2019. június 04. (kedd) 21:57 (UTC+1) - Budapest

Ismét eltelt egy év, s megint itt volt a Kékes Csúcsfutás. Idén 22-ik alkalommal került megrendezésre a népszerű hazai futóverseny, s én ötödjére készültem meghódítani a csúcsot. A csúcsot, amiről ugye tudjuk, hogy ott kell abbahagyni. De csak egy évig ugyebár.

Idén a kezdeti futócsapatomból egyedül Kati tartott velem. Évről évre változik a velem futók összetétele, s volt egy év, amikor a világcsavargás miatt magam is kihagytam. Jó pár éve viszont ez az egyik olyan futóesemény, amihez ragaszkodom. Idén egy kicsit nehézkesen folyt a felkészülés, mivel az előtte lévő hetekben kissé betegeskedtem. Bíztam azonban az eddigi tapasztalatomban.

Ezúttal is többen voltunk Domoszlóról, hasonlóan a tavalyi évhez. Angi és Bea idén is csúcstámadásra készült, s hozzájuk csatlakozott Alíz is. Kicsit még bemelegítettünk Katival, majd elfoglaltuk a rajtnál a helyünket. Idén is több szakaszban indítottak minket. A seniorok, majd a Suhanj futói után következett az első eresztés. Mi a másodikba fértünk csak be. Jöhetett a már megszokottá vált "húha" sóhajtás, majd megkezdtük a felfelé kapaszkodást.

Mint tudjuk, egész májusban esős idő volt a Kárpát-medencében is. A futóesemény hetében is végig esett. Úgy nézett ki, hogy a hétvégén is fog, de szerencsénkre verőfényes napsütés fogadott minket. Ildi néninek ezúttal is köszönjük az időjárásra vonatkozó jókívánságot. Katival többnyire együtt róttuk a kilométereket. Mindketten úgy éreztük, hogy nehéz menet lesz. De ahogy megláttunk egy tűzoltót, teljes bevetési ruhában, palackkal a hátán, megfogadtuk, hogy többet nem panaszkodunk. 

Mire Mátraházára értünk, kissé már jobban éreztük magunkat, főleg amikor a Szüleimmel találkoztunk. Jól esett a helyszíni biztatásuk idén is. Következett a legnehezebb szakasz, az utolsó három kilométer. Úgy éreztem, hogy sose fogok beérni, annyira távolinak tűnt. Katival minden erőnket összeszedtük, s lassan magunk mögött hagytuk a teljes távot. Kiérve a sípályára, az utolsó futólépéseket a szokásos köves terepen tettük meg. 

Katival vállvetve értünk be a célba, amit poénosan meg is jegyzett a szpíker. Átvettük az érmeket, a frissítőt, majd jöhetett a csúcsfotóhoz vezető hosszú sor. Itt találkoztunk Bálinttal is, aki szintén eredményesen teljesítette a távot. Katival még megörökítettük a Kékes tornyos pillanatot is. Közben kiszúrtak minket, s kénytelenek voltunk mindhárman nyilatkozni az egyik sportcsatorna riporterének.

A csúcsfotó után pár percig tiszteletünket tettük a tragikusan elhunyt Kiss Péter emléktáblájánál, aki maga is többszörös Kékes csúcsfutó volt. Ezután elköszöntünk Bálinttól, s megindultunk gyalog lefele a sípályán, immár hagyományosan. Levezető séta volt ez, mely során kibeszélgettük magunkat.

Mátraházára leérve buszra szálltunk, s Mátrafüreden megkoronáztuk a napunkat egy kalóriadús evéssel, ivással, jól megérdemelt jutalomként. Megcsináltuk tehát idén is, s a magam nevében elmondhatom, hogy ez volt életem legnehezebb, legkeményebb Kékes csúcsfutása. Megvan tehát az ötödik, s már csak tíz kell, hogy jubileumi csúcsfutó legyek. Ha Isten is úgy akarja, minden évben indulni fogok.

A futócipőt ismételten felváltom túracipőre, ugyanis két nap múlva folytatjuk Ricsivel az Alföldi Kéktúrát. Körösladánytól fogunk indulni, s ha minden jól megy, Szarvason fejezzük be. Mint ahogyan a legutóbbi bejegyzésemben is említettem, új társam lett a túrán. Nemrég leltem rá, s most lesz az első közös túránk. Bízom benne, hogy ezúttal sikerült egy hosszabb időszakra választanom, mely időszak alatt rengeteg kalandot, élményt élhetek át általa. Máris imádom! Isten hozott Chilli!