2017. augusztus 01. (kedd) 21:13 (UTC+2) - Kolozs

Elérkezett hát a várva várt Via Unitariana. Ezúttal immáron az ötödik. Negyedik éve, hogy rendszeres résztvevője lettem. Mondhatni egyike azon eseményeknek, amelyet már akkor el kezdem várni, amikor épp befejeztem az aktuálisat. Nagyon megkedveltem, hisz egy zarándoklathoz hasonló vándortáboron keresztül, egy héten át járom a tágabb értelemben vett Szülőföldemet. Az már csak hab a tortán, hogy eme vándorlás gyalogösvényeken, erdőkön, mezőkön, kicsiny falvakon keresztül zajlik. Az sem elhanyagolható, hogy újra átélhetem a zarándokutakra jellemző fizikai megterhelést, lelki élményeket. 

Még mielőtt elindulnánk, hadd tegyek egy említést a helyszínre történő kijutásomról. Mint ugye (rendszeres blog olvasóim) tudjátok, Keszthelyen ideiglenesen befejeztem a Kéktúrát. Az azt megelőző hetekben egyik internetes oldalon láttam, hogy szinte ingyen hirdette a Budapest - Kolozsvár járatát az egyik busztársaság. Mivel ezt az egyik neves utazási szakértő is megosztotta a közösségi oldalon, úgy döntöttem megér egy próbálkozást. Másnap felkerestem az oldalt, és lefoglaltam egy helyet a fenti viszonylatú járaton. S tessenek most jól megkapaszkodni! Kevesebb mint egy gombóc fagyi árát, azaz 100 Forintot kellett elutalnom. A sikeres utalás után jött a visszaigazoló e-mail, valamint a jegy. Nem volt más dolgom, mint kinyomtatnom, és várnom, hogy valóban nem álmodom.

Eljött tehát az indulás napja. Július 22-én, szombat reggelre felutaztam a Népligethez, ahonnan indult a buszom. Bécsből jött, kisebb késéssel, de az úton a késést behozták. Úgy döntöttem, hogy nem utazom Kolozsvárig, mivel meghívást kaptam unokatestvéremtől, Mikitől, hogy töltsem a hétvégét Szentkirályon. Velük utaztam vasárnap tovább Kolozsvárra. A gyalogló tábor helyszínére, Szentegyházára,  Kovács tanár Úr segítségével jutottam el. Az elsők között értünk oda, a többiek kicsit később érkeztek. Szépen, sorban jöttek a régről ismert gyaloglótársak, de idén is sokan voltak ismeretlenek. Szentegyházának jelenleg nincsen unitárius temploma, ezért a gyülekezeti teremben került sor a rituális bevezetőre. Előtte a tiszteletes úrtól kaptunk egy kis ismertetőt a szentegyházi gyülekezetről. Megköszönvén Neki a szíves vendéglátást, hátunkra vettük a hátizsákjainkat, s megindultunk az első napi célunk irányába, a Madarasi- Hargitára. 

Távolságban nem volt sok, ám javában elmúlt délután két óra, és a falu is elég hosszú volt. Rég nem látott ismerősökkel kezdtem beszélgetni. Volt miről, hisz nem láttuk egymást egy éve. Időnként tartottunk egy-egy rövid pihenőt. A falut lassan elhagyva, apró köves úton folytattuk a szent lődörgést.

Ebben az évben is, mint eddig majdnem minden alkalommal, medvékkel látogatott részeken haladtunk keresztül. De mivel nagy csoportban, beszélgetve haladtunk, ezúttal nagyobb biztonságban éreztem magam. Időjárásra nem volt panasz, habár az egész hétre esőt jósoltak. Lassan, lassan közelítettünk a célunk felé. Egy-egy kanyargósabb, emelkedőkkel teli szakasz után kezdett kirajzolódni a gyönyörű látkép.

Felérve, az egyik menedékházban foglaltuk el a napi szállásunkat. Gyönyörűen megépített gerendaház volt, több emelettel, csigalépcsővel, sok-sok alvóhelységgel. Lepakoltuk a hátizsákjainkat, s páran megindultunk a Madarasi Hargita csúcsához.

A csúcshoz vezető út egy kikövezett, törpefenyőkkel szegélyezett ösvény volt. Bő két kilométert kellett megtennünk, hogy felérjünk a székelyek Szent Hegyéhez. Az 1801 méter magas csúcsról jó időben egészen messze el lehet látni. Ezúttal azonban kissé felhős volt az ég, így csak a közeli szemlélődés maradt.

Maga a csúcson lévő látképet erősen meghatározza a rengeteg nemzeti színű szalag, faragott kopjafa, keresztek, s egyéb tárgyak. A történelmi Magyarország majdnem minden szegletéből hozták ide a fent említett tárgyakat. Érdekes volt megélni ezeket a pillanatokat. Belegondoltam, hogy amióta '89-ben az anyaország földjére léptem, hányszor hallottam, hogy nem vagyok velük azonos. De jó is volna, ha bárhova is mennék erdélyi magyarként, bárkivel is találkoznék, ne hallanám azt a bizonyos jelzőt, mondatot ...

Na de térjünk vissza az álomvilágból a valóságba, és koncentráljunk a jelenre. Azaz az aznapi estére. Kezdett esteledni, így hát sietősre vettük a dolgot, és visszaindultunk a menedékház felé. Előbb még csináltunk egy közös csoportképet. Előkerültek a pulóverek is, hűvösnek ígérkezett az este.

Mire vissza értünk, kedves vándorló társaink már tálalták is a finom vacsorát. A menü ugyanaz volt, mint a tavalyi Via Unitariana első estéjén. De mennyivel is jobban esett ezúttal a rizses hús. Melegben, szárazon. Vacsora közben, a csapat állandó menetidő adminja, Koppándi Tanár Úr ismertette az aznapi adatokat. Eszerint az első napon 16,60 kilométer tettünk meg. Bevezetésnek ez nem is rossz. 

Éjszakára bent ágyaztam meg, a bejárat melletti padok szomszédságában. Úgy véltem, hogy kint egy kissé hideg van. Amúgy is nyári hálózsákom volt. Gondoltam ha az időjárás engedi, a következőnap majd kint alszom.