A tegnapi napról kimaradt egy fontos pillanat. Megismerkedtem Zitával. Ugyanabban a szállóban volt, ahol én. Ráadásul közös volt a „cégünk” is. Ő még bírja, a központi épületben dolgozik, a központi szervnél.

Reggel, azaz hajnalban keltem, 04.30-kor. Még kimondani is kemény. A mai adag 39,7 km-re volt tervezve. Ez még keményebb. A könyvem szerint 26,3 és 13,4 km lett volna két napra elosztva. Jobbnak láttam összevonni, már csak azért is, mert nem sok látni való ígérkezett. Rögtön egy 17,3 km-es szakasszal kezdődött, semmi településsel. Zita is velem tartott, nem tudott aludni. Éjjel ismét fülhallgató nélkül aludtam, meg lett az eredménye. Valaki rekordot állított fel szerintem, horkolás során kiadott zajszintet döntve. Mások a szokásos módon csörtetve indultak ismét. Én előző este összepakoltam, csak a hálózsákot, és az alvó cuccot kellett eltennem.

Nekivágtunk tehát a távnak. Kb. úgy számoltuk, hogy 9-re isszuk a kávét, esszük a croasont. A fejlámpám kitűnően világított, pedig rég volt töltve. Két óra után tartottunk egy rövid szusszanást. Közben feltűntek a követőink. Majd előbukkant Calzadilla de la Cueza templom tornya, majd a völgyben megláttuk a falut is. Pár perc múlva már kortyoltunk, és falatoztunk. És valóban 9 óra volt. Pontosak voltunk mint a Doxa.

Zita nem tervezte addig a napi útját, mint én. Terradillos de los Templariost csak érintettük, egy rövid kortyolás a kútnál, kulacs töltés. Itt futottam össze a szlovén házaspárral, régóta találkozunk, naponta többször. Át lépve a 26,3 kilométert, tovább folytattuk, majd Moratinosban ebédeltem, sonka, sajt, bagette, hagyma, sör. Vincenzoék is beértek. Sántított rendesen, pedig egy napja még rohangált, közben kiabálva: „¡Ale-ale-ale-ale!”

Ebéd után újult erővel folytatva, egy érdekes épület mellett haladtunk el. Valami magtár féle lehetett.

Sokan hagyják az út mellett kitaposott bakancsukat. Általában egy-egy kilométerkőnél, vagy nagyobb kőnél, keresztnél. Ennek a pár cipőnek a gazdája fura módját választotta a végső elhelyezésnek. A cipő a mennybe szállt.

Beérve San Nicolas del Real Caminoba, elbúcsúztam Zitától, Ő maradt, én tovább álltam. Már csak 8,1 km-re voltam a céltól.

Újabb provincia határt léptem át, Leónét. Már nem sok van hátra. 379,4 kilométer.

Célom, Sahagún előtt található Ermita de la Virgen del Puente. Egy kis téglakápolna, mely román és arab stílusú, előtte egy kőhíddal. Majd elhagyva katonák fogadnak belépve a Camino kapuján.

Beérve Sahagúnba, elővettem a könyvemet. Ilyenkor mindig átböngészem az előzőleg kiszemelt szállást. Közben Fido is zarándokolt.

Megérkeztem a szállásra, azonban senki nem volt a portán, szieszta volt. Volt egy órám. Üres ágy rengeteg. Egyiket kiválasztottam, majd irány a bolt. Mire vissza értem, vége is volt a sziesztának, be tudtam jelentkezni. A szállás kitűnő volt. Wifi volt ugyan, de nem tudtam csatlakozni. Volt viszont asztali gép, azon írtam meg a két napi blog adagot.

A nap végére lassan szokássá válik, hogy valakinek szól az utolsó fénykép. Ez alkalommal Bellának, hisz tudjuk, hogy egy kiváló fénykép elkészítéséhez, első lépésként egy fatörzset kell keresnünk.