2018. november 06. (kedd) 19:32 (UTC+1) - Budapest

Éjjel többször megébredtem, de sikerült visszaaludni. Az egyik ébredésem viszont a sűrűsödő esőcseppekre történt. Gondoltam, hogy csak kisebb zápor lesz, de reggelig esett. Természetesen ezúttal nem tettem fel a tartalék ponyvámat a sátorra. Maradt az egy réteg, s az elővigyázatosság, hogy ne érjek a sátor falához. 

A reggeli elfogyasztása is a sátorban történt. Épp befejeztük, amikor az eső elállt. Nem örültünk, mivel a sátrat vizesen kellett elpakolnunk. Ilyenkor a legközelebbi felállítás előtt időt kell hagyni a száradásra. Ehhez persze az kell, hogy akkor ne essen. Megnéztük az időjárás előrejelzést, s biztatóak voltak a kilátások.

Hamar visszatértünk a Kékre, majd átkeltünk egy kissé romos állapotban lévő fahídon. Ismét tűlevelű erdőben haladtunk. A Kék jelzés az igazolófüzettől eltérően nem vitt be Álmosdra, hanem előtte haladt. Korábban bevezetett a turistaút, de azóta változtattak rajta. Szerencsénkre a bélyegzőt is áthelyezték.

Lassan-lassan vége lett az erdőségnek, kezdett változni a táj szerkezete. El-elmaradoztak a fás területek, s helyüket átvették a mezők, legelők. Végre kezdett valóban alföldinek tűnni az Alföldi Kék. Kisebb juhnyáj mellett haladtunk el, pár mondatot váltva a pásztorával.

Már előzőnap feltűnt, hogy rengeteg volt a torma errefelé. Kiderült, hogy a vidék a torma termeléséről híres. Ezentúl biztos fogok rágondolni, amikor a finom leveshúshoz hozzáeszem a finom tormát. Belegondolva éhes is lettem, így megálltunk egy szépen felújított pince kinti étkezőjénél. Megterítettünk, s elfogyasztottuk tízórainkat. A távollévő gazda utólagos engedélyével. Egyébként jó borosgazda lehet, mint ahogyan a tábla is jelzi.

Immár jóllakva, következett a Mosonta kert szőlői, présházai. Egyik-másik szépen megőrizve, felújítva. Nádfedelesen, ahogy illik. Hosszú utcán keresztül értünk be így Létavértesre.

Létavértesen kicsit megpihentünk, pár dolgot bevásároltunk, majd a telefonjaink, s mi is feltöltődtünk. Ma is úgy terveztük, hogy két település közt táborozunk le. Tudtuk, hogy Pocsajig nem fogunk eljutni. Éppen ezért vízzel is fel kellett tankolnunk.

De előtte még el kellett érnünk Cserekertet. Kis település, mely közigazgatásilag Létavérteshez tartozik. Cserekertet egy hosszú, és végtelennek tűnő műúton kezdtük megközelíteni. Pontosabban a Cserekertre vezető bekötőutat. Embert és bakancsot próbáló egyébként az aszfaltút. Monoton, kemény, és végeláthatatlan.

Ilyenkor a kilométerek is lassabbnak tűnnek, pedig Ricsi szavaival élve "mentünk mint a gibbonok" . Lassan elértük a bekötőutat, majd egy újabb félóra következett, mire elértük Cserekert határát. Egy lassan elnéptelenedő kis faluról volt szó. 

Pár házban még laktak, s ezek a házak többsége még elég jól nézett ki. Sok ház viszont lakatlan volt, s közülük néhányat árultak, többségük viszont már az enyészeté volt. Szomorú volt látni a hajdani elemi iskola elhagyatott épületét.

Pecsételtünk, majd magunk mögött hagytuk a kicsiny települést. Nem messze tőle volt a román határ. Lassan kezdett lemenni a nap, ránk meg ugye várt még a sátraink megszárítása. Egy közeli szántóföld szélén vertünk tanyát, egy learatott kukoricaföldön. Amíg a sátraink száradtak, megvacsoráztunk. Valószínűleg megzavartuk az állatvilág napi rutinját, mert egy méretes vadkan nemtetszését adta tudtunkra. Irdatlan ricsajt csapott, mire mi odavilágítottunk, ő pedig továbbállt.