2017. szeptember 03. (vasárnap) 16:07 (UTC+1) - Domoszló

Ezúttal sem keltem akkor, amikor elterveztem. Egyszerűen nem tudtam felkelni a tervezett időpontban. Mire összekészültem, már fél nyolcat mutatott az óra. Reggeli után még ücsörögtem egy kicsit, egy bögre kávé mellett, és terveztem az előttem álló szakaszt. Ekkor még nem volt egyértelmű, hogy hol lesz a napi végcélom. Túl nagyok voltak a távolságok az egyes települések között. Úgy voltam vele, hogy döntök, ha odaérek. 

Miután elköszöntem a kemping gondnokától, megindultam az üdülőterületen. Az út végig vezetett a Szajki tavak mellett. Ezeken a tavakon lehetett horgászni, ezzel a lehetőséggel sokan is éltek. Magam sosem voltam a horgászat nagy kedvelője, az eredményének viszont igen. Gyorsan fényképeztem, aztán folytattam tovább az utat, mert újból megjelentek a szúnyogok, és az egyéb idegesítő társaik.

A tavakat elhagyva a helyzet nem változott, a Szajki-erdőben továbbra is zsongtak a fejem körül. Előkerült újra a jól megszokott fejfedőm, és körbetekertem a fejem, csökkentve a közvetlen kapcsolatot a "zaklatóimmal". 

Elhagyva az erdőt, műúton folytatódott a Kék. Kisvártatva egy túrázó jött velem szembe. Ahogy találkoztunk, pár percet beszélgettünk. Kicseréltük egymás tapasztalatait a Kékről, a sátrazásról, a lábbelikről, a forrásokról, és még jó pár dologról. Beszélgetőtársam két héttel azelőtt indult útnak, Írottkő állomást megelőző pontról. 

Hosszúperesztegre beérve, első utam a kisboltba vezetett, kiegészítve a fogyó készletemet. Pecsételtem egyet, majd következett egy pár perces pihenő. A falut kettészeli a 8-as főút. Feltöltöttem még a kulacsokat friss vízzel, majd megindultam a Káldi úti dűlő felé. Bő két és fél órát írt a füzetem a következő településig, Káldig.

A Sümegig megszokott Kéktúrás eligazító táblák továbbra is hiányoztak. Megjelentek viszont a Mária zarándokút hasonló célú táblái, így végre időnként ismét fogalmam lehetett az előttem álló útról, szakaszról. A dűlő útján porban gyalogoltam, annyira száraz volt minden. Olyan érzésem volt, mintha a spanyol fennsíkon, a Mezetán lettem volna. 

Hosszú kilométereken keresztül tűzött a nap, szállt a por a lépteim nyomán, mire beérkeztem a Tomaji-erdőbe. Kicsit fellélegeztem amint a fák árnyékába jutottam. Vízzel nagyjából jól álltam, a fele mennyiségem még megvolt. Az erdős részről egy rövid szakaszon újra mezei utakon haladtam. Mielőtt azonban újra a lombok következtek volna, ideje volt ebédelnem.

Káldra beérve, már kellőképpen vágytam valami jéghideg dologra. Gyorsan megkerestem a soron következő pecsételőhelyet, majd betértem az egyik nemzeti dohányboltba. Egy üveg hideg üdítőt vettem ki a hűtőből, s felbontva a kupakot olvastam annak üzenetét. 

Javában elmúlt délután négy óra, így már tudtam, hogy nem fogok beérni a következő lakott településre, Gércére. Éppen ezért ismételten feltöltöttem a vizes palackjaimat, hisz előttem állt még pár kilométer, az esti étkezés, s még a következő napi táv is. Az útba eső vendéglátó helységben magam is legurítottam egy korsóval. Nyár vége volt, de még egy utolsó kánikulát fogtam ki.

Káldot elhagyva a Farkas-erdőben folytattam utam. Szépen karbantartott erdőrészeken haladtam, rengeteg tájékoztató táblát olvasva. A helyi erdészeti társaság nagyon szép munkát végzett. Tematikus tanösvényeket láthattam errefele is. Időközben elértem az erdő egyik leghíresebb pontjához, az 1995-ben kidőlt "Avasi öreg tölgyhöz". Több mint 250 éves volt, amikor kidőlt a kocsánytalan tölgy, mely az erdeink egyik legfontosabb fafaja. Emlékét azóta is őrzik.

Kicsit fáradtan értem el a soron következő pecsételőhelyre, a Hidegkúti erdészházhoz. Úgy volt, hogy itt verek tábort éjszakára, de menet közben meggondoltam magam. Hosszú, aszfaltozott út vezetett tovább a következő kiépített erdei pihenőhelyig. Elnézve a tájékoztató táblán lévő pihenőhelyeket, a következő pihenőhely, mely a Banya-fánál volt, szimpatikusabbnak tűnt. Igyekeznem kellett, mert már este fél hétnél járt az idő.

Bő háromnegyed óra múlva meg is érkeztem. Egy újabb kidőlt hatalmas kocsánytalan tölgy mellett került kialakításra a pihenőhely. Banyafának hívták az öreg tölgyeket régebben. Már a Farkas erdő telepítése előtt ott álltak, s egy nagyobb vihar döntötte őket ki több száz éves korukban. Bízván abban, hogy az éjszakát igazi banya nélkül megúszom, felállítottam a sátram a szépen kialakított területen. A vacsorámmal sötétedés előtt végeztem is. Jöhetett hát a jól megérdemelt pihenés.

2017. szeptember 02. (szombat) 20:21 (UTC+1) - Domoszló

Szóval az éjszakát a sümegi közösségi ház kertjében töltöttem. A terület nem volt kerítéssel lekerítve, így megragadtam az alkalmat a területfoglalásra. A területen átvezetett egy gyalogút, így sokan jöttek, mentek. Ennek ellenére nyugodt éjszakám volt. Reggel hét óra körül keltem, s már javában reggeliztem, amikor a szemben lévő családi ház kutyája észrevett. Ezt követően az eb nem maradt csendben, végig hallatta a hangját. Még szerencse, hogy nem az előző este vett észre.

Mivel fel kellett töltenem a vízkészletemet, útba ejtettem a vasútállomást. Ugye az előző nap már pecsételtem, így miután a kulacsok megteltek, készültem is indulni. Ekkor jött egy "kolléga", épp az ellenkező oldalról. Pár percet beszélgettünk, mielőtt mindketten továbbálltunk volna. Sümeget magam mögött hagyva, a nyílegyenes főút szélén tapostam az aszfaltot. Időnként figyelnem kellett a forgalomra, mert sokan eléggé megközelítettek. Inkább jobban lehúzódtam az útról, megelőzve a bajt. Közben átléptem a megyehatárt, s Zala megyébe érkeztem.

A megyehatárt követően letértem a műútról, s egy kisebb erdőn keresztül folytattam. Ismét kánikula ígérkezett, ezért örültem a lomboknak. Lassan beérkeztem Kisvásárhely nevű faluba, ám nevével ellentétben még egy kicsinyke boltot sem találtam. Apró falucska, elöregedő lakossággal. Időnként egy mozgóárus jár a faluba, így tudnak vásárolni azok, akiknek más nem vásárol. 

A falu határában falatoztam egyet, majd folytattam utam a mezei utakon. Azt az információt kaptam, hogy napi végcélomig nem fogok se települést, se boltot, se forrást találni. Be kellett hát osztanom a vízkészletemet. Jobban, mint valaha. Épp egy almafa mellett haladtam el, így körbenéztem egy-egy finom példányt keresve. Eszembe jutott az egyik kedvenc filmem főszereplője, Cristopher McCandless, alias Alexander Supertramp. Az Út a vadonban című film vándora talál egy almát, melynek rágása közben elmélkedik arról, hogy milyen finom falatokat kap. Szóval magam is nagyokat haraptam az almába, Alexander Supertramp után szabadon.

Újabb erdők következtek, újabb vadlesekkel. Egyiknek az alján egy méretes darázsfészket fedeztem fel, lakói óriás lódarazsak voltak. Remélhetőleg a vadászles gazdája, a nagy vadász hamarabb észreveszi majd a kis vadászokat. Ha fordítva történik, fájdalmas lesz a találkozás.

Többnyire fiatal erdőkön mentem keresztül, szépen karbantartott területen. Ezúttal azonban majdnem nulla szintemelkedéssel. Sümeg óta egyetlenegy eligazítótáblával sem találkoztam. Amióta Kékezem, egyetlen egy szakaszon sem volt ehhez hasonló. Még akkor kezdtem el a Kéket, amikor a régi pecsétek, régi eligazító táblák voltak. Itt viszont még a régi táblák sem voltak.

Elérkeztem napi utam feléhez, miközben újra átléptem egy megyét. Visszatértem ismételten Veszprém megyébe. Megérkeztem az Ötvösi úthoz, ahol egy nem mindennapi pecsételőhelyet találtam. Egy kivénhedt autóülés pihent a pecsételőhely mellett. A bélyegzőt rejtő fémdobozban egy kisebb üzenetre leltem, egy korábban arra járt túratársamtól.

Épp visszahelyeztem a papírost, amikor egy népes túrázó csapat érkezett. Pontosan nem számoltam össze, de lehettek vagy tizenöten. Ők is egy irányban teljesítik a Kéktúrát. Elbúcsúztam tőlük, s visszaindultam Zala megyébe.

Elérkezett az ebéd ideje, így tábort vertem a vasútvonal mellett, és nekikezdtem a falatozásnak. Ezalatt újabb túrázók érkeztek, s haladtak is tovább. Ők nem voltak beszédes kedvükben. A falatok után következett egy fél órányi szieszta. Természetesen a cipők lekerültek, s a lábak zokni nélkül pihentek. 

Véget vetve a pihenőidőnek, folytattam a gyalogutam. Továbbra sem voltak táblák, így nehezebben saccoltam meg a hátralévő utat. Ha nem is pontosak a táblák, de jó látni, hogy egyre kevesebbet mutatnak, hogy egyre közelebb a cél. Közben változtak az erdők, volt ahol lekerített facsemeték, máshol fiatal erdők mellett vezetett utam. Egy-egy sűrűbb erdős szakaszon megjelentek a muslincák, szúnyogok, legyek. Nagyon zavaró tud lenni, hogy folyton az ember körül zümmögnek. 

Közben egy újabb megyébe érkeztem, ezúttal Vas megyébe. Ekkor már a Bögötei erdőben jártam, s már közeledtem a Szajki tavak felé. A tavakat gróf Endrődy Sándor és Zierer Antal birtokosok kezdték el kialakítani. A Csörgető eret duzzasztották fel, és alakították ki a tizenegy tavat, melyeket gátakkal választottak el egymástól. A hatos számú tóig kellett eljutnom, ahol a szabad strand üzemel.

Mielőtt magam is csobbantam volna a Szajki tóban, felkerestem a pecsételőhelyet, majd az éjszakai szálláshelyem. Egy kempinget választottam, ahol gyorsan fel is húztam a sátram. Regisztráltam, s már mentem is a strandra. Másfél órám volt a zárásig. Rajtam kívül talán heten lehettek a strandon. Zavartalanul úszhattam tehát, szinte csak az enyém volt az egész tó. Ennek a tónak a kijelölt részén csak fürödni lehet, a többiben pedig csak horgászni. Pár tóban pedig halakat nevelnek.

Egy órát töltöttem a vízben, majd mielőtt visszaindultam volna a kempingbe, jöhetett a napi jutalom. Kicsit fáradt voltam, meg kellett szoknom a cipőimet. Ennyit régóta nem gyalogoltam bennük. Hiányzott a bakancsom, de ebben a melegben és ezeken a terepviszonyokon jobb döntés volt otthon hagyni. 

2017. szeptember 01. (péntek) 20:13 (UTC+1) - Domoszló

Korán terveztem kelni, ahhoz képest nem sikerült. Egy órával a tervezettnél később, hatkor keltem csak. Begyújtottam a gázfőzőt, majd nemsokkal később már kanalaztam a bögrényi csokis zabpelyhet. Nem tudom, hogy említettem-e, de a Zemplénben eltört a sátram feszítő rúdja. Sajnos ezeknél a típusú sátraknál gyakori eset. Azóta úgy használom, hogy körbetekerem szigetelőszalaggal, így valamennyire rögzítem. Később majd lecserélem a sátrat, de addig a fenti módszerrel használom.

Miután összepakoltam, a turista szállás kulcsát a megbeszélt helyre tettem, majd továbbálltam. Rezi határában egy idézetre bukkantam, egy természetjáró táblán. "Ne hagyj a természetben semmit, csak a lábnyomodat. Ne vigyél haza semmit, csak az emlékeidet és a fényképedet."

Rezit elhagyva eleinte mezőn, később erdőn keresztül gyalogoltam. A község határában fekvő Rezi vár romját ezúttal nem néztem meg, hisz a nap végére várt rám Sümeg. A következő faluig a terep erősen lejtett lefele. Ilyenkor hálát adok, hogy nem fordított irányban járom a Kéket. Elhagyva az erdőt, ismét jött az embermagasságú csalán. Zalaszántó határában három túrázóval találkoztam, akik Keszthelyre tartottak. 

Miután beértem Zalaszántóra, egy idős helybéli, Imre bácsi szólított meg. Helytörténészként sok érdekes adatot, történetet mesélt a faluról, a környékről. Többek közt egy orosz hölgyről, aki a háború után költözött a faluba. A hölgy nem tudott levest főzni, csak valami sűrű dolgot. Évekkel később a hölgyről lett elnevezve ez a fajta "leves". Elköszönvén Imre bácsitól, a falu központja felé indultam. Elérve a római katolikus templomhoz, két olyan keresztet is találtam, amelyek nem szokványosak. Egyiken Jézus kezei a feje fölött vannak, a másikon már csak a lepel van a kereszten, Jézus alatta van, Mária kezei között. Sajnáltam, hogy ezekről Imre bácsi nem tett említést.

Zalaszántón pecsételtem egyet, majd a falu határában fekvő sztúpa felé vettem az irányt. A Zalaszántói sztúpa Közép Európa első buddhista szentélye, azaz sztúpája volt, és egyben mindmáig a legnagyobb. Egy erdei tisztáson építették fel 1992-ben a 30 méter magas, és 24 méter széles hófehér épületet. Elhelyeztek benne egy díszes tartót, amely a történelmi Buddha néhány csontszilánkját tartalmazza. Azóta a sztúpa szent zarándokhellyé vált. A sztúpát 1993-ban szentelte fel Őszentsége a XIV. Dalai Láma.

Kicsit megpihentem a sztúpával szembeni padoknál, s közben figyeltem mind a szentélyt, mind a körülötte lévőket. Többen látogatják naponta, ottjártamkor is sokan voltak. Láttam, hogy egyesek csak nézelődnek, mások rutinszerűen járkálnak körbe, körbe.

Benéztem a szentéllyel szembeni bazárba, ahol egy különleges Kéktúra pecséttel, valamint egy karkötővel lettem gazdagabb. Megajándékoztak egy füstölővel is, amelyet meggyújtva magam is elindultam a szentély felé.

Magába a sztúpa belsejébe nem lehet bemenni, csak a három szinten lehet közlekedni. Az egyes szinteken balra indul el az ember, kezében a füstölővel. Időközben egy szerzetes is megérkezett, aki a szentély környékén lévő virágokat kezdte locsolni. A legfelső szinten, a lépcsők végén magasodik Buddha aranyozott szobra.

A legfelső szinten helyezkednek el az imamalmok is, melyeket az érdemek és a bölcsesség (jó karma) felhalmozására, valamint a negativitások (rossz karma) megtisztítására használják. Hagyományosan a henger alakú imamalmok külső felületére az Om Mani Padme Hung mantra van szanszkritul írva. A tibeti buddhista hagyomány szerint egy ilyen imamalom megforgatása ugyanolyan érdemi hatással bír, mintha szóban mondaná el az imát. Órajárásnak megfelelő irányban kell megforgatni, mivel a belső mantratekercs olyan irányban íródott, mint ahogyan a nap halad az égen. Szóval megindultam én is, forgatva az imamalmokat, hadd váljon a megforgatásukból származó minden érdem az összes érző lény javára.

Körbeérve az imamalmok szintjén, füstölőmet Buddha szobra alatt lévő helyre szúrtam, ahol a többi füstölő is volt. Több időt is el lehetett volna tölteni, de várt rám még jó pár kilométer is. A szentély körül rengeteg kavics"sztúpa" volt, amelyek eddigi gyaloglásaimat szinte végig kísérték. Még az egyik pihenőhelyet is telerakták az apró kavicstornyokkal.

A szentélytől nem messze található az itt élő szerzetesek lakhelye is, amely szintén egy kis keleti érzést hozott a tájra. Még mielőtt azt gondolnátok, hogy vallást váltottam, mindenkit megnyugtatnék. Továbbra is hitem szerint keresztény vagyok, álláspontom szerint "Egy az Isten!". De úgy gondolom, a világ egyik legbékésebb vallását nem lehet nem szeretni.

Magam mögött hagyva a zalaszántói sztúpát, következtek az erdei kilométerek. A nem messze lévő Tátika várromhoz elérve, megebédeltem. Vízkészletem felénél jártam, de forrást csak egyet jelölt a térképvázlatom. 

Sok kirándulóval találkoztam a vár környékén is. Többen családostól járták az erdőt. A Kék jelzések ezúttal is rendben voltak, bár egyik helyen a felfestés csak félig készült el. Több helyen ki voltak téve az eligazító táblák is, melyek ezúttal rendben voltak. 

Zalaszántótól közel 15 kilométer után érkeztem a Sarvalyi erdészházhoz, ahol az említett forrás található. A forrást meg is találtam, ám a vize épp hogy csordogált. Sajnos kicsit szennyezett volt a kőmedence, így kénytelen voltam elővenni a vízszűrős kulacsomat, amellyel biztonsággal ihattam a hűs forrásvizet.

Kellőképpen felfrissülve, a napi végcélom következett. Sümegig mintegy másfél óra volt hátra. Eleinte tovább az erdőben, később nyílt terepen, mezei utakon. Ekkor már látszódott Sümeg vára is. Kereszteztem még a vasútvonalat, majd szépen lassan beértem a városba. 

Először a vasútállomásra mentem, a pecsételésért, majd vissza a belvárosba. Nem tudtam meddig van nyitva a vár látogatásra, hisz már fél hét felé járt. Gyorsan beléptem a várkapun, ám a pénztáros már nem adott jegyet. Azt mondta, hogy arra a fél órára, amíg még ott van, már nem ad, menjek be nyugodtan. Megköszönve kedvességét, beléptem a vár kapuján.

Sümeg várát IV. Béla parancsára építették a tatárjárás után. Később a Kőszegi családtól szerezte meg Anjou Károly. A külsővár hozzáépítésével az ország egyik legerősebb vára lett. 1552-ben a veszprémi püspök is ide húzódott vissza.

A katonai szerepe egészen a Rákóczi szabadságharc végéig jelentős volt, ám annak végén a császáriak felrobbantották a falait. Napjainkra az ország egyik legjobban helyreállított középkori kővára. Valóban nem annyira éles a kontraszt, mint a csókakői, vagy a füzéri vár esetében.

Itt is több tematika köré szerveződött, a középkori vár mindennapi életét bemutató kiállítás. Bepillantást nyerhettünk a korabeli pékség, konyha helyszínére, a kamra polcaira, de még a fűszerkert ágyásai közé is.

Megtudhattam, hogy a mindennapi élet során nem kevés bort is fogyasztottak a vár népei. Jellemző a hierarchia a boroshordók mérete alapján is. Szépen felújították a vár kápolnáját is. Az oltáron még ott volt a nemrég felszentelt ünnepi kenyér is. 

Utolsó előtti állomásnak hagytam a hajdani kínok helyszínét. Mint ahogyan a tábla is jelezte, belépés csak saját felelősségre. Viaszbábukkal szemléltették a régmúlt idők kínzásait, kivégzéseit, boszorkányégetését. Már csak az lett volna hatásosabb, ha hanghatás is érte volna az embert.

Mielőtt elhagytam volna a várat, utoljára még lenéztem az előttem lévő tájra. Nem messze egy füves pályát vettem észre, melynek szomszédságában egy nagyobb zöldterület volt. Azt néztem hát ki célul, hogy éjszakára tábort verjek. Leérve a helyszínre, a város közösségi tereként hirdetett művelődési ház kertje volt, így hát nyugodt szívvel húztam fel a sátram. 

2017. augusztus 31. (csütörtök) 21:00 (UTC+1) - Domoszló

Még mielőtt belevágnék a soron következő Kék szakasz(ok)ba, hadd jöjjön egy kis kulisszatitok. Aki túrázik, annak nem biztos, hogy ismeretlen dolog. Egy-egy hosszabb, több napos túra után bizony eléggé megviselt az ember hátizsákja. Így hát ilyenkor következik a szervizelés, ami egy alapos tisztítást, meg egy-két kisebb javítást jelent.

Miután a hátizsák kellőképpen rendbe jött, s a készleteimet is bepakoltam, következett hát újra Keszthely, újra a Kék. Nagyjából 7-8 napra terveztem az Országos Kéktúra befejező részének bejárását. A szokásos kora reggeli indulás busszal Domoszlóról, majd a budapesti Déli-pályaudvarról tovább vonattal Keszthelyre. A megérkezésem délután egy órára esett, így igyekeznem kellett. Jól döntöttem, hogy múltkor szétnéztem a városban, így most csak tovább mentem. Pár új dolgot azonban így is sikerült felfedeznem, többek között azt a házat, amelyben Kacsóh Pongrác 1904-ben megírta a János Vitéz című dalművét.

Keszthelyről egy kerékpár úton folytattam utamat Hévíz felé. Egy-két kilométert leszámítva, az egész Balatont körbe lehet tekerni biciklivel, amire terveim szerint a jövő évben sort is kerítek a Bakabringámmal. Most viszont a gyaloglásra koncentráltam, s arra, hogy időnként nézzek hátra, nehogy meglepjenek a kerékpárosok. Gyalogossal nem találkoztam. Egyedül én tapostam az aszfaltot.

Bő másfél óra múlva már Hévízre is értem. Pár hete még úgy terveztem, hogy maradok itt egy napot, de állítólag egy napi kúra a híres gyógytóban kevés. Maradt tehát egy másik alkalom arra, hogy a hévízi fürdést bepótoljam. Addig is a Kék útvonala melletti kerítésen keresztül szemléltem.

A Hévízi-gyógytó Európa legnagyobb melegvizes gyógytava. Tőzegmedrű forrástó, amely 38 fokos vizet bocsát a test kényeztetésére. A látványt csak fokozza a tavat körülölelő erdő, a vízfelszín felett lebegő páraréteg, valamint a víz felszínén úszó temérdek tündérrózsa. 

Ezúttal nem a jól megszokott bakancsomban mentem, hanem a régebbi túracipőmben. Kicsit viharvert szegény, hisz az elmúlt három évben sok kilométert tettünk meg együtt. Tettük ezt többek közt a Kanárin, valamint Közép-Amerikában is. A lábbeli váltásra azért került sor, mivel a legutóbbi túrán észrevettem, hogy a bakancs bőre több helyen kirepedt. Sajnos volt egy hosszabb túra, melynek során nem kezeltem megfelelően. Marad tehát egy-egy rövidebb kiruccanásra.

Hévíz belvárosán viszonylag hamar átértem, kerülgetve a rengeteg turistát. Pecsételtem a busz pályaudvarnál, majd következett a külváros. Hosszan sorakoztak egymás mellett a panziók, szállások. A cirill betűk láttán, gondolom jelentős lehet az orosz vendég is.

Hévíz külvárosát képező, egykori független községen, Egregyen is keresztül haladtam. Mindenfelé szőlők, pincék, vendéglátó helységek. Nem messze volt egy kicsiny temető, ahol az Árpád-kori templom áll. Tetszenek ezek a kicsiny templomok. Emberközelibbnek érzem őket, mint az agyon aranyozott, díszített társaikat. Kicsit megpihentem a falai közt, a kicsiny padokban.

Egregy után bevettem magam a kicsiny erdőbe. Egy-egy szeder szemet találtam ugyan, de nem volt olyan mennyiség, mint legutóbb a Zemplénben. Egy-egy helyen a már megszokott magasabb aljnövényzet, ám a hosszú nadrág ezúttal is védett. Kijutva az erdős részről, a műúttal párhuzamosan haladtam. Egy régi zsidó temetőnél, magam is megemlékeztem a szokott módon, egy kis kavics emlékműre történő ráhelyezésével.

Elérve a műutat, kicsit vissza fordult az út, mivel az ott lévő Gyöngyösi csárdánál pecsételni kellett. Az egykori bakonyi, és zalai betyárok kedvelt csárdája 1729 óta fogadja a betérő vendégeit. Fogadott engem is, azonban én csak egy korsó sört rendeltem. Közeledett ugyanis a napi szakaszom vége, így nem akartam a megérkezés előtt enni.

Mint ahogyan említettem, közeledett a napi cél helyszíne. Rezin terveztem megszállni, valahol a faluban, vagy annak környékén. Előbb megkerestem a helyi kocsmát, s a pecsétjét, majd következhetett a szállás. Ahogy szétnéztem a faluban, nem igazán láttam olyan területet, ahol felhúzhattam volna a sátramat. Már éppen terveztem elhagyni Rezit, amikor felfedeztem egy kapun a Laky Demeter turistaház hirdetését. A felfedezést telefonhívás követte, majd rövidesen meg is jelent a tulajdonos. Fél órán belül már állt is a sátram a frissen nyírt pázsiton, a gyönyörű vendégház udvarán.

Jól esett a forró zuhany a megtett kilométerek után. Kicsit sajgott a hátam, a vállaim, s a talpaim. Vacsora után hamar álomba is szenderültem, hisz másnapra kicsivel többet terveztem. El akartam jutni Sümegre.