2018. augusztus 15. (szerda) 22:47 (UTC+1) - Budapest

Napsütéses reggelre ébredtem. Éreztem, hogy ez a nap is forró lesz. Reggeli után elköszöntem azoktól, akik nem tartottak velünk az utolsó szakaszon. Ilyenkor titkon bízni szoktam benne, hogy ne kell egy újabb évet várni a viszontlátásra.

Szokás szerint pontosan kilenc órakor, Vadad felé vettük az útirányt. Mezőn keresztül gyalogoltunk, szikrázó napsütésben. Időnként megálltunk, megpihentünk, ittunk egy korty vizet. Egy magányos korosabb fa mellett haladtunk el, s többen megragadták az alkalmat arra, hogy átöleljék a fa törzsét. 

Beérve Vadadra, újra megtöltöttük kulacsainkat friss vízzel, majd bementünk a kicsiny unitárius templomba. Kovács Tanár Úr ezúttal is tartott egy rövid ismertetőt a templom történetéről. Megható volt hallgatni a templomot újjáépítő, sok szenvedést átvészelő tiszteletes, Nyitrai Mózes történetét. 

Énekeltünk egyet, majd elbúcsúzva Vadadtól, folytattuk Székelykál felé. Jól esett a friss és hideg kútvíz, melyet elég gyakran kortyolgattam. Utolsó napra már csak egy kulacsot hagytam, s éreztem hogy ez rossz döntés volt.

Székelykálon fogadott minket a helyi tiszteletes, s tartottunk egy hosszabb szünetet. Ízletes, s friss paradicsomokból csemegézhettünk. Bepillantást nyerhettünk a dohánytermelés mindennapjaiba is.

Mielőtt elhagytuk a falut, újabb hűs forrásvízzel gazdagodtunk, majd egy fél órás dombra kapaszkodás után jöhetett az ebédszünet. Egy erdős rész szélén tartottuk a pihenőnket. Magam szundítottam is egy jó húsz percet.

Kipihenve indultunk tehát az utunk hátralévő részére, mely két kisebb falunk keresztül vezetett. Nagyrészt műúton koptattuk a túracipőinket. Idén én is azt hoztam, nem a bakancsomat. Nem mondom, hogy jó választás volt, mivel nálam is jelentkezett egy apró kis vízhólyag. Fáradtan, szomjasan értünk be Marosszentgyörgyre. Nagy szerencsénkre épp egy fagyi árus akadt az utunkba. Pár finom gombóccal gazdagabban tettük meg az utolsó métereket. Akkor tudatosult bennem, hogy véget ért az idei Via Unitariana.

Talán ezen Út alatt gondolkodtam eddig a legtöbbet. Magamon, az életen, mindenen. Sokszor tettem ezt már, korábban. Jár az agyam gyaloglások alatt, túrázások során, de egy-egy futáskor is. Ilyenkor tudok tisztán látni. Ezúttal arra jöttem rá, hogy a szívem három részből áll. Mindhárom része teli van egy-egy számomra fontos dologgal. Az elmúlt években próbáltam azokat szétválasztani, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. Mindhárom részére szükségem van. Az egyik ilyen része szívemnek a Szülőföldem, ezért ha tehetem minél gyakrabban hazalátogatok feltöltődni. Bízom benne, hogy jövőre is tudom ezt tenni, Veletek, kedves Szent Lődörgők.

Mivel a szívem részét képezi a vándorlás, az utazás is, ezért természetesen a jövőben ezt is folytatni fogom. Mégpedig holnap után. Új helyszín következik, s részben számomra teljesen új módon. Beszámoló rövidesen. Addig is, ahogy ott mondják: Zbogom!