Tegnapi naphoz egy kis mese, mely elmaradt. Santo Domingo de la Calzada városa híres a baromfipárról, melyet a templomban őriznek. De hogy honnan is ered e legenda. Lássuk.

Egyszer volt, hol nem volt, az óperenciás tengeren is túl, élt a 14. század körül egy német zarándok, akinek a szülei alapították az első megállót Santo Domingóban. A fiatalember megtetszett a gazda lányának, ám a srácnak nem jött be a menyecske. Erre válaszul a csaj lopással vádolta. A srác kötélen végezte. Mire vissza tértek a szülők, a település szélén találták élve a srácot, mivel Santo Domingo válla tartotta. Erre beszámoltak az épp csirkét vacsorázó bírónak, aki azt mondta, hogy a srác annyira halott, mint a sült csirkék a tányéron. Erre az állatok nagy rikácsolással életre keltek.

Ennyit a meséről, azonban a szállás udvarán őrzött kakasok valóban rikácsolással ébresztettek. Amúgy is füldugó nélkül aludtam, melyet a szobámban lévő horkolók próbára is tettek. Nem volt egy nyugodt alvás.

Mára 23,5 km várt, a cél Belorado. Ez már Kasztília - Leon körzet. Az eddigi Logronoig Navarra, és Logronotól idáig La Rioja autonóm körzet. Ma fogok belépni Spanyolország éléskamrájába. Kifelé a városból bepillantást nyerhettem a spanyol pásztorkodásba.

Közben ilyen útitárs is volt.

Ha már az útitársaknál tartunk. A mai ismerkedés: Danuta Németországból, és Conan Írországból.

Conan meghívott minket egy-egy kávéra az első megállónál, Granónnál. Utána végig beszélgettük az utat. Írként szimpátiából hordja a baszk zászlót. Erdélyre is hasonlóképpen gondol. Danutának megemlítettem, hogy nekünk is van egy olimpikon Danutánk. Közben meg-megálltunk egy két, helyen. A locsolásról egyből kiderült, hogy mindhármunk egyik kedvenc filmje az Út a vadonba (Into the wild). A szitu, amikor a locsoló alatt borotválkozik a srác. Conorral be is mentünk. Somewhere over the rainbow.

Közben átmentünk a határvonalon, ezennel hivatalosan is Kasztíliában voltunk.

Villamayor del Rioba beérve tartottunk egy kis pihenőt, volt időm fényképezni is.

Kifele menet furcsa érzésem volt, hirtelen hiányérzetem támadt. Nem volt nálam a botom, a kútnál hagytam, spuri vissza. Danutától és Conortól elköszöntem. Bakancsban, fájó lábbal lenyomni egy sprintet nem túl jó érzés. De a bot végül meglett, immár másodjára Pamplona után. Eléggé egyedi, sokat úgy sem tudták volna rejtegetni. A lopás amúgy sem jellemző a Caminón. Bár az ördög sosem alszik.

Következett az utolsó napi szakaszom Beloradoig, mintegy 5,5 kilométer. Természetesen ismételten learatott gabonamezők mellett, tűző napon.

Szállásnak ismét egy medencével rendelkezőt néztem ki magamnak. Rögtön a település elején volt. Itt találkoztam újra Laurával és Pacoval. Továbbá itt szállt meg Jun, Vincenzo, Kevin is. Megannyi régi ismerős.

Napi rituálé elvégzése után csobbantam a medencében, majd neki álltam a blognak. Sajnos akadozott a wifi, ezért csak félig lettem kész. Közben Laura és Paco szólt, hogy a város főterén fiesta kezdődött, nem-e nézném meg. Megragadtam az alkalmat, nem bántam meg.

Előtte megnéztük a holnapi útvonalat. Hírességek tenyér, és talp lenyomatai mutatták az irányt, akik végigjárták a Caminót. Emilio Estevez, Martin Sheen, Vicent del Bosque.

Magáról a fiestáról annyit, hogy hasonló a mi ünnepeinkhez, mármint ami a vursli részét illeti. A többiben teljesen eltér. Telis tele volt a város főtere. Emberek különböző ruhákba csoportokat alkottak. Beültünk egy pofa sörre egy bárba, ahol „Misi” is csatlakozott. Közben ment a zene, özönlött a nép. Fiatalok, középkorúak, idősek, mindenki kint volt. 

Éhesek is lettünk, úgy döntöttük e problémát orvosoljuk. Az egyik étteremben tettük ezt, én egy paellát ettem első fogásnak, másodiknak krokettet salátával és hasáb burgonyával. A felszolgáló hölgy pedig Elena volt, Máramarosból. Kicsi a világ. 

„Hazafele” kicsit beszélgettünk, Lauráéktól meghívást kaptam Valenciába. Paco ígért egy „igazi” paellát. Úgy döntöttem, következő utamon élek a meghívással. A fieszta tűzijátékát már nem néztük meg, lusták voltunk kimászni. Amúgy is láttam már elég tűzijátékot az elmúlt 15 év során.