2015. március 14. 12:21 (UTC-6) - Tzununa

A tegnapi napot úgy is nevezhetjük, hogy a türelem napja. Mint említettem, megvettem a jegyet San Cristobal-tól Panajachel-ig. Reggel hétre volt megbeszélve a találkozás, de senki nem volt ott. Vártam türelmesen, de azért kezdtem izgulni kicsit. Megismerkedtem Lisa-val, Mexikóvárosból, aki nyugtatott, hogy jönni fognak.

Rövid háromnegyed órás késéssel meg is érkezett a mikrobusz, benne észt, ausztrál, angol, és chilei utasokkal. Ismerőst fedeztem fel a visszapillantó tükör felett. Szent Kristóf itt is jelen volt. Duplán.

Megindultuk tehát a körülbelül tízórás utunknak. Útközben rengeteg helyen kellett lassítani a fekvőrendőrök miatt. A táj kezdett megváltozni, erdős, hegyes terület lett.

Útközben nem volt olyan jármű, amiben ne utaztak volna, gyakran lehetetlen helyeken. Mint például ebben a dobozban.

A határhoz érve a sofőr összegyűjtötte az útleveleket, valamint a személyenkénti 332 pesót, és bement az útlevélkezelőkhöz. Kicsit elszámítottam magam, mert 300 pesóról tudtam. Az ausztrálok segítettek ki.

Miután megkaptuk a kiléptető pecsétet, és a chilei másodpilótánk is helyet foglalt az anyja mellett, átmentünk a guatemalai határhoz. A kettő között, körülbelül öt kilométer szerpentin volt. Odaérve buszt, valamint sofőrt cseréltünk.

A guatemalai határátkelő mindenhez hasonlított, csak határátkelőhöz nem. Olyan volt mint egy kis kínai piac.

Átérve a határon folytattuk utunkat, időnként forgalmi torlódás, fekvőrendőrökkel tarkítva. Itt már megjelentek az úgynevezett "chicken bus"-ok, azaz a csirkeszállításra is használt, öreg autóbuszok. Menet közben le és felszállnak, ajtót nyitnak, csomagokat pakolnak, tetőn járkálnak. Egy, kettő úgy néz ki mint egy karácsonyfa.

Az utunk a határtól kezdve csak és kizárólag hegyek között, szerpentinekkel tarkítva folyt. Kicsit otthon éreztem magam, hasonlított az erdélyi hegységekhez. A növényzet is tűlevelű, itt ott egy kis tölgy, vagy banán. Az utcakép sajnos nem rendezett, rengeteg a viskó, és a szemét, de úgy gondolom ez itt mindig is így volt. Van itt gazdag és szegény is, vegyesen. Ez megmutatkozik a házakban, és az autókban. 

Az egyik benzinkúton próbáltam pénzt kivenni az automatából, de nem sikerült. Később kiderült, hogy a kártya kivétele után kell a pin kódot, valamint az összeget megadni. Furcsa egy rendszer. Szóval San Cristobal de Las Casas - Tulanca - Comitan de Dominguez - Poblado Proximo - San Cristobal e Totonicapan - Nahuala - Solola után következett a végállomás, Panajachel. Ekkor már láttam az Atitlan tavat.

Ekkor már kezdett sötétedni. Amint beértem Panajachel-ba, irány az automata, majd a sikeres pénzfelvétel után a kikötő. Sikerült a legutolsó hajójáratot elérnem. Utána már nem indult több Tzununa-ba, csak reggel. A révként üzemelő hajó nagyjából húsz fő befogadó képességű volt, de mi csaknem negyvenen ültünk benne. Erőlködött is a Mercury motor. Ráadásul a nagyobb hátizsákom elvették, és a hajó tetejére tették. Ismét izgulás következett, de szerencsésen átértem a túlsó partra. Ott következett bő negyed óra gyaloglás, fel a hegynek, majd megérkeztem. Egy sátor lett az otthonom, az elkövetkező két hétre. Egy épülő ashramban vagyunk, tehát nem a kész helyen. A tulajnak két területe van, az első kész, üzemel, ez most épül. Szóval a jógázás nem biztos, de valahogy kitanulom. Wifi a szomszédos étteremben, így gyakori vendég leszek egy kávéra.