2019. április 28. (vasárnap) 22:02 (UTC+2) - Kolozs

Falatoztunk tehát Ricsivel a kőfal tövében, közben jókedvűen átbeszéltük a napi eseményeket. Ő közben felállította a sátrát, én azonban lusta voltam fákat keresni a függőágyamnak. Maradt a ponyvám leterítése, majd belebújtam a hálózsákomba, s a ponyvával betakartam magam. Úgy néztem ki, mit egy óriási hernyó. Éjszaka arra eszméltem, hogy két lúd csipkedi a fejem. Már épp kezdtem hessegetni őket, amikor rájöttem, hogy álmodom őket. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Szerencsére hamar visszaaludtam, s az éjszaka hátralévő részében, ludaktól mentes álmom volt.

Reggel derült ki, hogy hol is táboroztunk le az este. A kőfal túloldalán ugyanis a Biharugrai Határőrség épülete volt. Volt is derültség részünkről, amikor erre rájöttünk. Reggelit követően szétnéztem a környéken, felfedezve ezt az érdekes "kockát". Kötelekből volt elkészítve, valószínűleg madárfigyelés céljára készítették. Egy biztos, ha este felfedeztem volna, biztos hogy belülre kötöttem volna a függőágyam.

Jóllakottan, vízzel feltankolva, frissen vágtunk neki az előttünk álló napnak. Ezúttal is remek időnk volt, ráadásul most a szél sem fújt. A kék jelzés végig a legelőkön keresztül vezetett. Hosszú kilométerek következtek, mire magunk mögött hagytuk a legelőket, s elérkeztünk egy csatorna mellé. Ezúttal is szerencsénk volt egy teknőshöz, ám egy jóval kisebb példányhoz.

Rengeteg nyúl volt továbbra is, kiegészülve a különféle madár fajokkal. Egy-egy fácán közvetlen közelünkből röppent fel, óriási lármát csapva. Balra csatorna volt, jobbra pedig bozótos. Egyik helyen még a vaddisznó hangját is hallottuk. Következett kis szünet, majd továbbhaladtunk. Továbbra is a Körös-Maros Nemzeti Park területén jártunk.

Ezidáig tökéletes útviszonyok voltak, ám elértünk egy olyan részhez, ahol sehogyan sem tudtunk tovább menni száraz lábbal. Nem volt mit tennünk, lekerültek a cipők, bakancsok, nadrágok, s megindultunk az iszapos tócsákban. Úgy éreztük magunkat, mintha egy ázsiai katonai bevetésen lettünk volna, a hatvanas évek végén.

Ekkor döntöttük el, hogy az átkelésről készítünk egy videofelvételt is. Annyira jól sikerült, hogy továbbgondoltuk, s innentől kezdve elkezdtünk pár másodperces felvételeket készíteni különféle dolgokról. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl minden túránkról készítünk egy kisebb videót.

Túljutva a lápos részen, az utat továbbra is mezítláb folytattuk. Tartottunk egy talp regeneráló sétát. Időnként jót tesz ugyanis a testnek, léleknek egy kis mezítlábas talpalás. Éppen egy összegyűjtött nád szárító rész mellett mentünk, majd azon túljutva letisztítottuk lábainkat, s visszavettük a lábbeliket. A távolban már látszódtak Geszt házai.

Sütött a nap elég rendesen, a kezeimet is védtem a tűző napsugaraktól. Ezúttal sem hoztam magammal a szalmakalapomat, így be kellett érnem a kendőmmel. Az ivóvizünk ezúttal kitartott, lassan-lassan pedig mi is megérkeztünk Gesztre. Beérve a faluba, elkezdtük keresni a bélyegzőt, de nem találtuk a jelet. Biztos ami biztos, készítettem egy fényképet a geszti táblával, majd kerestünk egy asztalt magunknak, hisz ebédidő volt.

Tartalmas ebédünk volt sonka, szalonna, kolbász, zöldséges, erdélyi pityókás kenyér formájában. Hozzá egy kis szíverősítővel. A falubeliek arra járva természetesen jó étvágyat kívántak. Ezúttal nyoma sem volt az őszi, hozzánk való viszonyulásnak.

Ebéd után megnéztük a hajdani Tisza - kastélyt. Jelenleg felújításra vár. Csodálatosak voltak azok a platán fák a kastély előtt. Gesztet elhagyva a halastavak felé vettük az irányt. Előtte egy régi temetőn keresztül haladtunk keresztül, el a Tisza - kripta mellett.

Kiérve a nyílt terepre, kerékpárosokkal is találkoztunk. Valószínűleg ők is a Kéket járták. Sokan teszik ezt két keréken. Mi Ricsivel azon a véleményen vagyunk, hogy mi a Kéket két lábon járjuk be. Elérve a halastavakat, ismételten sok madarat figyelhettünk meg. Sajnos profi fényképezőgép híján, nem igazán tudtunk róluk közeli képet készíteni.

Ricsi emlékezett egy kilátóra, amely a tó mellett van. Meg is pillantottuk, s úgy döntöttünk, hogy ott tartunk egy kis pihenőt. Délután volt már, de a nap erején ez még nem látszódott. Mindketten éreztük, hogy az elkövetkező napokban érezni fogjuk mi még ennek a napsütésnek a hatását.

Véget vetve a negyedórás pihenésnek, megindultunk napi tervezett utolsó távunknak. Ekkor még azt hittük semmi különös nem fog történni, hisz már csak pár kilométer választott minket el Zsadánytól. Eleinte nem is volt semmi gond, két oldalról bokrokkal szegélyezett ösvényen haladtunk.

Később azonban elértünk egy olyan pontra, ahol nem hittünk a szemünknek. Telis-tele volt sűrű bokrokkal, növényzettel. Találtunk egy csapást, s elindultunk azon. Jelet nem igazán látva később megtorpantunk, s néztük a térképet. Kiderült, hogy kicsit letértünk a Kékről. Mivel javában bent voltunk a sűrűjében, nem akartunk visszamenni. Kinéztük, hogy merre jelzi a térkép a Kéket, s elindultunk abban az irányban. Közben úgy éreztük magunkat, mint valami dzsungel harcos.

Minden egyes ág érintésére, föntről az elszáradt mag pergett le ránk, a fejünkre, nyakunkba, táskánkra. Azt hittük hogy sosem érünk ki a dzsungelből. Mire pedig kiértünk, szembesültünk, hogy egy újabb csatorna választ el minket a Kéktől. Ez azonban annyira mély volt, hogy nem tudtunk volna átkelni. Ricsi meg is próbálta, de az iszap győzött. Eszünkbe jutott a Kelly hősei c. film egyik jelenete, amikor a katonák keresik a hidat, hogy átkeljenek, hisz Mulligan megígérte nekik. Hát mi is kerestük.

Szerencsénkre egy zsadányi család épp arra kerékpározott, és az apuka megmutatta nekünk a közeli hidat. Fél óra múlva már a közkútnál tisztogattuk magunkat, s a felszerelésünket. Utóbbit teljesen megtöltötte az említett száraz mag, ami a dzsungelben szóródott ránk. 

Zsadányban, a helyi kocsmában megálltunk egy pecsét, s egy sör erejéig, majd siettünk szálláshelyet keresni magunknak. A faluból kiérve, egy szántóföld, s egy csatorna közti füves, fás sávnál ezt meg is leltük. Mire a nap lement, a sátor, s a függőágy már a helyén is volt. Mi pedig nekikezdtünk a vacsoránknak.

Ismét egy nagyszerű napon voltunk túl, ezúttal is sok-sok jókedvvel, derűvel fűszerezve. Lábaink, vállaink most voltak abban a stádiumban, hogy még egykét nap, s hozzászoknak az állandó kilométerekhez, kilók cipeléséhez. Ezért is jó egy hosszabb túra, mert a szervezet kevésbé lesz fáradt, ha több napig megy. Ezalatt hozzá tud szokni. Mi azonban elértünk a féltávunkhoz. Szombat este volt, jó idő, jó kedv. Kell-e ennél több egy túrához?

2019. április 27. (szombat) 20:53 (UTC+2) - Kolozs

Lassan másfél hónapja, hogy hazatértem Barcelonából. Azóta nem igazán voltam hosszabb kiránduláson, utazáson. Jó hírként számolhatok be, hogy végül minden rendeződött. A bankom megtérítette a veszteségem, jómagam pedig egy kis időráfordítás eredményeképp megkaptam az új okmányaimat. Közben Ricsivel úgy döntöttünk, hogy kékezünk egyet. Az időpontot a húsvéti négynapos szünetre tettük, helyszínként pedig a tavalyi zárópontot, Körösnagyharsányt választottuk.

Mindketten vonattal indultunk el Debrecenbe, csak különböző irányból. Én Budapestről, a Nyugati-pályaudvarról, Ricsi pedig Szerencsről. Ezúttal egy új dolgot kipróbálva, hogy ki lesz a gold medalion, ki fog beérni először. Folyamatosan küldtük egymásnak a helyzetjelentést, hogy ki hol tart. Ezúttal Ricsi volt a nyertes. Miután én is megérkeztem a pályaudvarra, s szomorúan vettük tudomásul, hogy egy bolt sincs már nyitva, így elindultunk a buszállomás felé. Innen indultunk tovább a napi végcélunk, Berettyóújfalu irányába.

Késő este volt már, mikor leszálltunk a buszról. Gyorsan magunk mögött hagytuk Berettyóújfalut, s arra a helyre mentünk, ahol az őszi túránk során sátoroztunk. Ezúttal csak Ricsi állította fel a sátrat, én kerestem két fát, s oda kötöttem fel magam. Természetesen alvás céljából, függőágy segítségével. Gyorsan ettünk egy forró levest, ittunk egy-egy korty lélekmelegítőt, majd nyugovóra tértünk.

Otthon, elindulás előtt vaciláltam rajta, hogy melyik hálózsákom hozzam, s úgy döntöttem, hogy a melegebbet hozom. Hát nem bántam meg. Hűvös volt az éjszaka, jól fogott a vastagabb hálózsák. Szerencsére az éjszakám is jó volt, álmokban sem volt hiány. Hat óra is elmúlt, mikor megébredtünk. Ricsi megadta a kezdő lövést a hatlövetűvel, amit egyik tanítványától, Szabitól kapott. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl minden túránkra magunkkal hozzuk, kabalaként.

Remek napra ébredtünk, csont száraz volt minden, a fű sem volt harmatos. Forraltunk kis vizet a kávénknak, s a zabkásánknak, majd elkezdtük az összepakolást. Ezúttal nekem könnyebb dolgom volt, mivel a függőágyat hamarabb összeszedtem.

Elindulás után visszaballagtunk a berettyóújfalui buszállomásra, majd onnan busszal jutottunk el Zsadányra. Várnunk kellett bő másfél órát, mire egy újabb járattal eljutottunk a kiindulási pontunkhoz, Körösnagyharsányra. Érdekességként jegyezném meg, hogy két nap múlva újra Zsadányra kellett érkezzünk, csak akkor már a túraútvonalon. Ennyire lassan, kanyargósan halad az Alföldi Kék.

Bő tíz kilométert írt az útbaigazító tábla Biharugráig. Ekkor már túl voltunk az ebédünkön, s megindultunk tehát a napsütötte földúton. Egy csatorna melletti töltésen vezetett utunk. Gyönyörű időnk volt, bár az erős szél kimaradhatott volna, de legalább kicsit hűtött. Viszonylag gyorsan haladtunk.

Utunk során rengeteg vadat láttunk, azok közül is nyulat a legtöbbet. Szilaspuszta határában pár perc pihenőt tartottunk, amikor észrevettem, hogy valami rám akaszkodott. Megvolt hát az idei év első vérszívója. Szerencsére még csak helyezkedett, időben elkaptam a grabancát.

A kis pihenőnk után folytatva utunkat, a Bihari Madárvárta felé vettük az irányt. Egyébként a Körös-Maros Nemzeti Park területén jártunk, a Biharugrai-halastavaknál. Három éve már járt itt Ricsi, amikor Tónival kékeztek erre. Ajánlotta, hogy kukkantsunk be a Madárvárta területére.

Gazdag élővilágról győződhettünk meg, miközben róttuk a kilométereket. Vízen, szárazon, levegőben egyaránt zajlott az élet. Utunkat egy mocsári teknős keresztezte, akit sehogy sem tudtunk rávenni, hogy lefényképezzük. Félénk volt a lelkem. Hagytuk is, hadd folytassa az útját.

Elértünk a Bihari Madárvárta szépen kialakított fogadóközpontjába, s szerencsére az egyik ott dolgozó készségesen elmondta nekünk, hogy mit is kell tudnunk a helyről. Több személy, csoport elhelyezésére alkalmas, modern kor igényeit kielégítő látogatóközpont volt. Mellette tanösvény, melyről szemügyre lehetett venni a Körös-Maros vidék gazdag élővilágát. Így tettünk mi is Ricsivel.

Sajnos a közelmúltban itt is tetemes nagyságú nádas lett a tűz martalékává, így azokat a területeket ezúttal nem látogattuk. Rengeteg szárnyas, kétéltű, kisebb emlős élővilága van veszélyeztetve minden egyes tűz esetén. A nádasokon kívül bemutatásra került az Alföld híres szikes pusztája is. Kicsit még megpihentünk, majd indultunk tovább Biharugra felé.

Késő délutánra járt, mire megérkeztünk Biharugrára. Készülékeink merülőben voltak, így be is tértünk pecsétünk színhelyére, a helyi kocsmába. Miután odatettük tölteni a mobilokat, természetesen magunk is töltődni kezdtünk. Ezúttal is megismerhettük a kis falusi közösség jellegzetes, helyi figuráit, történeteit. Az amúgy is egész napi jókedvünk ettől csak fokozódott. Még csak a túra elején tartottunk, de én úgy éreztem, hogy ez nem egy átlagos túra lesz. Miután mind a telefonjaink, mind magunk feltöltődtünk, elindultunk szállásunk felé. Természetesen kaptunk a helyiektől tanácsot arra vonatkozóan, hogy hol éjszakázzunk, de ezen Ricsivel csak mosolyogtunk. Mi már tudtuk, hogy hol nem leszünk.

Letérve a műútról, magunk mögött hagytuk a falu házait, majd egy hosszú, magas kőfal mellett tábort vertünk. Előkerültek az elemózsiás táskák, s mi nekiálltunk falatozni ...