Ébredés a szokásos időben, a szokásos módon. Hála a „kedves” zarándoktársaimnak, nem igazán kell bekapcsolnom az ébresztő funkciót a telefonomon. Reggelire tea, vajas, lekváros pirítós. A gond a ruhák. Nem igazán száradnak, reggel vizesen kell betennem a táskába. Kívülre nem akasztom, mert hol esik, hol nem.

26,2 km várt rám, mire Triacastellaba érek. Rögtön várt rám egy emelkedő, 1306 méterre kellett felérjek. De a látvány mindent pótolt. Olyan érzésem volt, hogy haza értem Erdélybe. A táj ugyan olyan volt, mint odahaza. Jobban hasonlított, mint a navarrai. Át is léptem Galíciába. Hosszú í-vel írom, mert így van a könyvben. A spanyolok is így írják. A magyar wikipédia szerint rövid i-vel kell írni. Mindegy, kicsire nem adunk.

Közben egy gazda udvarába néztem be, az apuka traktora mellett, ott a legifjabb generációé is.

O Cebreiro faluba érkezvén megjelent a köd is. Egy múzeumfalu, olyan mint Hollókő. Az egyik legrégebbi zarándok menedékhely. Itt szolgált Elias Valina plébános, aki a modernkori Jakab-út és a sárga nyilak úttörője volt.

Közben épp egy filmforgatás kellős közepébe csöppentem. A Camino-ról forgatnak, már hallottam hírét. Nem volt valami hiteles alakítás a két zarándok gyaloglása. Ilyen módon, és ilyen tempóval nem sok kilométer lenne meg. De melyik film hiteles?

A köd maradt, pedig szép kilátás lett volna. A könyv úgy írja, hogy legtöbbször köd borítja ezt a helyet. Folytatódott az erdélyi érzésem, volt az út mellett, mi szem szájnak ingere. Szeder, áfonya (!), szamóca.

Linaresbe érve népes csapat keresztezte utamat. Majd elértem a San Roque hágót, ahol egy bronz zarándok szobor dacol a széllel.

A következő falvak tovább bővítették az otthoni érzést. Volt itt baromfi, tehén csorda, meg ami utánuk marad az úton.

Előttem ment egy idősebb házaspár, a nő táskáján száradó ruhák. Később szem elől tévesztettem őket, azonban hátrahagytak egy ruhát. Kb. fél óra után értem utol őket, nem győztek hálálkodni. Napi jó cselekedet kipipálva. Ekkor már Filloval környékén jártam, látni lehetett Triacastelat.

Előtte volt Ramilban egy közel 100 éves gesztenyefa. Előtte két idős német hölgy pihent, egyiküket megkértem, hogy fényképezzen le. Háromszor futottunk neki, nem sikerült lenyomnia a gombot. Felhagytam a tervemmel, oka lehetett, hogy így történt.

Triacastelaban elfoglaltam a szállásom, mely egy régi épület volt, benne ajándékba kapott régi kegytárgyak, papi öltözékek.

Amint beléptem, a földön ülve találtam Christinat és Feet. Keresték Fee zarándok- és „sima” útlevelét. Kiderült, hogy valószínűleg a szálláson hagyták. Még egy rossz dolog történt velük, tele voltak csípésekkel, olyanokkal, mint én az utam elején. Kiderült, hogy ágyi poloska volt. Összes ruhájuk be a mosógépbe, közben jött a taxi, visszamentek az útlevelekért. Minden jó, ha jó a vége. Meglettek az útlevelek, melyre koccintottunk egy közös éttermi vacsora során.

Éjszakára megint Fee volt alul, és természetesen ismét az emeletes ágyról beszélek. Reggeliztem, mert rábeszéltek, ugyanis sokáig nem lesz megálló. Pirítós, vaj, lekvár, keksz, tejeskávé, rántotta kenyérszeleten. Az utóbbit mikor hozták, sokan kivetkőztek magunkból. Olyanok dupláztak, tripláztak, akik már előtte szintén ettek. Türelmesen kivártam a sorom, jutott nekem is.

23,8 km állt előttem a mai napra. A szakasz két részre bomlott az elején. Egyik a hagyományos, nagyjából az autópálya mentén. A másik egy kicsit nehezített, hegynek fölfele. Az első választottam, mert a nap végére, amúgy is várt egy emelkedő.

Utam az autópályák alatt, mellett haladt, melyet időnként egy „sima” főút is tetézett. Egy beton tömbbel voltunk elzárva. Időközben újabb fűszernövényt fedeztem fel, citromfüvet.

Perejeben nem álltam meg, hanem csak Trabadeloban. Egyes ajtón várta a bagett a leendő gazdáját. Kíváncsi vagyok, nálunk működne-e.

La Portela de Valcarcevben ötletes volt a játszótér. A nagyik őrködnek, miközben játszanak az unokák. Érdekes volt a templomban a kis Jézus is.

Az autópályák még mindig jöttek, mentek a fejem felett. A képen épp Ruitelánban vagyok.

Az utolsó falut is elhagyva jött az erdei meredek út La Faba-ba. Csak mentem, és mentem, végeláthatatlannak tűnő úton. Egyszer csak feltűnt az első ház, majd az eligazító tábla. Megérkeztem a szállásomra, a San Andrés de la Faba kápolnába, melyet az Ulreya német közösség üzemeltet.

Kitűnő csapat jött össze megint, közös vacsora, majd éneklés, gitározás. Kopogtattunk a mennyország kapuján a Guns'n Roses módján.

Mint említettem, kisebbségben voltam a szobában, egyedül voltam férfi. Túléltem az éjszakát. Fee volt alul, én felül. Természetesen emeletes ágyról beszélek. Reggeliztem az étkezőben, majd nekivágtam az előttem álló 24,7 km-es távnak. Még sötét volt, amikor a templomosok vára mellé értem, így nem vártam meg a teljes kivilágosodást. Remélem azért élvezhetőek a képek.

Ilyenkor sötétben oda kell figyelni jobban a jelekre, melyek különböző helyeken vannak. A járdától, a falakon át, a villanyoszlopokon, ezer meg ezer variáció. De szerencsére nem volt gond. Hosszú út vezetett ki Ponferadaból.

Közben a város készülődött, kerékpárversenyt rendeztek az elkövetkező napokban. Jó, hogy időben léptem. Úton útfélen lezárások, elterelések. De a spanyol „ex” kollégák segítőkészek voltak, mutatták az irányt.

Beérve Columbrianosba egy kézművesbe botlottam. Fakanalakat készített. Most kihagytam a vételt. Újabb reggeli következett, a már megszokott párossal. Közben megcsodáltam a tulaj sörnyitó gyűjteményét.

Újabb nénit sikerült lefényképezni egy kis templomban, ahol újabb mécsest gyújtottam. Ezúttal az úton lévő társaimért.

Egy másik templomba betérve ismét felfedeztem egy szobrot, egy mártírhalált halt férfiét. Eddig nem tudtam kideríteni, ki lehet. Jó lenne, ha itt lenne Kovács tanár úr, biztos segítene.

Közben közeledtem Camponayara felé, amikor letekintettem az út mellé. Ha jól tudom a négylevelű lóhere szerencsét jelent. De mit jelenthet az ötlevelű? Bele se merek gondolni. A képen balról jobbra, megtalálási sorrendben. Egymás mellett voltak. Könyvembe beletéve, bizonyságul az esetleges kételkedőnek.

Camponarayaban vettem bélyeget a képeslapoknak, majd gondoltam egyet, és benéztem egy barkácsárú boltba. Vettem pillanatragasztót, és tömítő szalagot, melyet a vízvezetékeknél használnak. Megpróbálom a botot megjavítani.

Közben összetalálkoztam Feevel, Christinaval és Dylannel. Utóbbiak: német és ír. A napokban sokat találkoztunk. Végig néztünk pár kerékpáros edzést.

Folyt a szüret, immár kézzel. Besegítettem én is egy-egy finom fürttel. Érdekes, hogy többnyire alacsony, kordon nélküli szőlő sorok voltak, ráadásul némelyik tőke lehet vagy 80 éves.

Cacabelosban egy hosszú település fogadott. Itt is osztották a pékárút, mint otthon, vidéken. Betérve egy újabb templomban érdekes látvány fogadott. Szobor alkotások voltak a templom főrészén. Ott, ahol általában a két padsor közötti vörös szőnyeg szokott lenni.

Említettem a szüretet, hát következzék egy ehhez kapcsolódó régiség, melyet ilyenkor használtak. Elnézve a rajzot, és a méretét, kellett pár legény.

Újabb ötletet láttam, hogy a mi „kedves” otthoni szomszéd asszonyunk milyen házban élhetne.

Valtville de Arriba-ba beérve megálltam egy kis bárnál. Kellemes keleti zene ment, a berendezés is hasonló volt. Egy házaspár üzemeltette. A nő éppen paprikát készült eltenni. A férfi a kávémat kiegészítette egy kis „hazaival”. Majd ajándékot is kaptam, egy szerencsét hozó apró követ. Lehet, hogy máris hatottak a lóherék?

Kiérve a településről utolértem (!) Feet, Christinat, és Dylant. Jókedvvel értünk be Villafranca del Bierzoba. A képen az előbb említettek jobbról, balra. 

A szállásom az Ave Fénix volt. Kellemes kis hely. Mindig tud újat mutatni egy-egy szállás. Dylan nem maradt, tovább állt. Volt internet is, gyorsan bepótoltam a hiányzó blog adagot. A botot sikerült megragasztani, meglátjuk, meddig bírja. Vacsorára lencsefőzeléket kaptam, mely kicsit különbözött a hazaitól. Kiegészítették krumplival, zöldséggel. Utána salátatál, bagett, főtt tojás, rántott hús szerűség. Vanilia puding zárta a sort. Közben az elmaradhatatlan vörösbor.