2021. december 04. (szombat) 18:12 (UTC+1) - Üllő

Az évfolyamtalálkozóról hazatérve, tartottam egy kávészünetnyi időt, s már robogtunk is tovább nyugati irányban, Bükfürdő felé. Az esküvőnk után sokat gondolkodtunk, hogy merre, hova is mennénk nászútra. Természetesen mindketten vágytunk egy izgalmas külföldi kiruccanásra, de éreztük, hogy ennek most még nincs itt az ideje. Úgy döntöttünk, hogy itthon nézünk kicsit szét. Egy olyan helyen, ahol még egyikőnk sem volt. A választásunk Bükfürdőre esett, mégpedig a Tafi Apartmanra.

Az apartman tulajdonosa pedig Kriszti volt, akivel a Camino óta nem találkoztam. Régebbi olvasóim közül páran emlékezhettek Krisztire. Hospital de Órbigo településén volt önkéntes az egyik zarándokszálláson. Közös ismerősünk volt többek közt Szöcskeapu. Tudtam, hogy azóta Kriszti Csepregen él, s van egy apartman is Bükfürdőn, amit ki szokott adni. Szerencsére éppen akkorra pont szabad volt a szállás.

Köszönhetően az autópályáknak, viszonylag hamar elértünk a helyszínre. Mint láthatjátok, jött velünk Célia is. Úgy volt, hogy ismét beadjuk egy kisállat panzióba, de inkább amellett döntöttünk, hogy mégse. Így csak Hamu és Zsuzsika, a két cica maradt otthon. Bükfürdő központi részén volt a panzió, mintegy öt perc sétára a fürdőtől.

A hivatalos adatok szerint Bükfürdő, vagy más néven a Büki Gyógyfürdő Magyarország második legnagyobb gyógyfürdője. Gyógyvize kalcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátban gazdag. A hazai vendégeken kívül nagyszámban látogatják Ausztriából, Csehországból és Németországból. Érkezésünk másnapján magunk is meglátogattuk.

Ottlétünk alatt, naponta késő délelőttől, késő délutánig állandósult a fürdő látogatásunk. Az időjárás néha-néha nem épp a legmelegebb arcát mutatta, de összességében nem volt okunk panaszra. Igaz, hogy a kültéri medencék legtöbbjét - köszönhetően a szezon végének - már lezárták, de azért lazultunk kint is. Szó szerint lazultunk, ugyanis ezúttal nem terveztünk nagyon mendegélni, a környéket felfedezni.

Az esti vacsoránkat mindennap más és más helyszínen, különböző étteremben költöttük el. Természetesen voltak kedvenc ételek, finomabbnál finomabb falatok, ahova szívesen visszatértünk volna a következő este, de kíváncsiak voltunk a többire is. Egy biztos. Az ízvilággal, sőt a mennyiséggel sehol sem volt gond. Igaz, amúgy sem vagyunk finnyásak, válogatósak.

Utolsó napunkra hagytuk Krisztiék meglátogatását, a közeli Csepregen. Tényleg nem volt messze Bükfürdőtől. A panzióhoz járt kerékpár is, így két keréken vágtunk neki a közel háromnegyed órás távolságnak. Bükfürdőt elhagyva következett a nagyobb Bük, végig a kerékpárúton, majd Csepregtől pár kilométerre a műúton folytatódott utunk.

Érkezésünkkor épp egy helyi horgász szövetség tartott közgyűlést a vendéglátóink által üzemeltetett kemping területén. Kriszti és férje Ottó körbevezettek minket. Hatalmas füves terület vette körbe a horgásztavat. Ottjártunkkor épp egy holland házaspár parkolt egy nem mai kiadású lakóbusszal. Krisztiék elmondása szerint Európa területét járták be, amolyan hippiként. 

A tókerülésre elkísértek minket Krisztiék cicái is. Végig a nyomunkban voltak, el nem távolodva. Közben beszélgettünk, beszámolva egymásnak, hogy az elmúlt hét évben, amióta nem találkoztunk, kivel mi történt. Kriszti és Ottó a területből egy varázslatos kempinget alakítottak ki, ahol nem csak horgászok, kempingezők szoktak megfordulni, hanem olykor kéktúrázók is, köszönhetően a közeli túraútvonalnak. Időnként kisebb koncerteket, rendezvényeket is szoktak tartani, s kemping területén lévő sütőkemence is be szokott fűtve lenni.

Visszaindulásunk előtt még összeálltunk egy csoportképre a kemping ikonikus pontja, az óriási téglakémény előtt. Ottó elmondta, hogy a kémény egy régi téglagyár megmaradt része, melyhez ragaszkodnak. Megköszönvén a szíves vendéglátást Krisztinek és Ottónak, visszaindultunk Bükfürdőre. Kellettek a lámpák, mivel addigra már beesteledett. Másnap, hazaindulás előtt reggeliztünk egyet a fürdő melletti étteremben, s szívünk szerint csobbantunk volna egy utolsót a medencében.

Utolértem tehát magam, kedves olvasóm, mármint ami az elmaradt blog bejegyzéseket illeti. Azóta nemigazán voltunk olyan helyen, ami ezen a felületen említésre méltó lenne. Elkezdődött az újabb világjárvány hullám, a szabadságaim is elfogytak, így hosszabb utazásokra, kirándulásokra a közeli egy-két hónapban nem fog sor kerülni.

Mint a fenti képen láthatjátok, a bérelt házunknál is mindig akad tennivaló. Bent lassan-lassan a helyére kerülnek a dolgok, a helységek immár a mi ízléseinknek megfelelőek. Folyamatban van a kert előkészítése a jövő évi termelésre, valamint az udvar rendberakása is. Emellett az elmúlt hetekben újra előkerültek a futócipőim is. Két éve annak, hogy az utolsó futóversenyemen részt vettem. Elkezdtem tehát ismét a felkészülést, az alapozást. Ma volt az első közösségi futásom a közeli Ócsán, egy mikulás futás keretében.

Szóval kedves olvasóim, valamikor a jövőben újra jelentkezem. Néha futva, máskor gyalogolva, vagy éppen miniszobrokat vadászva, esetleg egy közeli helyszínre ellátogatva. Mert közeli, s távoli álmaim továbbra is vannak ...

2021. november 25. (csütörtök) 23:01 (UTC+1) - Üllő

Kicsit elhanyagoltam mostanában a blogot. Teljesen más életet élek, mint amikor nekikezdtem a blog írásának. Természetesen nem fogom abbahagyni, csak hozzá kell szoknotok, hogy többnyire ritkábbak lesznek a bejegyzések. Amúgy érdekes, mert ahogy nézem a statisztikát, naponta elég sokan olvassák a régebbi bejegyzéseimet is. Ennek nagyon örülök. No de következzék a legújabb, mely ezúttal inkább egy időutazás lesz.

Eredetileg tavalyra lett tervezve, de sajnos akkor a pandémia második hulláma elvitte. Idén szerencsére sikerült. Pár tettre kész volt évfolyamtársam gondolt egy nagyot, s megszervezte a rendőrszakközépiskolai évfolyamtalálkozónkat. Tavaly lett volna a kerek huszadik. A mi évfolyamunkon húsz osztály végzett, mi voltunk a 206-os számú. Páran közülünk is felcsaptunk szervezőknek, s megpróbáltuk összerántani a csapatot. 

1998 és 2000 között jártunk Miskolcra, az ottani Rendőr Szakközépiskolába. Első évben hallgatóként, második évben próbaidős őrmesterként. A kibocsátó ünnepség óta nem jártam az iskola területén, bár előtte egyszer elhaladtam, útban a Kéktúra egyik helyszíne felé. Pár volt osztálytársammal (szakasztérsammal) tartottuk, s tartjuk is a kapcsolatot azóta is, de sokukat azóta sem láttam.

Szóval kitűztük a dátumot, s előtte gyűjtöttük a résztvevőket. Ebben óriási szerepe volt Luiginak, aki nem kevés volt osztálytárssal vette fel a kapcsolatot. Úgy nézett ki, hogy leszünk legalább tízen az osztályból. Jómagam megbeszéltem Francival és a párjával, Viktorral, hogy velük érkezem majd. Csatlakozott hozzánk Luigi is, s a hangulat meg is lett alapozva. Vidáman, jókedvűen közelítettünk Miskolc felé.

A kora délutáni órákra volt megbeszélve a találkozó kezdete. Menet közben sajnos több volt osztálytárs is jelezte, hogy mégsem tud jönni, ez kicsit kedvünket szegte. Hamarosan már a hajdani iskolánk falai közt voltunk ismét. Körbenéztünk, egy-két épület, részlet a régi volt, emlékeztünk rájuk, azonban óriási volt a változás. Eltelt húsz év, s ez meglátszódott nem csak rajtunk, hanem az iskolán is.

Lassan - lassan szállingózni kezdtek a volt osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok. Volt akit egyből megismertem, s természetesen olyan is akadt, akit nem. Jó volt őket viszontlátni újra. Megtudni, hogy kivel, mi történt azóta. Az alakulótéren az iskola mostani igazgatója tartott egy rövid köszöntőt, majd ismertette az iskola azóta eltelt történetét.Ezt követően kisebb csoportokba soroltak minket, s körbevezettek az iskola területén.

Teljesen más képet festett az intézmény, mint amikor mi odajártunk. Hiába, azóta modernizálódtak a dolgok. Most rendelkezésre állt minden modern eszköz arra, hogy színvonalas rendőri képzés legyen. Csak sajnos megtudtuk, hogy lassan nem lesz rá jelentkező, de ez már egy másik történet.

A színvonalas bemutatót követően az ebédlőben folytatódott a találkozó, ahol egy több fogásos vacsora várt minket. Az asztalnál pedig tovább meséltünk egymásnak az eddig eltelt időszakról. Többen közülünk már nem voltunk egyenruhások, akik viszont maradtak, sajnos nem sok biztatót tudtak mondani. 

Volt osztályfőnökünknek megköszöntük, hogy annak idején a segítségével elindulhattunk a rendőri pályán. Miközben beszélgettünk, a televízió képernyőjén az iskolában eltöltött két évünkről vetítettek videó válogatást. Jó volt újra látni, jó volt róla beszélgetni. Mint kiderült, mi vagyunk az első olyan évfolyam, amely évfolyamtalálkozót szervezett. Ezt megköszönvén az iskola vezetősége egy emlékplakettet is elhelyezett.

Az est hátralévő részében egy bulival folytatódott a találkozó, mely egészen hajnalig kitartott. Kissé fáradtan is ébredtünk a reggeli órákban, a hajdani kollégiumi szobákban. Reggel még egy gyors csoportképre összeálltunk páran, majd elbúcsúzva egymástól, s az iskolától, Franciékkal visszaindultunk mi is. 

Hazafele megegyeztünk, hogy a közeli jövőben újra találkoznunk kellene, igaz, szűkebb körben. Luigi megígérte, hogy leszervezi az osztálytalálkozót egy Jászberény melletti helyszínen. Jó lenne, mert most is jó volt találkozni a többiekkel, kicsit nosztalgiázni, időutazáson részt venni ... 

2021. szeptember 24. (péntek) 19:18 (UTC+1) - Üllő

"Nem keresem már a szavakat. Attól szép a világ, hogy tudom, hogy benne vagy. Az egyik benned cseng és bennem zeng egy másik hang, és hagyjuk, ahogy Isten ír belőlünk is egy dalt."   Kowalsky meg a Vega - Tágas vizeken

A népszerű magyarországi zenekar fenti sorait választottuk Chilivel életünk nagy utazásához, melyet nemrég kezdtünk meg. Bevallom ezt a blog bejegyzést izgulva írom, mégiscsak életem legnagyobb eseményéről számolok be. A bejegyzés még egy szempontból kivételes, ugyanis a képek nagy része Gricz Luca, azaz a griczlucza fotográfia keze munkáját dicséri, aki ezeket a pillanatokat megörökítette.

Az esküvőnk előtti hónapokban - köszönhetően a járvány okozta kiszámíthatatlanságnak - többször módosítottunk. Rendkívül megnehezítette a dolgunkat, de nem adtuk fel. Az eredeti terveket nem tudtuk ugyan kivitelezni, azonban sikerült összehoznunk egy olyan végső változatot, amit mindketten szerettünk volna.

Az esküvői ceremónia Szigetszentmártonban volt, a helyi anyakönyvi hivatalban. A tervek változtatása során ezt nem érintettük. Nehéz is lett volna belátható időn belül máshol időpontot találni. Az eseményre a szűk család, s egy-egy jó barát volt hivatalos. Ahogy közeledett a nagy nap, mi egyre jobban izgatottá váltunk. Szerettük volna, hogy minden úgy alakuljon, ahogy utoljára elterveztük.

Délelőtt tíz órakor kezdődött a ceremónia, melyre a fent idézett zeneszám soraira érkeztünk az anyakönyvezető felé. Előttünk a három kisangyal lépkedett, egyikük Emma, aki a gyűrűket vitte. Kellett egy pár pillanat, mire a meghatódottságtól én is meg tudtam indulni Chilivel.

A meghatódottság folytatódott a szüleink körében is, ahogy Edit, az anyakönyvezető szavait hallgattuk. Elhangzott az eskü, melyet a tanúinkkal együtt aláírásunkkal láttunk el, majd jöhetett az ünneplés, a koccintás és a jókívánságok fogadása.

Mielőtt a következő állomásunkhoz indultunk volna, a násznép összeállt egy csoportképre. Editnek megköszöntük az emlékezetes közreműködést. Külön meglepetés volt számomra, hogy a "Camino Anyám" is, Anikó is megjelent Robival. Ők is friss házasok voltak, ugyanis idén volt az esküvőjük. Jó volt viszontlátni Őket is.

A nap további program pontja következett, mégpedig a hajókázás. Szerencsére ezt a program elemet sikerült átmenteni a korábbi tervekből. Volt kollégám sétahajóját béreltük ki, hogy az esküvőnket kicsit a mi stílusúvá tegye.

A közeli Ráckevén várt minket a hajó, s kétszemélyes személyzete. Több turnusban volt betervezve a hajókáztatás. Az elsőben indultunk mi Emmával, s Luca a kamerájával. Mi voltunk Lucának az első ilyen témájú esküvői párja, így különösen megörült, amikor felkértük erre.

Választásunk tökéletes volt, hiszen Luca profi módon tette a dolgát. Jöttek az ötletek, kattogott a gép, s közben szeltük a habokat. Vendéglátóink is kitettek magukért, a kis apró kiegészítőkkel, enni, innivalókkal. 

Mint említettem, az esküvőnk egyik fő tematikája a hajózás lett. Egy-egy apró kiegészítő, a színvilág, a hajó és a helyszín mind-mind része volt. Emma is nagyon élvezte a dolgot. A helyszín az egyik korábbi munkahelyem volt, melynek az utolsó évében vezetőként is jelen voltam. Számomra tehát különösen kedves részen hajóztunk.

A fotózás időnként a vízparti műtárgyakon folytatódott, ahol Chili végképp magával ragadott. Miután partot értünk, további turnusok következtek, s a násznép is behajózott. Elköszöntünk Lucától, s mi máris izgatottan vártuk, hogy milyenek lesznek a képek.

Késő délutánra járt, mire végeztünk a hajókázással. Elbúcsúztunk Petrától és Ricsitől, azaz a Selfie Boat legénységének, akiknek megköszöntük a kiválóan megszervezett hajózást. Egy örök élményben volt részünk.

A nap hátra lévő része a közeli Tókert csárdában folytatódott, ahol egy jó hangulatú vacsora várt minket. Az esküvői tortánkat is személyessé kívántuk tenni, így Emma marcipán figurája is csatlakozott hozzánk. Sajnos a vacsora volt az utolsó napi program, így annak végén lassan-lassan szállingózni kezdtek a vendégek, mivel mindenki távolról érkezett. Tekintettel arra, hogy az esküvőre nem tudtunk mindenkit meghívni, akiket szerettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy kiegészítjük azt később még egy kisebb kerti partival. 

A színhely Domoszló volt, mégpedig a Bakos vendégház fedett terasza. Korábbi házam szomszédsága. Két héttel az esküvőt követően került sor a partira, melynek előkészületeiben Hanna is kivette a részét.

Természetesen eme alkalomra is készültünk, többek között egyforma ruhával. Szépek voltunk, mint egy ...

Kora délután kezdődött a buli, érkeztek a barátok. A menü ezúttal mindenféle finomság volt, ami a grillrácson sült. A sütés egy kicsit elhúzódott, de a késő estig tartó jó hangulatot mindez nem befolyásolta. Még egyszer köszönjük a barátoknak a meglepetéseket, valamint, hogy eljöttek és osztoztak örömünkben.

Köszönünk még egyszer a szüleinknek, testvéremnek és a családjának, Petrának, Ricsinek, Récselnek és Dávidnak mindent. Továbbá Hannának azt az egyedi meglepetést, hogy a mi jeles napunkat a közeljövőben a Marson is tudni fogják.

Végül hadd váltsak vissza egyes szám első személybe, hisz már csak egyvalakinek következik a köszönet. Ez a személy nem más mint az én drága feleségem, Adri, azaz Chili. Tényleg nem keresem már a szavakat, csak hallgassuk az Isten által rólunk írott dalt ...

2021. augusztus 26. (csütörtök) 22:07 (UTC+1) - Üllő

Ugye ott fejeztem be az előző bejegyzésem, hogy irány Erdély. Ideje volt, hogy a család többi tagja is megismerje Chilit és Emmát. Megvoltak az előkészületek, melyek pont jókor jöttek, ugyanis legutóbbi blog bejegyzésem óta történt pár dolog. Elég zsúfolt és eseménydús heteken, hónapokon vagyunk túl. Úgy alakult, hogy költöznünk kellett ismét, ám ezúttal egy olyan kertes családi házba, amelyet nagyon megkedveltünk. Maradt Üllő, csak egy másik utca. Természetesen sok tennivalónk van még, mire olyanná varázsoljuk, amilyennek szeretnénk. Reméljük ezúttal sokáig lakhatunk itt, s lehet kiindulópontja leendő kirándulásainknak, utazásainknak.

Szóval miután megvolt a költözés, s a velejáró procedúra, úgy döntöttünk, hogy ideje egy kicsit lazítani. Rég voltam már én is Erdélyben. Legutoljára még a járvány előtt, 2019-ben. Amióta Chilivel összeköltöztem, nem is voltam. Ideje volt hát hazalátogatni. 

Utunkra velünk tartott keresztlányom, Hanna is. Köszönhetően a nem túl forgalmas autópályáknak,hamar el is értünk a határhoz. Ezúttal nem a megszokott útvonalon mentünk, hanem az új határátkelőn. Nemrég került ugyanis átadásra, mely nagy segítség. Végig odáig autópályán. Onnan, odaát még csak egy rövidke szakasz van kész, de reméljük hamarosan folytatják.

Kora délután meg is érkeztünk első állomásunkra, Kalotaszentkirályra. Unokatesómék, Istvánék már vártak minket egy grillpartival, mely köszönhetően a jó társaságnak, késő estéig elhúzódott. Kissé fáradtan értünk a Bácsmegére, Kalotaszentkirály egyik részére, ahol nagynénémék már vártak. 

Egy kicsit még beszélgettünk, iszogattunk, majd nyugovóra tértünk. Másnap szerencsére nem kellett korán kelnünk. Másik unokatesóm, István (szintén) aznapra gulyással készült. Lánya, Rita Emmával azonnal elválaszthatatlanok lettek. A finom gulyás mellé még finomabb diólikőr járt, majd egy kis fagyi, a helyi népszerű fagyizóból. Amíg rotyogott a bogrács, Istvánnal elővettük kedvenc focicsapatunk mezeit.

Közben megtekintettük nagynéném, Erzsinéni épp folyamatban lévő munkáját, a híres kalotaszegi varrottast.

Késő délután egy újabb invitálásnak tettünk eleget, ugyanis unokatesóm, Erzsike és férje Gyuri látott minket vendégül, a szomszédos Mogyorókerekén. Gyuri fürdődézsákat és szaunákat készít, s örömmel hallottuk, hogy ki is próbálhatjuk a dézsát. Természetesen kicsit várnunk kellett amíg a gyerekek kipancsolták magukat.

Eszünkbe jutott, hogy Gergő unokatesónk mennyire "rajong" az újpesti csapatért, ezért küldtünk neki ismét egy közös fotót, ezúttal azonban cseréltünk. A hatás nem maradt el, jött is a válasz.

Közben Gyuri sütötte a finomabbnál finomabb húsokat, bontotta a hideg söröket. Rövidesen mindenki kijött a dézsából, s körbeülte a terülj-terülj asztalt. Előkerültek a régi történetek, új viccek, s akadt egy-egy fejtörős feladvány is.

Ismét késő este értünk vissza Erzsi néniékhez. Másnap korábban keltünk, ugyanis várt ránk Kolozsvár. Épp egy kiadós esőre értünk a belvárosba. Picit meghúztuk magunkat a sétatér egyik pagodája védelmében, majd felkerestük nagyapám volt lakását. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az egykori lakás helyén egy vendéglátó hely üzemel.

Nagyapám egyébként mintegy ötven méterre lakott Mátyás király szülőházától. Gyerekként sokszor álltam meg a házfalon lévő emléktáblát nézegetve, olvasgatva. Szépen fel lett újítva ez az óvárosi rész. 

Nem messze található a város egyik ikonikus épülete, a főtéri római katolikus Szent Mihály templom. Ottjártunkkor éppen felújítás alatt volt. A templom melletti téren egy másik közismert kolozsvári jelkép helyezkedik el, a Fadrusz János szobrász által alkotott Mátyás király lovasszobra.

A szobor előtti téren mindig találok számomra újdonságot. Ezúttal sem volt másképp, ugyanis a belváros miniatürizált mása volt elhelyezve a tér szélén.

Lassan a gyomrunk is el kezdett korogni, így hát gyorsan kerestünk egy helyet, ahol csillapíthattuk éhségünket. Választottunk a főtértől nem messze lévő Bulgakov lett. Emmának különösen tetszett a cica jelkép.

A kiadós ebéd után elindultunk Kolozs felé, ahol tesóm keresztanyja, Eta várt minket. Aznap már késő volt, mire megérkeztünk, így másnap látogattunk el a falu sós vizű fürdőjéhez. Korábban a blogban már írtam a fürdőről, melyet gyerekkorom óta rendszeresen látogattam.

Szerencsére kevesen voltak, így nem kellett nyomorognunk sem a medencékben, sem a vendéglátó helyeken. Késő délutánig élveztük a sós víz jótékony hatását. Jó volt újra ott lenni.

Este még ellátogattam nagyapám volt házához, az úgynevezett Baka-lakhoz. Nemrég váltunk meg tőle, mivel nagyon nehéz volt a rendszeres karbantartása úgy, hogy csak évente párszor jöhettünk. Reméljük jó kezekben került.

Másnap újabb strandolás következett, de ezúttal a fürdő melletti privát resort. Az elmúlt években épült, s eddig magam sem voltam ott. Épp ideje volt, hogy meglátogassuk. Előzetes regisztráció kellett volna, de a recepciós rugalmasan állt a dolgokhoz.

Kívül hideg vizes medencékkel, belül pedig meleg, sós vízzel, jakuzzival kényeztettük magunkat. Az épület belsejében egy fedett terasz került kialakításra, ahol meg is ebédeltünk.

A következő napra ismét a só lett a főszereplő, ugyanis a közeli Tordán lévő sóbányát kerestük fel. Tordán korábban már jártam, ám a sóbányában még nem. Elköszöntünk Etáéktól, majd felkerekedtünk és egy órás autóút után már lépkedtünk is a lépcsőfokokon a mélybe. 

Egy hosszabb lépcsőn jutottunk le a vízszintes folyosóig, azaz a Ferenc József szállítási galériáig, ahol már jó hűvös volt. Itt a kitermelés 1932-ben leállt. A háborúban óvóhelyként használta a lakosság.

A folyosó végén elértünk a Rudolf bányáig, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elénk. Jómagam azonban csak óvatosan közelítettem az erkély széléig, s kicsit félve tekintettem le. Hiába, a tériszonyom még megvan.

Úgy döntöttünk, hogy lifttel megyünk le a Rudolf bánya földszintjére. Igaz, kicsit várni kellett, mire sorra kerültünk, de a látvány megérte. Nem győztünk betelni az elénk táruló csodával. Már-már megfeledkeztem a tériszonyommal is.

Leérve a mintegy tizenhárom emeltnyi mélységbe, lélegzetelállító volt visszanézni oda, ahonnan indultunk. A földszinten rengeteg építmény volt, amit ki lehetett próbálni. Ki is próbáltuk az óriáskereket, segítségével további panorámában gyönyörködve.

Csodálatos volt a sóbánya, az ember által alkotott falak, valamint az emberi tevékenységet követően a természet alkotása. Mindezt megkoronázta a kialakított díszítés, berendezés. Csak ámultunk és bámultunk.

A sóbányában a játszóterek, közösségi terek azért is lettek kialakítva, mert rendkívül jó hatása van a szervezetnek a sós légtérben végzett mozgásnak. Kicsit még körülnéztünk, majd elindultunk a következő szintre. Újabb tizenhárom emelet következett, ezúttal azonban gyalog, fából ácsolt lépcsőkön.

Lent voltunk tehát a Terézia bányában, a tordai bánya legrégebbi tárnájában. 1690-1880 között folyt itt a sóbányászat, harangalakú bányászati technikával. Úgy, mint annak idején Kolozson. Miután elhagyták a bányászatot, a beszivárgó víz egy nyolc méteres tavat alakított ki. Sókoncentrátuma 260 gramm/liter. Innen is jó volt feltekinteni.

Fölfele megosztva mentünk. A Rudolf bányáig lifttel, majd onnan gyalog. Fújtattunk is rendesen, mire felértünk a tetejére. A folyosón még lencsevégre kaptam a sófalat, pár fali képet, majd hátunk mögött hagyva a hűvös mélységet, kiléptünk a rekkenőségbe.

Visszafele indultunk Kalotaszentkirályra, s az utat Gyaluig autópályán tettük meg. Elvileg ennek az autópálya folytatása lesz majd a határnál lévő rövid szakasz.

Szentkirályon Erzsi néni már várt minket, s Emmát is Rita. Eltöltöttünk még egy vidám estét, melynek során kipróbáltuk a lábbal hajtott négykerekű gokartot. Vidámságban, jókedvben tényleg nem volt hiány. Chili is meg én is kipipáltunk egy újabb bakancslistás tételt.

Sajnos hamar eltelt az idő, s búcsúzni kellett vendéglátóinktól. Rövid volt ez a szűk hét arra, hogy mindenkivel találkozzunk, így hát a legközelebbi látogatáskor folytatjuk. Még egyszer köszönünk mindenkinek mindent. 

Hazaérve tartottunk mi is egy grillezést, rápihenve egyet az előttünk álló dolgos hétköznapokra. Figyelmünk újra ráterelődött arra, amit már hónapok óta terveztünk, szerveztünk, bár a járványhelyzet eléggé átírta nekünk a forgatókönyvet. Már csak egy-két nap van hátra és megkezdődik közös életünk legnagyobb kalandja, utazása, melyhez stílusosan be is szereztük a beszállókártyát ...

2021. június 20. (vasárnap) 19:04 (UTC+1) - Üllő

Majdnem egy havi beszámolót pótolok. Tavaly ősszel terveztük, hogy ellátogatunk a Skanzenbe, Szentendrére. Sajnos akkor nem sikerült időben elindulni, így elmaradt. Tekintve, hogy tömegközlekedéssel nagyon késői érkezés lett volna. Akkor úgy döntöttünk, idén pótolni fogjuk. 

Autóval tettük meg a bő háromnegyed órás utat Üllő és Szentendre között. Köszönhetően a járványhelyzetet enyhítő intézkedéseknek, láthatóan többen voltak mind az utakon, mind a helyszínen. Érkezésünket követően, kézbe véve a skanzen térképét, nekikezdtünk a múltbéli Magyarországot idéző világ felfedezésének, mindezt egy korabeli vasúti kocsiban.

Az egész szabadtéri néprajzi múzeum területét be lehetett járni a kisvasúttal. Természetesen nem azt terveztük, hogy mindenhova vonatozva megyünk, de ha már volt rá lehetőség, éltünk vele. Következett az első állomásunk, a Nyírádi vízimalom. 

Érkezésünkkor épp bemutató zajlott, melynek során megismerhettük a magyarországi malmok hétköznapjait. Órákig el tudtuk volna még hallgatni, de menni kellett tovább. A malom melletti Bakonyt, Balaton-felvidéket bemutató rész el volt zárva a látogatók elől, így tovább álltunk a Felföldi Mezőváros tájegységhez.

Megtalálható volt itt Tállya, Tokaj, Hejce, Erdőbénye lakóházai, Mád kereskedőháza, ahol épp vásárlás is folyt. Számomra ismerős vidék, Gyöngyös polgár-, valamint iparosháza is feltűnt. 

Ha már Gyöngyösnél tartottunk, egy kőhajtásnyira volt az Észak-magyarországi falu. Elhaladunk a noszvaji pinceház és egy teknővájó műhely mellett. Erdőhorvát és Perkupa lakóházaiba is benéztünk.

Ezek a házak, épületek nagy része a helyszínen lévők hű másai, de olyanok is akadtak köztük, melyek ott szétszedésre, lebontásra, a skanzenben pedig ismét összeszerelésre, felépítésre kerültek. A házak berendezési tárgyait, bútorait is az adott tájegység szerint válogatták össze.

Egy-egy házikóban a sütőkemence nemcsak kiállítási tárgyként volt jelen, hanem be is volt fűtve. Mint ez a novaji is, ahol megkóstolhattuk az egyszerű falusi levest, melyet gyakran kanalaztak akkoriban. Nekem Édesanyám és anyai Nagymamám köménymaglevese jutott róla eszembe.

Perkupa, Filkeháza és Erdőhorvát kicsiny házai következtek. Utóbbinál ismét egy kis gasztronómiai élményünk lehetett, egy-egy falat perec tárgyában. Előételnek meg is felelt, mivel magunk is kezdtünk megéhezni.

Útban az ebédünk helyszíne felé, a Felső-Tiszavidéken haladtunk át. A tájegység jellegzetes templomi tornya a Szülőföldemet juttatta eszembe. Erdélyben is hasonló református templomok magasodnak a falvak fölé, igaz  többségének csak a torony teteje épült fából.

Tartottunk tehát egy ebédszünetet, a Jászárokszállási Fogadóban. Mint tudjátok, eddig a blog bejegyzéseiben ritkán panaszkodtam az ellátásra, de most itt volt az ideje. Finomnak finom volt a kakaspörköltem nokedlivel, azonban nekem a fél fogamra sem volt elég. Mindezt aranyárban, s eléggé tenyérbemászó stílusú kiszolgálással. 

Ellensúlyozva az ebéddel kapcsolatos negatívumokat, az ezutáni kávét az Alföldi Mezőváros egyik pékségében fogyasztottuk el, egy mákos babka nevű péktermék kíséretében. Utóbbit helyben sütötték kora reggel a pékek. Mielőtt tovább álltunk volna, ismét kereszteztük a vonat útját, mely ezúttal a kisújszállási vasúti őrház fele tartott.

A helyszín tehát az Alföldi Mezőváros volt, azon belül is a dusnoki szélmalom. Nemrég még a svéd verziójánál voltunk Malmöben, most pedig a hazai magasodott fölénk. Kíváncsian várom a következő helyszínt. 

Alföld lévén nem lehetett kihagyni a tanyavilág bemutatását. Az úgynevezett pajtáskert következett, ahol minden jellegzetes tanyasi háziállat megtalálható volt. Voltak közöttük csendesek és kevésbé csendesek.

 Ezen a helyszínen voltak egyébként a legtöbben, főleg a gyerekesek. Imádták szólongatni a háziállatokat. Mi is eltöltöttünk egy kis időt, jó hangulat közepette.

Hátrahagyva az Alföldet, következett a Kisalföld. Elhaladtunk a jánossomorjai fogadalmi kápolna és a csepregi kegyszobor mellett. A kisalföldi tájegység éppen egy lakodalom helyszíne is volt egyben, így azt nagyon nem is vettük szemügyre.

Mint megtudtuk, a skanzen egyes helyszínei gyakran vannak kibérelve egyes eseményekre, legyen az esküvő, leány-, legénybúcsú, stb. Hátrahagyva az esküvői zeneszót elénk tárult a Nyugat-Dunántúl elszórt házacskái.

Magát ezt a vidéket még annyira nem ismerem, csak amennyit a Kéktúra mentén láttam belőle. A jövőben mindenképpen szeretném, ha jobban megismernénk a Dunántúlt, főleg annak nyugati végeit. A bagladi lakóházban újabb meglepetés várt minket. Egy-egy korty hűs bodza, illetve menta italt kóstolhattunk meg, melyek alapanyagait a skanzen területén lévő bodzafákról, menta bokrokról gyűjtötték.

Kedves vendéglátónk elmesélte, hogy a több hektáros területről nem csak a bodzát és mentát használják fel, hanem a gyümölcsfák terméseit is. Kiváló lekvárok készülnek a helyszínen, természetesen azokból is lehet kóstolni.

Utolsó helyszínre sajnos nem sok időnk maradt, mivel közeledett a zárás ideje. A Dél-Dunántúl tehát egy legközelebbi alkalommal pótolva lesz. Annál is inkább vissza szeretnék térni, mert a skanzen területén jelenleg zajlik Erdélyt bemutató rész építése, amire kíváncsi vagyok. Addig is jöjjön az eredeti Erdély, melyet egy év kihagyás után végre ismét meglátogathatok, s ezúttal nagy örömömre Adri és Emma is velem fog tartani ...

2021. május 24. (hétfő) 17:18 (UTC+1) - Üllő

Régóta eredtünk a miniszobrok nyomába, ideje volt hát a folytatáshoz. Az időjárás egész héten, hónapban eléggé esős volt, de kinéztünk egy szombati napot, bízva abban, hogy ezúttal megússzuk eső nélkül. Budapesten épp az előtte lévő napokban helyezte ki a művész úr a soron következő mini alkotását. Kapva kaptunk tehát az alkalmon. Előtte azonban a Liszt Ferenc nemzetközi repülőtéren kezdtük, ahol Kolodko találóan helyezte el a világhírű zeneszerző, Liszt Ferenc szobrocskáját. 

Keveset töltöttünk a repülőtéren, annak is az érkező részén. Épphogy csak lencsevégre kaptuk a miniszobrot, s már indultunk tovább a helyi járattal. Ahogy magunk mögött hagytuk Liszt Ferenc kicsiny szobrát, reménykedtünk, hogy mihamarabb viszont láthatjuk, egy soron következő külföldi útról vissza érkezve.

Következett Budapest belvárosa, azon belül is az ötödik kerületi Hold utca. Az ott található piac közelében helyezte el az egyik alkotását Kolodko Mihály. A második miniszobor túránkról akkor lemaradt a kis szobor, mellyel több módon is üzent a szobrász. A Hold utcában lakott korábban, miután Budapestre költözött. Ugyanakkor tiszteleg Pavlics Ferenc munkássága előtt is. A magyar mérnök tervezte ugyanis azt a holdjárót, melynek első példánya először 1971-ben járt a Holdon. Kolodko nem is találhatott volna jobb helyszínt alkotásának, mint egy kőgolyó. 

Mielőtt következett volna az újabb szobrocska, tartottunk egy kis frissítővel összekötött pihenőt az Erzsébet téren lévő teraszon. Jó volt látni, hogy lassan-lassan tér vissza a korábbi élet, de ugyanakkor elgondolkodtató is egyben, hogy hogyan befolyásolja ez a jövőnket.

Tavaly ősszel lett kihelyezve a volt Brit Nagykövetség épületére az újabb miniszobor, mely nem más volt, mint a közismert brit színész, Rowan Atkinson által megformált Mr. Bean hű társa. A britek mintegy hetven évet töltöttek az épületben, mely 2017-től üresen áll.

Utolsó helyszínünkre indultunk. A 2-es villamossal jutottunk el egészen a Fővám térig, ahol várt minket Budapest legfrissebb Kolodko szobra. Ezúttal sem hazudtolta meg önmagát a művész. A korábban Ferenc Józsefről elnevezett jelenlegi Szabadság hídon egy függőágyban pihen Őcsászári és királyi Felsége. Azok kedvéért, akik esetleg értetlenül állnak a furcsának tűnő kettősség láttán, elmondom, hogy az utóbbi években egy-egy hétvégére le volt zárva a Szabadság híd az autósforgalom elől. A lezárt hídon ilyenkor kulturális rendezvények vannak, s gyakran helyeznek ki függőágyakat is. 

Egyelőre a végére értünk Kolodko Mihály rejtőzködő kicsiny szobrainak, már ami a budapesti közterületen lévőket illeti. A magyar fővárosban maradt két szobor, azonban mindkettő zárt magánterületen található. Egyik Dréher Antal szobra, a Dreher Sörgyár területén, a másik pedig Harry Houdinié, egy művészeti galériában. Mindkét gerillaszobor tervbe van, azonban a jelenlegi helyzetben ez még várat magára. További miniszobrok vannak Tihanyban és Veszprémben, ezeket szintén fel akarjuk keresni.

A napunkat egy zenés és gasztronómiai párosítással zártuk, azaz egy ún. rock'n'burger esttel. Az amatőr Surprise zenekar játszott magyar és külföldi rock zenéket, s közben finomabbnál finomabb hamburgereket lehetett fogyasztani az egyik kedvenc üllői szórakozóhelyünkön. Mi meg is tettük ...

2021. április 17. (szombat) 19:20 (UTC+1) - Üllő

Ismét nyugodt éjszakánk volt, bár ezúttal számítottam éjszakai ellenőrzésre. Lehet, hogy az előző nap megtalált hátrahagyott táskák, ruhák végett gondoltam így. Szerencsére azonban senki nem zavarta meg az álmunkat.

Viszonylag késői ébredés után jöhetett a szokásos reggeli tűz. Ricsi ott szokta melegíteni a kávéhoz a vizet, én inkább a gázfőzőm használom. Miközben kortyolgattuk a kávénkat, zajt hallottunk a közelben. Egy kisebb munkagépnek épített jármű ment el a közelben, de mi észrevétlenek maradtunk. A jármű a közelben megállt, s vezetője fát kezdett kivágni. Pár darabról lehetett szó, mert időnként odébb állt, s ott folytatta.

Amíg folyt a reggeli készülődés, odatettük tölteni a nálunk lévő akkumulátorokat. Én jelenleg egy 5000 mAh-s és egy 10000 mAh-s akkumulátort használok. A kisebb már lemerült, azt töltöttem a napelemmel. Lehet majd beszerzek még egy 20000 mAh-s példányt, a biztonság kedvéért. Ha hosszabb távra megy az ember, s nem tudja tölteni az akksikat a nem megfelelő időjárás miatt, akkor maximum 3 napig elég az energia. Szerencsére azonban a napelemes töltő jól működik.

Későre járt, mire elindultuk. Röviddel az elindulásunk után találkoztunk az említett munkagéppel, s a vezetőjével. Vele volt még egy személy. Mindketten a kitermelt fát rakodták a kis házilag épített járműre. Pár mondatot váltottunk velük, majd folytattuk az utunk.

Úgy döntöttünk, hogy letérünk a Kék jelzésről, s bemegyünk a közeli Ásotthalomra. Az előttünk álló napi szakaszon ugyanis nem volt település, sem olyan bolt, ahol vásárolhattunk volna. Sőt! Vízvételre alkalmas hely sem volt. 

Továbbra is az alföldi tanyavilágban voltunk. Volt, hogy egymástól pár száz méterre voltak ezek a tanyák, de akadtak olyanok is, amik távolabb helyezkedtek el. Mindegyiknek volt viszont egy száma, mint a fenti fényképen látható is. A tanyákhoz tartozó postaládák többnyire egy helyen voltak, azaz több tanyáé együtt, hogy könnyebbé tegyék a posta dolgát. 

Többnyire felújított, használatban lévő tanyák voltak, néhol már a modern eszközöket is igénybe véve. Ezúttal is volt olyan, ami már nem volt használatban, de olyan is akadt, amit más célra használtak. Olyat is találtunk, ami tájházként üzemelt.

Hamarosan kereszteztük az 55-ös főutat, majd egy új pecsételőhelyhez értünk. A Rúzsa-fa nevű pihenőhelyen került elhelyezésre egy újabb bélyegző, ami nem szerepelt az igazolófüzetemben. Egy úgynevezett famatuzsálem tárult a szemünk elé. 

Kb. 200-220 éves lehetett a szürke nyár fajú fa. Nevét a híres betyárról, Rózsa Sándorról kapta, aki a környéken élt. Természetesen ehhez a fához is kapcsolódik egy anekdota, mely szerint a menekülő betyár a lombjai közt talált menedéket az őt üldöző pandúrok elől.

Innen bő fél óra alatt be is értünk Ásotthalomra. Az utóbbi években a település reflektor fénybe került a menekültek miatt. Velük nem találkoztunk, sőt ellenőrzéssel, járőröző rendvédelmi erőkkel sem. A település szépen karbantartott, díszes, virágos volt. A központi boltban pár dolgot beszereztünk, tartottunk egy rövid étkezést, frissítést, s továbbálltunk.

Az előttünk álló szakasz hosszan vezetett, nagyjából a főút mentén, attól kb. 200 méterre. Többnyire fenyvesek közt vezetett a még mindig homokos út. Ismét jelentkezett nálam a tavalyelőtti probléma, a comb tövemnél a kidörzsölődés. Emiatt időnként meg kellett állni pihenni.

A természet lassan ébredezni kezdett, egyre jobban látszódtak a tavasz jelei. Igaz, ez a tavasz eddig nem a megszokott arcát mutatta. A fenti virágokról, valamint a következő képen lévő útról Ricsi készítette a felvételeket, jöjjön hát az ő szemszögéből egy-egy pillanat.

A területen helyenként irtások, fakitermelések zajlottak, de szerencsére telepítés is. Többször említettem már, hogy szerencsére az országban az erdőgazdálkodás szépen követhető. Vágnak, de ültetnek is, mindezt lassan 100-150 éve. Az egyik farakás mögött sikerült egy erdőlakót is szemügyre vennünk, igaz könnyű dolgunk volt, mert egy elkerített részen legelészett. 

Közeledtünk a napi és egyben a jelen végcélunk felé. Hosszú szakaszt készültünk most lezárni, melyet másfél éve, Mindszenten kezdtünk. Most a Petróczi iskoláig terveztünk elérni. Szóval más csak pár kilométer volt hátra a homokban.

Lassan feltűntek a távolban a főút közeli házak, s az út is később szilárdabb burkolatúvá vált. A bélyegző a főút mentén lévő autós étterem teraszán volt. Sajnos a vendéglátóhelyiség zárva volt, pedig annyira örültünk volna ha nem.

Már csak szállást kellett találnunk éjszakára. Ezúttal is a telefonunkat vettük igénybe, s a műhold segítségével a közeli erdőt vettük célba. Azonban a műhold képein még összefüggő erdő volt, a helyszínen azonban friss irtások is voltak. Kerestünk egy alkalmas részt, s jöhetett a tábor állítás.

A vacsora előtt telefonon keresztül beszélgettünk régi cimboránkkal, Tónival, valamint a Kék anyánkkal, Erikával. Előjöttek a közös kékezés történetei, élményei. Vacsora után kicsit még beszélgettünk, majd mindketten álomra hajtottuk fejünket.

Korán ébredtünk, mivel vissza akartunk időben jutni a kocsihoz, Szatymazra. Reggeli után táborbontás, majd az irtáson ki a Kék túraútvonalra. Hirtelen hiányérzetem támadt, mint anno régen. Természetesen ezúttal is a vándorbotom hagytam el. Ott maradt a táborhelyen, így hát iszkoltam vissza. Viszonylag hamar lefutottam a reggeli kocogásnak is beillő távot. A főúthoz visszatérve, míg vártuk a buszt, észrevettem a régebbi túrajelző táblát. Nagyjából 115 kilométer maradt tehát hátra az Alföldi Kék-ből. Szegedi átszállással jutottunk vissza Szatymazra, ahonnan bő egy óra után már Üllőn is voltunk. Elbúcsúztam Ricsitől, akivel valamikor tovább folytatom a Kéket. Most már tényleg nem sok maradt hátra. Lassan - lassan a végére érek az Alföldi Kék-nek ...

2021. április 13. (kedd) 17:44 (UTC+1) - Üllő

Nyugodt éjszakánk volt, kétlábúak nem zavartak. A négylábúak sem, pedig nem kevesen közelítettek meg minket. Nyulak, őzek, s szerintem sakál is volt a közelben. Utóbbinak a hangja ugyanis ugyanolyan volt, mint pár éve itt a Kéken, Álmosd határában. Nem keltünk korán. Ébredés után még egy kicsit felszítottuk a tüzet, így a reggeli mellett kicsit melegedtünk. 

Rég írtam a túrafelszerelésekről. Tavaly beszereztem két úgynevezett kompressziós tárolózsákot. Egyikbe a ruháimat, másikba az ennivalót szoktam tenni. Könnyű használni őket, s csak annyi helyet foglalnak, amennyit hagyok nekik. Lassan-lassan meg lesz minden szükséges túrafelszerelés.

Összepakoltunk, eloltottuk a tüzet, s a hamut betakartuk földdel. Visszatértünk a Kékre, s folytatódott a túra. Egy újabb tanya közelében vezetett az utunk, épp egy birkanyáj mellett. Amint a közelükbe értünk, mindannyian elrohantak, s csak egy kicsiny bárány maradt. 

Első napi állomásunk Zákányszék volt. Bő két órás út után be is értünk a faluba. Először kerestünk egy boltot, ahol pár aprósággal kiegészítettük a készletünket. Ricsi bement a boltba, én meg maradtam a csomagokkal. Szükség is volt rá, ugyanis voltak páran az élelmiszerüzlet  könyékén, nem épp bizalomgerjesztő társaság. Egyikük még a vándorbotom iránt is érdeklődött.

Szóval a frissítés megtörtént, kicsit szemrevételeztük az előttünk álló utat, majd továbbmentünk. Ahogy néztük az Alföldi Kéktúra térképét, felidéztük az eddig megtett szakaszokat, előjöttek a kedvenc helyeink. Ricsi ugye másodjára járja az Alföldet. Legelőször Tónit kísérve a nagyrészét, majd velem újra. Ez a szakasz azonban neki is ismeretlen volt. 

Szóval beszélgettünk az Alföldről. Ricsinek megtetszett. Annyira, hogy a jövőben gyakran vissza-vissza fog térni egy-egy szakaszára. Jómagam az Alföldi Kék befejezését követően egyelőre hanyagolom a rónaságot. Folytatva lesz ugye Chilivel közösen a Dél-Dunántúli Kéktúra, valamint van pár egyéb út is a tarsolyban. 

Nem tudom, hogy más túrázó hogy van vele, de én teljesen kikapcsolódom a mindennapok világából egy-egy ilyen szakasz alkalmával. Leszámítva a testem időnkénti fájdalmas jelzéseitől, jó dolog kimozdulni kicsit, otthagyni a nagyvilágot. Közelebb kerülni a természethez, hátrahagyni a hétköznapok rohanásait.

Továbbra is homokban mentünk. Épp beszéltük Ricsivel, hogy ha kicsit jobb lenne az időjárás, mehettünk volna akár mezítláb is. Egyre többen gyalogolnak, túráznak itthon és a nagyvilágban lábbeli nélkül. Annak idején a Camino során találkoztam a svájci Taminoval, aki maga is mezítláb talpalt. Egy biztos. A talpnak biztosan jót tenne.

Az időjárás változékony volt. Hol kisütött a nap, hol beborult. Váltakozva volt rajtunk a széldzseki, vagy csak a hosszú ujjú ing, avagy ahogy Ricsi szokta mondani, a pumabőr. Pár napos túra után ugyanis az ing nem éppen a legkellemesebb illatot árasztja magából. Fogalmazzunk úgy, hogy olyan a szaga, mint a pumáé. Innen az elnevezés.

Épp egy távoli tanyát fényképeztem, amikor Ricsi felől egy hívatlan vendég érkezett. A "kedvenc" állatom volt, annak is egy ártalmatlan példánya. Egy sikló napozott ugyanis előttünk a homokban. Helyből hátraugrásban majdnem rekordot döntöttem, míg Ricsi először lencsevégre, majd botvégre vette a barátunkat.

Zoológiai megfigyelésünk egy-egy termetes emuval folytatódott. Félórányi pihenőidőt tartottunk egy magányos kis boltnál. Mármint a magányt arra értem, hogy más épület nemigen volt a környékén. Vásárlóereje viszont megszégyenítette volna a nagyobb, falubéli társait is. Ottjártunkkor ugyanis sorra érkeztek az autók, kerékpárosok. Ahogy kortyolgattuk a frissítőnket, élveztük az összeverődött társaságot. Olyan érzésünk volt, mintha a közismert Macskajaj filmben lennénk.

Mielőtt beértünk Ruzsára, az útszélen megebédeltünk. A település központi részén ismét csak a bélyegző hűlt helyét találtuk. Egy kocsmában lett volna, azonban az a járványhelyzet miatt zárva volt. Maradt tehát a jól bevált fényképes igazolás. Lassan fényképalbumot fogok mellékelni az igazolófüzetemhez.

Ruzsát magunk mögött hagytuk, s egy rövid ideig még a műúton haladtunk. Ideje volt esti szálláshelyet találni. A forgatókönyv hasonló volt az előző napihoz. Olyan helyet találni, amely megvéd és elrejt. A Kékről ezúttal is letértünk, miközben néztük a műholdon keresztül az alkalmas terepet. Könnyebben lehet a modern dolgokat felhasználva tájékozódni az előttünk álló ismeretlenben. Fél óra múlva már álltak is a sátrak.

Nem említettem, de ezúttal Ricsi régebbi sátrát használtam. Ő nemrég szerzett be egy vadonatújat, így enyém lehetett erre az útra a korábbi. Kisebb, könnyebb volt az enyémnél. Eredetileg függőággyal akartam jönni, de az időjárás fagykörüli hőmérsékletével nem épp a legideálisabb lett volna a függésre.

Ezt a koponyát rőzsegyűjtés közben találtam. Mint ahogy a következő képen lévő tárgyakat. Táborunk közelében volt a múltban egy másik tábor is, mely a hátrahagyott dolgok alapján egy migráns tábor lehetett. Nem tudtuk megállapítani, hogy mióta lehettek ott a táskák, ruhák, hálózsákok és egyéb személyes tárgyak. Lehet, hogy pár hete, de lehet hogy hónapok vagy évek óta.

Visszatértünk a saját táborunkhoz, s hozzákezdtünk a tűzrakáshoz, a vacsorakészítéshez. Távol voltunk a túraútvonaltól, s egyéb földúttól. A tűzrakás kezdetén jelen lévő vékony füstoszlop is hamar elillant, s helyét átvették a ropogó tűz lángjai. 

Vacsorára előkerült a jól megszokott ázsiai fűszeres levestészta. Mindketten imádjuk, igaz én csak ilyenkor eszem. De a tésztája, valamint a sótartalma kiválóan pótolja a túra során elvesztett kalóriát. Persze azért egy kis kolbásszal, fűszerrel, időnként gombával ki szoktuk egészíteni.

Vacsora után a tűz lángnál még egy kicsit beszélgettünk, iszogattunk. Telihold volt, azonban a telefonjainkkal nem tudtunk volna olyan szép felvételeket készíteni, ezért a képzeletetekre bízom. Ricsi viszont jó képet készített a körülöttünk lévő fákról.

Utolsó részként hadd következzen egy kis videó az esténkről. Sokszor szoktunk zenét is hallgatni az esti tűz mellett. Természetesen nem teljes hangerővel, csak annyira amennyire épp a helyzet hangulatához passzol. Jelen esetben következzék egy sokatok számára közismert filmbéli dalrészlet, mégpedig a Krokodil Dundee című filmből. Csak ültünk a tűz mellett Ricsivel, a vadonban, mint ahogyan a filmbéli hős is ...

2021. április 12. (hétfő) 15:16 (UTC+1) - Üllő

"Kőrösi emléke itt él közöttünk, míg e határok közt szív lesz, melly hazája nevénél feldobog. Míg él a magyar, nemzetiségéért lelkesülni tud: dicső emléke felejtve nem lesz." 

Eötvös József soraival nyitom a következő bejegyzésem, ugyanis nemrég volt Kőrösi Csoma Sándor születésének évfordulója. 1784. március 27-én született az erdélyi Csomakőrösön az általam mélyen tisztelt egyik legnagyobb magyar utazó. Az utóbbi években sokat olvasok róla, megpróbálok minél több információt összegyűjteni a világhírű nyelvészről, felfedezőről, orientalistáról és utazóról. Csodálom az életét, erejét, kitartását, de mindenekelőtt a szerénységét. Tervben van a szülőfalujának felkeresése, s ki tudja, egyszer ha Isten is megsegít, az indiai Dardzsilingban lévő sírjához is eljutok.

Húsvét előtti napokra terveztük Ricsivel az Alföldi Kéktúra folytatását Szatymazról. Gondolkoztam, hogy miként oldjuk meg a túrázást, hogy ne veszélyeztessük másokat, s magunkat a még mindig jelen lévő világjárvány kapcsán. Tekintettel arra, hogy elég messzire mentünk, s az éjszakát is a szabad ég alatt terveztük tölteni, úgy döntöttünk, hogy mindezt a Kelet-Magyarországi Művészeti és Sportegyesület tagjaként fogjuk megtenni. Az egyesület által biztosított igazolás birtokában közlekedhettünk a kijárási tilalom ideje alatt az ország teljes területén.

Ricsi nálunk aludt péntek este, így szombat kora reggel már tudtunk is indulni Szatymazra. Az odavezető utunkat ezúttal autóval tettük meg. Az autópályának, meg a gyér forgalomnak hála, hamar le is jutottunk. Első bélyegzés a vasúti váróteremnél volt. Ricsi ezúttal nem tudott pecsételni, ugyanis véletlenül az Országos Kéktúra igazolófüzetét hozta el.

A kocsit otthagytuk a falu központjában, a vegyesbolttal szemben, vettünk pár apróságot az útra, aztán nekivágtunk. Hamar kiértünk a településről, majd átmentünk az M5-ös autópálya felett. Zsombón volt a soron következő pecsételőhelyünk, bő 7 km távolságra. 

Mint láthatjátok, a talajviszonyok nem épp ideálisak voltak. Az Alföldi Kéktúra útvonalán hasonló homokos út a Nyírségben volt, de ennyire nem volt járhatatlan. Néhol ki kellett mennünk egészen az út széléig, különben nehezen haladtunk volna. Minden egyes lépésnél látszódott a cipőből kiáramló homokszem. 

Röviddel azután, hogy Zsombóra beértünk, egy lakóbuszt pillantottunk meg az egyik ház udvarán. Mint emlékeztek a blogom története során többször is fényképeztem hasonlókat, többek közt Costa Ricában és Dublinban. Nekem is jó lenne egy ilyen négykerekű, mellyel a közeli, s távoli helyeket be lehetne járni, s közben a szállás is meg lenne oldva. Merek nagyot álmodni, hátha ez is sikerül.

A nagyközségben tartottunk egy rövid pihenőt, pecsételtem egyet, majd megtöltöttük újra a kulacsainkat. Újabb hét kilométer következett, ezúttal Bordány. Zsombóról kifele menet, épp egy jópofa kocsma mellett haladtunk el, melyet muszáj volt megörökítenünk.

Időnként aszfaltozott úton, kerékpárúton haladt a Kék, mely rosszabb volt, mint a homok. Hosszabb távon nem valami jó a talpaknak. A túracipőm sem egy új darab, ráférne már a nyugdíjazás. Másikat azonban nem akarok venni, hanem vissza szeretnék térni újra a bakancsosok táborába. Találtam egy hazai manufaktúrát, mely kiváló bőr bakancsokat gyárt. Ez persze még a jövő zenéje, addig viszont a hátralévő Alföldi Kéktúra kilométereire elég lesz a mostani cipőm.

Bordányra beérve, egy kávészünetet tartottunk a helyi benzinkútnál. Hiányzik a túrának az a része, amikor beültünk egy vendéglátó helyiségbe, tartani egy kis pihenőt. Bízom benne, hogy hamarosan helyreáll minden. Bordányon túlra terveztünk eljutni az első napunkon. Délután négy felé járt az idő, s még szállást is kellett találjunk. 

Lassan hozzá kell szoknunk ahhoz, minden túrán van egy-egy bélyegző pont, amelyet zárva találunk. Ilyen volt a bordányi is, így hát maradt a fényképes igazolás. A falut elhagyva továbbra is homokos úton haladtunk, kertek, tanyavilág, gyümölcsösök közt. Utóbbiakon a rügyek pattanásig feszültek, várták már a tavaszt, a napsütést és a méheket.

Ezúttal is találtunk elhagyatott, szebb napokat megélt tanyát. Ilyenkor olyan rossz nézni, hogy ott megy tönkre egy hajdani ékszerdoboz. Ahogy járom az országot, s hasonló romokat látok, gyakran gondolom, hogy valami nagyon el lett rontva. Egy-egy ilyen tanya, a hozzátartozó földterülettel, a mai modern művelési eszközökkel, s módokkal mennyire meg tudná változtatni az ország sorsát. Az itt termelt dolgokat értékesíteni lehetne a közelben épített feldolgozóipari helyeken. Megannyi munkalehetőséget adna mint a termelői, mint a feldolgozói szinten. 

Hátra volt kb. két óránk a naplementéig, így hát nekiálltunk sátorozásra alkalmas helyszínt keresni. Lévén, hogy adott volt a járványhelyzet, s a szerb határ közelsége miatt sűrűbb rendőri járőrözésekre kellett számítani, olyan helyet akartunk találni, mely a kíváncsi szemek elől nagyjából elzárt.

Szerencsénkre könnyen ráakadtunk egy alkalmas akácosra, mely kellő távolságra volt a szomszédos tanyáktól. Felállítottuk a sátrakat, majd mire besötétedett, már ropogott is az elmaradhatatlan esti tábortűz ...

2021. április 05. (hétfő) 15:06 (UTC+1) - Üllő

Rég jelentkeztem. Idén még nem is írtam. Ez az egy éve tartó világjárvány teljesen átírta a blog életét is. Nem igazán tudunk sehova se menni itthon, valamint a nagyvilágban. Utóbbi lehetőség bizonytalan ideig szóba sem jöhet. Előbbi sem az igazi úgy, hogy nem lehet kivenni szállást. Maradt tehát az egynapos, rövid kiruccanás. Nézegettem, hogy merre is menjünk, merre nincsen tömeg. Választásunk a Gödöllői-dombság lett, azon belül is a Gödöllői Kék elnevezésű jelvényszerző túra. 

Egyik szabad márciusi hétvégi napunkat néztük ki erre a rövidke kéktúrára. Autóval terveztük a gödöllői kezdőpontig eljutni. A nemrégiben felújított vasútvonal mentén lévő Állami telepek mellől indul a jelvényszerző kéktúra. Maga a Gödöllői Kéktúra nem az Országos Kéktúra része. Hasonló Kéktúra van országszerte a három nagy Kék-en kívül. Ilyen a Balatoni, a Bükki, a Kohász, valamint a Gödöllői. Mivel utóbbi egy nap alatt végigjárható, úgy döntöttünk nekivágunk. Elővettük tehát a régóta nem használt hátizsákjainkat.

A kora reggeli ébredés azért nem esett jól, lévén hogy hétvége volt, de bő fél órás autóút után már ott is voltunk a kezdőpontnál. Pecsételni ezúttal nem kellett, hanem csak pár kérdésre kellett felkészülni a túra során. Azok megválaszolása után kaphatja meg az ember a jelvényt. 

Nem messze a kiindulóponttól volt az első úgynevezett ellenőrzőpont. A József Főherceg Arborétum közelében haladtunk el, ahova ezúttal nem tértünk be, hisz annak bejárása önmagában is jó pár órát igénybe vesz. Egy másik alkalommal majd megnézzük. A bejáratnál viszont kicsit szétnéztünk.

A túra mintegy húsz kilométeren keresztül vezet a Gödöllői-dombság lankáin, egészen Bagig. Az előttünk álló terepen csekély szintemelkedés, változatos talajviszony,  jellemzően homokos talaj várt ránk. Mi pedig folytattuk.

Eleinte kövesúton haladtunk, majd földúton folytattuk. Erdős részen vezetett az utunk. Kezdetben borzasztóan fújt a szél, de ahogy beértünk a fák közé, elviselhetőbb lett. Kisvártatva egy szélesebb részre értünk, ahol a gázvezeték is futott. Itt volt a második ellenőrző pont. 

Fiatal akácerdő mentén vezetett a Kék, s mi elértünk egy elhagyatott vadászházhoz. Itt tartottunk egy rövid kávészünetet. Magammal vittem a kis gázfőzőt, s a palackot, így pár perc múlva már kortyoltuk is a forró kávét. A rövid pihenő után jött a harmadik ellenőrzőpont, mely egy útszéli kőkereszt volt.

 A kereszt után találkoztunk túrázóval, akik ellenkező irányban járták a Kéket. Aszfaltozott úton folytatódott a túránk, egészen az Erzsébet-pihenőig. Egy fából épült vadászházhoz értünk, mely Erzsébet királyné egyik kedvenc pihenőhelye volt állítólag. Hát nem is tudom, Ízlések és pofonok, ahogy szokták mondani. Biztosan máshogy nézhetett annak idején ki.

Ez egyébként a túraútvonal negyedik ellenőrző pontja volt. Túl voltunk nagyjából az út felén, s a végtagjaink bizony már kezdték megérezni a hosszú kihagyást. Nemsokára ismét erdei úton folytattuk tovább. Kisvártatva elértük az erdő szélét és az ötödik ellenőrző pontot. Utunk szántások mellett vezetett, majd ismét erdő következett. Chili meglepetésére pár lépcsőfok erejéig felfele is mentünk.

Közel volt már a végcél, de azért volt még hátra pár kilométer. Erdős, mezős részek váltotték egymást, időnként egy-egy túrázóval. Nem volt annyira népszerű túraútvonal, mint pl. a Budai-hegységbeli társai, de azért itt is felbukkant néha valaki. 

Már csak egy rövid, viszonylag sűrű erdős rész volt hátra, mielőtt Bag községbe értünk volna. Ahogy közeledtünk a lakott terület felé, sajnálatos módon úgy növekedett az eldobott szemét mennyisége. Egy széles földúton értünk be a település nem épp szebbik részére. Itt már a tempónkat jócskán visszavettük, ugyanis mindketten éreztük már a túra során megtett kilométereket.

Szerencsére már csak tényleg pár száz méter volt hátra. Átkeltünk az M3-as autópálya felett, majd pár utcával odébb már meg is érkeztünk utunk végére, a vasúti megállóhelyre. Ez a megálló volt az utolsó ellenőrző pont is egyben. Innen vonattal jutottunk vissza a kocsinkhoz, majd azzal haza Üllőre.

Otthon mindketten követtük Hamu példáját, s fáradtan elnyúltunk a kanapén. Ez volt tehát a Gödöllői Kéktúra. Nem volt benne semmi extra, nem voltak kiemelkedő és érdekes látnivalók, de jó volt kicsit ismét úton lenni, kicsit KÉK-ülni, kicsit elfáradni. Hamarosan folytatjuk ...