2018. november 12. (hétfő) 22:14 (UTC+1) - Budapest

Kisebb zápor lepett meg minket hajnalban, de szerencsére hamar abbamaradt. Megpróbáltunk időben elkészülni, s elindulni, mivel jó sok kilométer állt előttünk. Körülbelül három órás gyalogút várt ránk az első településig, Körösszakálig. Időközben mások is útnak indultak, igaz ők kicsit többen voltak, s távolabbra mentek.

Utunk során főleg mezőkön, legelőkön haladtunk, melyeket később időnként szántóföldek szakítottak meg. Elhaladtunk egy földgázfogadó állomás mellett. Rövid ideig a Nyéstai-csatorna partján is gyalogoltunk. Ezúttal is találkoztunk egy-egy őzzel. Egyébként az egész őszi Kéktúra során, majdnem minden nap láttunk őzeket, szarvasokat.

Ahogyan gyalogoltunk, s teltek a kilométerek, próbáltuk felbecsülni, hogy mennyire lehetünk még a falutól. Időnként csalóka volt egy-egy távoli templomtorony. Körösszakál temploma ugyanis pont egy erdő takarásában volt. Megkerülve az erdőt, már láttuk a falu házait. Beérve a községbe, a központban lévő kocsmához mentünk. Itt volt a bélyegző is. 

A kocsmába belépve nem épp átlagos berendezés fogadott. Tele volt a helység az olasz AC Milan labdarúgó klub relikviáival, posztereivel, szurkolói sálaival, zászlóival, ereklyéivel. Kiderült, hogy még a bárpult mögötti személyt is Milánnak hívták. Az édesapja volt a kocsma tulajdonosa, aki egy életre elkötelezte magát Milan szurkolóként.

Miután megittuk a finom kávénkat, beugrottunk a helyi boltba, megvenni a napi elemózsiát. Teletöltöttük az ivóvizes palackjainkat is, majd megindultunk Körösnagyharsány irányába. Nem volt nagy távolság a két falu közt. Kiérve Körösszakálból, átkeltünk a Sebes-Körösön, a Tisza István hídon.

Átérve a folyó túlpartjára, balra fordulva haladtunk tovább a töltésen. Egy-egy horgászon kívül mással nemigen találkoztunk. Kezdtünk éhesek lenni, de úgy voltunk vele, hogy majd eszünk, ha beértünk a faluba. Körülbelül negyedóra elteltével épp a duzzasztózsilipnél jártunk, amikor az ott lévő ház udvarán lévő férfi szólított meg minket.

Beszédbe elegyedtünk, majd eleget tettünk szíves invitálásának, s betértünk hozzá kicsit megpihenni. Kiderült, hogy vendéglátónk hobbi szinten a pálinkafőzést is gyakorolja. Meg is kóstoltuk a nemrég kifőzött vadkörtéjét. Miközben kóstolgattuk a kifogástalan italt, kiderült, hogy Imre is erdélyi. Pontosabban Margitáról való. 

Imre elmesélte, hogy annak idején hogy került át a határon, majd mesélt a munkájáról. Ő látta el a környék halastavait vízzel, melyet a Sebes-Körösből engedett ki időnként. Közben megjöttek az  ismerősei, akikkel együtt folytattuk a beszélgetést. Annyira belefeledkeztünk a dolgokba, hogy mire elindultunk volna, már kezdett szürkülni. Úgy döntöttünk, hogy élünk az Imre által felkínált lehetőséggel, s ott alszunk a vendégszobában.

Imrének két házőrzője is volt, melyek közül a kisebbikkel magunk is megbarátkoztunk. Késő este volt, mire behúzódtunk a házba. Jó volt reggel végre nem sátorban ébredni. Kihasználtuk a fürdőszoba adta lehetőséget is, s immár frissen, újjászületve köszöntünk el Imrétől. 

Az elindulás után úgy döntöttünk Ricsivel, hogy csak a következő faluig, Körösnagyharsányig megyünk. Szombat volt, s szerettünk volna időben hazaérni. Meg egy kicsit fáradtnak éreztük magunkat. Most jött ki rajtunk az elmúlt napok fáradalma. 

Viszonylag időben érkeztünk be a faluba, s miután bélyegeztünk, rögtön a buszmegállóba indultunk. Sajnos azonban a délelőtti buszjáratról lemaradtunk, mivel a busz nem jött be a faluba, hanem csak a másik felében lévő megállóból indult. Következett tehát újabb várakozás a másik járatig. Ezúttal biztosra mentünk, s a másik megállóban várakoztunk. Busszal mentünk vissza Debrecenbe, ahol elváltak útjaink. 

Véget ért tehát az idei Kéktúra, idén már nem fogok többet túrázni. Legalábbis a Kéken nem. A mostani szakaszokkal a Kékkör 62 %-a, az Alföldi Kéktúrának pedig 51 %-a lett teljesítve. Tavasszal innen folytatom. Addig meglátom, hogyan tovább. Egy-egy kisebb utazás tervbe van tavaszig, de alapvetően most téli álmot fogok aludni. Jövő hónaptól lakóhelyet is váltok, ami szintén elfoglal majd egy kicsit. Új helyen fogom tehát megtervezni a következő helyszínt, legyen az külföld, vagy belföld. 

2018. november 11. (vasárnap) 11:27 (UTC+1) - Domoszló

Szokás szerint többször megébredtünk az éjszaka folyamán. Esni nem esett, de nagyon párás volt a levegő. Természetesen a sátorban a pára lecsapódott, s a hálózsákom vége is nedves lett, mivel a lábam hozzáért a sátor falához. Egyszóval ezúttal is nedvesen csomagoltuk el a sátrat. Lassan megszoktuk. Hosszú út állt előttünk, végig a Berettyó partján. Továbbra is a töltésen haladtunk.

Ismét eléggé monoton volt a töltésen való gyaloglás. Teltek a percek, félórák, s mi csak továbbra is mentünk mint a gibbonok. Időnként az aszfalton egy-egy felfestést láttunk, melyek nagy része át volt festve feketével. Egy viszont megúszta. Biztos egy megtört szívű kandúr volt a művész.

Nem emlékszem, hogy pontosan mikor értünk be Bakonszegre, de annyira még nem voltunk éhesek. A pecsét miatt betértünk Bessenyei György író, költő egykori lakóházához, melyet mára szépen felújítottak. Itt élt 1785 és 1811 között a bihari remete, a magyar felvilágosodás egyik meghatározó alakja.

Ezt követően a faluban kicsit eltávolodtunk a Kék útvonalától, mivel kerestünk egy boltot, meg egy kocsmát. Menet közben egy különösen szép házat láttunk. Kíváncsi lettem volna arra is, hogy belülről hogy néz ki. Pár dolgot ismételten venni akartunk, meg a telefonjainkat is tölteni akartuk. No és természetesen mi is töltődni akartunk. Egészen finom kapucsínót kaptunk, melyet kiegészítettünk egy kis folyékony malátával. Igazi retro kocsma volt. 

A kis pihenő után folytattuk a túrát Zsáka felé, vissza az elágazáshoz, majd átkeltünk a Berettyón, az 1999-ben épült Nádányi Zoltán hídon. Átérve, újra a Berettyó partján haladtunk, végig a töltésen. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy nem vettük észre az elágazást, s mi tovább mentünk. 

Észrevéve a tévedésünket, Ricsi megnézte az offline módban is működő túratérképét, s miután betájoltuk magunkat, Zsáka felé vettük az útirányt. Bő fél órát kellett toronyiránt átvágnunk, végig a szántásokon. Mielőtt kiértünk volna a Bakonszeget Zsákával összekötő műútra, egy fehér autót láttunk vészvillogóval állni az út szélén. Természetesen ezúttal is a rend éber őrei voltak, akik le is ellenőriztek minket. Természetesen ezúttal is rendben volt minden, s mi folytathattuk az utunkat. 

Mire beértünk Zsákára, nem csak a templom harangja, hanem a gyomrunk is jelezte, hogy ideje lenne megállni ebédelni. Kerestünk egy erre alkalmas helyet, majd jöhetett a terülj-terülj asztalkám. Előkerült a szalonna, kolbász, paradicsom, fokhagyma, kenyér, sajt. Kellett a kalória bevitel.

Zsáka és a következő falu, Furta között nagyon kicsi volt a távolság. A 47-es főút választotta el a két települést. Hamar át is értünk, majd tartottunk egy újabb pihenőt a helyi kocsmában. A falu több pontján is látszódott az ügyes tökfaragók keze munkája. Többen nemtetszésüket fejezik ki mostanában, hogy ne vegyük át az észak-amerikai halloween ünneplést, azaz a tökfaragást. Elfelejtik sokan, hogy a Kárpát-medencében már nagyon rég faragnak október-november tájékán tököt, s tesznek bele gyertyát. Így tettek a szüleink, s a nagyszüleink is.

Újabb finom kávét fogyaszthattunk el. Kicsit beszélgettünk a helyiekkel, akik kérdezgettek honnan indultunk, s hová tartunk. Ezúttal migránsokról nem esett szó. Feltöltöttük vízkészleteinket, majd megterveztük, hogy hol éjszakázzunk. Késő délutánra járt az idő, s mi tudtuk, hogy a következő településig nem fogunk eljutni. Nagyon nagy volt a távolság Furta, és a következő falu, Körösszakál között. Maradt tehát a rögtönzés. Elindultunk, s úgy voltunk vele, hogy menet közben találunk valamit.

Furtát elhagyva újabb műút mentén haladtunk hosszan, s monotonon. Több kilométeren keresztül, mire fél öt körül letértünk, s találtunk egy kisebb fás részt. Egy elhagyott gázvezeték akna közelében, a szántóföld szélén ütöttünk tábort. Gyűjtöttünk szárazfát, s miután besötétedett már ropogott is a tűz. Ideje is volt, mert két napja nem gyújtottunk tüzet.

Ez az este kicsit különb volt a többitől, ugyanis mi is megemlékeztünk a saját elhunyt rokonainkról, barátainkról, ismerőseinkről, akik már nem lehetnek velünk. De ezúttal megemlékeztünk azokról is, akiknek köszönhetjük ezt a nagyszerű Kéktúra útvonalat is. Az ő kitartó és fáradtságos munkájuk nélkül ma nem lehettünk volna itt. Köszönjük Nekik, és nyugodjanak békében.

2018. november 10. (szombat) 17:23 (UTC+1) - Domoszló

Ködös reggelre ébredtünk. Annyira tejfehér köd vett minket körbe, hogy szinte semmit nem láttunk. Ráadásul minden csupa víz volt a párától, így kénytelenek voltunk újra a sátrainkban elkölteni. Reggelire általában zabkását eszünk, kis aszalt gyümölccsel gazdagítva, hozzá pedig kávét iszunk. 

Szóval ezúttal is vizesen csomagoltuk el a sátrainkat. Lassan hozzászoktunk ehhez. Ismételten bíztunk abban, hogy este sikerül majd lefekvés előtt kiszárítani. Összecsomagoltunk, majd Bojt felé vettük az útirányt. A települést hamar elértük a Kis-Körös partján. A falu kisboltjában megálltunk egy kis frissítőre, majd folytattuk Hencida felé. Ismét a Kis-Körös csatorna mentén haladtunk, időnként eléggé magas fű között. Fel is húztam a kamáslikat, védve a lábszáraimat az átázástól.

Ismét kereszteztük az épülő autópályát. Teljesen kettévágja a Kék nyomvonalát, így hamarosan új alternatívát kell majd kitalálni. Egy nádassal benőtt hajdani horgásztó mellett tartottunk, amikor megpillantottunk egy tízórainak alkalmas helyet. Ideje is volt, mert kezdtünk éhesek lenni. 

Végezvén a tízóraival, következett még egy jó óra gyaloglás, mire beértünk Hencidára. Mielőtt beértünk volna, láthattuk a környéken szorgoskodó gazdákat, szántás közben. Annak idején láttam egy videót a régmúlt időbeli szántásról, még az ötvenes évekből. Mindenhol madarak tolongtak a friss szántáson, keresve a felszínre került kukacokat, rovarokat. Ezúttal egy madarat sem láttunk. Mindenki gondolja tovább a dolgokat.

Hencidán nem sokat időztünk, hisz a túraútvonal szinte csak érintette a települést. A Berettyó csatorna mentén gyalogoltunk tovább Gáborján felé. Itt terveztük feltölteni a hiányos készleteinket, mivel másnap munkaszüneti nap volt. Igaz, több helyen láttuk kiírva, hogy a kisebb magánkézben lévő boltok nyitva lesznek. Épp elhagytuk volna a falu főterét, amikor egy idős házaspár szólított meg minket. Ők is a Kéket járták, csak ők az ellenkező irányból. Hetente utaznak le Budapestről, egy-egy napi szakaszra. Elmondták, hogy sajnálatos módon őket is migránsnak nézték több alkalommal. Szomorúan hallgattam mindezeket. A foglalkozás - sajnálatos módon - elérte célját.

Elköszöntünk idősebb túrázó társainktól, s nekivágtunk a hosszú, s monoton utunknak, ami Berettyóújfaluig vezetett. Végig a Berettyó-folyó melletti gáton haladtunk. Annyira melegen sütött a nap, hogy úgy éreztük, mintha júliusban gyalogolnánk.

Egyik helyen sajnos tanúi lehettünk a lassan mindenhol előforduló szemetelésnek. Amióta járom az országot, rengeteg helyen látok hasonlót. Kíváncsi lennék az elkövető gondolatvilágára.

Érdekes dolog történt velünk a gáton. Tele volt a levegő, valamint a gáton lévő fűszálak az úgynevezett ökörnyállal. Ahogy gyalogoltunk, s múltak a kilométerek, a bakancsainkon megteltek. Olyan volt, mintha pók szőtte volna be.

Olyan érzésem volt, hogy soha nem lesz vége a gátnak. Nem mértük pontosan, de lehetett két és fél óra, mire elértük Berettyóújfalu határát. A pecsételőhely nem messze volt a Kék útvonalától, s mi továbbmentünk keresve egy boltot. Ránk fért egy kis frissítő a kimerítő napunk után.

Úgy terveztük Ricsivel, hogy visszamegyünk még egy kicsit a gátra, s keresünk egy alkalmas helyet a szállásra. Továbbá azt is terveztük, hogy megfürdünk a Berettyóba. Eddig esténként nedves törlőkendőkkel tisztálkodtunk, de mi is éreztük, hogy lassan-lassan ez kevés lesz. Az alkalmas helyszínt meg is találtuk, s egyenként megmerültünk a hideg folyóban. Felfrissülve kerestünk helyet magunknak éjszakára. Tüzet ezúttal sem raktunk. Nem akartunk feltűnést kelteni, mivel közel voltunk a főúthoz.

2018. november 09 (péntek) 17:08 (UTC+1)

Teljesen nyugodt volt az éjszakánk. Sem kétlábúak, sem négylábúak nem zavarták meg az álmainkat. Ennek ellenére többször megébredtem éjszaka. Így volt ezzel Ricsi is. Reggel épp nyugtáztuk, hogy milyen jól kiszáradt az éjjel a sátrunk, amikor elkezdett cseperegni az eső. De szerencsére nem tartott sokáig. Gyorsan megreggeliztünk, majd elindultunk első napi állomásunk, Pocsaj felé. Légtávolságban nem lett volna messze, de a Kék ezúttal is tekergett egy kicsit. Nagyjából az Ér-főcsatorna gátjain haladtunk.

Egy-egy autóval, traktorral találkoztunk csak, de mivel közel voltunk a határhoz, számítottunk ellenőrzésekre is. Jó másfél óra múlva elértük Pocsajt. Épphogy betettük a lábunkat a faluba, a helyi "helyben-ülő" közfoglalkoztatott testvéreink hangosan kérdezgetni kezdtek, hogy migránsok vagyunk-e. Természetesen erre a kérdésre számítottunk, hisz az utóbbi 2-3 évben mindenkit annak néznek aki idegen. Nevetve haladtunk tovább.

Útban a pecsételőhely felé szemügyre vehettem az itteni kukoricatároló formáját. A Mátra vidékén, s az ország legtöbb részén csak a farész van, itt téglaoszlopokkal egészítették ki. Épp indultunk volna tovább, amikor egy helyi lakos ránk köszönt. Elkezdtünk beszélgetni, majd behívott az udvarába minket, egy-egy pohár forró kávéra. Sőt még egy-egy ízletes körtével is gazdagabbak lettünk. Kicsit még beszélgettünk, majd elköszöntünk vendéglátóinktól.

A pecsét a helyi kocsmába volt, így magunk is kértünk egy kis frissítőt. Épp belekortyoltunk, amikor egy újabb, az autójából derékig kihajoló testvér tudtunkra adta, hogy minket migránsokat már keres a rendőrség. Kisvártatva meg is érkezett a hatóság. Következett az ellenőrzés, majd egy kis beszélgetés. Javasolták, hogy a további kellemetlenség elkerülése végett jelentsük be az utunkat. Mi azonban nem kívántuk ezt megtenni, annyira nem volt az igazoltatás része zavaró. Meg aztán ideje volt megszokni, milyen a másik oldalon.

Visszafele újra elhaladtunk a közfoglalkoztatott testvéreink mellett, akik ugyanazon a helyen ülve, újfent hangoson óbégattak. Kisvártatva újabb rendőri igazoltatás következett, ám ezúttal másik járőrpáros. Így hagytuk el Pocsajt. Ricsivel beszéltük, hogy legközelebb a poén kedvéért németül fogunk érdeklődni, hogy merre van München. Pocsajt a Berettyó menti gáton hagytuk el. A tehenek békésen legelésztek. Nekik mindegy lehetett, hogy kik vagyunk.

Kismarjára hamar beértünk. Rögtön a település szélén volt egy szépen faragott székelykapu. Ekkor még nem tudtam, hogy ki volt a mestere. Beljebb mentünk a faluba, ahol a központban lévő református templom található. Ricsi emlékezett, hogy a pecsét valahol itt lehetett.

A falu a középkorban a Bocskai család birtokába tartozott. Bocskai György, Bocskai István édesapja volt a földbirtokos. Körbejárva a templomot, újabb gyönyörű fafaragásokat fedeztünk fel.

Mivel a templom zárva volt, s a tiszteletest sem találtuk odahaza, segítséget kértünk a közösségi háznál. Kisvártatva jött is egy kedves úr, aki kinyitotta nekünk a templomot. Miközben pecsételtem, idegenvezetőnk rövid ismertetőt tartott a templom, s a község történetéről.

A református templomot 1805-ben szentelték fel, építése mintegy két esztendeig tartott. Azóta többször szenvedett károkat. Átvészelt földrengést, háborút, s a két harangjából egyet sikeresen megmentett az akkori tiszteletes furfangossága. A toronysisakját kétszer is tönkretette a vihar, ám másodjára már nem állították helyre.

A szószék alatt volt látható Bocskai István erdélyi fejedelem festett képe is. Az utóbbi években kezdődött el a nagymértékű templomfelújítás, melynek során került feltárásra az addig legendaként ismert Bocskai Kripta. A templomnak két elődje is volt. 1277-ben már álló templom falai szépen kirajzolódtak a felújítási munkálatok során. Az 1400-as években építették a Bocskai család ősei a templom alá a kriptát.

Vendéglátónk elmondta, hogy a feltáráskor a kripta teljesen fel volt dúlva, korábbi sírrablásról adva tanúbizonyságot. A koporsókat, s a csontokat elvitték, s azokból kettőt restaurálva visszahoztak. A csontokat ládákba téve helyezték örök nyugalomra a templom melletti helyen.

Közben kiderült, hogy idegenvezetőnk keze munkái láthatóak az egész faluban. Sőt az is kitudódott, hogy udvarhelyi. Ő is áttelepült annak idején a családjával, s azóta Kismarján farag. Elbeszélgettünk egymás életéről, tapasztalatáról. Még egyszer köszönjük Nagy Dénesnek a szíves vendéglátást, s a részletekben gazdag idegenvezetést.

Folytattuk tovább gyalogutunkat, következett Nagykereki települése. Addig azonban volt hátra jó pár kilométer. Eleinte pár csepp csepergett, ám később újra viszonylag jó időben tudtunk haladni. Utunk során sok helyen láttuk a leendő autópálya építésének munkálatait. Jó lenne, ha a határ túloldalán is szorgoskodnának. Ha kész lenne, hamarabb el tudnék magam is jutni Kolozsra.

Nagykerekire beérve a Bocskai kastély felé vettük az irányt. Ott volt ugyanis elhelyezve a bélyegző. Épp időben érkeztünk, mert kezdtek zárni. Bélyegeztünk, majd felkerestünk egy boltot, feltankolni készleteinket. Az éjszakát ezúttal is a falu határán túl terveztük.

Volt még egy óránk a naplementéig, így megindultunk, hogy legyen időnk megfelelő táborhelyet találni. Nagyrészt mezőn, szántóföldön vezetett az utunk, s nagyon úgy látszódott, hogy ma este nem fogunk tüzet rakni. A közelben csak kisebb fás részeket találtunk, de azok is körbe voltak kerítve.

Letértünk a Kékről, mivel a távolban megpillantottunk egy alkalmasnak tűnő helyet. Oda viszont csak egy patakmedren keresztül tudtunk eljutni. Szerencsénkre alig volt benne víz, így megúsztuk szárazon. Épp jókor érkeztünk, mert már csak percek voltak hátra a naplementéig.

Sikerült olyan helyet találnunk, ahol körös-körül nagy fű vett minket körül. Olyan érzésünk volt, mintha egy rizsföld közepén lennénk valahol Ázsiában. A természet által puhára kipárnázott területen hajthattuk te éjszakára a fejünket.

2018. november 06. (kedd) 19:32 (UTC+1) - Budapest

Éjjel többször megébredtem, de sikerült visszaaludni. Az egyik ébredésem viszont a sűrűsödő esőcseppekre történt. Gondoltam, hogy csak kisebb zápor lesz, de reggelig esett. Természetesen ezúttal nem tettem fel a tartalék ponyvámat a sátorra. Maradt az egy réteg, s az elővigyázatosság, hogy ne érjek a sátor falához. 

A reggeli elfogyasztása is a sátorban történt. Épp befejeztük, amikor az eső elállt. Nem örültünk, mivel a sátrat vizesen kellett elpakolnunk. Ilyenkor a legközelebbi felállítás előtt időt kell hagyni a száradásra. Ehhez persze az kell, hogy akkor ne essen. Megnéztük az időjárás előrejelzést, s biztatóak voltak a kilátások.

Hamar visszatértünk a Kékre, majd átkeltünk egy kissé romos állapotban lévő fahídon. Ismét tűlevelű erdőben haladtunk. A Kék jelzés az igazolófüzettől eltérően nem vitt be Álmosdra, hanem előtte haladt. Korábban bevezetett a turistaút, de azóta változtattak rajta. Szerencsénkre a bélyegzőt is áthelyezték.

Lassan-lassan vége lett az erdőségnek, kezdett változni a táj szerkezete. El-elmaradoztak a fás területek, s helyüket átvették a mezők, legelők. Végre kezdett valóban alföldinek tűnni az Alföldi Kék. Kisebb juhnyáj mellett haladtunk el, pár mondatot váltva a pásztorával.

Már előzőnap feltűnt, hogy rengeteg volt a torma errefelé. Kiderült, hogy a vidék a torma termeléséről híres. Ezentúl biztos fogok rágondolni, amikor a finom leveshúshoz hozzáeszem a finom tormát. Belegondolva éhes is lettem, így megálltunk egy szépen felújított pince kinti étkezőjénél. Megterítettünk, s elfogyasztottuk tízórainkat. A távollévő gazda utólagos engedélyével. Egyébként jó borosgazda lehet, mint ahogyan a tábla is jelzi.

Immár jóllakva, következett a Mosonta kert szőlői, présházai. Egyik-másik szépen megőrizve, felújítva. Nádfedelesen, ahogy illik. Hosszú utcán keresztül értünk be így Létavértesre.

Létavértesen kicsit megpihentünk, pár dolgot bevásároltunk, majd a telefonjaink, s mi is feltöltődtünk. Ma is úgy terveztük, hogy két település közt táborozunk le. Tudtuk, hogy Pocsajig nem fogunk eljutni. Éppen ezért vízzel is fel kellett tankolnunk.

De előtte még el kellett érnünk Cserekertet. Kis település, mely közigazgatásilag Létavérteshez tartozik. Cserekertet egy hosszú, és végtelennek tűnő műúton kezdtük megközelíteni. Pontosabban a Cserekertre vezető bekötőutat. Embert és bakancsot próbáló egyébként az aszfaltút. Monoton, kemény, és végeláthatatlan.

Ilyenkor a kilométerek is lassabbnak tűnnek, pedig Ricsi szavaival élve "mentünk mint a gibbonok" . Lassan elértük a bekötőutat, majd egy újabb félóra következett, mire elértük Cserekert határát. Egy lassan elnéptelenedő kis faluról volt szó. 

Pár házban még laktak, s ezek a házak többsége még elég jól nézett ki. Sok ház viszont lakatlan volt, s közülük néhányat árultak, többségük viszont már az enyészeté volt. Szomorú volt látni a hajdani elemi iskola elhagyatott épületét.

Pecsételtünk, majd magunk mögött hagytuk a kicsiny települést. Nem messze tőle volt a román határ. Lassan kezdett lemenni a nap, ránk meg ugye várt még a sátraink megszárítása. Egy közeli szántóföld szélén vertünk tanyát, egy learatott kukoricaföldön. Amíg a sátraink száradtak, megvacsoráztunk. Valószínűleg megzavartuk az állatvilág napi rutinját, mert egy méretes vadkan nemtetszését adta tudtunkra. Irdatlan ricsajt csapott, mire mi odavilágítottunk, ő pedig továbbállt. 

2018. november 05. (hétfő) 18:49 (UTC+1) - Budapest

Zavartalan éjszakánk volt. Már ami az időjárást, valamint a nyugalmat illeti. Nem zavart meg minket sem eső, sem idegen. Ami zavaró volt, az a borzasztóan hosszú éjszaka. Ráadásul most volt az óraátállítás is. Annyira nem voltunk elfáradva, hogy végig bírjuk aludni a 10-11 órát. Mindenesetre ehhez hozzá kellett szoknunk.

Mielőtt elindultunk volna, ellátogatott hozzánk a terület gazdája, érdeklődni kik, s honnan vagyunk. Természetesen panaszra nem volt oka, hisz szépen rendben hagytuk a területet. Következett egy hosszú szakasz. Kepecs-tagig kellett eljutnunk, addig meg tartalékolnunk kellett az ivóvíz készletünkkel.

A Bánki-erdőn keresztül haladtunk, továbbra is jó időjárási körülmények között. Igaz, a reggeli napsütés után egy ideig felhősödött. Nem haladtunk rosszul, alig volt izomlázunk. Igaz, a téli hálózsák, s a szokottnál több víz nehezítette a táskáink súlyát.

Időnként vörösfenyők szegélyezték utunkat. Furcsa volt látni fenyőt az alföldön. Természetesen megél, csak nekem kicsit tájidegen. Útközben ezúttal is rendelkezésünkre álltak a pár éve kihelyezett eligazító táblák, melyeknek nagy részére alapos karbantartást igényelne.

Nem emlékszem, hogy korábbi bejegyzéseim egyikében említettem-e, de sajnos kedvenc bakancsom a végét járja. A talpcserével együtt kicsit meggyűrődött a bőrfelület, s így sikerült berepednie. Ezeket a repedéseket sajnos nem tudtam megelőzni, hiába kezeltem a bőrt. Amíg tart a belső borító bélés, nem ázik át, de utána már használhatatlan lesz.

Telt az idő, fogyott a vizünk, de még volt pár kilométer Kepecs-tagig. Ricsi említette, hogy legutóbb elég barna színű vizet sikerült az ottani tanyán kapniuk. Ihatónak iható volt, csak a színe miatt használniuk kellett a vízszűrőt. Abban nálam sem volt hiány. Mindenre fel voltunk készülve.

Egy kisebb tanya mellett haladtunk el, amikor a tanya előtti területen felfedeztünk egy régi szekeret. Itt is elkövették azt a hibát, hogy nem vigyáztak rá, nem tartották karban. Egy-két év, és már nehéz lesz megmenteni.

Kisvártatva egy újabb fenyőerdő mellett haladtunk el, majd a távolban megláttuk Kepecs-tagot jelző legelőket. Ideje is volt, mert kezdtünk szomjasak, s éhesek lenni. Meg aztán vágytunk rá, hogy végre letehessük a hátizsákjainkat. Nem is igazán tettük ezt reggel óta.

Szép állapotban lévő tanya volt Kepecs-tag. Körös-körül karbantartott épületek, karámok, istállók. Egy teremtett lelket sem találtunk, csak háziállatokat. Némelyikük bezárva, mások szabadon.úgy döntöttünk, hogy az itt lévő pihenőhelyen megebédelünk.

Szerencsénkre a víz ezúttal kifogástalan volt, nem volt barna színű. Meg is töltöttük minden nálunk lévő palackunkat, hisz tudtuk, hogy ezúttal is a szabadban fogunk éjszakázni. Ahogy ebédeltünk, figyeltük a mellettünk lévő karám szarvasait. Eléggé fotogének voltak.

Lassan-lassan összeszedelőzködtünk, s megindultunk a napi utolsó távunkra. Előtte viszont következett a már-már hagyományosnak mondható Kepecs-tagi "partraszállás". Anno Tóniék csináltak hasonló képet, lévén, hogy olyan volt a terület, mintha egy tengerparton lennénk.

Még éppen időben végeztünk, mivel egy népesebb csapat tartott felénk. Kikerültük őket, s megindultunk Álmosd felé. A legelőkön folytattuk utunkat, keresztezve egy műutat. Úton, útfélen elhagyott épületek voltak. Szomorú látni ezeket a hajdani pompás kis házakat így leomolva látni.

A Pungur-hegyi volt iskola épületénél kicsit megpihentünk. Szépen fel volt újítva az épület, azonban előtte itt is több régi jármű várta a megújulását. Bíztunk benne, hogy ez a jövőben meg is fog történni. Kár lenne értük.

Mielőtt tovább indultunk volna, megpillantottunk egy alkalmas helyszínt éjszakára. Közel volt a Kékhez, s volt egy kis fás rész is, előtte füves résszel. Fél óra múlva már álltak is a sátrak, s égett a tűz.

2018. november 04. (vasárnap) 11:51 (UTC+1) - Budapest

Rövid három napos munkahét után újra Debrecenben voltam, a vasúti pályaudvaron. Ezúttal hajnalban érkeztem, ugyanis nem volt kedvem otthon tölteni az éjszakát. Így legalább korán tudtunk szombaton indulni. Busszal mentünk ki Halápra, azaz arra a pontra, ahol legutóbb abbahagytuk a Kéket. Amint készülődtünk a buszmegállóban, egy népesebb túrázó csapat ért oda. Nyugdíjasok voltak, akik gyakorta túráznak. Aznap reggel indultak el Debrecenből.

Bevettük magunkat a Kékre, folytatva ahol abbahagytuk. Pár csepp eső csepergett, de annyira nem volt vészes. Hosszú út állt előttünk, amíg az első településig elérünk. Végig tekergett a túraút, leírva egy hurkot, majd visszakanyarodva oda, aminek a környékén voltunk az előtte lévő nap elején. Ez várt tehát ránk az elkövetkező két napban. 

Az eddig megszokott akácos, nyírfás erdők mellett sok tó, valamint kisebb víztározó volt errefelé. Némelyiküket szépen benőtte a nád. A '70-es években hozták őket létre, a vízrendezés következtében lesüllyedt talajvíz pótlására.

Útközben egy-egy nagyobb legelő következett, rajta gyönyörű lovakkal. Sajnos nem jöttek közelebb, így kicsit nehéz visszaadni a látványt, de azért tettem egy kísérletet. Bánk előtt várt ránk egy rázósabb szakasz, már ami a túraútvonal állapotát illeti. A jelet másodjára találtuk meg, azonban a nagy aljnövényzet, valamint az ott lévő patak miatt rövid ideig a műúton kerültünk.

Szépen kezdtek sárgulni a levelek, gyönyörű színkavalkádot alkotva. Az időjárásra semmi panaszunk nem volt, a felhők ugyanis felszakadoztak, s előbújt a nap is. Október végén ritkán szoktam ingben túrázni.

Lassan beértünk Bánkra, azonban a Kéktúra bélyegzőt ezúttal sem találtuk meg. Maradt tehát a jól megszokott képkészítés. Lassan az igazolófüzetem mellé egy fényképalbumot is bekészítek.

Elhagyva Bánkot, újabb erdők, tavak következtek. Egyik, másik környékén szépen ki lettek alakítva pihenőhelyek. Természetesen ezeket a pihenőhelyeket nem ártana gondozni, időnként karbantartani, mert ezek nélkül hamar tönkremennek. Bízom benne, hogy valaki(k)nek eszébe fog jutni.

Ricsi emlékezett a tavalyelőtti túrájáról, amikor Tónival járt erre, hogy a következő bélyegző a Vekeri Pihenő központban található. Amikor azonban odaértünk a pihenőközpont kapujához, azt zárva találtuk. A pecsét gondolom odabent lehetett, így jöhetett az újabb fénykép.

Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább. Kerestünk egy félreeső helyet a Kék mellett, majd felhúztuk a sátrainkat. A közeli erdőből gyűjtöttünk egy kis száraz tűzifát, s nemsokára már lobogott is a tűz.