2019. március 12. (kedd) 20:56 (UTC+1) - Budapest

Hát legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megírom a következő bejegyzést. Legutóbbi bejegyzésem végén ugye úgy említettem, hogy amint hazatértünk, megírom a kalandjainkat, melyeket úgy éreztem, hogy lesznek. Ebben nem tévedtem. Na de lássuk szépen, sorban.

Szerencsére az indulás előtti napok időjárása kedvező volt, így nem kellett annyira fáznunk, ahogy elindultunk. Kedves barátaink segítettek nekünk, és kivittek egészen a terminálig. Gyorsan be is mentünk, s nemsokára már a biztonsági részen voltunk. Három és fél év telt el a legutóbbi repülésem óta, így itt volt hát az ideje egy újabbnak. Miután túljutottunk az átvizsgálásokon, tartottunk egy rövid pihenőt. Szomjunk is kellett oltanunk.

Következett a beszállás időpontja, s mi be is álltunk a sorba. Teltek múltak a hosszú percek, azonban a sor csak nem akart megindulni. Kiderült, hogy késni fog az indulásunk. A tervezetthez képest bő húsz perccel később sikerült elindulnunk. A felszállást követően, a fáradtságtól hamar el is aludtunk, azonban a mögöttünk ülő kisgyerekek nem voltak fáradtak, így a mi alvásunk sem volt az igazi.

Bő fél órás késéssel tűntek föl Barcelona fényei. Igaz, még csak ez volt a tizenegyedik repülésem, de eddig ez a landolás volt a legzökkenőmentesebb. Semmit nem vettem észre, amikor a repülőgép kerekei érintették a futópályát. Megérdemelte a kapitány a tapsot. Miután a gépet elhagytuk, úgy döntöttünk, hogy reggelig maradunk a repülőtéren. Kerestünk magunknak az éjszakázásra alkalmas helyet, majd álomra hajtottuk fejünket.

Hideg volt az éjszaka, annak ellenére, hogy bent éjszakáztunk. Bíztunk benne, hogy délebbre már jobb idő lesz ránk. A reggeli kávé elfogyasztása alatt megbeszéltük, hogy metróval megyünk a vasútállomásra, ahonnan majd tovább vonatozunk Sevilla felé. Onnan már csak egy rövid buszozást terveztünk Gibraltárig. Két metróval kellett mennünk a vasútállomásig. Megvettem a metrójegyeket, majd beszálltunk a metróba. Alig voltunk a metróban.

Bő húsz perc utazás után következett az átszállás. Több szinten keresztül mentünk mozgólépcsőkön, mire végül egy lifttel megérkeztünk a másik metróvonalhoz. Épphogy elfoglaltuk a helyünket a peronon, amikor sms-t kaptam. Megnéztem a telefonom, s rögtön egy világ dőlt össze bennem. Egy sikertelen készpénzfelvételi tranzakcióról jött ugyanis az üzenet, melyet 1 percen belül egy sikeres követett. Ezután sorra jöttek a további próbálkozásokról az üzenetek. Úgy éreztem, hogy a rossz rémálomból fel kell ébredjek, ezért az övtáskámba nyúltam, hogy megtaláljam a pénztárcám. Sajnos azonban rá kellett döbbenjek, hogy valóság vált rémálommá. Nem volt meg a pénztárcám. Próbálom megfogalmazni, hogy mit éreztem, de egyszerűen nem megy. nem tudom. A pár percnyi sokk után a metróbiztonságiaktól megtudtuk a legközelebbi rendőrség címét. Közben sikerült a bankkártyámat letiltanom, hogy legalább az a kevés összeg, amit rajta hagytak, ne vesszen el. Egy rövid szusszanás után elindultunk a rendőrségre.

A rendőrségen kezembe nyomtak egy spanyol-angol többlapos "jegyzőkönyvet", majd közölték, hogy miután kitöltöttem, jelezzem. A bankkártyámon kívül odalett pár arcképes személyazonosító okmányom, s egyéb fontos iratom. Mivel nem láttam a nyomtatványokon olyan helyet, ahol vallomásszerűen leírhatom a történteket, jeleztem a rendőrnek. Ezután került leírásra a rövid esemény. Sokat kellett várnunk, mire visszakaptam egy fénymásolt példányt. Rákérdeztem a kamerafelvételekre, erre a válasz az volt, hogy ha lesz, elküldik e-mailben. (!)

Már dél is elmúlt, mire végeztünk. Annyira meg voltam elégedve azzal, ahogy az esethez hozzáálltak, hogy ki is mutattuk hálánkat a mögöttünk lévő rendőrségi épület irányába. Épp egy futóverseny zajlott a városban, így rengeteg volt az ember a városban. A történtek hatására úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább az utunkat Marokkóba. Odalett a teljes költségvetésem, s nem tudtam volna felhőtlenül élvezni az út hátralévő részét. Elgondolásunkat tett követte, s gyorsan megszerveztük a hazautunkat hétfő délelőttre. Volt tehát másfél napunk arra, hogy ebből a szerencsétlen helyzetből kihozzuk a maximumot.

A Katalán Nemzeti Művészeti Múzeum felé vettük az irányt, ami a város felé magasodva helyezkedett el. Közben megpróbáltunk mindketten felvenni a kapcsolatot a barcelonai ismerőseinkkel. Nekem Hernán vissza is írt. Még Costa Ricában ismertem meg, a Drake Bay hostelben. Megbeszéltünk vele egy találkozót a tengerparton.

A tengerpartra a Paral.el sugárúton végigmenve értünk el. Nem messze van a Kolumbusz Kristóf emlékére emelt szobor is. A szobor körül volt egy kisebb régiség vásár is, ahol szétnéztünk addig, amíg Hernán nem érkezett meg.

Hernánnal az úgynevezett Barceloneta negyedbe mentünk, ami a tengerparton van. A rövid séta után leültünk egy étterem kinti asztalához. Hernán meghívott minket ebédre, majd miután befejeztük közölte, hogy a bérelt lakása egyik szobáját megkaphatjuk éjszakára, ugyanis a lakótársa nem volt otthon. Élve a lehetőséggel, megköszöntük Hernánnak a felajánlást. Elindultunk visszafele, érintve a zsúfolt tengerpartot. Természetesen a part volt csak zsúfolt, a vízbe csak egy-két bátor helyi merészkedett be.

Készítettünk egy közös képet Hernánnal, amit el is küldtem Marvinnak, a costa ricai ex főnökömnek. Rögtön vissza is írt, üdvözölve Hernánt. Mi meg megindultunk a lakás irányába. Útközben benéztünk a Santa Maria del Mar templomba. Előtte egy emlékhely, s egy örökmécses emlékezteti az utókort az 1714-es véres spanyol trónviszályról.

Szűk kis utcácskák voltak Barcelona ezen városnegyedében. Természetesen a gépkocsiforgalom elől elzárt utcák voltak. A lakások mindegyikéhez kis erkélyek tartoztak, s azokról több helyen is a katalán függetlenséget szimbolizáló lobogók hirdették a lakók véleményét.

Megérkezve Hernán lakására birtokba vettük a szobánkat, majd a frissítő zuhany után kicsit még pihengettünk a teraszon. Nem semmi napon voltunk túl. Nem ezt, és nem így terveztük. Mivel azonban így alakult, megpróbáltuk a legjobbat kihozni a szerencsétlen helyzetből. Várt még ránk egy teljes nap. 

Másnap első tervezett állomásunk a Szent Család-templom volt, azaz a Sagrada Família volt. Előtte azonban elbúcsúztunk Hernántól, majd ittunk egy finom tejeskávét. Hiányzott már a jó kis spanyol café con leche. 

Sokat hallottam előtte a híres barcelonai templomról, Antoni Gaudí mesterművéről. Építése még 1882-ben kezdődött, s a bonyolult tervek miatt rendkívül lassan halad. Jelenleg is dolgoznak rajta. Miután elkészül, a világ legnagyobb bazilikája lesz.

A templom az ún. organikus építészet mintapéldánya, de a szecesszióhoz is sorolják. Olyan templomot akartak, ahol a szegények és a gazdagok egyaránt imádkozhatnak. 1883-tól bízták meg Gaudít az elkészítéssel, aki életének hátralévő részét főként ennek szentelte. Gaudí bekapcsolásával az eredeti neogótikus stílusú építkezés más irányt vett. 

Gaudí nagy gondot fordított arra, hogy a templomot a modernizmus szellemében továbbalakítsa. Személyes spiritualitása, a természet felhasználása a tervezésben egyaránt érzékelhető. Természetesen arra is ügyelt, hogy az épület megfeleljen eredeti rendeltetésének. Tizennyolc tornyot tervezett, melyből tizenkettő az apostoloknak, négy az evangélistáknak, kettő pedig Szűz Máriának és Jézusnak van szentelve. A legmagasabb a Jézus-torony lesz majd, ami a jelenlegi legmagasabb templomtorony lesz. Ezt a magasságot úgy választották meg, hogy messziről is lehessen látni, de ne legyen magasabb a környező hegyeknél, hogy az ember műve ne magasodjon Isten fölé.

Építését mind a mai napig adományokból, alapítványi felajánlásokból, valamint belépőkből gyűjtik. Fő mecénásai a konzervatív katolikus csoportok, és a japánok. Ezt követően tartottunk egy rövid pihenőt, majd folytattuk tovább a városnézést. Gaudí másik alkotását, a Casa Battló-t  szerettük volna megnézni, azonban épp felújítás alatt volt. 

Mielőtt továbbmentünk volna, tartottunk egy ebédszünetet. Egyúttal kihasználtam az alkalmat letesztelni a nemzetközi gyorsétterem szendvicsét, melyet minden külföldi utam során igyekszem megtenni. Itt is, mint Las Palmasban is, elütött a többitől. A szószban van valami különbség. Ebéd után folytattuk, s eljutottunk egészen a Joan Miró parkig. A katalán festőművészről, szobrászról elnevezett parkban kicsit megpihentünk mi is, s közben néztük Miró - Asszony madárral című alkotását.

Úgy döntöttünk, hogy még két városrészt nézünk meg. Az egyik a város fölé emelkedő egyik hegy, a másik pedig az alatta lévő tengerpart. Utóbbit előtte nap már láttuk, de még egyszer megakartuk nézni. Elindultunk tehát fel a hegyre. Évi két éve már nagyjából végigjárta ezeket a helyszíneket, így számára nem voltak ismeretlenek.

A város feletti hegyről három irányban is ki van építve a függő-vasút. Örültem annak, hogy Évi legutóbb kipróbálta, így most csak az egyik végállomásról néztük meg. Remek kilátás nyílt egyébként a tengerpartra, s a kikötőre. A hegyen lévő szökőkút kis pázsitos partján magunk is megpihentünk kicsit, nem csak a helyiek.

Hamar leértünk a hegyről, majd folytattuk Barceloneta felé. Kezdtünk már éhesek lenni. Sokan voltak a tereken, utakon, így megpróbáltuk kerülni a tömeget kisebb utcákon. Bő fél óra múlva már meg is találtuk a vacsoránk színhelyét, mégpedig a Surf House-t.

Rendeltük egy-egy gyömbérsört, s taco-t. Négy éve nem ettem már, hiányzott. Vacsora után el is indultunk vissza a belvárosba. Onnan terveztünk busszal visszamenni a repülőtérre. Ideje is volt már, mert már kezdtünk fáradni.

Zsúfoltak voltak az esti barcelonai utcák. Turisták, helyiek, úton az éttermekbe, bárokba. Egy-egy helyen le is lassítottak minket. Bő fél óra múlva már a busznál voltunk, s felszálltunk rá. Úgy éreztük, hogy ideje is volt.

Rendben kiértünk a repülőtérre, azonban szomorúan vettük tudomásul, hogy csak kényelmetlen székek állnak rendelkezésünkre, ellenben az érkezésünk helyszínével. Hosszabb keresgélés után azonban találtam két padot, ahol álomra hajtottuk fejünket. A fapados éjszakánk után várt még ránk egy fapados repülőút is, mely fél órás késéssel el is indult. 

Megérkezvén Budapestre, tartottunk még Évivel egy lezáró napot, összegezve a történteket. Mindketten úgy érezzük, hogy nem így kellett volna véget érnie ennek az útnak, hisz nem így akartuk. Mindketten tudjuk, hogy újra neki fogunk vágni, csak az eredeti tervnek megfelelően, Malagát érintve, onnan tovább Gibraltáron át, Marokkó felé. Addig viszont kelleni fog egy másik utazás, hogy legyen idő a történteket feldolgozni. A történteket, melyek újfent sok dolgot tanítottak nekünk. Nekünk, akik meg szeretnénk köszönni a segítséget Anettnak, hogy intézte a kártyaletiltást. Megköszönni Hernánnak, aki vendégül látott, s befogadott minket. Barbócának és Krisznek, akik hazarepítettek minket. Továbbá a családtagoknak, ismerősöknek, mindazoknak, akik a távolból izgultak, s próbáltak lelket önteni belénk.

Végül szeretném megköszönni neked Évi, aki mindvégig velem voltál, tartottad bennem a lelket, s rengeteget segítettél. Bízzunk benne, hogy kárpótlásul hamarosan jönni fognak azok a déli partok ...