2017. július 09. (vasárnap) 12:39 (UTC+1) - Domoszló

Nyugodt éjszakám volt, bár a főút zaja időnként felébresztett. Reggel hét óra után ébredtem, majd a "gyors" kávémnak feltettem a vizet. Ilyenkor, ha kempingben szállok meg, nem használom a gázfőzőmet. Körülbelül egy óra, mire szépen, kényelmesen összepakolom a dolgaim, és megreggelizek. Nyolc óra után már el is indultam. Előtte, a Csalogány kemping tulajdonosával még egy kicsit elcsevegtem. Egy éttermet is üzemeltet, mely a kemping mellett van, ám oda már nem mentem be. Viszont bátor szívvel ajánlom mindenkinek, hogy akár az étterembe, akár a kempingbe térjenek be, mert nem fogja megbánni. Olyan szívélyes vendéglátásban, valamint fogadtatásban lesz ugyanis része, amelyre manapság kevés helyen van példa.

Bő egy óra alatt visszaértem Zircre, majd a belváros felé vettem az irányt. Az út a híres Arborétum fala mellett vezetett végig, egészen a ciszterci monostorig. Az Arborétum 20 hektáros területén, mind az öt kontinensről megtalálható fa-, illetve cserjefaj. Legelőször a ciszterciek kezdték kialakítani a híres kertet. Maga a ciszterci apátságot III. Béla király alapította 1182-ben. Mára a városközpontban lévő ciszterci monostor épületegyüttesében megtalálható a Bakonyi Természettudományi Múzeum, a Reguly Antal műemlékkönyvtár is. Az apátsági templomban sajnos nem tudtam bemenni, az ajtaja ugyanis zárva volt. Mintha úgy tudtam volna, hogy Isten háza mindenki előtt nyitva áll ...

A főtéren szét néztem egy kicsit, majd betértem egy pékségbe elkölteni az első reggelimet. Mint anno a Camino-n. Első megálló, amit a tábla jelzett, az Borzavár volt. A városközpontból kifele találtam egy érdekes házat, amelynek tulajdonosa nagy rádió gyűjtő lehet, mivel pár darabot a gyűjteményéből közszemlére is tett.

A település szélén egy kis szabadidőpark volt kialakítva, ahol a szokásos rönk asztalok, padok, szalonnasütő helyek mellett a régmúlt idők egyik főfoglalkozását is bemutatták. Bakonyban nagy hagyománya volt ugyanis a mészégetésnek, valamint a kő- és szénbányászatnak, így azokat is bemutatták egy-egy táblával, régi eszközökkel, korabeli mészégetővel. Miután körbenéztem, úgy döntöttem, tartok egy második reggelit. Jobb szeretek ott enni, ahol erre alkalmas hely is van. Jobb, mint az erdő kellős közepén egy farönkön.

A falatozás után bevettem magam az erdőbe. Nem nagy távolságról volt szó. Időnként erdőirtások mellett, máskor összefüggő erdőben haladtam, s hamarosan fel is tűnt a távoli Borzavár. Ahogy közelítettem a faluhoz, egyből feltűnt, hogy sajátos vendégváró dekorációt választottak. Egy-egy óriási szalmabálát beöltöztettek különböző rajzfilm figurának. 

Érdekesek ezek a közelmúltban kitett tájékoztató táblák. A korábbi táblák csak azokat a helyszíneket jelölte, amik közvetlenül a Kék mellett voltak. Ezeken pedig még azok is rajta vannak, amelyek nem közvetlenül a túraútvonal mellett vannak. Itt is tartottam egy kis pihenőt, ezúttal a bakancsaimat is levettem. Időnként jót tesz a túrázó lábaknak a pihenés. A pihenőhelyem a templom bejárata előtt lévő fa tövében alakítottam ki. Itt volt a szokásos emlékmű is, mely a világháborúkban hősi halált falubeliekre emlékeztet. Elnézve a névsort, bizony volt hogy apa és fia is odaveszett. Odaveszett egy értelmetlen dolog miatt ...

Borzavárt elhagyva egy ideig a tűző napon, az erdő szélen vezetett az út. Köves gépkocsiút volt, időnként egy-egy autó el is haladt mellettem. Bő egy óra alatt értem el Szépalma-pusztához, ahol egy szépen karbantartott tanyavilág fogadott. Egy kisebb szürkemarha csorda is legelészett az egyik bekerített helyen. Ezt követően egy rövid ideig a tanyavilág kaszált mezőin haladtam, majd következett az erdő.

Az erdőben ezúttal sem találkoztam vaddisznócsordával, igaz, azóta már kicsit nagyobbak lettek a malacok. Viszont én is hangosabban közlekedek, jelezve, hogy időben elhúzhassák a csíkot, ha esetleg a közelembe vannak. Az útba eső egyik pihenőhelyen elővettem a gázfőzőmet, majd egy bögre instant levest készítettem. 

Előttem volt még a Bakony legmagasabb pontja, a 709 méteres Kőris-hegy megmászása. A pihenő után neki is iramodtam, és a folyamatosan emelkedő terepen róttam a métereket. A talaj időnként sziklás, köves volt, így kellett figyeljek a bokámra. 

Az erdő élővilágáról eddig még nem tettem említést. Gazdag élővilágról tanúskodott a Bakony. Az eddig meglátogatott tájegységek közül talán a leggazdagabbal. A madarakon kívül láttam pár nyulat, pockot, sőt még a "kedvenc" is feltűnt. 

A csúcs előtt még vettem egy nagyobb levegőt, és nekiiramodtam. Éreztem már a hátizsákom súlyát. Az igazat megvallva, másfél nap után nem éreztem, hogy hosszú kapcsolatom lesz ezzel a hátizsákkal. Valahogy nem jött be. Úgy döntöttem, hogy ezt a nyarat még kihúzom vele, s majd túladok rajta.

Felérve a Kőris-hegyre, újabb erőt vettem magamon, s a tériszonyomat visszaszorítva megkezdtem a kilátó lépcsőfokain a menetelésemet. Feljutva a harmadik szintjére, szép kilátásban volt részem. A távolban látszódott honnan jöttem, s merre tartok. Jó ilyenkor nyugtázni, hogy mekkora távolságot is megtett az ember.

A kilátónál rajtam kívül többen is voltak, akik az én menetirányomban folytatták útjukat. Nyugodtabban indultam tehát tovább, hisz mások is zajt csaptak az erdőben, nemcsak én. Az egész erdő virág illatban úszott. Egy-egy rovar is meg-meglátogatta a virágszirmokat.

A napi végcélom Bakonybél volt. Már csak pár kilométert jeleztek a táblák, így bátrabban is fogyasztottam a vízkészletem. Még egy utolsó erdős rész, s már el is értem a falu határát. Először a vízcsapnál álltam meg, s miután kellőképpen felfrissültem, jöhetett a pecsételőhely felkeresése. A Kék útvonala a falu felső részét érinti csak, így ahhoz, hogy egy boltot, vagy kocsmát kapjak, be kellett mennem a falu központjába.

Itt található az I. (Szent) István által alapított bencés monostor is. Az Árpád korban jelentős szellemi központ volt. A falu a Mária zarándokútvonalon fekszik, magam is több zarándokkal találkoztam a faluban. Menet közben kiderült, hogy a napelemes töltőm megadta magát, így be kellett térnem egy olyan helyre, ahol a merülő mobilomat fel tudjam tölteni. Természetesen a legalkalmasabb helyszín erre egy kocsma. Rendeltem is egy korsó sört, amíg töltődött a telefonom.

Itt is voltak szépen karbantartott, felújított parasztházak. Este felé közeledett, így újra a pecsételőhely felé vettem az irányt, mivel úgy döntöttem ott fogom felállítani a sátramat. Ezúttal nem kempingben, hanem a falu szélén.

A közelben lévő szállóhelyen, egy idősebb korú társaság mulatozott. Amíg vacsoráztam, ők is szépen fogyasztottak, s minél több mennyiségű palack ürült ki, annál jobb lett a hangulat. A mulatozás végét már nem vártam meg, mert elnyomott az álom.

2017. július 08. (szombat) 20:04 (UTC+1) - Domoszló

Másfél hónapja annak, hogy utoljára túrabakancs volt a lábamon, így hát ideje volt újra nekivágni. Mint bizonyára emlékeztek, újból szabad lettem. A családi találkozót megelőző napon volt ugyanis az utolsó munkanapom. Az erdélyi szabadidőt megtoldottam egy kis kolozsi feltöltődéssel, ahol a "bakalak" felújítását folytattam. Visszatérve elővettem hát a tavasszal vásárolt hátizsákot, és nekiindultam a legutóbbi Kéktúra végpontjához, Jásdra. Utam ezentúl Domoszlón kezdtem, mivel időközben felszámoltam a csepeli albérletemet. A korai járattal mentem, majd Budapesten átszállás következett a Veszprém felé tartó járatra. A második átszállásom Várpalotán volt, ahol az átszállásra másfél óra állt rendelkezésemre. Kerestem hát egy pékséget, és reggeliztem egyet.

Az indulás előtti napokban akadtam a fenti képre, mely a múlt század elején élő turista által betartandó, viselkedési normákat részletezte. A sajátos tízparancsolat, mind a mai napig megállja a helyét. Azért is osztottam itt meg, mivel magam is fontosnak tartom minden egyes pontját.

Beérve Jásdra, a pecsételőhelyen kezdtem, majd a közkútnál feltöltöttem az ivóvíz készletem. Ezúttal három darab, egyenként fél literes ásványvizes műanyag palackot. Eddig is vittem magammal másfél liter vizet egy-egy nyári túrámon, ám most először azokat három kisebb részre osztottam el. Jásdot elhagyva kezdtem érezni, hogy forró napok elé fogok nézni. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem rohanok. Kicsit a Camino-hoz hasonlóan fogok menni. Ha úgy érzem meg kell állnom, meg fogok állni. Nem akartam úgy elindulni, hogy végigrohanjak az úton. Ezúttal nem. Igaz, hétfőre volt programom Gyöngyösre, így szombatig terveztem ezt a Kéket. Jásd szélén található az egyik legősibb híres magyarországi búcsújáró hely. A Szentkút barokk-rokokó stílusú kápolnája előtt kicsit magam is megpihentem.

Szentkút után egy rövidebb szakaszon, kaszált réten keresztül vezetett. A nap már hevesen sütött, ám a hosszú túranadrágom magamon hagytam. Az erdőkben ugyanis gyakorta embermagasságú aljnövényzetben kell gyalogolnom. Második pihenőmet az úgynevezett Római-fürdőnél tartottam, ahol egy kicsit falatoztam is. A közelben található az egyik híres bakonyi betyár, Savanyú Jóska barlangja is. Egy nyári tábor mellett is elhaladtam, ahol épp rendezkedtek be a nemrég érkezhetett táborlakó fiatalok. Ekkor már erdős terepen haladtam, körültekintőn, emlékezve a legutóbbi vaddisznó esetre. 

Az egyik fordulóban ilyen matuzsálem korú fák mellett mentem el, melyek gyökerei nem mindennapi módon váltak láthatóvá az évek során. Ezúttal - annak ellenére, hogy hétköznap volt - sok túrázóval találkoztam. Volt aki családostul, volt aki egyedül, a lényeg, hogy gyakran látogatott Kék szakaszon voltam. Egy kerékpárossal is találkoztam, akivel együtt oltottuk szomjunkat a bakonynánai pecsételőhelyen. 

Elhagyva a falut, rövid ideig műúton folytattam, majd újra erdős, ligetes rész következett. A közelmúlt esős napjainak a nyomai még látszódtak, mivel volt egy-egy pocsolyás rész. Az aljnövényzet pedig néhol újból embermagasságú lett. Félúton voltam Bakonynána és Nagyesztergár között, amikor egy újabb túrázóval találkoztam. Nem a Kéken jött, hanem csak a környéket járta, helybéli lévén. Ő mutatta meg a hajdani kihalt, elpusztult község, Veimpuszta maradék romjait. Többször tanúja voltam már a Kék során, hogy egy elhagyott épületet mennyire vissza tudja hódítani a természet.

A Nagyesztergárig hátralévő távot már csak fél liternyi vízzel kezdtem meg. Úgy számoltam, hogy a meleg nyári napokon, körülbelül négy kilométer alatt fogyasztok el fél liternyi vizet. Mire beértem Nagyesztergárra, hozzáfogtam hát egy közkút kereséséhez. Fel is mentem a falu központjának számító templomhoz, ám nem találtam kutat. Visszafele vettem hát az irányt, elhaladva a szebb napokat is megélt Purgly-kastély mellett. Keresésem témáját ezúttal módosítottam, és ezúttal kocsma után néztem. 

Ezúttal szerencsésebb voltam, igaz a kocsma is a falu szélén volt, bár kurtának nem volt nevezhető. Úgy döntöttem a fogyó vízkészletem kiegészítem egy kis folyékony malátával. Egyben pihentem is egy fél órát, bepillantást nyerve a helybéli mindennapi eseményekbe. Napi utam végéhez közeledtem, a távolban már feltűntek a Zirci apátság templomának ikertornyai. 

Úgy döntöttem, hogy nem Zircen fogok éjszakázni, hanem a tőle nem messze lévő Kardos-réten. Egy kempinget jelzett ugyanis az igazolófüzetem, ezért gondoltam utána járok. A zirci vasútállomáson előtte még pecsételtem egyet. Rendes volt a bakter, mert a pecsét már el volt zárva a váróterembe. Kezembe nyomta a váróterem kulcsát, és megindult az épp érkező vonat elé, fogadni azt. A pecsételés után még feltöltöttem a kiürült palackjaimat, majd megindultam Kardos-rét felé. Végig a 82-es főút mentén hamar beértem a kis faluba. A templom után meg is találtam a Csalogány kempinget, ahol gyorsan be is regisztráltam. Rajtam kívül csak egy német család tartózkodott a kemping területén.

Következett a sátor felállítása, a jó forró zuhany, no meg a szokásos vacsora. Kellőképpen el voltam fáradva, így hamar álomba is merültem.