2018. augusztus 26. (szombat) 18:42 (UTC+1) - Budapest

Ugye legutóbbi bejegyzésem úgy fejeztem be, hogy új helyszínre utazom, új módon. Több világutazótól hallottam már, hogy útjukat gyakran stoppal teszik meg. Itt volt az ideje tehát, hogy magam is kipróbáljam. Ezúttal azonban nem egyedül terveztem ezt megtenni. Lakótársam, Évi vetette fel ötletként még tavasszal, hogy nézzünk el Horvátországba, azon belül is a tengerparti részre. Az eredeti terv az volt, hogy autóval megyünk, ám ezt később módosítottuk. Úgy döntöttünk, hogy Budapestről Splitig vonattal, majd onnan egy hét elteltével ugyancsak vonattal vissza Pestre. Eddig volt a terv, a többivel úgy voltunk, hogy majd a helyszínen.

Nagyon vártam már az indulás időpontját. Az utóbbi hetekben már tűkön ültem. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz stoppolni, s hogy milyen együtt csavarogni valakivel. Eddig ugye magam döntöttem, magam választottam ki minden választási lehetőségnél a számomra kedvező döntést. Most ezt együtt készültem tenni Évivel.

Utazásunkat megkezdtük tehát, s kimentünk a Keleti-pályaudvarról induló Adria expresszhez. Bő húsz perces késéssel gördült ki a vonatunk, de ekkor még úgy voltam vele, hogy majd útközben behozzuk az elvesztegetett időt. Hatszemélyes fülkénkben helyet foglaltunk, majd kényelmesebbé tettük üléseinket az éjszakai órákra. Az éjjeli határvizsgálatra már egy órás késéssel érkeztünk. Miután a horvát hatóságok is végeztek, álomra is szenderültünk. A reggeli ébredéskor már két óra késéssel számoltam. Évivel reggeli kávéra számítottunk, nem egy ebéd utánira.

Megérkeztünk hát Splitbe, a dalmát városba. Érkezésünk után megvettük a retúr helyjegyet, majd igazolást kértünk a késésről. Következett a tengerparti sétány, majd egy közeli kávézó. Ilyenkor egy világcsavargó a közeli wifi lehetőséget is megkeresi. Így tettünk mi is, miközben a város frissen szerzett térképét nézegettük.

A kávétól erőre kapva megindultunk a történelmi óváros felfedezésére, mely kicsivel nagyobb, mint az ókori Diokletiánuszi-palota falai által körbevett terület. Bevettük tehát magunkat a város egyik kapuján, s megindultunk a több száz fős turista tömeggel.

Tetszettek nagyon az óváros szűk utcái, az általuk körbezárt kőházak, azok zsalugáteres ablakai, valamint a fényesre kopott utcakövei. Szinte kedvem lett volna mezítláb végig menni rajtuk. 

Mint említettem, rengeteg turista bolyongott a szűk utcákon. Magunk is nehezen mozogtunk a megpakolt hátizsákoktól, azonban nem akartuk azokat a csomagmegőrzőben hagyni. A nap is egyre inkább égetett, így gondoskodnunk kellett a bőrünk védelméről.

Tartottunk egy kis pihenőt a közelben lévő Nini Gergely püspök szobránál. A legenda úgy tartja, hogy aki megérinti a püspök nagylábujját, s kíván valamit, szerencséjére valóra fog az válni. Így tettünk hát mi is.

Következett még egy kis óvárosi bazársor, majd az irányt a tengerpart felé vettük. A strand a kompkikötőtől nem messze került kialakításra. Úgy voltunk vele, hogy keresünk egy kevésbé zsúfolt helyet, ahol még árnyék is van. Rövidesen tervünket siker koronázta, s mi már csobbantunk is az adriai habok közé.

Rég volt, hogy utoljára láttam az Óperenciást. Utoljára Dublinban. Jó volt tehát viszont látni ismét blogom névadóját. Mi pedig úsztunk, napoztunk, pihentünk, lazultunk. Ezt a délutánt erre szántuk. Késő délutánig, majd megindultunk tovább a parton, szállást keresni.

Olyan helyet szerettünk volna találni, amely távol esik az idegenforgalmi területtől, az üdülőövezettől. Hosszú kilométereket tettünk meg az egymást követő strandok mentén. Ahogy távolodtunk, a strandokon is egyre kevesebben voltak. 

Késő délutánra járt, mire egy olyan partszakaszhoz értünk, amely viszonylag magas partfalú, és kevésbé látogatott volt. A közelében nem igazán volt működő hotel, vagy panzió. Egyik helyen felkapaszkodtunk a meredek parti lépcsőn, majd felérve egy fenyves részt találtunk.

Úgy döntöttünk tehát, hogy itt táborozunk le az első éjszakára. Előbb azonban még körbenéztünk a környéken, keresve egy bevásárlóközpontot. Pár dolgot be kellett szereznünk, többek közt egy kis koccintanivalót is az első horvát napunkhoz.

Visszatérve a szálláshelyünkre, körbenéztünk, de nem találtunk zavaró dolgot. A környéken sok kutyasétáltató jött-ment, de nem tűntek zavaró tényezőnek. A sátrat nem húztuk fel, mivel az éjszakát a függőágyakban terveztük eltölteni. Beszereztünk ugyanis egyet-egyet, mielőtt jöttünk volna.

Mialatt készülődtünk, a fejünk felett a kabócák is tették a dolgukat. Bíztunk benne, hogy az éjjelünk nem lesz olyan hangos tőlük. Esőre nem számítottunk, de a cuccainkat magunk mellé gyűjtöttük. Legvégső esetben a sátorban kötöttünk volna ki velük együtt.

Túl voltunk tehát az első dalmát napunkon. A következő reggelén már kezdeni akartuk a stoppolást, a déli irányban. Az első cél a legdélebbi dalmát nagyváros, Dubrovnik volt.