2018. augusztus 27. (hétfő) 22:53 (UTC+1) - Budapest

Párszor megébredtem az éjszaka folyamán, mivel a parton páran még maradtak. Még egy motorcsónak reflektora is pásztázta a partot időnként. Mi ugye takarásban voltunk a fenyők miatt, de biztos ami biztos alapon elraktam mindent, ami visszaveri a fényt. Ezt leszámítva nyugodt volt az éjszaka. Régóta nem aludtam függőágyban. Már-már alig emlékeztem, hogy milyen benne tölteni az éjszakát. Kipihenten ébredtünk.

A gázfőzőmmel megmelegítettem a vizet, s pár perc múlva már kortyolgattuk is az instant kávénkat. Közben nézegettem a parton ténykedő helyieket, akik apró halakat fogtak egy piciny háló, meg vödör segítségével. Kellett hozzá egy kis kézügyesség, meg némi rutin.

A reggeli után összepakoltunk, majd leugrottunk a partra. Úgy döntöttünk, hogy egy reggeli fürdéssel indítjuk a napunkat. Kicsit hideg volt a víz, de pár perc után meg lehetett szokni. Korán érkeztünk, mert még alig voltak a parton. Megragadtuk az alkalmat, hogy a helyszínen elkészítsük a népszerű ásványvíz nyereményjátékának pályázati fotóját. Tessék nekünk szurkolni, mert győztesként mehetünk New Yorkba.

Kilenc óra tájékán összeszedelőzködtünk, és elindultunk a tegnapi bevásárlóközpont felé. Pár dolgot be kellett szereznünk az indulás előtt. Útközben lencsevégre kaptuk a kiszáradt pálmákat. Fura látvány volt így levél nélkül.

Nem messze a bevásárló központtól, a 8-as számú főút mentén megkezdtük hát életünk első komolyabb stoppolását. Mindketten utaztunk már így rövidebb szakaszon, de így hosszabb távon, több napig még nem. Tudtuk, hogy sok mindenen múlik, de leginkább a szerencsén. Van akit öt percen belül felvesznek,mást több óra után sem. Bizakodva mutattuk hát úti célunkat.

Sajnos a kezdeti lelkesedésünk kezdett alább hagyni, ahogy telt az idő. Úgy döntöttünk, hogy nem fogunk egy helyben állni, így megindultunk az út mentén. Közben tartottuk a táblát, s magasba emeltük a hüvelykujjunkat. Teltek múltak a percek, s mire a Split utáni Stobrecbe értünk, már két órája nem vett minket senki fel. Betértünk hát egy pohár frissítőre, majd a helyi buszmegállóba folytattuk. Már-már újra kezdtünk elkedvtelenedni, amikor megállt egy fehér, szlovák rendszámú autó. Tulajdonosa Mimicebe tartott, s jelezte, hogy odáig elvisz minket. Beültünk hát az első autóba, s már élveztük is a klíma által biztosított hűvösséget. Bő fél óra múlva már Mimiceben voltunk.

Egy kisbolt padján megpihentünk, majd következett a folytatás. Napfényvédőkrém ezúttal sem maradhatott el, mert a nap szokás szerint égetett. Az autók pedig csak jöttek, de meg nem álltak. Folytattuk hát a gyaloglásunkat egészen Pisak nevű településig. Ott ismét egy buszmegállóban állítottuk volna meg az autókat, de hiába. Már feladtam, s mentem a táskámért, mikor Éva szólt, hogy addig folytatja. Jól tette, mert azonnal meg is állt egy horvát autós, s Makarska városáig vitt el minket. Érkezésünkkor épp egy kiadós esőzés kezdett tetőzni, ezért gyorsan beugrottunk egy étterembe. Annál is inkább, mert a gyomrunk is kezdett korogni.

Miután elfogyasztottuk a vacsorára rendelt pizzánkat, tovább is indultunk mert szállás után is kellett néznünk. Időközben az eső is elállt. Tipikus kikötőváros volt Makarska, a luxus yachtokkal, vitorlásokkal. A parti sétányon egy újabb szobrot pillantottunk meg. A tegnapi püspöki nagylábujjhoz hasonlóan itt is eléggé kopottnak látszott a női szobor egy bizonyos része. A szerencsénk ezúttal se múljon rajta, gondoltuk mindketten.

A kikötő mellett egy parányi strandot is találtunk, ahol rövid ideig leraktuk a cuccainkat. Magam gyorsan végigszaladtam a mellette lévő fás, ligetes részen. Sajnos azonban elég szemetesnek, s zsúfoltnak találtam. Visszatérve megmártóztunk a tengerben, majd jöhettek a naplementés képek.

Mire beesteledett, mi is megszárítottuk magunkat, s elindultunk a korábban említett ligetbe. Úgy döntöttünk, hogy beljebb megnézzük, hátha találunk alkalmas helyet a függőágyainknak. Nem akartunk hostelbe menni, azt Dubrovnikra és a nagyobb városokra tartogattuk. Egyre beljebb és beljebb mentünk a város melletti parkba. Sötét volt már, csak a hold fényénél tájékozódtunk. Nem világítottunk lámpával, mert inkognitóban akartunk maradni. Egy-egy helyszínre a nagy fűtől, és a még nagyobb kövektől, s ágaktól alig bírtunk menni. Egy ilyen résznél pont egyedül mentem, feltérképezni a helyet, amikor eszembe jutottak a viperák. Nem örültem volna, ha egy a lábamra tekeredik, így visszafordultam.

Még távolabbra indultunk, majdnem az ösvény végéig, s a parttól körülbelül 30 méterre, holdfénynél felkötöttük a függőágyunkat. Kellőképpen távol voltunk tehát a lakott területtől, de még az ösvénytől is. Bíztunk benne, hogy senki és semmi ne zavarja meg az álmunkat.