2021. április 17. (szombat) 19:20 (UTC+1) - Üllő

Ismét nyugodt éjszakánk volt, bár ezúttal számítottam éjszakai ellenőrzésre. Lehet, hogy az előző nap megtalált hátrahagyott táskák, ruhák végett gondoltam így. Szerencsére azonban senki nem zavarta meg az álmunkat.

Viszonylag késői ébredés után jöhetett a szokásos reggeli tűz. Ricsi ott szokta melegíteni a kávéhoz a vizet, én inkább a gázfőzőm használom. Miközben kortyolgattuk a kávénkat, zajt hallottunk a közelben. Egy kisebb munkagépnek épített jármű ment el a közelben, de mi észrevétlenek maradtunk. A jármű a közelben megállt, s vezetője fát kezdett kivágni. Pár darabról lehetett szó, mert időnként odébb állt, s ott folytatta.

Amíg folyt a reggeli készülődés, odatettük tölteni a nálunk lévő akkumulátorokat. Én jelenleg egy 5000 mAh-s és egy 10000 mAh-s akkumulátort használok. A kisebb már lemerült, azt töltöttem a napelemmel. Lehet majd beszerzek még egy 20000 mAh-s példányt, a biztonság kedvéért. Ha hosszabb távra megy az ember, s nem tudja tölteni az akksikat a nem megfelelő időjárás miatt, akkor maximum 3 napig elég az energia. Szerencsére azonban a napelemes töltő jól működik.

Későre járt, mire elindultuk. Röviddel az elindulásunk után találkoztunk az említett munkagéppel, s a vezetőjével. Vele volt még egy személy. Mindketten a kitermelt fát rakodták a kis házilag épített járműre. Pár mondatot váltottunk velük, majd folytattuk az utunk.

Úgy döntöttünk, hogy letérünk a Kék jelzésről, s bemegyünk a közeli Ásotthalomra. Az előttünk álló napi szakaszon ugyanis nem volt település, sem olyan bolt, ahol vásárolhattunk volna. Sőt! Vízvételre alkalmas hely sem volt. 

Továbbra is az alföldi tanyavilágban voltunk. Volt, hogy egymástól pár száz méterre voltak ezek a tanyák, de akadtak olyanok is, amik távolabb helyezkedtek el. Mindegyiknek volt viszont egy száma, mint a fenti fényképen látható is. A tanyákhoz tartozó postaládák többnyire egy helyen voltak, azaz több tanyáé együtt, hogy könnyebbé tegyék a posta dolgát. 

Többnyire felújított, használatban lévő tanyák voltak, néhol már a modern eszközöket is igénybe véve. Ezúttal is volt olyan, ami már nem volt használatban, de olyan is akadt, amit más célra használtak. Olyat is találtunk, ami tájházként üzemelt.

Hamarosan kereszteztük az 55-ös főutat, majd egy új pecsételőhelyhez értünk. A Rúzsa-fa nevű pihenőhelyen került elhelyezésre egy újabb bélyegző, ami nem szerepelt az igazolófüzetemben. Egy úgynevezett famatuzsálem tárult a szemünk elé. 

Kb. 200-220 éves lehetett a szürke nyár fajú fa. Nevét a híres betyárról, Rózsa Sándorról kapta, aki a környéken élt. Természetesen ehhez a fához is kapcsolódik egy anekdota, mely szerint a menekülő betyár a lombjai közt talált menedéket az őt üldöző pandúrok elől.

Innen bő fél óra alatt be is értünk Ásotthalomra. Az utóbbi években a település reflektor fénybe került a menekültek miatt. Velük nem találkoztunk, sőt ellenőrzéssel, járőröző rendvédelmi erőkkel sem. A település szépen karbantartott, díszes, virágos volt. A központi boltban pár dolgot beszereztünk, tartottunk egy rövid étkezést, frissítést, s továbbálltunk.

Az előttünk álló szakasz hosszan vezetett, nagyjából a főút mentén, attól kb. 200 méterre. Többnyire fenyvesek közt vezetett a még mindig homokos út. Ismét jelentkezett nálam a tavalyelőtti probléma, a comb tövemnél a kidörzsölődés. Emiatt időnként meg kellett állni pihenni.

A természet lassan ébredezni kezdett, egyre jobban látszódtak a tavasz jelei. Igaz, ez a tavasz eddig nem a megszokott arcát mutatta. A fenti virágokról, valamint a következő képen lévő útról Ricsi készítette a felvételeket, jöjjön hát az ő szemszögéből egy-egy pillanat.

A területen helyenként irtások, fakitermelések zajlottak, de szerencsére telepítés is. Többször említettem már, hogy szerencsére az országban az erdőgazdálkodás szépen követhető. Vágnak, de ültetnek is, mindezt lassan 100-150 éve. Az egyik farakás mögött sikerült egy erdőlakót is szemügyre vennünk, igaz könnyű dolgunk volt, mert egy elkerített részen legelészett. 

Közeledtünk a napi és egyben a jelen végcélunk felé. Hosszú szakaszt készültünk most lezárni, melyet másfél éve, Mindszenten kezdtünk. Most a Petróczi iskoláig terveztünk elérni. Szóval más csak pár kilométer volt hátra a homokban.

Lassan feltűntek a távolban a főút közeli házak, s az út is később szilárdabb burkolatúvá vált. A bélyegző a főút mentén lévő autós étterem teraszán volt. Sajnos a vendéglátóhelyiség zárva volt, pedig annyira örültünk volna ha nem.

Már csak szállást kellett találnunk éjszakára. Ezúttal is a telefonunkat vettük igénybe, s a műhold segítségével a közeli erdőt vettük célba. Azonban a műhold képein még összefüggő erdő volt, a helyszínen azonban friss irtások is voltak. Kerestünk egy alkalmas részt, s jöhetett a tábor állítás.

A vacsora előtt telefonon keresztül beszélgettünk régi cimboránkkal, Tónival, valamint a Kék anyánkkal, Erikával. Előjöttek a közös kékezés történetei, élményei. Vacsora után kicsit még beszélgettünk, majd mindketten álomra hajtottuk fejünket.

Korán ébredtünk, mivel vissza akartunk időben jutni a kocsihoz, Szatymazra. Reggeli után táborbontás, majd az irtáson ki a Kék túraútvonalra. Hirtelen hiányérzetem támadt, mint anno régen. Természetesen ezúttal is a vándorbotom hagytam el. Ott maradt a táborhelyen, így hát iszkoltam vissza. Viszonylag hamar lefutottam a reggeli kocogásnak is beillő távot. A főúthoz visszatérve, míg vártuk a buszt, észrevettem a régebbi túrajelző táblát. Nagyjából 115 kilométer maradt tehát hátra az Alföldi Kék-ből. Szegedi átszállással jutottunk vissza Szatymazra, ahonnan bő egy óra után már Üllőn is voltunk. Elbúcsúztam Ricsitől, akivel valamikor tovább folytatom a Kéket. Most már tényleg nem sok maradt hátra. Lassan - lassan a végére érek az Alföldi Kék-nek ...

2021. április 13. (kedd) 17:44 (UTC+1) - Üllő

Nyugodt éjszakánk volt, kétlábúak nem zavartak. A négylábúak sem, pedig nem kevesen közelítettek meg minket. Nyulak, őzek, s szerintem sakál is volt a közelben. Utóbbinak a hangja ugyanis ugyanolyan volt, mint pár éve itt a Kéken, Álmosd határában. Nem keltünk korán. Ébredés után még egy kicsit felszítottuk a tüzet, így a reggeli mellett kicsit melegedtünk. 

Rég írtam a túrafelszerelésekről. Tavaly beszereztem két úgynevezett kompressziós tárolózsákot. Egyikbe a ruháimat, másikba az ennivalót szoktam tenni. Könnyű használni őket, s csak annyi helyet foglalnak, amennyit hagyok nekik. Lassan-lassan meg lesz minden szükséges túrafelszerelés.

Összepakoltunk, eloltottuk a tüzet, s a hamut betakartuk földdel. Visszatértünk a Kékre, s folytatódott a túra. Egy újabb tanya közelében vezetett az utunk, épp egy birkanyáj mellett. Amint a közelükbe értünk, mindannyian elrohantak, s csak egy kicsiny bárány maradt. 

Első napi állomásunk Zákányszék volt. Bő két órás út után be is értünk a faluba. Először kerestünk egy boltot, ahol pár aprósággal kiegészítettük a készletünket. Ricsi bement a boltba, én meg maradtam a csomagokkal. Szükség is volt rá, ugyanis voltak páran az élelmiszerüzlet  könyékén, nem épp bizalomgerjesztő társaság. Egyikük még a vándorbotom iránt is érdeklődött.

Szóval a frissítés megtörtént, kicsit szemrevételeztük az előttünk álló utat, majd továbbmentünk. Ahogy néztük az Alföldi Kéktúra térképét, felidéztük az eddig megtett szakaszokat, előjöttek a kedvenc helyeink. Ricsi ugye másodjára járja az Alföldet. Legelőször Tónit kísérve a nagyrészét, majd velem újra. Ez a szakasz azonban neki is ismeretlen volt. 

Szóval beszélgettünk az Alföldről. Ricsinek megtetszett. Annyira, hogy a jövőben gyakran vissza-vissza fog térni egy-egy szakaszára. Jómagam az Alföldi Kék befejezését követően egyelőre hanyagolom a rónaságot. Folytatva lesz ugye Chilivel közösen a Dél-Dunántúli Kéktúra, valamint van pár egyéb út is a tarsolyban. 

Nem tudom, hogy más túrázó hogy van vele, de én teljesen kikapcsolódom a mindennapok világából egy-egy ilyen szakasz alkalmával. Leszámítva a testem időnkénti fájdalmas jelzéseitől, jó dolog kimozdulni kicsit, otthagyni a nagyvilágot. Közelebb kerülni a természethez, hátrahagyni a hétköznapok rohanásait.

Továbbra is homokban mentünk. Épp beszéltük Ricsivel, hogy ha kicsit jobb lenne az időjárás, mehettünk volna akár mezítláb is. Egyre többen gyalogolnak, túráznak itthon és a nagyvilágban lábbeli nélkül. Annak idején a Camino során találkoztam a svájci Taminoval, aki maga is mezítláb talpalt. Egy biztos. A talpnak biztosan jót tenne.

Az időjárás változékony volt. Hol kisütött a nap, hol beborult. Váltakozva volt rajtunk a széldzseki, vagy csak a hosszú ujjú ing, avagy ahogy Ricsi szokta mondani, a pumabőr. Pár napos túra után ugyanis az ing nem éppen a legkellemesebb illatot árasztja magából. Fogalmazzunk úgy, hogy olyan a szaga, mint a pumáé. Innen az elnevezés.

Épp egy távoli tanyát fényképeztem, amikor Ricsi felől egy hívatlan vendég érkezett. A "kedvenc" állatom volt, annak is egy ártalmatlan példánya. Egy sikló napozott ugyanis előttünk a homokban. Helyből hátraugrásban majdnem rekordot döntöttem, míg Ricsi először lencsevégre, majd botvégre vette a barátunkat.

Zoológiai megfigyelésünk egy-egy termetes emuval folytatódott. Félórányi pihenőidőt tartottunk egy magányos kis boltnál. Mármint a magányt arra értem, hogy más épület nemigen volt a környékén. Vásárlóereje viszont megszégyenítette volna a nagyobb, falubéli társait is. Ottjártunkkor ugyanis sorra érkeztek az autók, kerékpárosok. Ahogy kortyolgattuk a frissítőnket, élveztük az összeverődött társaságot. Olyan érzésünk volt, mintha a közismert Macskajaj filmben lennénk.

Mielőtt beértünk Ruzsára, az útszélen megebédeltünk. A település központi részén ismét csak a bélyegző hűlt helyét találtuk. Egy kocsmában lett volna, azonban az a járványhelyzet miatt zárva volt. Maradt tehát a jól bevált fényképes igazolás. Lassan fényképalbumot fogok mellékelni az igazolófüzetemhez.

Ruzsát magunk mögött hagytuk, s egy rövid ideig még a műúton haladtunk. Ideje volt esti szálláshelyet találni. A forgatókönyv hasonló volt az előző napihoz. Olyan helyet találni, amely megvéd és elrejt. A Kékről ezúttal is letértünk, miközben néztük a műholdon keresztül az alkalmas terepet. Könnyebben lehet a modern dolgokat felhasználva tájékozódni az előttünk álló ismeretlenben. Fél óra múlva már álltak is a sátrak.

Nem említettem, de ezúttal Ricsi régebbi sátrát használtam. Ő nemrég szerzett be egy vadonatújat, így enyém lehetett erre az útra a korábbi. Kisebb, könnyebb volt az enyémnél. Eredetileg függőággyal akartam jönni, de az időjárás fagykörüli hőmérsékletével nem épp a legideálisabb lett volna a függésre.

Ezt a koponyát rőzsegyűjtés közben találtam. Mint ahogy a következő képen lévő tárgyakat. Táborunk közelében volt a múltban egy másik tábor is, mely a hátrahagyott dolgok alapján egy migráns tábor lehetett. Nem tudtuk megállapítani, hogy mióta lehettek ott a táskák, ruhák, hálózsákok és egyéb személyes tárgyak. Lehet, hogy pár hete, de lehet hogy hónapok vagy évek óta.

Visszatértünk a saját táborunkhoz, s hozzákezdtünk a tűzrakáshoz, a vacsorakészítéshez. Távol voltunk a túraútvonaltól, s egyéb földúttól. A tűzrakás kezdetén jelen lévő vékony füstoszlop is hamar elillant, s helyét átvették a ropogó tűz lángjai. 

Vacsorára előkerült a jól megszokott ázsiai fűszeres levestészta. Mindketten imádjuk, igaz én csak ilyenkor eszem. De a tésztája, valamint a sótartalma kiválóan pótolja a túra során elvesztett kalóriát. Persze azért egy kis kolbásszal, fűszerrel, időnként gombával ki szoktuk egészíteni.

Vacsora után a tűz lángnál még egy kicsit beszélgettünk, iszogattunk. Telihold volt, azonban a telefonjainkkal nem tudtunk volna olyan szép felvételeket készíteni, ezért a képzeletetekre bízom. Ricsi viszont jó képet készített a körülöttünk lévő fákról.

Utolsó részként hadd következzen egy kis videó az esténkről. Sokszor szoktunk zenét is hallgatni az esti tűz mellett. Természetesen nem teljes hangerővel, csak annyira amennyire épp a helyzet hangulatához passzol. Jelen esetben következzék egy sokatok számára közismert filmbéli dalrészlet, mégpedig a Krokodil Dundee című filmből. Csak ültünk a tűz mellett Ricsivel, a vadonban, mint ahogyan a filmbéli hős is ...

2021. április 12. (hétfő) 15:16 (UTC+1) - Üllő

"Kőrösi emléke itt él közöttünk, míg e határok közt szív lesz, melly hazája nevénél feldobog. Míg él a magyar, nemzetiségéért lelkesülni tud: dicső emléke felejtve nem lesz." 

Eötvös József soraival nyitom a következő bejegyzésem, ugyanis nemrég volt Kőrösi Csoma Sándor születésének évfordulója. 1784. március 27-én született az erdélyi Csomakőrösön az általam mélyen tisztelt egyik legnagyobb magyar utazó. Az utóbbi években sokat olvasok róla, megpróbálok minél több információt összegyűjteni a világhírű nyelvészről, felfedezőről, orientalistáról és utazóról. Csodálom az életét, erejét, kitartását, de mindenekelőtt a szerénységét. Tervben van a szülőfalujának felkeresése, s ki tudja, egyszer ha Isten is megsegít, az indiai Dardzsilingban lévő sírjához is eljutok.

Húsvét előtti napokra terveztük Ricsivel az Alföldi Kéktúra folytatását Szatymazról. Gondolkoztam, hogy miként oldjuk meg a túrázást, hogy ne veszélyeztessük másokat, s magunkat a még mindig jelen lévő világjárvány kapcsán. Tekintettel arra, hogy elég messzire mentünk, s az éjszakát is a szabad ég alatt terveztük tölteni, úgy döntöttünk, hogy mindezt a Kelet-Magyarországi Művészeti és Sportegyesület tagjaként fogjuk megtenni. Az egyesület által biztosított igazolás birtokában közlekedhettünk a kijárási tilalom ideje alatt az ország teljes területén.

Ricsi nálunk aludt péntek este, így szombat kora reggel már tudtunk is indulni Szatymazra. Az odavezető utunkat ezúttal autóval tettük meg. Az autópályának, meg a gyér forgalomnak hála, hamar le is jutottunk. Első bélyegzés a vasúti váróteremnél volt. Ricsi ezúttal nem tudott pecsételni, ugyanis véletlenül az Országos Kéktúra igazolófüzetét hozta el.

A kocsit otthagytuk a falu központjában, a vegyesbolttal szemben, vettünk pár apróságot az útra, aztán nekivágtunk. Hamar kiértünk a településről, majd átmentünk az M5-ös autópálya felett. Zsombón volt a soron következő pecsételőhelyünk, bő 7 km távolságra. 

Mint láthatjátok, a talajviszonyok nem épp ideálisak voltak. Az Alföldi Kéktúra útvonalán hasonló homokos út a Nyírségben volt, de ennyire nem volt járhatatlan. Néhol ki kellett mennünk egészen az út széléig, különben nehezen haladtunk volna. Minden egyes lépésnél látszódott a cipőből kiáramló homokszem. 

Röviddel azután, hogy Zsombóra beértünk, egy lakóbuszt pillantottunk meg az egyik ház udvarán. Mint emlékeztek a blogom története során többször is fényképeztem hasonlókat, többek közt Costa Ricában és Dublinban. Nekem is jó lenne egy ilyen négykerekű, mellyel a közeli, s távoli helyeket be lehetne járni, s közben a szállás is meg lenne oldva. Merek nagyot álmodni, hátha ez is sikerül.

A nagyközségben tartottunk egy rövid pihenőt, pecsételtem egyet, majd megtöltöttük újra a kulacsainkat. Újabb hét kilométer következett, ezúttal Bordány. Zsombóról kifele menet, épp egy jópofa kocsma mellett haladtunk el, melyet muszáj volt megörökítenünk.

Időnként aszfaltozott úton, kerékpárúton haladt a Kék, mely rosszabb volt, mint a homok. Hosszabb távon nem valami jó a talpaknak. A túracipőm sem egy új darab, ráférne már a nyugdíjazás. Másikat azonban nem akarok venni, hanem vissza szeretnék térni újra a bakancsosok táborába. Találtam egy hazai manufaktúrát, mely kiváló bőr bakancsokat gyárt. Ez persze még a jövő zenéje, addig viszont a hátralévő Alföldi Kéktúra kilométereire elég lesz a mostani cipőm.

Bordányra beérve, egy kávészünetet tartottunk a helyi benzinkútnál. Hiányzik a túrának az a része, amikor beültünk egy vendéglátó helyiségbe, tartani egy kis pihenőt. Bízom benne, hogy hamarosan helyreáll minden. Bordányon túlra terveztünk eljutni az első napunkon. Délután négy felé járt az idő, s még szállást is kellett találjunk. 

Lassan hozzá kell szoknunk ahhoz, minden túrán van egy-egy bélyegző pont, amelyet zárva találunk. Ilyen volt a bordányi is, így hát maradt a fényképes igazolás. A falut elhagyva továbbra is homokos úton haladtunk, kertek, tanyavilág, gyümölcsösök közt. Utóbbiakon a rügyek pattanásig feszültek, várták már a tavaszt, a napsütést és a méheket.

Ezúttal is találtunk elhagyatott, szebb napokat megélt tanyát. Ilyenkor olyan rossz nézni, hogy ott megy tönkre egy hajdani ékszerdoboz. Ahogy járom az országot, s hasonló romokat látok, gyakran gondolom, hogy valami nagyon el lett rontva. Egy-egy ilyen tanya, a hozzátartozó földterülettel, a mai modern művelési eszközökkel, s módokkal mennyire meg tudná változtatni az ország sorsát. Az itt termelt dolgokat értékesíteni lehetne a közelben épített feldolgozóipari helyeken. Megannyi munkalehetőséget adna mint a termelői, mint a feldolgozói szinten. 

Hátra volt kb. két óránk a naplementéig, így hát nekiálltunk sátorozásra alkalmas helyszínt keresni. Lévén, hogy adott volt a járványhelyzet, s a szerb határ közelsége miatt sűrűbb rendőri járőrözésekre kellett számítani, olyan helyet akartunk találni, mely a kíváncsi szemek elől nagyjából elzárt.

Szerencsénkre könnyen ráakadtunk egy alkalmas akácosra, mely kellő távolságra volt a szomszédos tanyáktól. Felállítottuk a sátrakat, majd mire besötétedett, már ropogott is az elmaradhatatlan esti tábortűz ...

2021. április 05. (hétfő) 15:06 (UTC+1) - Üllő

Rég jelentkeztem. Idén még nem is írtam. Ez az egy éve tartó világjárvány teljesen átírta a blog életét is. Nem igazán tudunk sehova se menni itthon, valamint a nagyvilágban. Utóbbi lehetőség bizonytalan ideig szóba sem jöhet. Előbbi sem az igazi úgy, hogy nem lehet kivenni szállást. Maradt tehát az egynapos, rövid kiruccanás. Nézegettem, hogy merre is menjünk, merre nincsen tömeg. Választásunk a Gödöllői-dombság lett, azon belül is a Gödöllői Kék elnevezésű jelvényszerző túra. 

Egyik szabad márciusi hétvégi napunkat néztük ki erre a rövidke kéktúrára. Autóval terveztük a gödöllői kezdőpontig eljutni. A nemrégiben felújított vasútvonal mentén lévő Állami telepek mellől indul a jelvényszerző kéktúra. Maga a Gödöllői Kéktúra nem az Országos Kéktúra része. Hasonló Kéktúra van országszerte a három nagy Kék-en kívül. Ilyen a Balatoni, a Bükki, a Kohász, valamint a Gödöllői. Mivel utóbbi egy nap alatt végigjárható, úgy döntöttünk nekivágunk. Elővettük tehát a régóta nem használt hátizsákjainkat.

A kora reggeli ébredés azért nem esett jól, lévén hogy hétvége volt, de bő fél órás autóút után már ott is voltunk a kezdőpontnál. Pecsételni ezúttal nem kellett, hanem csak pár kérdésre kellett felkészülni a túra során. Azok megválaszolása után kaphatja meg az ember a jelvényt. 

Nem messze a kiindulóponttól volt az első úgynevezett ellenőrzőpont. A József Főherceg Arborétum közelében haladtunk el, ahova ezúttal nem tértünk be, hisz annak bejárása önmagában is jó pár órát igénybe vesz. Egy másik alkalommal majd megnézzük. A bejáratnál viszont kicsit szétnéztünk.

A túra mintegy húsz kilométeren keresztül vezet a Gödöllői-dombság lankáin, egészen Bagig. Az előttünk álló terepen csekély szintemelkedés, változatos talajviszony,  jellemzően homokos talaj várt ránk. Mi pedig folytattuk.

Eleinte kövesúton haladtunk, majd földúton folytattuk. Erdős részen vezetett az utunk. Kezdetben borzasztóan fújt a szél, de ahogy beértünk a fák közé, elviselhetőbb lett. Kisvártatva egy szélesebb részre értünk, ahol a gázvezeték is futott. Itt volt a második ellenőrző pont. 

Fiatal akácerdő mentén vezetett a Kék, s mi elértünk egy elhagyatott vadászházhoz. Itt tartottunk egy rövid kávészünetet. Magammal vittem a kis gázfőzőt, s a palackot, így pár perc múlva már kortyoltuk is a forró kávét. A rövid pihenő után jött a harmadik ellenőrzőpont, mely egy útszéli kőkereszt volt.

 A kereszt után találkoztunk túrázóval, akik ellenkező irányban járták a Kéket. Aszfaltozott úton folytatódott a túránk, egészen az Erzsébet-pihenőig. Egy fából épült vadászházhoz értünk, mely Erzsébet királyné egyik kedvenc pihenőhelye volt állítólag. Hát nem is tudom, Ízlések és pofonok, ahogy szokták mondani. Biztosan máshogy nézhetett annak idején ki.

Ez egyébként a túraútvonal negyedik ellenőrző pontja volt. Túl voltunk nagyjából az út felén, s a végtagjaink bizony már kezdték megérezni a hosszú kihagyást. Nemsokára ismét erdei úton folytattuk tovább. Kisvártatva elértük az erdő szélét és az ötödik ellenőrző pontot. Utunk szántások mellett vezetett, majd ismét erdő következett. Chili meglepetésére pár lépcsőfok erejéig felfele is mentünk.

Közel volt már a végcél, de azért volt még hátra pár kilométer. Erdős, mezős részek váltotték egymást, időnként egy-egy túrázóval. Nem volt annyira népszerű túraútvonal, mint pl. a Budai-hegységbeli társai, de azért itt is felbukkant néha valaki. 

Már csak egy rövid, viszonylag sűrű erdős rész volt hátra, mielőtt Bag községbe értünk volna. Ahogy közeledtünk a lakott terület felé, sajnálatos módon úgy növekedett az eldobott szemét mennyisége. Egy széles földúton értünk be a település nem épp szebbik részére. Itt már a tempónkat jócskán visszavettük, ugyanis mindketten éreztük már a túra során megtett kilométereket.

Szerencsére már csak tényleg pár száz méter volt hátra. Átkeltünk az M3-as autópálya felett, majd pár utcával odébb már meg is érkeztünk utunk végére, a vasúti megállóhelyre. Ez a megálló volt az utolsó ellenőrző pont is egyben. Innen vonattal jutottunk vissza a kocsinkhoz, majd azzal haza Üllőre.

Otthon mindketten követtük Hamu példáját, s fáradtan elnyúltunk a kanapén. Ez volt tehát a Gödöllői Kéktúra. Nem volt benne semmi extra, nem voltak kiemelkedő és érdekes látnivalók, de jó volt kicsit ismét úton lenni, kicsit KÉK-ülni, kicsit elfáradni. Hamarosan folytatjuk ...