2018. október 26. (péntek) 18:50 (UTC+1) - Budapest

Rég volt, hogy utoljára jártam a Kéket. Itt volt hát az ideje, hogy újra ezt tegyem. Ricsivel pár héttel egyeztettem, hogy folytatjuk az Alföldi Kéket. Ott ahol legutoljára abbahagytuk. Nyírbátorban. Mindez májusban volt, a tavasz kezdetén, amikor minden zöldült, frissült. Azóta eltelt egy kis idő, s minden lehullik, sárgul.

Legutóbb amikor itt jártunk, nem igazán tudtam bemutatni a várost, hisz pont el voltunk foglalva a kiskutya mentésével. Akkor úgy voltam vele, hogy ha legközelebb visszajövök, akkor jobban szétnézek Nyírbátorban. Sajnos ezúttal sem sikerült. Kicsit későn érkeztünk meg a hajdani Báthori család városába.

 Ahogy kerestem a kéktúra pecsétet, egy kicsit azért szét tudtam nézni. Sajnos a pecsétet nem találtam meg, így kénytelen voltam beérni a Minorita Plébánia bélyegzőjével. Jól indult tehát a Kékünk. Rögtön az első bélyegző nem volt meg.

A város egyik sétányán több szoborcsoport is emlékeztette az utókort a Báthori családra. Nyírbátorban született többek közt Báthori Erzsébet grófnő is. Szép, rendezett kisváros egyébként Nyírbátor. Ricsivel gyorsan túl jutottunk tehát rajta, s kezdetét vette a nyírségi homokon való lépkedés.

Jobbra, balra akácos volt. Ricsi megnyugtatott, hogy több napig ez lesz. Bíztam benne, hogy egy-két dolog azonban meg fogja szakítani ezt az egyhangúságot. Viszonylag gyorsan haladtunk, ugyanis jó lehetett lépkedni a homokon. Kicsit nedves volt, de épp jó volt az állaga ahhoz, hogy ne süllyedjünk el.

Nyírbogát felé tartottunk, ahol az első éjszakánkat terveztük eltölteni. Természetesen sátorban. Fel sem merült bennünk, hogy ne sátorban töltsük az éjszakákat. Természetesen nem a nyári hálózsákjainkban, hanem egy méretesebben. Majdnem akkorák voltak a hálózsákok, mint a hátizsákjaink.

Gyönyörű őszi színek vettek minket körül. Rég túráztam ősszel. Utoljára még 2013-ban, amikor a Kéket kezdtem. Lassan beérkeztünk Nyírbogátra. Megkerestük az első kocsmát, hogy kellőképpen gondoskodjunk a megfelelő védőital bevitelről. Hűvösnek ígérkezett az éjszaka. Mi meg nem kockáztathattunk.

A helyiekben egyébként ezúttal sem csalódtunk. Egyikőjük még meg is vendégelt minket. A többiek meg tudtunkra adták, hogy holnap merre kell tovább mennünk. Újfent meggyőződhettünk tehát a híres szabolcsi vendégszeretetről. Kezdett esteledni, így mi is tovább álltunk. A falu szélétől nem messze, egy szántóföld szélén tábort is vertünk. Vacsora után hamar el is aludtunk. Arra ébredtem éjjel, hogy esik az eső. Reggelig kitartott.

A reggelizés után vizesen kellett elcsomagoljuk a sátrainkat. Az eső már nem esett, de esély sem volt rá, hogy megszáradhatott volna. Nekünk meg tovább kellett mennünk. Összepakoltunk tehát, és megindultunk Nyírlugos irányába. 

Hosszú utunk volt, amíg dél körül megérkeztünk Nyírlugosra. Az időjárási, valamint a terepviszonyok jók voltak, nem volt okunk panaszra. Beérve Nyírlugosra, megálltunk a helyi kisboltnál, ahol elkezdtünk ebédelni. Közben néhány helyi lakost megnyugtattunk, hogy nem migránsok vagyunk, hanem túrázók. Biztos ami biztos, a rend helyi éber őrei erről maguk is megbizonyosodtak. Hiába, rend a lelke mindennek.

A nyírlugosi bélyegzővel sem volt szerencsénk, hisz nem találtuk meg. Mivel más bélyegzőt sem találtunk, maradt a harmadik lehetőség. Ilyenkor egy fényképet kell készíteni, amelyen rajta van a kéktúrázó, s egy olyan tábla, felirat, ami bizonyítja ottjártát.

Kora délután volt, amikor elhagytuk a falut. Igyekeznünk kellett, hogy még sötétedés előtt elérjünk a napi célunkig, Nyíracsádhoz. Ugyanannyi várt ránk, mint a délelőtti szakasz. Időnként a jelet eltévesztettük szem elől, s gyakran kellett megkeresni a helyes utat.

Időközben átléptük a megyehatárt is. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből Hajdú-Bihar megyébe érkeztünk.

Úgy voltunk vele, ha beérünk Nyíracsádra, majd meglátjuk hol töltjük az estét. Ezúttal is a falun kívül terveztük valahol. Beérve Nyíracsádra, egyből kiszúrtam az egyik utcatáblát. Boldogság öntötte el szívemet.

Kicsit elidőztünk a helyi kocsmában, ahol egy újabb pecséttel lettem gazdagabb. Ezúttal sem Kéktúra bélyegzővel, hanem a kocsma cégbélyegzőjével. A faluból kiérve egy újabb szántőföld mellett vertünk tábort. Ezúttal tábortűz is szolgálta kényelmünket. Amíg égett a tűz, elkészítettük a vacsoránkat.

Ezúttal nyugodt volt az éjszakánk, nem zavart meg minket eső. Kicsit szárazabb is volt reggel a sátor, miközben csomagoltuk össze. A hálózsákok is jól vizsgáztak, nem fáztunk az éjszaka bennük.

Első napi állomásunkra hamar beértünk. A település neve adott egy kis alkalmat arra, hogy jó kedvvel lépjük át a határát. Egyébként egy kisebb tanyaközponthoz hasonlított. Mindenhol a gazdálkodás nyomai voltak. Még egy kéktúra szállást is találtunk.

Elhagyva Buzitapusztát, újabb akácos következett, újabb homokkal. Rengeteg gomba volt mindenfele. Ehető őzláb is, de szép számmal akadt a mérgesebb fajtából is. 

Kisvártatva elértük a Hármashegyaljai pihenőközpontot, ahol a gyermekvasút végállomása is volt. Sajnos ezúttal nem tudtuk megtekinteni a mozdonyokat. Szépen felújított pihenőközpont található a Hármas-hegynél. Nemrég épült a kilátója is.

Lassan kezdtünk éhesek lenni. A térkép szerint egy csárdának kellett következnie. Gondoltuk ott megvacsorázunk. Hát volt meglepetés, amikor a Halápi csárdához értünk. Nem kellett gondolkodjunk azon, hogy készpénzzel, vagy bankkártyával fizessünk.

Úgy tűnt, hogy a csárda több éve bezárt már. Tovább is álltunk az első helyi kocsmáig, majd miután feltankoltuk készleteinket, megindultunk az újabb éjszakai szálláshelyünket megkeresni. Nem messze a vasúti sínektől, egy újabb kukoricás szélén meg is találtuk.

Másnap korán keltünk, s a reggelizés, összepakolás után már nem terveztünk folytatni a Kéket. Debrecen felé vettük az irányt. A közeli vonatállomásra visszatértünk. Innen terveztük folytatni legközelebb.