktúra bélyegzőt, megszerezni a soron következő pecsétet az igazolófüzetembe.

Nagyon nem volt időnk szétnézni a városban, hisz még napnyugta előtt ki szerettünk volna érni a nyílt terepre. Pár dolgot azonban szemügyre vehettem, mint például Dózsa György szobrát. Sok művész, sokféleképpen dolgozta már föl a középkori parasztvezér történetét. Visszaérve csatlakoztam Ricsihez, s megindultunk a városból kifele vezető úton. Mezőtúron halad át az északi 47-ik szélességi kör, melyet egy fémtáblával örökítettek meg. 

A várost a Hortobágy-Berettyó csatornán átívelő hídon keresztül hagytuk el, ahol pár fényképet készítettünk. Ricsi elég jól fel volt szerelkezve fotó-videó technikailag. Ráadásul vízálló készülékek voltak, amire szükségünk is volt. Az eső ugyanis nem akart elállni, s az előrejelzések sem voltak túl jók. Magunk mögött hagytuk Mezőtúrt, s megindultunk Szarvas irányába.

Továbbra is a csatorna melletti töltésen haladtunk, ám ezúttal az eső eléggé feláztatta a talajt. Rakódott is rendesen a cipőinkre. Ezúttal én is túracipőbe mentem, a régi bakancsomat már nem használom. Eltelt felette az idő, kiszolgálta magát annyi megtett kilométeren keresztül. A jövőben pedig egyelőre maradok a túracipőknél.

Lassan közeledett a sötétedés ideje, így mi sem vártunk tovább, kerestünk a töltéstől nem messze egy sátorozásra alkalmas helyet. Esőben állítottuk fel a sátrakat, cövekeltük le őket. Épp végeztünk, amikor elállt az eső. Csuromvizes volt minden, így tüzet sem tudtunk rakni. Bíztunk benne, hogy másnap ezt pótolni fogjuk.

Sátraink egymás mellett voltak, hogy ne kelljen messzire nyújtani a tányérokat, mivel tartottunk egy közös főzést, megmelegítve egy könnyebb túra vacsorának valót. Egészségesnek nem nevezném ezeket, ám annál táplálóbb.

Vacsora közben magunkhoz vettünk egy kis védőitalt, hisz nagyon hűvös éjszakának néztünk elébe. Jómagam első alkalommal teszteltem a nemrég beszerzett felfújható matracot, mely könnyű, s kis helyet foglal el szállítás közben. Felfújva megfelelő védelemnek tűnt a hűvös talajtól. Korán ki is próbáltam, hisz hamar sötétedett. Hétkor már vízszintesben voltunk, s mintegy tizenegy óra pihenés várt ránk.