2022. április 03. (vasárnap) 19:19 (UTC+1) - Üllő

Sokkal enyhébb volt az éjszakai hőmérsékletünk. Fagyni fagyott, de nem annyira, mint legutóbb. A víz sem volt annyira kásás, mint előtte. A négy-, illetve a kétlábúak ezúttal sem zavarták meg álmainkat. Utolsó napi távunk következett tehát, terveink szerint Rémig. Gondolkodtunk Sükösdön is, de elvetettük hamar az ötletet. Sosem a teljesítményről szólt nálunk a Kéktúra. Vannak persze olyanok is, akik naponta akár 50-60 kilométert is megtesznek, de azok nem mi voltunk. 

Gyorsan elértük az első pecsételő-, pihenő-, s egyben reggelizőhelyünket. A Hajósi pincesorra érkeztünk, ami az Alföldi Kéktúra útvonalától egy pár száz méterre odébb volt. Annak idején a török hódoltságot követő időszakban, a kalocsai érsek hívószavára érkeztek a Duna menti németek, akik kiváló szőlőtermesztők, bortermelők voltak. A löszfalba vájt pincefalu Magyarország népi építészetének egyik remekműve.

Szépen karbantartott pincéket vehettünk szemügyre Ricsivel. Egy-egy volt közöttük csak kissé elhanyagolt állapotban, a többségük azonban szép volt. Volt amelyik kissé kitűnt a sorból, egyedi stílusával, festésével, vagy ötletes dekorációjával.

A reggelink a Judit panzió kicsiny éttermében volt. A falon lévő fényképemlék alapján kiderült, annak idején a '90-es években Habsburg Ottó is így tett. Több vendég is reggelizett, köztük túrázók is. Egyik házaspárral az elmúlt napokban találkoztunk is. Jobban mondva a házaspár férfi tagjával, aki túrázott, a felesége pedig autóval hozta, vitte a kezdő-, illetve a végpontra. Így is lehet túrázni.

A finom reggeli után indultunk is tovább, első településünk, Érsekhalma felé. Az út a Duna-völgyi-főcsatorna mellett haladt, majd jó egy óra múlva kereszteztük az 54-es főutat, s az irányt az előbb említett falu felé vettük. Hétfő volt, a többségnek munkaszüneti nap, s ez látszódott is a községen is. Megkerestük a helyi dohányboltot, vettünk némi itókát, ásványvizet, s a közeli tér füves részén tartottunk egy órás pihenőt.

Menet közben végleg eldöntöttük, hogy csak Rémig fogunk menni. Az addig hátralévő távolságot elnézve, több pihenőidőt terveztük tartani. Érsekhalma után ismét szembesültünk a homokkal. Úgy látszódott, hogy nem engedett miket olyan könnyen. A Nagy-Bogyiszló nevű erdőn vágtunk keresztül. Továbbra is akác, s vörösfenyő. Ezen a szakaszon ismét nehézkes volt a lépkedés, de küzdöttünk. A Szentgyörgy Erdőgazdaság épületei mellett kialakított pihenőhelyen mi is megpihentünk, s tartottunk egy ebédszünetet.

Felszerelésem ismertetése most a ruházattal folytatódik. Téli pehelykabát, polár pulóver, hosszú ujjú ing, hosszú ujjú aláöltözet, négy túra póló, négy alsónadrág, négy zokni, lecipzározható túranadrág, "arab" kendő, fejfedő, túracipő. Most kicsit jobban fel voltam szerelkezve, nyáron kevesebbel indulnék neki. Nehezemre esik, de tényleg be kell vezetnem azt, hogy egy rajtam, egy tartalék. Értem ezalatt az alsót, zoknit, pólót. A többi felesleges súly. Mint ahogyan a Camino alatt volt, mostam mindig. Vissza kell térnem ehhez.

A felszereléshez hozzátartozik továbbá egy elsősegélycsomag (tartalmát szintén felül kell vizsgálnom), kulacs a hozzátartozó szívócsővel, bicska, tároló zsákok, felfújható derékalj, higiéniai felszerelés, túratörülköző, hálózsák, sátor, s végül az úgynevezett "kacatos" tárolózseb (tartalma szintén felülvizsgálandó).

Közben ismét úton voltunk, tovább az erdőkkel szegélyezett homokon. Lassan megérkeztünk Rém határához, de  annyira telement a cipőnk homokkal, hogy kénytelenek voltunk ismét megállni, s a lábbeliket üríteni. Közben, túramotorok, négykerekű motoros járművek (qaudok) jöttek, mentek, nem kis port felverve. Nem győztük arcunk elé tenni a kendőinket. Innen már csak pár száz méter volt hátra, s elértük Rém falu határát. Meg is rémültünk mindketten.

Ezúttal nem terveztünk a civilizációtól távol sátort verni. Volt ugyanis a falu elején egy liget, egy park, ahol kiváló terep várt minket. Előtte azonban betértünk a közelben lévő kocsmába, egy-két sörrel megünnepelni négy napos túránkat.

Volt részünk egy kis hőmérséklet ingadozásban, a "kedvencükké" vált homokban, de összességében elmondhatom, jó kis túra volt, jó volt újra úton lenni. A 868 km-es hosszból most már tényleg nincs sok hátra ...

2022. április 02. (szombat) 17:10 (UTC+1) - Üllő

Hát sokkal hidegebb volt az éjszaka, mint a legutóbbi. Legalább két fokkal. Ahogy Ricsi mondta, még az indulás előtt: a reggeli merevedés ezúttal a hidegtől lesz! És tényleg így volt. Viszont jól vizsgázott a lábaimhoz betett ponyva. Nem azt mondom, hogy melegem volt, de fázni nem fáztam.

Ezúttal is nyugodt volt az éjszakánk. Habár ami a négylábúakat illeti, azért ők a környékünkön voltak, ahogy az éjjel a zajokat hallottam. Ricsi valamivel hamarabb ébredt fel. Magam is viszonylag gyorsan kikászálódtam a sátorból, s jöhetett a reggeli kávé. Anélkül nehezen indul a nap, még a túrán is.

Hamarosan tovább poroszkáltunk a Kéleshalmi homokbuckák között vezető Alföldi Kéktúra nyomvonalán. Egy-egy helyen valóban olyan volt a látvány, mint egy sivatagnál. Ahogy pedig a sivatagoknál lenni szokott, volt egy-egy oázis is. Egyik, másik eléggé elhagyott, leromlott állapotban.

A reggeli ezúttal is elmaradt, a legelső pihenőhelyig. Ez pedig a közeli Kéleshalom nevű kis zsáktelepülés volt. Vasárnap volt igaz, ilyenkor kevesebb az utcákon az ember, de itt tényleg nem igazán volt senki rajtunk kívül. Találtunk egy reggelizésre alkalmas helyszínt, ám előtte könnyítettünk a szerelésen.

Füstölt parenyica sajt, gyulai kolbász, kacsazsír, kenyér, lilahagyma, erőspaprika volt a reggeli menü. Utóbbi eléggé megviselt állapotban volt, ugyanis a fagy nem tett neki jót. Reggeli után jött egy kis generál. Túl voltunk a második napon, lassan jelentkezett pár gyalogló tünet rajtunk. Egy-egy vízhólyag, egy kis fáradtság. A talpamon lévő vízhólyagra tette egy vízhólyagtapaszt. A közeli buszmegálló épülete pedig alkalmas volt egy kis "cica" mosdásra. Ricsi a vízcsapot vette igénybe, magam a nedves törlőkendőt.

A csapon feltöltöttük a vízkészletünket is, majd folytatódott a túra. Továbbra is homok, akác- és fenyőerdők, néha gyümölcsösök. Két óra múlva egy újabb pecsételőhelyet értünk el. Épp egy túrázó csoport pihent ott, amikor odaértünk. Ellenkező irányból érkeztek, s ahogy néztük, kis távokat tesznek meg. Picit megpihentünk, majd mielőtt folytattuk volna, úgy döntöttünk, hogy Császártöltésig mezítláb megyünk tovább.

Eleinte jól esett a talpterápia, bár fura volt hozzászokni. Ahol sütötte a nap a homokot, ott jó volt lépdelni, ám ahogy árnyék volt, ott kissé hűvös volt. Jómagam lassan is lépdeltem, Ricsi azonban megtáltosodott tőle. Következett tehát egy kis magányos zarándoklat a homokbuckák között.

Császártöltés előtt pont egy gyümölcsös mellett haladtam, amikor visszavettem a cipőimet. Ricsi kitartott a település határáig. Késő délutánra járt az idő, ideje volt egy kis pihenésre is. Meg aztán szerettünk volna a vízen kívül is inni valamit.

Szóval tartottunk egy kis szünetet a település központjában nyitva lévő dohányboltnál. Úgy döntöttünk, hogy aznap már nem megyünk tovább, csak a település túlsó határán túlig. A térkép szerint egy keskeny halastó mellett vezetett az út. Találtunk is egy alkalmas helyszínt, igaz ezúttal nem volt messze az út, de a mellettünk lévő kis patak és az út melletti mocsaras rész egy kis szigetet képzett. Ahogy épp állítottuk a sátrakat, két őz pont mellettünk száguldott el. Később, amikor a vacsorához készülődtünk, a kicsiny patak túlpartján épp egy termetes vaddisznó szemezett velünk, mielőtt tovább állt volna.

Az előttünk álló éjszaka ezúttal nem ígérkezett annyira hidegnek. Már a vacsora alatt sokkal jobb volt az idő, s később sem volt az embernek olyan érzése, hogy mindjárt megfagy. A leheletünk sem látszódott. Végre kezdett jó idő lenni. Ha nálam lett volna  a függőágyam, lehet, hogy már kötöttem is volna ki.

Utolsó előtti napunk ért véget, s egy kicsivel megint közelebb kerültünk a végcélhoz. Sajnos a homok nem partner abban, hogy naponta annyit tegyünk meg, mint a más talajviszonyoknál. Nagyon lassít ugyanis, hogy minden lépés süllyed, majd nehezen emelkedik el a homokból. Nem beszélve a mindenhova bejutó homokszemekről. No de volt még egy napunk, s úgy voltunk vele, hogy meglátjuk meddig jutunk. Első terv Rém volt. 

2022. március 30. (szerda) 20:20 (UTC+1) - Üllő

Nyugodt volt az éjszakánk, nem zavart minket senki. Párszor megébredtem. Volt amikor arra, hogy fázik a lábfejem, máskor pedig arra, hogy pózt kell váltsak. Utóbbi kissé körülményes a hálózsákban. Főleg úgy, hogy bent vannak a külső akkumulátorok, s a telefonom. A felfújható derékalj ezúttal is tökéletesen szigetelt. Arra számítottam, hogy a sátor belső falán páralecsapódás lesz, ám szerencsére elmaradt. Gondolom, hogy ezt a külső hőmérsékletnek volt köszönhető. Hát túl voltunk az első éjszakánkon. Nem igazán akaródzott kimászni, s készülődni.

Nem is öltöztünk át a reggeli készülődés során. Mármint az aláöltözetet magunkon hagytuk. Ezúttal korábban keltünk, s indultunk, mint szoktunk. Úgyis később melegedett csak az idő, felesleges volt helyben fagyoskodni. Egy gyors kávé, s már indultunk is vissza a Kék jelzésre.

Első útba eső település Kunfehértó volt. Addig azonban terveztünk egy rövid pihenőt, hisz le kellett venni az aláöltözetet, s nem ártott egy reggeli sem. Találtunk az út mellett egy farakást, jó nagy, vastag rönkökből, s azon kényelmesen megreggeliztünk. 

A terepviszonyok továbbra sem változtak. Mindenütt csak a homok, mely a legapróbb résbe is beférkőzött. A hátizsák súlyát már érezték a vállaim, s a talpaim is jelezték, hogy ezúttal nem fogom megúszni vízhólyagok nélkül. Mindketten úgy ítéltük meg, hogy jobb lett volna erre a terepre egy magas szárú bakancs.

Essen egy kis szó a felszerelésemről. Kezdjük mondjuk a technikai résszel, azon belül is az elektronikaival. Adott volt egy mobiltelefon, annak töltőkábele, öt darab külső akkumulátor, összesen majdnem 70.000 mAh értékben. Vittem még a napelemes töltőmet, amit ki is raktam az egyik kisebb akksi töltésére. Nálam volt még a fejlámpa is, a töltő vezetékével. 

Kunfehértóra beérve, tartottunk egy újabb pihenőt, melynek során meglátogattuk a helyi kisboltot is, feltankolni pár dologgal. Többek között vízzel, hisz nem igazán volt más lehetőségünk a nap hátralévő részében. Ez a baj az Alfölddel, hogy kevés a forrás. Jobb lenne, ha csak egy liter lenne nálunk, nem kellene cipelni a többit.

Kunfehértót követően a Kunfehértói üdülőtelep következett, mely a nevét viselő tó mellett került felépítésre. Hétvégi házak, üdülők, többségük szépen karbantartva. Rövidesen a következő pecsételőhelyet értük el, a Pici-paci-tanyát. Fura volt elsőre, hisz fakerítéssel, kapuval lekerített magánterületen keresztül vezetett a Kék. Nem voltunk ehhez hozzászokva. A bélyegző az egyik épület falán volt.

Alighogy megérkeztünk, s leraktuk a táskáinkat, máris vendégeink lettek. Vagy mi az övék?! Mindenesetre nem voltak félénkek. Csak úgy gyűltek körénk két-, illetve négy lábon. Mi meg élveztük a vendégszeretetüket.

Volta mellettünk egy karám is, benne szebbnél szebb lovakkal. Magam tartok tőlük, így inkább maradtam a táskámnak dőlve a kényelmes gyepen, s pihentettem fáradt lábaimat. Ricsi pedig ismerkedett a lovakkal.

Közben begördült egy terepjáró, kiszállt belőle egy férfi. Biccentett egyet, mi viszonoztuk, majd hozzákezdett kipakolni az autóból. Utána megetette a lovakat, majd eltűnt az egyik épületben. Kisvártatva egy tálcával tért vissza, rajta két kávéval, tejszínnel, cukorral, keksszel. Kiderült, hogy ő volt a tanya tulajdonosa. Német volt, így az angol lett volna a közös nyelv. Lett volna, ugyanis nem volt bőbeszédű. Letette a tálcát, pár szót váltottunk, s ment dolgára. 

Elfogyasztván a kávét, visszavittük a tálcát, s összeszedtük magunkat. Becsukva magunk után a kaput ezt a feliratot láttuk. Még egyszer köszönjük a kedves gesztust az ismeretlen jótevőnknek. Volt kb. egy óránk arra, hogy megfelelő helyszínt találjunk a következő éjszakai táborhelyünknek. Ilyenkor segítségül szoktuk használni a műholdas alkalmazást, megnézni, hogy mi merre. Hol vannak fás, erdős részek. 

Kisvártatva meg is találtuk az aznapi szálláshelyünket. Ezúttal a Kéleshalmi homokbuckák térségében. Viszonylag ritka fenyő erdőben voltunk, ám a fák nem voltak magasak. A talaj természetesen továbbra is homok volt. Amint felvertük a sátrakat, s nekikészültünk a vacsorához, Ricsivel azt vettük észre, hogy a hőmérséklet iszonyú tempóban esett. Olyan érzése volt az embernek, mintha egyik pillanatról a másikra csökkent volna. Ezúttal nem is húztuk el a vacsorát sokáig. Magam gyorsan melegítettem egy tasakos levest, utána pedig kipróbáltam a marokkói kuszkuszt, instant verzióban. Utóbbi nem igazán lett a kedvencem.

Folytatva a felszerelés ismertetését, következzen az élelmiszer. Nagyjából kialakult nálam, hogy mit hozok egy 3-4 napos túrára. A gázfőző, palack, az egymásba forgatható főzőedények, melybe a gázpalack belefér. Evőeszköz, gyufa. Fűszerek, intant ételek (levesporok, kínai tészta, olasz tészta, sajtos tészta), kolbász, hagyma, "tekerős" sajt (Emma nevezte el így a feltekert sajtot), koktél paradicsom, kenyér, protein szelet, rágcsa (olajos magvak), csoki, pezsgőtabletta, májas konzerv (nem fémdobozos), erőspaprika. Nagyjából ez az alap. Menet közben pedig az útba eső boltokban még ki szoktuk egészíteni. 

Kiegészíteném még a felsorolást a legfontosabb, nélkülözhetetlen elemmel, a pálinkával, melyet ezúttal Ricsi hozott. Ezúttal igazán nélkülözhetetlen is volt, ugyanis az előttünk álló éjszakára még hidegebbet mondtak. A lábaimhoz betettem egy ponyvát, hogy ne legyenek szabadon, majd ismét bebújtam a hálózsákba, rajtam majdnem minden ruhadarabommal ...

2022. március 26. (szombat) 21:10 (UTC+1) - Üllő

Eltelt egy év a legutóbbi kékezés óta. Éppen itt volt hát az ideje a folytatásnak. Ricsivel egyeztettem, s kinéztük a március 15 környékét. Idén kedvezett is az ünnepnap, hisz keddre esett, s a hétfőt később kellett ledolgozni. Úgy döntöttünk, hogy már péntek kora reggel elindulunk. Csütörtök este jöhetett tehát a várva várt bepakolás.

Nem szeretem a nagyobb hálózsákot cipelni, sem a sátrat, ám ezúttal kénytelen voltam. Korai lett volna még függőágyazni. Legalábbis a meglévő felszerelésemmel. Létezik ugyanis olyan függőágy alá húzható, úgynevezett underquilt, amivel megvédhető alulról a test a mínuszokban. Tervben van, hogy egyszer majd magam is beszerzek egyet. De addig is marad a sátor, s a hálózsák. A felszerelést rég részleteztem, ezúttal az elkövetkező bejegyzésekben újra ecsetelem kicsit.

Szóval a korai vonattal indultunk Ferihegyre, ott átszálltunk a Szeged felé tartó intercity vonatra. Nemsokkal délelőtt tíz óra körül már lent is voltunk. Elhagytuk a vasútállomást, s mielőtt tovaindultunk volna a buszpályaudvar felé, tartottunk egy reggeliző szünetet. Az egyik kávézóba ültünk be, egy-egy laktató szendvics erejéig. Szegedről bő háromnegyed óra alatt értünk a tavalyi végponthoz, az 55-ös út mellett lévő Petróczi-iskolához. Az ott lévő csárdánál legurítottunk egy kávét, feltöltöttük a kulacsainkat, bepecsételtünk a füzetbe, majd nekivágtunk. 

Mint láthatjátok, új lábbelik vannak. Ideje volt már lecserélni a régi túracipőmet. Eljárt felette az idő. Gondolkodtam bakancsban is, de egyelőre nem találtam alkalmasat. Cipőben viszont sikerült egy kényelmes példányt találni. Bíztam benne, hogy az út során az is marad. Egyből sikerült is a beavatás, ugyanis az alföldi homokszemek már kezdtek is belemenni.

Dél körül volt, amikor nekivágtunk, s az idő is egész elviselhető volt. A nappalokra jó időt, meleget jósoltak, azonban az éjszakákra mínuszokat. Az első napi távunkat úgy terveztük, hogy addig megyünk, amíg sötétedés előtti másfél óra körüli időben egy olyan alkalmas sátorozó helyet nem találunk, ahol háboríthatatlanul éjszakázhatunk.

A terep a jól ismert homokos út volt, oldalt akác, s fenyő erdővel szegélyezve. Kora délután is elmúlt, amikor magunk mögött hagytuk a János-teleki erdőt. Az igazolófüzetemben még itt nem jelzett pecsételőhelyet, azonban volt, így bélyegeztünk is. Kisvártatva kereszteztük a vasutat, majd az 53-as főutat, melynek mentén egy pár métert kellett megtennünk. Lassan-lassan elérkezett az idő, hogy letérjünk a kékről, s keressünk egy táborhelyet magunknak.

A Bíbic nevű erdőben hagytuk magunk mögött a túraútvonalat, s egy bozótoson keresztül vágva, kb- 2-300 méterre a jelzésektől tábort bontottunk. Bent voltunk a sűrűjében, körülöttünk fenyőfák, alul vastag tűlevél paplan. Ahogy lepakoltunk, s felállítottuk a sátrakat, a hőmérséklet viharos gyorsasággal csökkent. Amint a sátor felállítódott, egy pár centis szakadást fedeztem fel az oldalán. Előkerült pár ragtapasz, s kisvártatva már meg is volt foltozva. 

Mikor a vacsoránkat melegítettük a gázégőn, már látni lehetett a leheletünket is. Rövidre terveztük tehát a kint létet. A vacsora után gyorsan felvettük az aláöltözetet, jómagam két zoknit is, két pulóver, kabát, s már bújtam is bele a hálózsákomba. A magunkkal hozott akkumulátorokat pedig szokás szerint a lábainkhoz tettük, a hálózsákba, megakadályozva azt, hogy a hidegben lemerüljenek. Következett egy gyors telefonálás Chilinek, majd mielőtt repülő üzemmódba kapcsoltam a telefonom, ránéztem az időjárás jelenésre. Épp -4 Celsius foknál jártunk, s még csak kilenc óra volt ...

2022. március 01. (kedd) 22:32 UTC+1 - Üllő

Történt, hogy a tavaly szeptemberben tartott kerti partin, a barátainktól kaptunk nászajándékul egy belföldi, két éjszakára szóló üdülést. Akkor úgy döntöttünk, hogy valamikor télen fogunk élni a felkínált lehetőséggel. Jól gondoltuk, ugyanis nagyon kezdett elegünk lenni a télből, vágytunk egy kis kiruccanásra. Február elején neki is vágtunk. Irány az ország keleti része, Borsod-Abaúj-Zemplén megye, azon belül is Nagyhuta. Utoljára 2017-ben jártam arra Ricsivel, az Országos Kék bejárása során.

A szállásunk a Nagyhuta községhez tartozó Kőkapu Vadászkastély és Hotel volt, a Zempléni hegységben. Otthonról autópályán jutottunk el Hidasnémetiig, Miskolctól az új, nemrég átadott M30-as pályán. Hidasnémetitől Gönc, Telkibánya és Bózsva következett, majd Kishuta, s végül Nagyhuta. Délután kettőre értünk oda, pont akkorra, amikortól lehetett elfoglalni a szállást.

A szobánk a képen látható főépületben volt, az első emeleten. A tulajdonos szenvedélye a vadászat, mely látszott is az épület belső berendezésén. Igaza volt Ecetnek, amikor átadta ősszel az ajándékot. Garantált nyugalom várt ránk, ugyanis nemhogy internet, de mobiltelefon térerő sem volt. Csak vezetékes telefonon tudtuk vész esetén tartani a külvilággal a kapcsolatot.

Szobánk berendezése, elrendezése elsőre elnyerte a tetszésünket. Következett egy gyors kipakolás, a welcome drink, némi harapnivaló, s már robogtunk is a hotel wellness részlege felé. A vacsora előtt szerettünk volna egyet lazulni a habok közt.

A vacsora svédasztal jellegű volt, s mi nagyon éhesek voltunk. Egyébként hétköznap lévén, amúgy nem voltunk sokan. A még jelen lévő pandémia miatt a maszkot viselni kellett a hotel területén, kivéve a wellness és az étterem területét. Vacsora után hamar ki is dőltünk. Másnap végre nem kellett hajnalban kelni.

A reggeli után kicsit szétnéztünk a környéken. Nagyon távolra nem készültünk, de egy pár kilométeres séta belefért. A hotel közelében helyezték el a magyar történelmi személyeket megörökítő fából faragott szobrokat. Többek között a honfoglaló vezéreket, valamint az uralkodóinkat.

A foglalásunk tartalmazta elvileg a közelben lévő tavon a csónakázási lehetőséget is, de ezt most kihagytuk. Helyette lehetett volna korcsolyázni, ám azt otthon hagytuk. Maradt tehát a két láb, s a séta, körbe a tó körül. Ott kezdtük tehát a sétánkat.

A továbbiakban kicsit érintettük a közelünkben kialakításra került Páfrány Tanösvényt. Áthaladtunk a Pálházi Állami Erdei Vasút vonalán, kicsit bepillantást nyerhettünk a környék erdőgazdálkodási tevékenységébe. Néhol még havas, fagyos volt a talaj. Bő két órás séta után a hotel játékterme felé vettük az irányt, ugyanis kibéreltük a bowling pályát.

Mondhatni otthonos volt a bowling pálya, köszönhetően a falra felfestett kaméleonnak. A kezdeti bemelegítő gurítások után elég jól belejöttünk Chilivel. Miénk volt az egész pálya. Bár érződött, hogy főszezonon kívül voltunk, ugyanis személyzet nem volt a játékteremben lévő bárban. Sajnálatunkra.

Miután kiegyeztünk egy döntetlenben, újra a wellness felé vettük az irányt. Előző este sajnos kiderült, hogy masszázs nem lesz, mert lebetegedett a masszőr. Mondtam volna, hogy beugrom, de hát nem szakíthattam volna meg a pihenésem.

A fürdő részleg amúgy mondhatni tökéletes volt. Három pezsgőfürdő, masszázsmedence állt a rendelkezésünkre, továbbá gőzkamra és szauna. Ami a legfontosabb, hogy nem voltunk sokan. Délután kezdtünk, így az elején csak mi fürödtünk, a többiek még nem értek vissza a szállásra. Vacsoraidőig kényeztettük is magunkat.

A következő vacsora ezúttal menüből volt. Kezdtünk egy-egy levessel, majd következett a főétel, végül a desszert. Mindezekhez pedig a környék méltán híres gönci barack és szilva pálinkája. 

Vacsora után még egy kicsit visszamentünk a játékterembe, ahol a biliárd és darts volt a választott játék. Ezúttal rajtunk kívül több vendég is volt, de szerencsére nem zsúfoltan. A játék örömét fokozta Chili kedvenc zenekarának, az Imagine Dragons zenéje, ami véletlenül előbukkant a zenei válogatásból.

Másnap reggeli után, délelőtt tízig kellett elhagynunk a szállásunk. Szívünk szerint maradtunk volna még, annyira jól éreztük ott magunkat. Igaz, eleinte fura volt az internet, s a térerő hiánya, ám a kezdeti fura érzés után azon vettem észre magam, hogy nem is hiányzik. Kellenek még ilyen alkalmak. Kikapcsolni egy kicsit a külvilágot. Még egyszer köszönjük Anitának, Bettynek, Ecónak, Jancsinak és Axinak, hogy mindezt nekünk lehetővé tették. A lehető legjobb dologgal leptetek meg minket. Ölelés Nektek!

2022. január 31. (hétfő) 22:21 (UTC+1) - Üllő

Utolsó téli futóversenyem három évvel ezelőtt volt. Akkor futottam a 4. Zúzmara félmaratont. Épp itt volt tehát az ideje a folytatásnak. Mint legutóbbi bejegyzésemben említettem, újrakezdtem a futást. Természetesen kevés kilométerrel, kocogva, a lényeg, hogy vissza rázódjak a korábbi szintemre. Az idei év első megmérettetésére hétköznaponként, munka után, sötétben kevesebbet futva, hétvégente nagyobb távolságokkal készültem. Január 16-án, vasárnap volt a nagy nap, s ezúttal az időjárás is méltó volt a futóverseny nevéhez, mint ahogyan a reggeli órákban megörökített buszmegálló üvegfala szemléltette.

Viszonylag korán érkeztem a verseny helyszínére, amely ezúttal is Budapesten, a Nemzetközi Vásár, valamint az ügetőpálya területén volt. Egyedül érkeztem, Chili később tervezett csatlakozni. Átvettem a rajtcsomagot, majd az öltöző felé vettem az irányt. Lassan-lassan kezdett megtelni futókkal az óriási sátor-csarnok. Kezdtek az öt kilométeres futók, addig én felkészültem egy kisebb bemelegítéssel. Ismerőssel ezúttal nem találkoztam. Ez a verseny is több hullámban indult, jómagam a harmadikban. 

A verseny idén is több körös volt, egész pontosan három. Kezdtük egy nyolc kilométeressel, vegyes talajviszonyokkal, amiben volt aszfalt, térkő, homok, deszka is. Ezután következett öt kilométer térd gyilkoló aszfalt, majd végezetül ismét az első terep, újabb nyolc kilométerrel. Minden egyes kör után érintettük a rajt/cél helyszínét. 

Tetszenek ezek a kisebb futóversenyek, hisz kevesebben vesznek rajta részt, kevesebb is a szurkoló és kicsit olyan családi, baráti hangulatúak. A futóverseny útvonalán ezúttal is volt egy-két pont, ahol zene is szólt, sőt! Volt ahol konferanszié, azaz porondmester gondoskodott a remek hangulatról. Az időjárás mondhatni tökéletes volt, ezúttal nem maradt sár és latyak az előttünk futók után. Minden adott volt tehát egy remek futáshoz.

Két és fél órára lőttem be magam erre a versenyre a felkészülések alatt. Volt már sokkal jobb félmaraton eredményem is korábban, de nem akartam magam egyből sokkolni. Idén minden évszakban szeretnék egyet futóverseny keretén belül lefutni, majd akkor ráérek egyre jobb eredményeket produkálni. Határaimat nem akarom feszegetni, szerencsére sosem tettem. Nekem mindig a célba érés volt a lényeg, ám nem minden áron. Lehetőleg mosolyogva, mint ahogyan Abai Róbert fotós a helyszínen megörökítette. A többi képet egyébként a futóesemény  fotósai készítették, melyeket ezúttal is a rajtszámom alapján lehetett utólag megkeresni.

A befutás ezúttal is csodálatos volt, hisz Chili várt a célban. Előtte a második kör során, egy éltető csók erejéig ütköztünk. Kellett is az a dopping. Leszámítva az első pár kilométert, amíg a lábszáraim be nem melegedtek rendesen, maga az egész táv egész jól ment. Elég volt a frissítő pont is. Jól gazdálkodtam az erőmmel. Sikerült is a megálmodott idő is, ugyanis a nettó időm 2 óra 25 perc lett. 

Szóval megvolt a célba érés, jöhetett a befutócsomag, melyben köszönhetően az egyik támogatónak, ezúttal szeletelt szalámi is volt. Természetesen, mint ahogy a Chili által készített fényképen is látszik, ennek rettentő módon örültem. Az ez utáni lépteknek viszont nem, ugyanis rövidesen jelentkezett az izomláz. 

Íme tehát a legújabb érem, amely ezúttal különösen tetszik. Nemsokára pedig jön a soron következő, a 37. Telekom Vivicittá félmaraton. Előtte azonban Chilivel újra vesszük a kis hátizsákunkat, s felfedezzük a csodaszép országunk eddig előlünk elrejtett szépségeit ...

2021. december 04. (szombat) 18:12 (UTC+1) - Üllő

Az évfolyamtalálkozóról hazatérve, tartottam egy kávészünetnyi időt, s már robogtunk is tovább nyugati irányban, Bükfürdő felé. Az esküvőnk után sokat gondolkodtunk, hogy merre, hova is mennénk nászútra. Természetesen mindketten vágytunk egy izgalmas külföldi kiruccanásra, de éreztük, hogy ennek most még nincs itt az ideje. Úgy döntöttünk, hogy itthon nézünk kicsit szét. Egy olyan helyen, ahol még egyikőnk sem volt. A választásunk Bükfürdőre esett, mégpedig a Tafi Apartmanra.

Az apartman tulajdonosa pedig Kriszti volt, akivel a Camino óta nem találkoztam. Régebbi olvasóim közül páran emlékezhettek Krisztire. Hospital de Órbigo településén volt önkéntes az egyik zarándokszálláson. Közös ismerősünk volt többek közt Szöcskeapu. Tudtam, hogy azóta Kriszti Csepregen él, s van egy apartman is Bükfürdőn, amit ki szokott adni. Szerencsére éppen akkorra pont szabad volt a szállás.

Köszönhetően az autópályáknak, viszonylag hamar elértünk a helyszínre. Mint láthatjátok, jött velünk Célia is. Úgy volt, hogy ismét beadjuk egy kisállat panzióba, de inkább amellett döntöttünk, hogy mégse. Így csak Hamu és Zsuzsika, a két cica maradt otthon. Bükfürdő központi részén volt a panzió, mintegy öt perc sétára a fürdőtől.

A hivatalos adatok szerint Bükfürdő, vagy más néven a Büki Gyógyfürdő Magyarország második legnagyobb gyógyfürdője. Gyógyvize kalcium-, magnézium-, hidrogén-karbonátban gazdag. A hazai vendégeken kívül nagyszámban látogatják Ausztriából, Csehországból és Németországból. Érkezésünk másnapján magunk is meglátogattuk.

Ottlétünk alatt, naponta késő délelőttől, késő délutánig állandósult a fürdő látogatásunk. Az időjárás néha-néha nem épp a legmelegebb arcát mutatta, de összességében nem volt okunk panaszra. Igaz, hogy a kültéri medencék legtöbbjét - köszönhetően a szezon végének - már lezárták, de azért lazultunk kint is. Szó szerint lazultunk, ugyanis ezúttal nem terveztünk nagyon mendegélni, a környéket felfedezni.

Az esti vacsoránkat mindennap más és más helyszínen, különböző étteremben költöttük el. Természetesen voltak kedvenc ételek, finomabbnál finomabb falatok, ahova szívesen visszatértünk volna a következő este, de kíváncsiak voltunk a többire is. Egy biztos. Az ízvilággal, sőt a mennyiséggel sehol sem volt gond. Igaz, amúgy sem vagyunk finnyásak, válogatósak.

Utolsó napunkra hagytuk Krisztiék meglátogatását, a közeli Csepregen. Tényleg nem volt messze Bükfürdőtől. A panzióhoz járt kerékpár is, így két keréken vágtunk neki a közel háromnegyed órás távolságnak. Bükfürdőt elhagyva következett a nagyobb Bük, végig a kerékpárúton, majd Csepregtől pár kilométerre a műúton folytatódott utunk.

Érkezésünkkor épp egy helyi horgász szövetség tartott közgyűlést a vendéglátóink által üzemeltetett kemping területén. Kriszti és férje Ottó körbevezettek minket. Hatalmas füves terület vette körbe a horgásztavat. Ottjártunkkor épp egy holland házaspár parkolt egy nem mai kiadású lakóbusszal. Krisztiék elmondása szerint Európa területét járták be, amolyan hippiként. 

A tókerülésre elkísértek minket Krisztiék cicái is. Végig a nyomunkban voltak, el nem távolodva. Közben beszélgettünk, beszámolva egymásnak, hogy az elmúlt hét évben, amióta nem találkoztunk, kivel mi történt. Kriszti és Ottó a területből egy varázslatos kempinget alakítottak ki, ahol nem csak horgászok, kempingezők szoktak megfordulni, hanem olykor kéktúrázók is, köszönhetően a közeli túraútvonalnak. Időnként kisebb koncerteket, rendezvényeket is szoktak tartani, s kemping területén lévő sütőkemence is be szokott fűtve lenni.

Visszaindulásunk előtt még összeálltunk egy csoportképre a kemping ikonikus pontja, az óriási téglakémény előtt. Ottó elmondta, hogy a kémény egy régi téglagyár megmaradt része, melyhez ragaszkodnak. Megköszönvén a szíves vendéglátást Krisztinek és Ottónak, visszaindultunk Bükfürdőre. Kellettek a lámpák, mivel addigra már beesteledett. Másnap, hazaindulás előtt reggeliztünk egyet a fürdő melletti étteremben, s szívünk szerint csobbantunk volna egy utolsót a medencében.

Utolértem tehát magam, kedves olvasóm, mármint ami az elmaradt blog bejegyzéseket illeti. Azóta nemigazán voltunk olyan helyen, ami ezen a felületen említésre méltó lenne. Elkezdődött az újabb világjárvány hullám, a szabadságaim is elfogytak, így hosszabb utazásokra, kirándulásokra a közeli egy-két hónapban nem fog sor kerülni.

Mint a fenti képen láthatjátok, a bérelt házunknál is mindig akad tennivaló. Bent lassan-lassan a helyére kerülnek a dolgok, a helységek immár a mi ízléseinknek megfelelőek. Folyamatban van a kert előkészítése a jövő évi termelésre, valamint az udvar rendberakása is. Emellett az elmúlt hetekben újra előkerültek a futócipőim is. Két éve annak, hogy az utolsó futóversenyemen részt vettem. Elkezdtem tehát ismét a felkészülést, az alapozást. Ma volt az első közösségi futásom a közeli Ócsán, egy mikulás futás keretében.

Szóval kedves olvasóim, valamikor a jövőben újra jelentkezem. Néha futva, máskor gyalogolva, vagy éppen miniszobrokat vadászva, esetleg egy közeli helyszínre ellátogatva. Mert közeli, s távoli álmaim továbbra is vannak ...

2021. november 25. (csütörtök) 23:01 (UTC+1) - Üllő

Kicsit elhanyagoltam mostanában a blogot. Teljesen más életet élek, mint amikor nekikezdtem a blog írásának. Természetesen nem fogom abbahagyni, csak hozzá kell szoknotok, hogy többnyire ritkábbak lesznek a bejegyzések. Amúgy érdekes, mert ahogy nézem a statisztikát, naponta elég sokan olvassák a régebbi bejegyzéseimet is. Ennek nagyon örülök. No de következzék a legújabb, mely ezúttal inkább egy időutazás lesz.

Eredetileg tavalyra lett tervezve, de sajnos akkor a pandémia második hulláma elvitte. Idén szerencsére sikerült. Pár tettre kész volt évfolyamtársam gondolt egy nagyot, s megszervezte a rendőrszakközépiskolai évfolyamtalálkozónkat. Tavaly lett volna a kerek huszadik. A mi évfolyamunkon húsz osztály végzett, mi voltunk a 206-os számú. Páran közülünk is felcsaptunk szervezőknek, s megpróbáltuk összerántani a csapatot. 

1998 és 2000 között jártunk Miskolcra, az ottani Rendőr Szakközépiskolába. Első évben hallgatóként, második évben próbaidős őrmesterként. A kibocsátó ünnepség óta nem jártam az iskola területén, bár előtte egyszer elhaladtam, útban a Kéktúra egyik helyszíne felé. Pár volt osztálytársammal (szakasztérsammal) tartottuk, s tartjuk is a kapcsolatot azóta is, de sokukat azóta sem láttam.

Szóval kitűztük a dátumot, s előtte gyűjtöttük a résztvevőket. Ebben óriási szerepe volt Luiginak, aki nem kevés volt osztálytárssal vette fel a kapcsolatot. Úgy nézett ki, hogy leszünk legalább tízen az osztályból. Jómagam megbeszéltem Francival és a párjával, Viktorral, hogy velük érkezem majd. Csatlakozott hozzánk Luigi is, s a hangulat meg is lett alapozva. Vidáman, jókedvűen közelítettünk Miskolc felé.

A kora délutáni órákra volt megbeszélve a találkozó kezdete. Menet közben sajnos több volt osztálytárs is jelezte, hogy mégsem tud jönni, ez kicsit kedvünket szegte. Hamarosan már a hajdani iskolánk falai közt voltunk ismét. Körbenéztünk, egy-két épület, részlet a régi volt, emlékeztünk rájuk, azonban óriási volt a változás. Eltelt húsz év, s ez meglátszódott nem csak rajtunk, hanem az iskolán is.

Lassan - lassan szállingózni kezdtek a volt osztálytársak, évfolyamtársak, tanárok. Volt akit egyből megismertem, s természetesen olyan is akadt, akit nem. Jó volt őket viszontlátni újra. Megtudni, hogy kivel, mi történt azóta. Az alakulótéren az iskola mostani igazgatója tartott egy rövid köszöntőt, majd ismertette az iskola azóta eltelt történetét.Ezt követően kisebb csoportokba soroltak minket, s körbevezettek az iskola területén.

Teljesen más képet festett az intézmény, mint amikor mi odajártunk. Hiába, azóta modernizálódtak a dolgok. Most rendelkezésre állt minden modern eszköz arra, hogy színvonalas rendőri képzés legyen. Csak sajnos megtudtuk, hogy lassan nem lesz rá jelentkező, de ez már egy másik történet.

A színvonalas bemutatót követően az ebédlőben folytatódott a találkozó, ahol egy több fogásos vacsora várt minket. Az asztalnál pedig tovább meséltünk egymásnak az eddig eltelt időszakról. Többen közülünk már nem voltunk egyenruhások, akik viszont maradtak, sajnos nem sok biztatót tudtak mondani. 

Volt osztályfőnökünknek megköszöntük, hogy annak idején a segítségével elindulhattunk a rendőri pályán. Miközben beszélgettünk, a televízió képernyőjén az iskolában eltöltött két évünkről vetítettek videó válogatást. Jó volt újra látni, jó volt róla beszélgetni. Mint kiderült, mi vagyunk az első olyan évfolyam, amely évfolyamtalálkozót szervezett. Ezt megköszönvén az iskola vezetősége egy emlékplakettet is elhelyezett.

Az est hátralévő részében egy bulival folytatódott a találkozó, mely egészen hajnalig kitartott. Kissé fáradtan is ébredtünk a reggeli órákban, a hajdani kollégiumi szobákban. Reggel még egy gyors csoportképre összeálltunk páran, majd elbúcsúzva egymástól, s az iskolától, Franciékkal visszaindultunk mi is. 

Hazafele megegyeztünk, hogy a közeli jövőben újra találkoznunk kellene, igaz, szűkebb körben. Luigi megígérte, hogy leszervezi az osztálytalálkozót egy Jászberény melletti helyszínen. Jó lenne, mert most is jó volt találkozni a többiekkel, kicsit nosztalgiázni, időutazáson részt venni ... 

2021. szeptember 24. (péntek) 19:18 (UTC+1) - Üllő

"Nem keresem már a szavakat. Attól szép a világ, hogy tudom, hogy benne vagy. Az egyik benned cseng és bennem zeng egy másik hang, és hagyjuk, ahogy Isten ír belőlünk is egy dalt."   Kowalsky meg a Vega - Tágas vizeken

A népszerű magyarországi zenekar fenti sorait választottuk Chilivel életünk nagy utazásához, melyet nemrég kezdtünk meg. Bevallom ezt a blog bejegyzést izgulva írom, mégiscsak életem legnagyobb eseményéről számolok be. A bejegyzés még egy szempontból kivételes, ugyanis a képek nagy része Gricz Luca, azaz a griczlucza fotográfia keze munkáját dicséri, aki ezeket a pillanatokat megörökítette.

Az esküvőnk előtti hónapokban - köszönhetően a járvány okozta kiszámíthatatlanságnak - többször módosítottunk. Rendkívül megnehezítette a dolgunkat, de nem adtuk fel. Az eredeti terveket nem tudtuk ugyan kivitelezni, azonban sikerült összehoznunk egy olyan végső változatot, amit mindketten szerettünk volna.

Az esküvői ceremónia Szigetszentmártonban volt, a helyi anyakönyvi hivatalban. A tervek változtatása során ezt nem érintettük. Nehéz is lett volna belátható időn belül máshol időpontot találni. Az eseményre a szűk család, s egy-egy jó barát volt hivatalos. Ahogy közeledett a nagy nap, mi egyre jobban izgatottá váltunk. Szerettük volna, hogy minden úgy alakuljon, ahogy utoljára elterveztük.

Délelőtt tíz órakor kezdődött a ceremónia, melyre a fent idézett zeneszám soraira érkeztünk az anyakönyvezető felé. Előttünk a három kisangyal lépkedett, egyikük Emma, aki a gyűrűket vitte. Kellett egy pár pillanat, mire a meghatódottságtól én is meg tudtam indulni Chilivel.

A meghatódottság folytatódott a szüleink körében is, ahogy Edit, az anyakönyvezető szavait hallgattuk. Elhangzott az eskü, melyet a tanúinkkal együtt aláírásunkkal láttunk el, majd jöhetett az ünneplés, a koccintás és a jókívánságok fogadása.

Mielőtt a következő állomásunkhoz indultunk volna, a násznép összeállt egy csoportképre. Editnek megköszöntük az emlékezetes közreműködést. Külön meglepetés volt számomra, hogy a "Camino Anyám" is, Anikó is megjelent Robival. Ők is friss házasok voltak, ugyanis idén volt az esküvőjük. Jó volt viszontlátni Őket is.

A nap további program pontja következett, mégpedig a hajókázás. Szerencsére ezt a program elemet sikerült átmenteni a korábbi tervekből. Volt kollégám sétahajóját béreltük ki, hogy az esküvőnket kicsit a mi stílusúvá tegye.

A közeli Ráckevén várt minket a hajó, s kétszemélyes személyzete. Több turnusban volt betervezve a hajókáztatás. Az elsőben indultunk mi Emmával, s Luca a kamerájával. Mi voltunk Lucának az első ilyen témájú esküvői párja, így különösen megörült, amikor felkértük erre.

Választásunk tökéletes volt, hiszen Luca profi módon tette a dolgát. Jöttek az ötletek, kattogott a gép, s közben szeltük a habokat. Vendéglátóink is kitettek magukért, a kis apró kiegészítőkkel, enni, innivalókkal. 

Mint említettem, az esküvőnk egyik fő tematikája a hajózás lett. Egy-egy apró kiegészítő, a színvilág, a hajó és a helyszín mind-mind része volt. Emma is nagyon élvezte a dolgot. A helyszín az egyik korábbi munkahelyem volt, melynek az utolsó évében vezetőként is jelen voltam. Számomra tehát különösen kedves részen hajóztunk.

A fotózás időnként a vízparti műtárgyakon folytatódott, ahol Chili végképp magával ragadott. Miután partot értünk, további turnusok következtek, s a násznép is behajózott. Elköszöntünk Lucától, s mi máris izgatottan vártuk, hogy milyenek lesznek a képek.

Késő délutánra járt, mire végeztünk a hajókázással. Elbúcsúztunk Petrától és Ricsitől, azaz a Selfie Boat legénységének, akiknek megköszöntük a kiválóan megszervezett hajózást. Egy örök élményben volt részünk.

A nap hátra lévő része a közeli Tókert csárdában folytatódott, ahol egy jó hangulatú vacsora várt minket. Az esküvői tortánkat is személyessé kívántuk tenni, így Emma marcipán figurája is csatlakozott hozzánk. Sajnos a vacsora volt az utolsó napi program, így annak végén lassan-lassan szállingózni kezdtek a vendégek, mivel mindenki távolról érkezett. Tekintettel arra, hogy az esküvőre nem tudtunk mindenkit meghívni, akiket szerettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy kiegészítjük azt később még egy kisebb kerti partival. 

A színhely Domoszló volt, mégpedig a Bakos vendégház fedett terasza. Korábbi házam szomszédsága. Két héttel az esküvőt követően került sor a partira, melynek előkészületeiben Hanna is kivette a részét.

Természetesen eme alkalomra is készültünk, többek között egyforma ruhával. Szépek voltunk, mint egy ...

Kora délután kezdődött a buli, érkeztek a barátok. A menü ezúttal mindenféle finomság volt, ami a grillrácson sült. A sütés egy kicsit elhúzódott, de a késő estig tartó jó hangulatot mindez nem befolyásolta. Még egyszer köszönjük a barátoknak a meglepetéseket, valamint, hogy eljöttek és osztoztak örömünkben.

Köszönünk még egyszer a szüleinknek, testvéremnek és a családjának, Petrának, Ricsinek, Récselnek és Dávidnak mindent. Továbbá Hannának azt az egyedi meglepetést, hogy a mi jeles napunkat a közeljövőben a Marson is tudni fogják.

Végül hadd váltsak vissza egyes szám első személybe, hisz már csak egyvalakinek következik a köszönet. Ez a személy nem más mint az én drága feleségem, Adri, azaz Chili. Tényleg nem keresem már a szavakat, csak hallgassuk az Isten által rólunk írott dalt ...

2021. augusztus 26. (csütörtök) 22:07 (UTC+1) - Üllő

Ugye ott fejeztem be az előző bejegyzésem, hogy irány Erdély. Ideje volt, hogy a család többi tagja is megismerje Chilit és Emmát. Megvoltak az előkészületek, melyek pont jókor jöttek, ugyanis legutóbbi blog bejegyzésem óta történt pár dolog. Elég zsúfolt és eseménydús heteken, hónapokon vagyunk túl. Úgy alakult, hogy költöznünk kellett ismét, ám ezúttal egy olyan kertes családi házba, amelyet nagyon megkedveltünk. Maradt Üllő, csak egy másik utca. Természetesen sok tennivalónk van még, mire olyanná varázsoljuk, amilyennek szeretnénk. Reméljük ezúttal sokáig lakhatunk itt, s lehet kiindulópontja leendő kirándulásainknak, utazásainknak.

Szóval miután megvolt a költözés, s a velejáró procedúra, úgy döntöttünk, hogy ideje egy kicsit lazítani. Rég voltam már én is Erdélyben. Legutoljára még a járvány előtt, 2019-ben. Amióta Chilivel összeköltöztem, nem is voltam. Ideje volt hát hazalátogatni. 

Utunkra velünk tartott keresztlányom, Hanna is. Köszönhetően a nem túl forgalmas autópályáknak,hamar el is értünk a határhoz. Ezúttal nem a megszokott útvonalon mentünk, hanem az új határátkelőn. Nemrég került ugyanis átadásra, mely nagy segítség. Végig odáig autópályán. Onnan, odaát még csak egy rövidke szakasz van kész, de reméljük hamarosan folytatják.

Kora délután meg is érkeztünk első állomásunkra, Kalotaszentkirályra. Unokatesómék, Istvánék már vártak minket egy grillpartival, mely köszönhetően a jó társaságnak, késő estéig elhúzódott. Kissé fáradtan értünk a Bácsmegére, Kalotaszentkirály egyik részére, ahol nagynénémék már vártak. 

Egy kicsit még beszélgettünk, iszogattunk, majd nyugovóra tértünk. Másnap szerencsére nem kellett korán kelnünk. Másik unokatesóm, István (szintén) aznapra gulyással készült. Lánya, Rita Emmával azonnal elválaszthatatlanok lettek. A finom gulyás mellé még finomabb diólikőr járt, majd egy kis fagyi, a helyi népszerű fagyizóból. Amíg rotyogott a bogrács, Istvánnal elővettük kedvenc focicsapatunk mezeit.

Közben megtekintettük nagynéném, Erzsinéni épp folyamatban lévő munkáját, a híres kalotaszegi varrottast.

Késő délután egy újabb invitálásnak tettünk eleget, ugyanis unokatesóm, Erzsike és férje Gyuri látott minket vendégül, a szomszédos Mogyorókerekén. Gyuri fürdődézsákat és szaunákat készít, s örömmel hallottuk, hogy ki is próbálhatjuk a dézsát. Természetesen kicsit várnunk kellett amíg a gyerekek kipancsolták magukat.

Eszünkbe jutott, hogy Gergő unokatesónk mennyire "rajong" az újpesti csapatért, ezért küldtünk neki ismét egy közös fotót, ezúttal azonban cseréltünk. A hatás nem maradt el, jött is a válasz.

Közben Gyuri sütötte a finomabbnál finomabb húsokat, bontotta a hideg söröket. Rövidesen mindenki kijött a dézsából, s körbeülte a terülj-terülj asztalt. Előkerültek a régi történetek, új viccek, s akadt egy-egy fejtörős feladvány is.

Ismét késő este értünk vissza Erzsi néniékhez. Másnap korábban keltünk, ugyanis várt ránk Kolozsvár. Épp egy kiadós esőre értünk a belvárosba. Picit meghúztuk magunkat a sétatér egyik pagodája védelmében, majd felkerestük nagyapám volt lakását. Meglepődve tapasztaltuk, hogy az egykori lakás helyén egy vendéglátó hely üzemel.

Nagyapám egyébként mintegy ötven méterre lakott Mátyás király szülőházától. Gyerekként sokszor álltam meg a házfalon lévő emléktáblát nézegetve, olvasgatva. Szépen fel lett újítva ez az óvárosi rész. 

Nem messze található a város egyik ikonikus épülete, a főtéri római katolikus Szent Mihály templom. Ottjártunkkor éppen felújítás alatt volt. A templom melletti téren egy másik közismert kolozsvári jelkép helyezkedik el, a Fadrusz János szobrász által alkotott Mátyás király lovasszobra.

A szobor előtti téren mindig találok számomra újdonságot. Ezúttal sem volt másképp, ugyanis a belváros miniatürizált mása volt elhelyezve a tér szélén.

Lassan a gyomrunk is el kezdett korogni, így hát gyorsan kerestünk egy helyet, ahol csillapíthattuk éhségünket. Választottunk a főtértől nem messze lévő Bulgakov lett. Emmának különösen tetszett a cica jelkép.

A kiadós ebéd után elindultunk Kolozs felé, ahol tesóm keresztanyja, Eta várt minket. Aznap már késő volt, mire megérkeztünk, így másnap látogattunk el a falu sós vizű fürdőjéhez. Korábban a blogban már írtam a fürdőről, melyet gyerekkorom óta rendszeresen látogattam.

Szerencsére kevesen voltak, így nem kellett nyomorognunk sem a medencékben, sem a vendéglátó helyeken. Késő délutánig élveztük a sós víz jótékony hatását. Jó volt újra ott lenni.

Este még ellátogattam nagyapám volt házához, az úgynevezett Baka-lakhoz. Nemrég váltunk meg tőle, mivel nagyon nehéz volt a rendszeres karbantartása úgy, hogy csak évente párszor jöhettünk. Reméljük jó kezekben került.

Másnap újabb strandolás következett, de ezúttal a fürdő melletti privát resort. Az elmúlt években épült, s eddig magam sem voltam ott. Épp ideje volt, hogy meglátogassuk. Előzetes regisztráció kellett volna, de a recepciós rugalmasan állt a dolgokhoz.

Kívül hideg vizes medencékkel, belül pedig meleg, sós vízzel, jakuzzival kényeztettük magunkat. Az épület belsejében egy fedett terasz került kialakításra, ahol meg is ebédeltünk.

A következő napra ismét a só lett a főszereplő, ugyanis a közeli Tordán lévő sóbányát kerestük fel. Tordán korábban már jártam, ám a sóbányában még nem. Elköszöntünk Etáéktól, majd felkerekedtünk és egy órás autóút után már lépkedtünk is a lépcsőfokokon a mélybe. 

Egy hosszabb lépcsőn jutottunk le a vízszintes folyosóig, azaz a Ferenc József szállítási galériáig, ahol már jó hűvös volt. Itt a kitermelés 1932-ben leállt. A háborúban óvóhelyként használta a lakosság.

A folyosó végén elértünk a Rudolf bányáig, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elénk. Jómagam azonban csak óvatosan közelítettem az erkély széléig, s kicsit félve tekintettem le. Hiába, a tériszonyom még megvan.

Úgy döntöttünk, hogy lifttel megyünk le a Rudolf bánya földszintjére. Igaz, kicsit várni kellett, mire sorra kerültünk, de a látvány megérte. Nem győztünk betelni az elénk táruló csodával. Már-már megfeledkeztem a tériszonyommal is.

Leérve a mintegy tizenhárom emeltnyi mélységbe, lélegzetelállító volt visszanézni oda, ahonnan indultunk. A földszinten rengeteg építmény volt, amit ki lehetett próbálni. Ki is próbáltuk az óriáskereket, segítségével további panorámában gyönyörködve.

Csodálatos volt a sóbánya, az ember által alkotott falak, valamint az emberi tevékenységet követően a természet alkotása. Mindezt megkoronázta a kialakított díszítés, berendezés. Csak ámultunk és bámultunk.

A sóbányában a játszóterek, közösségi terek azért is lettek kialakítva, mert rendkívül jó hatása van a szervezetnek a sós légtérben végzett mozgásnak. Kicsit még körülnéztünk, majd elindultunk a következő szintre. Újabb tizenhárom emelet következett, ezúttal azonban gyalog, fából ácsolt lépcsőkön.

Lent voltunk tehát a Terézia bányában, a tordai bánya legrégebbi tárnájában. 1690-1880 között folyt itt a sóbányászat, harangalakú bányászati technikával. Úgy, mint annak idején Kolozson. Miután elhagyták a bányászatot, a beszivárgó víz egy nyolc méteres tavat alakított ki. Sókoncentrátuma 260 gramm/liter. Innen is jó volt feltekinteni.

Fölfele megosztva mentünk. A Rudolf bányáig lifttel, majd onnan gyalog. Fújtattunk is rendesen, mire felértünk a tetejére. A folyosón még lencsevégre kaptam a sófalat, pár fali képet, majd hátunk mögött hagyva a hűvös mélységet, kiléptünk a rekkenőségbe.

Visszafele indultunk Kalotaszentkirályra, s az utat Gyaluig autópályán tettük meg. Elvileg ennek az autópálya folytatása lesz majd a határnál lévő rövid szakasz.

Szentkirályon Erzsi néni már várt minket, s Emmát is Rita. Eltöltöttünk még egy vidám estét, melynek során kipróbáltuk a lábbal hajtott négykerekű gokartot. Vidámságban, jókedvben tényleg nem volt hiány. Chili is meg én is kipipáltunk egy újabb bakancslistás tételt.

Sajnos hamar eltelt az idő, s búcsúzni kellett vendéglátóinktól. Rövid volt ez a szűk hét arra, hogy mindenkivel találkozzunk, így hát a legközelebbi látogatáskor folytatjuk. Még egyszer köszönünk mindenkinek mindent. 

Hazaérve tartottunk mi is egy grillezést, rápihenve egyet az előttünk álló dolgos hétköznapokra. Figyelmünk újra ráterelődött arra, amit már hónapok óta terveztünk, szerveztünk, bár a járványhelyzet eléggé átírta nekünk a forgatókönyvet. Már csak egy-két nap van hátra és megkezdődik közös életünk legnagyobb kalandja, utazása, melyhez stílusosan be is szereztük a beszállókártyát ...