2019. június 18. (kedd) 21:42  (UTC+1) - Budapest

Rég voltam olyan fáradt a túrázás során, mint akkor, Ecsegfalva határában. Mivel a szálláshelyünk a Hortobágy-Berettyótól nem messze volt, így természetesen az apró vérszívókból sem volt hiány. Természetesen befújtam magam, de folyamatosan zümmögtek a fülem mellett. Hajnal felé, ahogy a nap felkelt, akkor hallgattak csak el.

Többen kérdeztétek a legutóbbi bejegyzés óta a mobil-zuhanyt. Hát íme, egy távolabbi kép róla. A bal oldalon van felfüggesztve. Legközelebbi alkalommal készítek majd egy közelebbi képet. Szóval ébredés után a szokásos reggeli kávé, reggeli, majd az összepakolás következett. Hát nem mondom, voltunk már jobb passzban Ricsivel. Indulás előtt jöhetett a hintőpor, valamint a napfényvédő krém kettős. 

Pár métert tettünk meg, s máris rajta voltunk az árvízvédelmi töltésen. Ahogy mi neveztük, a gáton. Még csak kilenc óra volt, de már megint égetett a nap. Ráadásul azt a lábunkat pirította, amelyiket az előtte lévő nap is. Ezúttal Ricsi jóval gyorsabb tempóban tudott haladni, én kissé lemaradtam tőle. Nem voltam még bejáratódva. 

Leszámítva a szivattyútelepek környékét, nem igazán találtunk olyan partszakaszt, ahol tudtunk volna kicsit megmerülni, lehűteni magunkat. Többnyire sűrű nádas választotta el a gátat a víztől. Nem volt kedvünk hozzá, hogy megpróbáljuk. Pedig a nap egyre jobban égetett minket. Maradt tehát az ivóvíz. Árnyékos helyet sem igazán találtunk. Ahol igen, ott meg is tartottuk az ebédszünetünket. 

Az ebédszünetünket kb. fél órásra terveztük, de egy kicsivel több lett. Jól esett pihenni az árnyékban. Tudtuk, hogy legközelebb Túrkevén tehetjük ezt meg. Eredetileg úgy terveztük, hogy Szarvasig fogunk elérni, aztán később ez Mezőtúrra, majd Túrkevére módosult. Nem tudtunk volna tovább menni a kidörzsölődés okozta kényelmetlenség miatt. Rendkívül lassította ugyanis a gyaloglást. 

Az út ezúttal sem egyenesen haladt, hanem jókora félkörökkel kerültünk, kanyarodtunk. Egy felhő sem volt az égen, s ha nem fújt volna egy kis szellő, akkor pokoli lett volna. A vizünk is rohamosan fogyott, s kút, vagy forrás sem volt a környéken. Egy tanyánál szerettünk volna vizet kérni, de a dühös kutyákon kívül nem találtunk senkit.

Egyik kanyarban találkoztunk egy párral, akik autóval épp arra jöttek. Később, amikor újra eljöttek mellettünk, kértünk tőlük egy kis vizet. Igaz, hogy kicsit meleg volt, de ezúton is köszönjük még egyszer. Ekkor már alig vánszorogtunk. Mindkettőnket kerülgetett a rosszullét, ezért tartottunk egy fél órás pihenőt. Korábban is megpróbáltuk, ám akkor rögtön jöttek a szúnyogok. Ezúttal szerencsénk volt.

Mivel ekkorra már egy korty vizünk sem volt, előkerültek a vízszűrős kulacsok, s a víztisztító tabletták, s már szűrtük is a Hortobágy-Berettyó vizét. A kulacs már számtalan alkalommal bizonyított, ám a tablettát most próbáltam ki először. Nem volt a legfinomabb utóíz, s nem hűsített, de jól esett. Kicsit még pihentünk - divatos szóval mondva chilleztünk - majd következett az utolsó napi távunk. 

Ez a bő fél óra, amíg beértünk Túrkevére, volt a legnehezebb az eddigi gyaloglásaim során. Lépésben haladtam csak, borzasztó érzéssel. Sok mindenre vágytam ez idő alatt. Többek között hideg sörre, s egy hűvös vizű medencére. Mindkettőre volt esély, mert a túrkevei strand-kemping volt a célunk. Nemsokára be is bicegtünk, s miután bejelentkeztünk a recepción, már tábort is vertünk a kemping területén.

A bal alsó sarokban voltunk, a lakóautós kemping területén. Több holland, s német nyugdíjas is jelen volt a lakókocsijával. Miközben felállítottuk a sátrat, s felkötöttük a függőágyat, nézegettük őket. Majd következett egy frissítő zuhany, s egy gyors étkezés. Nem siettünk, mert a strand nyitva tartása meg volt hosszabbítva késő estig.

Átbicegtünk tehát a strandra, s mielőtt testünket lehűtöttük volna, lehűtöttük a torkunkat is. Koccintani kellett az épségben történő megérkezésünkre. Épségben, ám kissé leharcoltan. Kifogott rajtunk ez a mostani túra, s az Alföld megmutatta önmagát. Mondtuk is Ricsivel, hogy ide születni kell, hogy ezt bírja az ember. Hiába, hegyi emberek vagyunk. Na de igyekeztünk is be a vízbe, mert sajgott rendesen a sérülésünk.

Eltöltöttünk bő egy órát a hűvös vízben. A gyógyfürdő meleg vizét, a seb elfertőződése miatt nem mertük bevállalni. A hűvös víz viszont jót tett mindkettőnknek. Már besötétedett, mikor visszatértünk a kempingbe. Főztünk még egy vacsorát, majd álomra hajtottuk a fejünket. Másnap nem terveztünk korán kelni. 

Miután összepakoltunk és kijelentkeztünk, nagy nehezen megtaláltuk a nemrég átadott buszpályaudvart. Elnézve a nem üzemelő várótermet, büfét, poggyászmegőrzőt, mosdót, s egyéb helységeket, továbbá a gazos parkot, s szemetes pályaudvart, elgondolkoztam, hogy volt-e értelme annak a 381.926.736 jó magyar forintnak, amibe mindez belekerült. Bízom benne, hogy nem fog teljesen lepusztulni, ha már így, s ennyit költöttek rá.

Busszal mentünk tehát Kisújszállásig, majd ott elváltunk. Mindketten vonattal folytattuk, ellenkező irányban. Délutánra meg is érkeztem Budapestre, ahol a népszerű gyorsétteremlánc duplán extra menüjével pótoltam az elégetett kalóriamennyiséget. Újabb Alföldi Kéktúra szakasszal lettem tehát gazdagabb, de még mindig nem kötöttem össze Szarvassal. Talán legközelebb sikerül. Az Alföldi Kék-ből kb. 277 kilométer hiányzik még, a teljes Kékkörnek pedig a 67%-a van már meg. Legközelebb innen folytatom, csak megpróbálok nem kánikulában indulni ... 

2019. június 15. (szombat) UTC+1 - Budapest

Másfél hónap telt el a legutóbbi kékezés óta. Kezdtek már elvonási tüneteim lenni. Igaz, az időjárás nem tette volna lehetővé a túrázást. Mint ahogy az itthoni olvasóim is tudják, majdnem hogy minden nap esett az eső. Bár utólag visszagondolva, inkább az esős túrát választottam volna. Na de ne menjünk ennyire előre.

Mint említettem, beszereztem egy új hátizsákot. A régiről leszedtem az ország felvarrókat, de még nem döntöttem, hogy az újra felrakom-e. Beszereztem ezenkívül egy nagyobb teljesítményű napelemes töltőt, valamint egy túra zuhanyt. Előbbi a kép jobb oldalán, utóbbi pedig a kép közepén, egy kis kék csomag. Kíváncsian vártam, hogy az újdonságok hogy válnak be. 

Legelőször a táskán lepődtem meg, ugyanis minden befért, sőt maradt is még pár liternyi szabad helyem. Bebizonyosodott, hogy Chilli nagyon jól pakolható. Nevéhez hűen még két saját chilli paprikát is betettem.

Elnézve az időjárás előrejelzést, kánikula volt várható. Épp ezért a ruházatot is a minimálisra csökkentettem. Annyira lecsökkentettem, hogy még a Camino-n magammal vitt mennyiséget is elhagytam. Minimálisra akartam ugyanis a magammal vitt dolgaimat csökkenteni. Ennyi éven keresztül kezd kialakulni, és véglegessé válni a felszerelésem.

Vonattal indultam péntek délelőtt Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Püspökladányig vettem jegyet, ott vártam be Ricsit. Megéheztem, megszomjaztam, mire megérkeztem, így a vasútállomás közelében lévő büfében enyhítettem éhségem, szomjúságom.

Bő egy óra múlva Ricsi is megérkezett. Természetesen Ő is éhes, s szomjas volt, így Ő is evett, s ivott. Utóbbiban magam is vele tartottam, hisz nagy volt a meleg. Vonattal mentünk tovább Szeghalomra, majd onnan busszal a legutóbbi kiszállási pontunkig, Körösladányig.

Beérve Körösladányba, kezdtem egy pecsételéssel, majd az egyik boltba még vettünk pár dolgot, amire az estéhez szükségünk volt. Hamar elhagytuk Körösladányt, de nem terveztünk messzire jutni. A Kékről kicsit letértünk, s éjszakára alkalmas szálláshelyet kerestünk. Útközben azért látványosak voltak az elmúlt hetek esőzésének nyomai.

Táborhelyet tehát az egyik kisebb bekötőút mentén vertünk. Ricsi sátorban, jómagam függőágyban terveztem az alvást. Mindketten egyedül terveztük, de volt olyan sejtésünk, mialatt előkészülődtünk, hogy nem leszünk egyedül az éjjel. Rengeteg volt ugyanis a szúnyog.

Mivel az országos tűzgyújtási tilalom feloldásra került, ezért mi is bátran raktunk egy kis tüzet. Ezen forraltuk fel a vizet a gyorsétel elkészítéséhez. Kicsit még hagytuk, hadd lobogjon, miközben a fröccsünket kortyolgattuk. Annál is inkább, mert a füst egy kicsit távol tartotta a szúnyogokat.

Nem keltünk olyan korán, mint máskor szoktunk. Leszámítva egy-egy csípésen kívül, nem volt olyan vészes az éjszaka. Persze ehhez kellett a szúnyogriasztó sray is. Egy gyors reggeli, majd indultunk is tovább, Dévaványa felé. Mindketten rövidnadrágban, ingben voltunk. Még csak reggel volt, de már melegen sütött a nap.

Kíváncsiak voltunk Ricsivel, hogy ezúttal mennyien leszünk a Kéken. Az Alföldi Kéktúra ugye nem olyan látogatott, mint az Országos Kéktúra. Ennek ellenére rögtön egy párral találkoztunk. Ők kisebb táskával voltak, mint később kiderült, csak ezt az egy szakaszt járták be. Kicsit megpihentünk, majd folytattuk a nagy melegben.

Dévaványáig továbbra is változatosak voltak az útviszonyok. Volt egy-egy olyan rész, hogy a kb. tíz méter széles földút teljesen járhatatlan lett volna, ha úgy 2-3 nappal hamarabb értünk volna oda. Nagy meleg volt, kezdett fogyni a vizünk is. De a legrosszabb az volt, hogy a bőrünk égett. Természetesen a fényvédő krémről mindketten megfeledkeztünk.

Az út mentén mindenhol pompásabbnál pompásabb virágok nyíltak. Nem volt tehát annyira egyhangú a menetelésünk. Legalábbis ekkor még így éreztünk. Dévaványáig hosszú, egyenes úton gyalogoltunk. Eleinte földúton, majd később műúton.

Beérve Dévaványára, egy kisboltban vettünk pár dolgot, de mind közül a legfontosabb némi hideg innivaló, s napfényvédő krém. Az ebédszünetünket az egyik kocsma udvarán tartottuk, nem mindennapi fröccsárakat megtapasztalva.

Dévaványától a napi végcélunkig, Ecsegfalváig volt még mit mennünk. Lábszáraink le voltak már égve, s mellé egy új problémánk lett. Kidörzsölődött ugyanis mindkettőnk combtöve, így elég nehézkes lett a gyaloglás. Összeszedtük tehát minden erőnket, feltöltöttük a vízkészletünket, nagyot sóhajtottunk, majd elindultunk.

Eleinte földúton mentünk, többé-kevésbé árnyékban, ám később újra a nap alá kerültünk. A távolban már feltűnt Réthelyi látogatóközponthoz tartozó kilátó. Itt található Magyarország túzokrezervátuma. Annak idején, Ricsi és Tóni itt töltötték a pihenőidejüket, ám mi csak egy rövid fél órás szünetet tartottunk.

Újabb vízkészlet feltöltés következett, majd újabb nagy levegő. Hátra volt a napunk utolsó szakasza. A napunké, amely még mindig kegyetlenül forrón égetett minket. A műúton folytattuk tovább, mivel a leágazás járhatatlannak tűnt a bozóttól. Tudtuk, hogy kinyír minket az aszfalt, de kevésbé rossznak tűnt, minthogy a bozót csikarjon össze minket.

Jó hat kilométert kellett megtennünk a forró aszfalton. Próbáltunk időnként stoppolni, ám úgy volt megírva, hogy gyalog kell beérnünk Ecsegfalvára. Ekkor már nagyon nehezen tudtunk menni. Lépésről lépésre. Fáradtan, izzadtan, kidörzsölten, leégve. Felüdülés volt végre megpillantani a falu tábláját.

Első utunk a jutalomsörünkhöz vezetett. Életemben nem esett jobban a sör, mint most. Nem volt egy nagy márka, de annyira hideg volt, hogy egyből leszaladt. Picit megpihentünk, majd folytattuk a falun kívüli területig. Útközben megtöltöttük a tíz literes túra-zuhany zsákját. A falun túli Hortobágy-Berettyón átkeltünk, majd a közelben lévő fás részen tábort vertünk.

Tüzet ezúttal nem gyújtottunk, csak a benzinfőzőt, s a gázfőzőt használtuk. Felkötöttük a zuhanyzsákot, s kisvártatva már használtuk is. Igaz, lehetett volna magasabban, de nagyon jól le tudtuk magunkról mosni a napi izzadtságot. A túrazuhany tehát jelesre vizsgázott. Vacsora után nemsokára "ágynak" is dőltünk, hisz majd 35 kilométer volt mögöttünk ...

2019. június 04. (kedd) 21:57 (UTC+1) - Budapest

Ismét eltelt egy év, s megint itt volt a Kékes Csúcsfutás. Idén 22-ik alkalommal került megrendezésre a népszerű hazai futóverseny, s én ötödjére készültem meghódítani a csúcsot. A csúcsot, amiről ugye tudjuk, hogy ott kell abbahagyni. De csak egy évig ugyebár.

Idén a kezdeti futócsapatomból egyedül Kati tartott velem. Évről évre változik a velem futók összetétele, s volt egy év, amikor a világcsavargás miatt magam is kihagytam. Jó pár éve viszont ez az egyik olyan futóesemény, amihez ragaszkodom. Idén egy kicsit nehézkesen folyt a felkészülés, mivel az előtte lévő hetekben kissé betegeskedtem. Bíztam azonban az eddigi tapasztalatomban.

Ezúttal is többen voltunk Domoszlóról, hasonlóan a tavalyi évhez. Angi és Bea idén is csúcstámadásra készült, s hozzájuk csatlakozott Alíz is. Kicsit még bemelegítettünk Katival, majd elfoglaltuk a rajtnál a helyünket. Idén is több szakaszban indítottak minket. A seniorok, majd a Suhanj futói után következett az első eresztés. Mi a másodikba fértünk csak be. Jöhetett a már megszokottá vált "húha" sóhajtás, majd megkezdtük a felfelé kapaszkodást.

Mint tudjuk, egész májusban esős idő volt a Kárpát-medencében is. A futóesemény hetében is végig esett. Úgy nézett ki, hogy a hétvégén is fog, de szerencsénkre verőfényes napsütés fogadott minket. Ildi néninek ezúttal is köszönjük az időjárásra vonatkozó jókívánságot. Katival többnyire együtt róttuk a kilométereket. Mindketten úgy éreztük, hogy nehéz menet lesz. De ahogy megláttunk egy tűzoltót, teljes bevetési ruhában, palackkal a hátán, megfogadtuk, hogy többet nem panaszkodunk. 

Mire Mátraházára értünk, kissé már jobban éreztük magunkat, főleg amikor a Szüleimmel találkoztunk. Jól esett a helyszíni biztatásuk idén is. Következett a legnehezebb szakasz, az utolsó három kilométer. Úgy éreztem, hogy sose fogok beérni, annyira távolinak tűnt. Katival minden erőnket összeszedtük, s lassan magunk mögött hagytuk a teljes távot. Kiérve a sípályára, az utolsó futólépéseket a szokásos köves terepen tettük meg. 

Katival vállvetve értünk be a célba, amit poénosan meg is jegyzett a szpíker. Átvettük az érmeket, a frissítőt, majd jöhetett a csúcsfotóhoz vezető hosszú sor. Itt találkoztunk Bálinttal is, aki szintén eredményesen teljesítette a távot. Katival még megörökítettük a Kékes tornyos pillanatot is. Közben kiszúrtak minket, s kénytelenek voltunk mindhárman nyilatkozni az egyik sportcsatorna riporterének.

A csúcsfotó után pár percig tiszteletünket tettük a tragikusan elhunyt Kiss Péter emléktáblájánál, aki maga is többszörös Kékes csúcsfutó volt. Ezután elköszöntünk Bálinttól, s megindultunk gyalog lefele a sípályán, immár hagyományosan. Levezető séta volt ez, mely során kibeszélgettük magunkat.

Mátraházára leérve buszra szálltunk, s Mátrafüreden megkoronáztuk a napunkat egy kalóriadús evéssel, ivással, jól megérdemelt jutalomként. Megcsináltuk tehát idén is, s a magam nevében elmondhatom, hogy ez volt életem legnehezebb, legkeményebb Kékes csúcsfutása. Megvan tehát az ötödik, s már csak tíz kell, hogy jubileumi csúcsfutó legyek. Ha Isten is úgy akarja, minden évben indulni fogok.

A futócipőt ismételten felváltom túracipőre, ugyanis két nap múlva folytatjuk Ricsivel az Alföldi Kéktúrát. Körösladánytól fogunk indulni, s ha minden jól megy, Szarvason fejezzük be. Mint ahogyan a legutóbbi bejegyzésemben is említettem, új társam lett a túrán. Nemrég leltem rá, s most lesz az első közös túránk. Bízom benne, hogy ezúttal sikerült egy hosszabb időszakra választanom, mely időszak alatt rengeteg kalandot, élményt élhetek át általa. Máris imádom! Isten hozott Chilli!