Ébredés Olveiroa-ban. Fee ébresztett. Jut eszembe. Fee esténként mindig ad egy jó éjt puszit. Reggelre pedig egy kérdés, hogy hogy aludtam, milyen volt az éjszakám. Reggeli az étteremben. Csak kávét vettem, a kekszemmel egészítettem ki. Ma volt az utolsó napunk, 31,9 km választott el a világ végétől.
Elhagyva Olveiroa-t emelkedni kezdett az utam, ösvényen, távolban duzzasztott patak.
Következett Hospital, közben Feevel lépdeltem. Jó időnk volt, nyoma sem volt a tegnapi ködnek. Nem álltunk meg a kis faluban. Közben többen megpihentek, mint ahogy tette Theresa is.
Menet közben ismét nem unatkoztam. Meglett egy-két percen belül a napi adag szerencsém. Szükségem is volt rá. Sok volt még előttem, szállás is kellett estére, meg idő a borotválkozásra.
Elérvén az Ermita de Nuestra Senora de las Nieves kápolnához, az ott lévő pihenőhelyen elfogyasztottam a reggelimet. Közben feltűnt egy tehéncsorda, majd egy németjuhász, aki szintén csemegézett a szendvicsemből.
A reggeli után újult erővel indultam tovább. Elérve a Cruceiro da Armada-hoz pazar kilátás nyílt elém. Az óceánt pillantottam meg, a várva várt óperenciást. Micsoda élmény lehetett a középkorban is a zarándokoknak. Egy biztos, hihetetlen egy élmény volt. Később már tisztábban lehetett kivenni az óceánt.
Ahogy közeledtem, egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy nagyszerű dolog az óceán közelében élni.
Közben beértünk a többiekkel Cée-be, ahol megebédeltünk. Tapas, sör, tejeskávé.
Ebéd után legszívesebben sziesztáztunk volna, de még várt ránk egy jó 10 km.
Utunk már az óceánpart közelében vezetett, de még mindig nem értünk be a végcélhoz. Fáradtak voltunk már mindannyian.
Végre elértük Finisterre-t. Elfoglaltuk a szállást, én pedig a fürdőszoba felé vettem az irányt. Várt rám a borotválkozás. Spóroltam a súllyal, otthon hagytam a villanyborotvámat, hát megszenvedtem a levágással. De Andre segített, odaadta a borotva készletét. Utolsó szakállas pillanatom.
Miután túl voltam a borotválkozáson, feltűnően fehér arccal, megindultam a világítótorony felé. 3,5 km-re volt, naplementéig oda akartam érni. Fee alig ismert meg, ő maradt, holnap tervezte, hogy felmegy. Szóval szandálban, a Szilcsutól kapott pólóban, valamint a mai túrapólóval és a levágott szakállal felszerelkezve nekivágtam.
Felérve csatlakoztam a többiekhez, akik először alig ismertek rám. Következett a rituális szertartás. Naplemente nézés, ruha, szakáll elégetés. Miután késő volt már, az úszás holnapra maradt. A világító toronynál veszélyes az úszás.
Igen, a szakáll helye bizony hófehér. Holnap kennem kell rá krémet rendesen. A naplemente egyszerűen csodálatos volt. Igyekeztem fotózni, de lehetetlen vissza adni.
Elindultam tehát égetni. A kijelölt hely a világítótorony alatt van. Ismét gyakoroltam a tériszonyom legyőzését.
Megszabadulván a zarándok ruhámtól, valamint a szakállamtól, részben megújulva mehettem vissza. Részben, mert mint már említettem, a fürdés hátra volt.
Visszatérve a városba, Evaval megvacsoráztunk. Holnap korán indul haza. A többiek még maradnak.
A nap utolsó képe ezúttal nem csak egy embernek szól. Köszönet az egész augusztusi Via Unitariana tábor résztvevőinek. Ha megbocsájtotok, most nem tudok bővebbet írni annál, amit Tőletek tanultam. Valóban "Egy az Isten."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.