2014. november 30. (vasárnap) 13:49, Las Palmas

Hát nem volt egyszerű az éjszakám. Nagyszerű döntést hoztam, amikor úgy döntöttem, hogy nem alszom kint a szabadban. Egész éjjel esett az eső, ráadásul hideg volt, és végig erős szél fújt. A szobában is épp hogy megvolt a 15 ˚C. Reggeli után útnak indultam ismét gyalog, bár nem tudtam meddig. Az eső elállt, de nagyon erősen fújt a szél. Úgy döntöttem a csúcs nem lesz megmászva.

Végig szerpentinszerűen vezetett az út át az egyik hegyről a másikra. Persze meredeken fölfele. Visszasírtam a Pireneusokat, az fele ennyire volt megerőltető. Ráadásul a csomagom is nehezebb volt most. De átértem a túloldalra, most már szemből láttam Tejeda-t.

Felérkezve az egyik hegygerincre találtam egy buszmegállót, háromnegyed órát kellett csak várnom, és jött is a busz. Azért döntöttem a busz mellett, mert időközben eleredt az eső, a szél pedig tovább tombolt.

A busz egészen Maspalmas-ig vitt, ahol a sivatag van. Nagyon szerpentines út volt végig, a már megismert kanyar előtti kürtölésekkel. Le a kalappal a buszsofőr előtt. Közben fényképeztem a hegyeket, már amennyire tudtam. Jók voltak ezek a vízesések. Csak úgy bele a semmibe.

Ahogy távolodtunk a hegyektől, az időjárás is egyre jobb lett. Zárásképpen egy újabb szerpentin következett, szédítő mélységgel.

Maspalomasba beérve, a busz egészen az óceánpart bejáratáig vitt. Azonnal megcsapott a hőség. Ruházat csere, napfényvédő krém, és némi folyadék vált szükségessé. Ahogy a hátizsákot kinyitottam, áradt kifelé a hideg. Mintha hűtőtáskám lett volna.

A sétányon megállított egy bamakoi asszonyság, a karomra azonnal csatolta rá a szerencsét hozó karkötőt. Mire kiderült, hogy annyi aprópénz nincs nálam, hagyta amennyit adtam érte. Remélem az áldás azért maradt.

Az óceánpartra leérve nem fogadott olyan nagy tömeg. Voltak, de nem volt zsúfoltság. Nekivágtam a sivatagos résznek. Hátizsákostól, cipőstől fel a homokdűnékre. Igaz, nem volt valami nagy sivatag, de mégiscsak életem első sivatagja volt. Tele is ment a cipőm, zoknim homokkal.

Visszafele közvetlenül az óceánparton mentem, mezítlábas verzióban. Elég meleg volt a helyzet, ugyanis épp egy nudista partszakasz következett, és hát nem épp a legkellemesebb látvány tárult időnként elém. A poén az egészben, hogy a zarándok külsőmet, a zarándokbotomat sokkal többen bámulták, mintha ádámkosztümben lettem volna. Biztos feltűnő jelenség lehettem.

Miután visszavettem a cipőmet, elindultam a buszpályaudvarra. Elzárt, luxusnyaralók, villák, golfpályák, szállodák sorakoztak. Egy-egy éjszakáért rettentő sokat kell fizetni. Nem az én pénztárcámnak valók.

Buszra szálltam, és irány Arguineguín. Itt volt egy ottani magyarok által üzemeltetett pékség, amit meg akartam nézni. Írtam a tulajdonosnak, de nem válaszolt. Nem tudtam helyileg hol van a bolt, ezért megpróbáltam megkeresni. Sajnos nem jártam sikerrel. Találtam viszont egy szép kanári párt.

Leérve a tengerpartra megálltam egy korsó sörre, és egy kis útbaigazításra szállás ügyben. Előbbi sikeres volt, utóbbi nem sajnos. Mindkét hostel telített volt, a hotelek meg nagyon drágák voltak.

Közben kezdett esteledni, így valamit kezdenem kellett. Találkoztam egy házaspárral, akik felajánlották, hogy Puerto Rico-ig elvisznek autóval, hátha szerencsésebb leszek. Köszönöm Zaraydanak és Oscarnak a szívességet.

Megérkezve Puerto Rico-ba sem voltam szerencsésebb. Minden telített volt, épp szezon van. Rengeteg a panzió, ám nincs hely. A legtöbb privát, vagy jó előre lefoglalt. Egy-egy épülettömb egy-egy sziget nevét viseli.

Beültem egy üdítőre, közben megkérdeztem egy öregurat, nem-e tud valami szállást. Ő sem tudott, azonban felajánlotta a bérelt apartamentjében a vendégágyat. Elfogadtam. Ekkor jött a meglepetés. Az öregúr ugyanis vak volt. Ahogy elindult, alig tudtam lépést tartani vele, úgy rohant. Bottal közlekedett, de nagyon gyorsan. Ja, és nem volt szabad hozzá beszélnem, amíg nem érkeztünk meg, mert koncentrált a hangokra. Nem volt messze a lakás, és csodák csodájára a Barbados nevet viselte. Azt a nevet ahova meg kellene érkeznem az óceán átszelés után. Egy égi jelnek tűnik, nem?

Szóval az éjszakai szállásadóm, megmentőm egy norvég nyugdíjas tanár volt. A 84 éves Olav megözvegyült, csak a fia és annak családja maradt neki. Évek óta béreli az apartmant. Fél évet Norvégiában tölt, fél évet Gran Canarian. Hosszasan beszélgettünk, majd nyugovóra tértünk.

Reggel elköszöntem Olavtól, és irány a buszpályaudvar. Még egyszer köszönöm neki, hogy vakon megbízott bennem. Nem akartam maradni többet, vissza akartam térni a kikötőbe, Las Palmasba, hogy lássam, hogy alakultak a dolgok. Autópályán gyorsan odaért a busz, és a jól megszokott reggeliző helyemen, egy tonhalas szendviccsel egészítettem ki a tejeskávémat.

Majd következett a kikötő, ahol egy blog adagot feltöltöttem. Kapitány továbbra sincs. Csaba sem talált még. Sajnos az önkéntes munka terén sincs előre lépés. Ketten válaszoltak csak, de nincs szabad helyük. A szálláskeresésnél a legelső szállás lett kivéve egy napra. Az óceánpartiba nincs hely. Meglátom holnap hogyan tovább. Ma este még kinézek a kikötőbe, holnap lehet átmegyek Tenerife-re komppal. Gran Canaria szigetét, amennyire meg akartam nézni, sikerült. Több időt nem szánok rá. Bejelöltem a térképen merre voltam.