2019. november 17. (vasárnap) 19:10 (UTC+1) - Budapest

Szóval észak felé terveztük Chilivel az első közös külföldi utunkat. Nagyon tűkön ültünk már mindketten, annyira mehetnékük volt. Az oda-vissza utazás, illetve a szállásfoglalás intézését Chili vállalta magára. Ő választotta az irányt is. Az északi irányt, mely egészen a svédországi Malmö városáig vezetett. Eredetileg csak ebben a városban töltöttünk volna el egy hétvégét, de nemsokkal az  indulásunk előtt gondoltunk egy merészet, s úgy döntöttünk, kiegészítjük a dán Koppenhágával. A két város ugyanis bő fél órás vonatozásra van egymástól.

Mint említettem, mindketten lázasan vártuk az utazásunk időpontját. Péntek estére volt az indulásunk tervezve, s aznap délután jó korán akartunk kiérkezni a repülőtérre. Hagyni akartunk egy kis időt magunknak, mielőtt felszállt volna a gépünk. Ahogy azonban a busszal rátértünk a repülőtérre vezető gyorsforgalmi útra, már messziről láttuk, hogy valami nincs rendben. Egy óriási dugó kellős közepébe csöppentünk, hosszú kilométereken át tartó araszolással. Amilyen tempóval haladt a buszunk, biztosra vettük, hogy lekéssük a gépünket. 

Ahogy az idő egyre jobban telt, s mi egyre inkább nem haladtunk, mindketten kezdtünk izgulni. Bennem amúgy is volt egy rossz érzés, a legutóbbi balul sikerült külföldi utamra gondolva. Bíztam benne, hogy most az elképzeléseknek megfelelően fog alakulni. Amikor a busz megállt, s az ajtóit kinyitotta, úgy döntöttünk, hogy leszállunk, s gyalog folytatjuk a kocsisor mellett. Körülbelül két kilométeres erőltetett menet várt ránk, hogy elérjük a torlódás végét, s onnan valamilyen tömegközlekedési eszközzel folytassuk az utunkat. Egyre jobban aggódtunk, hisz az idő is telt. Közben elértük a torlódást okozó baleset helyszínét, a felismerhetetlenségig roncsolódott autókat. Szerencsénkre egy taxit sikerült leintenünk, amivel kisvártatva már a Liszt Ferenc repülőtér felé tartottunk.

Ahogy a taxiból kiszálltunk, kezdtünk megnyugodni, felfogni, hogy a gépünket elértük. Bő másfél óránk volt az indulásig. Megérte tehát a gyaloglás, még akkor is, ha menet közben a sapkámnak nyoma is veszett. A lényeg, hogy ott voltunk, úton Malmö felé. Megtörtént a vizsgálat, s nemsokára már koccintottunk is a sikeres kezdetre.

Kicsit csepergett az eső, amikor átsétáltunk a gépünkhöz, melyre hamar feljutottunk, s helyet foglaltunk. Bőven voltak üres helyek a repülőn, nem volt megtelve utassal. Következett a jól megszokott bemutató, majd az elindulás pillanata. Körülbelül másfél órás út várt ránk északi irányban.

Hamar eltelt ez az idő. Nemsokára már be is mondták, hogy gépünk belépett Malmö légterébe, s megkezdte a landolást. Nemsokára földet is értünk, ám a taps ezúttal is elmaradt. A megérkezésünk után pár percig még a helyünkön maradtunk, míg a folyosó ürült. Negyed óra múlva már a szabad ég alatt voltunk, svéd földön.

Mivel a város repülőtere bő fél órás autóútra volt a repülőtértől, s lehetőség volt busszal ezt a távot megtenni, mi is ezt a megoldást választottuk. A helyszínen lévő automatából próbáltunk rá jegyet venni, ám a művelet nem sikerült. A buszon kártyás fizetési lehetőség viszont rendelkezésünkre állt, s már indultunk is Malmö belvárosának irányába.

Utunk tervezésénél segítségünkre volt Barbóca is, aki profi módon otthon van a külföldi utak szervezésében. Ő ajánlotta Chilinek a Garden Hotelt is, amely a belvárosban van, nem messze a központi vasúti, és buszpályaudvartól, ahova mi is megérkeztünk. Bő tíz perces sétát követően már a hotel előtt álltunk. Következhetett a bejelentkezés, a kártya átvétele, majd a következő koccintás, a malmöi megérkezésünkre.

Nehéz napon voltunk túl, s az óra is lassan éjfélt ütött, így mi is felkerestük a szálláshelyünket. Másnap nem terveztünk túl korán kelni, azonban előttünk volt még egy másik város, egy másik országban. A reggeli 7:30-tól 11:00 óráig volt biztosítva, így becéloztuk a kilenc órai kelést. Megelőzve a korai zavarást, megtettük a szükséges intézkedést a villanyoltás előtt.

Nyugodt volt az éjszakánk, s a táblácskának köszönhetően a reggelünk is. Mire készen álltunk a szobánk elhagyására, pont megérkezett a takarítószemélyzet is. Kipihenve, s korgó gyomorral értünk le a hotel étkezőjébe. Jól írták a foglaláskor, hogy bőséges reggelink lesz, ugyanis széles volt a választék. Magam úgy döntöttem, hogy ezúttal hideget eszem. Telepakoltuk a tányérjainkat, kiegészítve gőzölgő kávéval, s frissen facsart narancslével, majd nekikezdtünk a finom reggelinek. 

Tizenegy óra tájékán, befejezvén reggelinket, töltöttünk még egy-egy pohár kávét az útra, majd nekivágtunk. Célunk a vasúti pályaudvar volt, ahonnan át akartunk vonattal jutni Koppenhágába. A 2000-es években kötötték össze híddal Svédországot Dániával, így megkönnyítve az átjutást. 

Hamar kiértünk a pályaudvarhoz, s kiderült, hogy szinte húszpercenként jár a vonat a két város közt. Megvettük a jegyeket, majd kicsit szétnéztünk a pályaudvar környékén. Az időjárás is kedvünkre való volt, egy-egy esőcsepptől eltekintve.

Látszódott a városon, hogy még ébredezik. Kevesen voltak az utakon. Egy-egy autó elvétve, meg pár utazó. Szinte kihalt volt a környék. A pályaudvar környéke szépen rendezett, karbantartott volt, a közelben a régi posta épülete. Egy-egy turistával találkoztunk, de a tömeg inkább a pályaudvaron volt.

A pályaudvar épülete a kikötő mellett volt, így volt egy kis lehetőségünk a kiépített partszakasz szemrevételezésére is. Lassan azonban indulni kellett a pályaudvarra vissza, hisz közeledett az indulásunk ideje. A vonatokat a mélybe vezették be, nem a felszínen voltak a sínek. Olyan érzésem volt, mintha metróval utaznék. Természetesen mind az érkezés, mind az indulás percre pontos volt. 

Mint ahogyan a vonaltérképen is látható, Malmö városából mentünk Koppenhága repülőteréhez, Kastrupig. Onnan helyijáratú busszal a belváros irányába. Ehhez azonban a repülőtéren meg kellett vegyük a menetjegyeket, melyhez segítségünkre volt a helyi közlekedési társaság segítőkész alkalmazottja. A jegyvásárlás utáni utunk vidáman zajlott, ugyanis Chili kikötődött cipőfűzője szoros kapcsolatba került a mozgólépcsővel, így kicsit feltorlódott mögöttünk a sor, mire a cipőfűzőt kiszabadítottuk. 

Zónákra volt osztva Koppenhága közlekedési térképe. Mi a repülőtértől, amely a negyedik zónában volt, a belvárosig, azaz az első zónáig kellett eljussunk. Utunk során rengeteg téglából épült házra lettünk figyelmesek, melyek vakolatlan vörös téglái meghatározták a városképet.

Délután egy óra múlt, mire Koppenhága belvárosába értünk. Természetesen nem volt időnk a teljes feltérképezésre, inkább csak bepillantást akartunk nyerni egy kicsit a város életébe. Az egyik fő nevezetessége, a kis hableány szobra, melyet mindenképpen fel akartunk keresni. Odáig pedig gyalog terveztük utunkat.

Utunk a vízparton vezetett, ahol időnként meg-megálltunk, megcsodálni a parti épületeket. Szépen karbantartott városrész fogadott minket, ésszerű, megtervezett utakkal, kerékpársávokkal. Sokan kerékpároztak egyébként, lévén a lakosok jelentős százaléka naponta használja a kétkerekűt.

Koppenhágában is sok volt a manapság oly elterjedt bérelhető roller is. Itt is, mind otthon Budapesten, ezek a rollerek sokszor a legkülönbözőbb helyeken vannak otthagyva, nem pedig egy-egy gyűjtőhelyen. Rövid ideig magam is gondoltam rá, hogy rollerrel folytassuk a városnézést, ám nem igazán bíztam az online fizetési módban.

A menet közben elfogyasztott frissítő ital, valamint a kissé hűvös időjárás hatására időnként meg kellett állnunk egy-egy kétbetűs kitérőre. Rendszerint ilyenkor keres az ember egy kávézót, vagy egy kisebb éttermet, s egy újabb pohár italt elfogyaszt. Épp ezt terveztük, s úgy éreztük, hogy már nem sokáig bírjuk a keresést, amikor a gyalogátkelőn előttünk haladó férfi hangosan könnyített puffadásán. Ennek hatására, könnyeinkkel küszködve, kénytelenek voltunk a legközelebbi étterembe betérni, hangos nevetéssel kísérve.

Számomra kedves kis étterem volt, telis-tele régi, hajós tárgyakkal, melyek kiválóan díszítették, s tették varázslatossá a helységeket. A falon az étterem alapításától a napjaikig fel volt tüntetve az eddig tulajdonosok nevei.

Hamarosan elérkeztük az úticélunkig, ahol már látszódott a turisták szép száma. Először úgy tűnt, hogy sor áll, de ahogy közelebb értünk, csak bámészkodó, fényképező embereket láttunk. Mindenki kíváncsi volt az Andersen meséje által ihletett kis hableány szobrára. Természetesen mi is.

Ekkor már kezdtünk éhesek lenni, így úgy döntöttünk, hogy a közeli kikötőben keresünk valami harapnivalót. Természetesen tengeri finomságra gondoltunk mindketten. Kisvártatva találtunk is egy jópofa helyet, ahol le is adtuk a rendelésünket. Nemsokára már hozták is a finomabbnál finomabb tengeri falatokat.

Végezvén a laktató, kései ebédünkkel, megindultunk visszafele, a központi pályaudvar felé. Előtte kicsit még szétnéztünk a parton, majd betértünk egy helyi szuvenír boltba. Felvarró, valamint zászlógyűjteményem ezúttal is gyarapodott.

Közben beesteledett, s az idő is kezdett kicsit hűvösebb lenni. Szükségünk volt egy kis átmelegedésre, ezért jöhetett egy csésze finom kávé. Néha az eső apró szemekben csepergett, de nem annyira, hogy feltegyük a táskáinkra az esővédő huzatokat. 

Elérve a pályaudvarhoz, itt pillantottuk meg az egyik legnagyobb kerékpár tárolót. Köztudottan e város a világ vezető kerékpár-barát városa. Több százezren használják naponta a kétkerekűeket. Jó volt látni ennyi biciklit egy helyen, s azt, hogy ha akarjuk, működnek a dolgok.

Beérve a pályaudvarra, szembesültünk azzal, hogy a jegypénztár már be volt zárva. Kénytelenek voltunk jegyautomatával próbálkozni, ám az az első nekifutásra nem sikerült. Ezúttal is segítséget kaptunk a helyi vasúti dolgozótól, s nemsokára már a vonatra is szálltunk. A repülőtérig kissé zsúfoltan voltunk, de utána már több hely állt a rendelkezésünkre.

Újra Malmöben voltunk tehát, újra a megszokott állomásunkon. Itt még átszálltam egy kisebb vonatra, egy fénykép erejéig, a közelben ácsorgó rendőrök meglepetésére. Nemsokára már a hotel előtt voltunk, hátunk mögött egy nagyszerű nappal. Hátra volt még a következő napunk, melyet itt, Malmöben terveztünk eltölteni, szintén egy kis városnézéssel.

2019. november 15. (péntek) 20:49 (UTC+1) - Budapest

Régóta nem vettem részt futóeseményen. Legutoljára májusban, a Kékes Csúcsfutáson. Azóta is futottam, de nem olyan rendszeresen, mint annak idején. Kicsit vissza fogtam magam, de azért nem annyira, hogy pihenjenek a cipőim. Most azonban úgy éreztem, hogy részt kell vennem a kerületben megrendezésre kerülő futófesztiválon, a Halloween Run jelmezes futáson. Már tavaly is szemeztem az eseménnyel, ám akkor másként alakult. Idén azonban neveztem, ráadásul nem egyedül.

Eddig még nem írtam a kis futótársamról, Chili kislányáról, aki minden második héten velünk van. Együtt készültünk a futás reggelén Emmával, melynek során kiváló sminkes segítőnk, Chili felkészített minket a megfelelő jelmezre. Rendhagyó futóesemény volt ugyanis kilátásban, nem is akármilyen.

Helyszínre érkezésünk után nemsokkal kezdődött is az ovisok bemelegítése. Emma - lévén, hogy ő is nagycsoportos - ebben a kategóriában készült rajthoz állni. Háromszáz métert kellett lefutniuk. Hamarosan el is foglalhatták a rajtpozíciót, mi meg Chilivel a szurkolói zónát.

Kisvártatva szólt a rajtindító kürtszó, majd neki iramodtak az apró lábak. Egy kisebb kört kellett lefutniuk, mielőtt a célba értek volna. Emma is ügyesen teljesítette élete második futóversenyét. Boldogan fogadta az érmet, amit a nyakába akasztottak. 

Miután célba ért, jöhetett a jól megérdemelt frissítő, majd egy kis bolondozás a győzteseknek járó pódiumon. Hamarosan következtem én, akire egy picivel nagyobb távolság legyőzése várt.

Január óta nem futottam félmaratont, s úgy éreztem, hogy futhattam volna többet is a mostani előtt. Három, egyenként hét kilométeres kört kellett megtennünk, s ebből is egy keveset a föld alatt. Ez volt benne a legvonzóbb. Kőbánya kerülete ugyanis tele van óriási pincerendszerrel, melynek egy részét most a futóesemény miatt megnyitottak.

A rajt előtti pillanatokban mondta a szpíker, hogy óvatosan fussunk, s ne most vállalkozzunk az egyéni csúcsunk megdöntésére. Hát jómagam is így éreztem. Csak a szokásos cél lebegett a szemem előtt, mégpedig beérni a célba. Magam is éreztem, hogy nem most dől meg az egyéni rekordom.

Jókedvűen rajtolt el a csapat. Szeretem ezeket a kisebb futóeseményeket, mivel családiasabb a hangulat, s a profi futók is kevesebben vannak. Ráadásul most a sok-sok jelmez, smink színesítette az eseményt. Első körünk negyedénél érintettük a futópályát, ahol mostanában szoktam futni. Kisvártatva a felszín alatt folytattuk, köszönhetően a szervezőknek, időnként megrémülve.

A pincerendszer labirintusában vezetett tovább a futópálya, melynek mentén különböző jelmezes pontok voltak. Első alkalommal érték váratlan meglepetések az embert, bár sejteni lehetett, hogy egy-egy bejárat mögött várnak ránk.

Időközben odakint is besötétedett, ráadásul a futóprogramom is megbolondult, mivel a föld alatt nem fogta a gps jeleket. Második körömet már jobb erőben kezdtem el, túljutva az első kilométerek okozta fáradtságon. A frissítőpont után, Emma és Chili általi biztatás óriási lökést adott a továbbiakhoz. Szükségem is volt rá, mert éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet.

A mezőny is jobban szét volt szakadva, s ez nagyobb segítség volt a pince alagútjain, szűk folyosóin, ahol a rémisztgető emberek is eredményesebben leptek meg minket. Az első körből emlékeztem egy-egy pontra, de ismét sikerült meglepetést okozniuk.

Utolsó köröm úgy kezdtem meg, hogy az elsők már célba értek. Ekkor már én is kezdtem elhinni, hogy magam is célba érek. Átestem a holtponton, s immár nyugodtabban, lazábban futottam. Eddigi félmaratonjaimra gondoltam, összehasonlítva őket. Arra a megállapításra jutottam, hogy a mostani a legnehezebbek közé tartozott. Legnehezebbek közé, de ezúttal is jó érzés volt átszaladni a célvonalon. Ám ezúttal teljesen más érzés volt, hogy a célban volt kiket megölelni. 

Futás után az időjárás is megváltozott, s beállt az esős idő. Szerencsénkre az esemény alatt végig jó időnk volt, s erre még a szervezők sem számítottak. Hazaindultunk tehát, kissé fáradtan, ám annál nagyobb örömmel. Otthon pedig Chilivel már készültünk is első közös külföldi kiruccanásunkra, mely nem egészen egy hét múlva következett. Olyan területet, helyszínt néztünk ki, ahol még egyikünk sem járt.

Ehhez be is szereztünk pár új dolgot, többek közt a kézipoggyász méretű hátizsákjainkat. S hogy merre is terveztük?! Északra, kedves olvasóim, északra ...

2019. november 12. (kedd) 22:39 (UTC+1) - Budapest

Annak ellenére, hogy nem messze voltunk a műúttól, elég nyugodt éjjelünk volt. Át is aludtuk ismét a teljes éjszakát. Reggelre, mikor kidugtuk a fejünket, sokkal jobb időjárási körülményeket tapasztaltunk. Nedvesnek nedves volt a sátor, ám látni lehetett, hogy a reggeli napsütés hamar meg foga szárítani. 

Hamarosan ki is sütött a nap, de azért a tegnap esti tűz megmaradt parazsát újra felszítottuk, s a készülődés közben szárítottunk pár dolgot. Több felszerelésünket a szélre, s a napra bíztuk, reménykedve abban, hogy a füst nem fogja túlzottan bebüdösíteni. Úgy néztünk ki, mint egy hajdani vándor tábor.

Sokkal jobb érzés volt szárazon összepakolni a dolgainkat, nem pedig eső, s harmat után. A hátizsákra sem csurgott a sátorból, s a ponyvából a víz, miközben viseltük. Ótompaháton folytattuk tehát, s az idei utolsó Kék túránkra indultunk. Ezúttal gátak, töltések nem vártak ránk, ám síkságok, mezők, szántóföldek igen. De legelőször egy nagyon hosszú aszfaltozott út volt előttünk.

Ezúttal is változatos házak tárultak elénk ezen a ótompaháti szakaszon. A fenti ház különösen tetszett. Ez sem volt lakott, mint a legtöbb az út mentén. Sok-sok elhagyott ház, birtok van az országban. Köztük ez a ház is az volt. Valamit mégiscsak kellene kezdeni ezekkel az elhagyott házakkal. Kár értük.

Amikor pakoltam otthon a túrafelszerelésem, bepakoltam a napszemüvegem is, gondoltam hátha kelleni fog. Erre tessék, ki is sütött a nap, s már vettem is elő. Ki kell élvezni az év utolsó napsütéses túráit, nem igaz?! Ricsi is ugyanígy tett. 

Bő egy óra alatt értünk el Tompahátra. Kicsiny alföldi település volt, elnéptelenedő házakkal, idős gazdákkal, bezárt bolttal. Szerencsénkre a pecsét a bolt falára volt erősítve, így a bélyegzés nem maradt el. Megtöltöttük friss vízzel a kulacsainkat, majd folytattuk tovább a majorok között.

Jó volt ránézni a az Alföldi Kéktúra térképre, hogy mennyi szakasz volt már bejárva, s hogy mennyi van már csak hátra. Természetesen a hátralévő szakaszokat csak jövőre folytatjuk Ricsivel. 

Következett végre egy kis erdei terep is, a sok mezei terep között. Jó volt egy kicsit újra az erdőben lenni, a lehullott lombok között gyalogolni. Valóban van valami megmagyarázhatatlan varázsereje az erdőnek. Ezt érzem én is, akárhányszor beteszem a lábam a lombok alá.

Az erdős rész után következett egy jobbra forduló, egy szántóföld melletti öntözőcsatorna mentén. Ahogy gyalogoltunk, s lenéztünk a csatorna aljára, döbbenten vettük észre, hogy apró halak ficánkolnak a pár centis vízbe. Ahogy folytattuk utunkat, gondolkodtunk, hogy miként juthattak oda a halak, de nem jöttünk rá.

Utunk az Ördöngős tanyavilágában folytatódott, épp egy baromfitelep mellett. Ezernyi lúd gágogott a kerítés túloldalán. Gondolom rókák is lehettek szép számmal a környéken, hisz volt miből válogatniuk. Egyébként ez a telep  is árulkodott a múltjáról. Látszódtak még a múltbéli rendszer maradványai a kerítésen, a villanyoszlopokon, s az épületeken. Természetesen újonnan épült, s felújított majorságok is akadtak szép számmal.

Nemsokára kiértünk a 45-ös főúthoz, mely mentén egy pár száz métert meneteltünk. Nem az út mentén, hanem mellette a füves terepen. Várt még ránk egy bő kilenc kilométeres szakasz Mindszentig. Hosszú, egyenes, aszfaltozott úton, egészen a napi, s idei célunkig.

Beérve Mindszentre, megálltunk egy-két frissítő erejéig. Úgy terveztük, hogy az éjszakát a Tisza partján töltjük, a töltés aljában. Meg is indultunk, hisz már be volt sötétedve. Nem tudtunk még hozzászokni az őszi óraátállításhoz. 

Elhagyva a mindszenti révet, attól pár száz méterre vertünk tábort, a töltés aljánál. Természetesen ezúttal is ropogott a tűz. Mi pedig miután felállítottuk éjjeli szállásunkat, hozzákezdtünk a vacsoránkhoz.

Vacsora után álomra hajtottuk a fejünket, bízván abban, hogy ezúttal is megússzuk szárazon. Hajnal négykor azonban esőcseppekre ébredtem, s ezek az esőcseppek egyre jobban jöttek. Hamarosan zuhogott, s én visszaszenderültem, hátha csak egy rossz álom. Reggeli ébredéskor az álom szertefoszlott, amikor kibújtam a sátorból. Szerencsére az eső csendesedett, s így nagyjából összetudtunk pakolni. Ismét vizes felszereléssel folytattuk. 

Újra elhaladtunk a rév mellett, ahova majd jövőre harmadjára is vissza fogunk térni. Innentől fogjuk tehát folytatni. A Tiszától már csak pár kilométer Ópusztaszer. Na de ez már a jövő évi szakasz lesz. Addig is jó ránézni a szakaszokra, a Kék Kör térképére. Lassan-lassan alakul, nemde?!

Sikerült tehát folytatni a Kéket ősszel is, mint ahogyan a futást is. Ismét futócipőt vettem ugyanis fel, egy a kerületemben megrendezett félmaratonon vettem részt, melyen nem csak én futottam. Hogy ki volt aki velem futott, s ki volt aki szurkolt, a következő bejegyzésből kiderül.