2015. április 27. (hétfő) 20:47 (UTC-6) - Drake Bay Backpacker Hostel

Ismét később keltem, mert Marvin végezte a reggeli nyitást, kávéfőzést. Mire felkeltem, három vendég már ki is jelentkezett, köztük Georgina. Jelenleg két vendég van a hostelben, kettő pedig a cemping részen, sátorban.

Ma a szerszámos kamra - vagy ahogy itt hívják: bodega - volt a soron, azaz nekifogtam kitakarítani. Nem lehetett átlátni, hogy mi van bent. Beállítottam a ventilátort, majd nekiláttam. Polcról polcra haladtam. Egy termetes termesz fészektől is megszabadultam. 

Miután végeztem a rendrakással, lassan készülhettem az ebédhez. Csirkepaprikás volt rizzsel, és főtt krumplival. Végre egy kis hazai íz. Mármint ahhoz hasonlító. Mert ugye a jó öreg hazai csirkepaprikás egyedi. Hátha még az ember édesanyja főzi. Akkor az utánozhatatlan.

Ebéd után a szokásos kávézás a függőágyban. Ma Xiomara takarított, ilyenkor csak estefelé seperjük fel a helységeket. Végre le lett nyírva az egész udvaron a fű. Nem kapkodta el az egyik helyi srác, aki mellesleg taxisofőr. Így az egyik nap elkezdte, majd jött egy fuvar, abbahagyta. Délután visszatért, vágott egy kicsit, majd ismét lelépett. Ez így ment két napig. Ma délelőtt végzett. Beszerzés alatt van a saját fűkasza.

Késő délután az óceán part felé vettem az irányt. Ezúttal gyalog. A repülőtéren egy rögtönzött akadálypálya volt kiépítve. Három menyecske gyakorolt motorozni.

Meg akartam nézni a naplementét, és elvégezni a rituális szakáll égetést. Találkoztam Suriatival, aki épp visszafele tartott a partról. A függőhíd előtt egy óriási termést pillantottam meg. Utólag kiderült, a neve jicara. Marvin elmondta, hogy sokan ezt használták víz tárolására. Mint nálunk a tököt.

Ismét egyedül mászkáltam ezen a csodálatos parton. Teljesen kihalt volt. Szandál lecsatolva, kézbe véve, és irány a homok föveny. Egy-egy hullám elérte a lábaimat, lehűtve azokat. Még késő délután is elég meleg volt.

Közben vizsgáltam a homokot, hátha találok kagylókat, de elég szegényes e tekintetben ez a partszakasz. Találtam viszont egy medúzát, melyet a hullám vethetett partra.

Elérkezett a naplemente ideje. Nem volt olyan szép, mint tavaly, Finisterre-ben, az Atlanti-óceán partján. Másabb volt.

Mint ahogyan a szakáll égetés is, mely immár tradícióvá vált. A második Óperenciás tengert értem el, következett hát a második szakáll égetés. Másabb volt a tekintetben is, hogy ezúttal nem égettem ruhát, hiszen a zarándoklat - nevezzük inkább vándorlásnak - tovább folytatódik. 

Érdekes jelenséget pillanthattok meg. Olyan, mintha egy arc lenne a tűzben. A szakállam néz vissza rám. Kettőt elbúcsúztattam, még hátra van egy. Az utolsó Óperenciás.

Visszafele szednem kellett a lábaimat, mert kezdett sötétedni. Sötétben pedig nem ajánlatos az erdőben mászkálni. Egy kicsit még futottam is a homokban. Nem lenne rossz ezt naponta megcsinálni. 

Visszaérve a hostelbe, Marvin és Virian egy találós kérdéssel vártak. Találjam ki mi történt? Tippem sem volt. Erre megmutatják a fényképet. Kiderült, hogy vendégünk volt, aki maradni akart, azonban nem kívánatossá volt nyilvánítva. Épp a terasz korlátjára mászott fel, ahonnan a tetőgerendára kúszott át. A szomszéd piszkálta le. 

 Marvinék szerint nem veszélyes fajta. Engem ez különösképp nem vigasztal. Még óvatosabbnak kell lennem.