2018. augusztus 15. (szerda) 22:47 (UTC+1) - Budapest

Napsütéses reggelre ébredtem. Éreztem, hogy ez a nap is forró lesz. Reggeli után elköszöntem azoktól, akik nem tartottak velünk az utolsó szakaszon. Ilyenkor titkon bízni szoktam benne, hogy ne kell egy újabb évet várni a viszontlátásra.

Szokás szerint pontosan kilenc órakor, Vadad felé vettük az útirányt. Mezőn keresztül gyalogoltunk, szikrázó napsütésben. Időnként megálltunk, megpihentünk, ittunk egy korty vizet. Egy magányos korosabb fa mellett haladtunk el, s többen megragadták az alkalmat arra, hogy átöleljék a fa törzsét. 

Beérve Vadadra, újra megtöltöttük kulacsainkat friss vízzel, majd bementünk a kicsiny unitárius templomba. Kovács Tanár Úr ezúttal is tartott egy rövid ismertetőt a templom történetéről. Megható volt hallgatni a templomot újjáépítő, sok szenvedést átvészelő tiszteletes, Nyitrai Mózes történetét. 

Énekeltünk egyet, majd elbúcsúzva Vadadtól, folytattuk Székelykál felé. Jól esett a friss és hideg kútvíz, melyet elég gyakran kortyolgattam. Utolsó napra már csak egy kulacsot hagytam, s éreztem hogy ez rossz döntés volt.

Székelykálon fogadott minket a helyi tiszteletes, s tartottunk egy hosszabb szünetet. Ízletes, s friss paradicsomokból csemegézhettünk. Bepillantást nyerhettünk a dohánytermelés mindennapjaiba is.

Mielőtt elhagytuk a falut, újabb hűs forrásvízzel gazdagodtunk, majd egy fél órás dombra kapaszkodás után jöhetett az ebédszünet. Egy erdős rész szélén tartottuk a pihenőnket. Magam szundítottam is egy jó húsz percet.

Kipihenve indultunk tehát az utunk hátralévő részére, mely két kisebb falunk keresztül vezetett. Nagyrészt műúton koptattuk a túracipőinket. Idén én is azt hoztam, nem a bakancsomat. Nem mondom, hogy jó választás volt, mivel nálam is jelentkezett egy apró kis vízhólyag. Fáradtan, szomjasan értünk be Marosszentgyörgyre. Nagy szerencsénkre épp egy fagyi árus akadt az utunkba. Pár finom gombóccal gazdagabban tettük meg az utolsó métereket. Akkor tudatosult bennem, hogy véget ért az idei Via Unitariana.

Talán ezen Út alatt gondolkodtam eddig a legtöbbet. Magamon, az életen, mindenen. Sokszor tettem ezt már, korábban. Jár az agyam gyaloglások alatt, túrázások során, de egy-egy futáskor is. Ilyenkor tudok tisztán látni. Ezúttal arra jöttem rá, hogy a szívem három részből áll. Mindhárom része teli van egy-egy számomra fontos dologgal. Az elmúlt években próbáltam azokat szétválasztani, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. Mindhárom részére szükségem van. Az egyik ilyen része szívemnek a Szülőföldem, ezért ha tehetem minél gyakrabban hazalátogatok feltöltődni. Bízom benne, hogy jövőre is tudom ezt tenni, Veletek, kedves Szent Lődörgők.

Mivel a szívem részét képezi a vándorlás, az utazás is, ezért természetesen a jövőben ezt is folytatni fogom. Mégpedig holnap után. Új helyszín következik, s részben számomra teljesen új módon. Beszámoló rövidesen. Addig is, ahogy ott mondják: Zbogom!

2018. augusztus 14. (kedd) 20:12 (UTC+1) - Budapest

Ismét reggelre maradt az aktuális templombemutató. Eleve a telefonommal nem tudok este jó képeket készíteni, másrészt mint említettem, előző este nagyon fáradt voltam. Reggeli után, indulás előtt a szokásos templomi gyülekező következett, mégpedig egy nemrég épült, modern templomban. 2011-ben került felszentelésre a Borsos Antal által tervezett épület, melyben akkor Lázár Levente szolgált. Levente azóta Korondon lelkész, s lődörgött velünk is a második Via Unitariana-n. Tavaly Ő fogadott minket Fenyőkúton.

Bevallom őszintén, hogy nekem a modern templomok nem igazán szoktak tetszeni. Most azonban kivételt tettem. Valamiért tényleg megfogott a szépen kialakított belső tér, s a letisztult díszítőelemek.

Az ezt követő elindulásunk ezúttal nem a megszokott formában történt. Az előzetes tervezések alapján olyan döntés született, hogy a Szováta és Vármező közötti távolságot vasúton tegyük meg. Ráadásul nem is akármilyen vonattal. 

Életemben nem ültem még gőzmozdony vontatta vonaton. Ideje volt tehát kipróbálni. A "Mokanica" névre hallgató gőzös naponta három alkalommal teszi meg az említett 14 kilométeres utat. Volt egy óránk az indulásig, ám helyet tudtunk foglalni addig a vagonokban. Igazi fapados érzés volt. 

Rajtunk kívül több csoport is utazott, s a kalauz hangosbemondón keresztül ismertette az előttünk álló útvonalat. Még nagyobb hatást lehetett volna elérni, ha korhű vasutas ruhában tette volna mindezt. Elindultunk tehát Vármező irányába, időnként hangos sípolással, s az azt kísérő tapsviharral. Időnként az ember testrészeire egy-egy apró korom darabot hozott a menetszél.

Órákig el tudtam volna még zötykölődni, azonban megérkeztünk a vármezei végállomásra. A mi csoportunk leszállt, a mozdony pedig a vagonok mögé állt, előkészülvén a visszaútra. Jómagam pedig elbúcsúztam Mokanicától. 

Búcsút intve az elhaladó gőzösnek, Nyárádremete felé vettük az irányt. Előtte bekentem magam, mert a nap ezúttal is kezdett pirítani. Utunk nagyrészt aszfalton vezetett, csak időnként hagytuk azt el, s tértünk rá a mezei utakra.

Nyárádremete után Nyárádköszvényes következett, majd Mikházára értünk. Beérve a falu központjába, annak kultúrházában vettük ki a kései ebédszünetünket. Szétszóródott a csapat a hűvös csűrszinházban, én a színpadot választottam. 

A pihenő végeztével, útban a faluból kifelé, megtekintettük a közeli régészeti ásatásokat, mely egy római kori légió állomáshelyének leleteit tárta fel. Marosvásárhelyi vezetésű volt a feltárás, de Európa számos országából érkeztek oda régészek.

Utunkat Deményházán keresztül folytattuk, én pedig közben csemegéztem gyerekkorom kedvenc édességéből. Végig műúton haladtunk, a nap sütött, a vizem fogott. Lassan úgy éreztem, hogy az erőm is. Késő délután volt már, amikor Búzaházára értünk.

Annyira fáradt voltam, hogy nem vettem észre azt a helyet, ahol az előző nap elmentünk. Vágytam már a megérkezésre, s egy tisztító zuhanyra. Épp jókor jött a kis patak, ahova többen is belegázoltunk. Druszámmal egyszerűen csak leültünk a hűs patakban.

Kellőképpen lehűlve tettem meg az utolsó métereket, majd beléptem újból a nyárádszentmártoni szállásunk kapuján. Kicsit megpihentem, mielőtt újból lehűtöttem magam a hideg zuhannyal. Vacsorára Czire Tanár Úr és Aba az egyik kedvencemet készítették. Kénytelen voltam másodjára is tenni, annyira remek volt.

Miután besötétedett, egy tábortűz körül megkezdtük a tábor zárásaként megszokott egy-egy saját gondolat ismertetését. Idén azt, hogy ki, miért jött, mit visz magával, és mit dobna a tűzbe. Engem az első gyaloglóba a kíváncsiság hozott, s a feltöltődést vittem akkor magammal. Teszem ezt azóta minden évben. A tűzbe viszont annyi mindenki dobott előttem valamit, hogy én úgy döntöttem, nem dobok semmit.

2018. augusztus 13. (hétfő) 18:36 (UTC+1) - Budapest

Negyedik gyalogló, azaz lődörgő napunkat kezdtük meg. Sajnos nem éppen a legjobb formánkban. Többen közülünk ugyanis betegek lettek. Pár gyalogló társam hasmenésre panaszkodott, s nem lehetett tudni az okát. Több mint valószínű, hogy az esőzések során nem kellően tiszta kútvíz lehetett az oka. Csodálkoztam, hogy jómagam nem kaptam el, ugyanis elég gyenge a gyomrom néha, igaz csak akkor, amikor otthon vagyok. Mielőtt elindultunk volna, volt egy kis reggeli gyülekező a templomban. Meg is ragadtam az alkalmat arra, hogy az előző este elmaradt fényképeket pótoljam.

Szemügyre vehettem ismét eme gyönyörű templomot, mely Székelyföld egyetlen egyenes szentélyzáródású temploma. E templom mennyezetét is Gálfalfi Kozma Mihály festette, 1667-ben. Különlegességet alkotott, hisz egyike Erdély korai -főleg növényi, geometrikus és figurális elemeket tartalmazó - piros, szürke és fekete színű festett mennyezeteinek. A reggeli éneket követően egy másik énekkel köszöntöttük a nap ünnepeltjét, Zsófit, boldog születésnapot kívánva Neki.

Lassan megindult a csapat, hisz hosszú nap előtt álltunk. Estére Szovátára kellett érjünk, addig pedig még jócskán volt hátra. Nyárádszentmártonból kiérve, egy függőhídon keltünk át a patakon, majd a közeli Búzaháza előtt kereszteztük a műutat.

Újabb emelkedők jöttek, természetesen ezúttal is párával, égető napsütéssel kísérve. Nem győztem a fényvédő krémet magamra kenni. Beérve Márkodra, egy kis pihenőt tartottunk a helyi kisboltnál. Megragadtuk az alkalmat arra, hogy a vízkészletünket feltöltsük.

Következett Kendő nevű település, a megbúvó kicsiny falvak egyike. Újratöltöttük a palackokat, meg pár percet megpihentünk. Itt is csodaszép házakat lehetett felfedezni. 

Kendőt elhagyva, egy emelkedőn kezdtünk felfele kapaszkodni, természetesen szikrázó napsütésben. Folyt a víz rólam rendesen, ki is voltam merülve. Időközben többen kimerültek a korábban említett betegség következtében, s a rosszullét miatt nem kockáztattak. A közeli Nyárádselyére még bekísértük őket, majd megérkeztek a mentők, szakszerű ellátást nyújtva nekik. Mi pedig behúzódtunk az ott lévő bolt fedett terasza alá,mivel az eső eleredt. Kihasználtuk az alkalmat egy ebédszünetre, megtervezve a hátralévő utat.

Ebéd után, immár szikrázó napsütésben megkezdtük a kapaszkodást felfelé, a Bekecs-tető irányába.Vissza-vissza tekintettem, miközben kapaszkodtam felfelé. Szokásomhoz híven, a csapat utolsó gyaloglói felé közeledtem, ugyanis ez a tempó volt nekem kényelmes. Sajnos ilyenkor az a rossz, amikor beérek a pihenőhelyre, mivel az eleje már régebb óta pihent.

Útközben egy kis náddal övezett tó került elém, hívogatva a hűs habjai közé. Sajnos búcsút kellett mondjak, mivel a végső emelkedő várt rám. Az erdősávon túl már láttam a Bekecs-tető kápolnáját. Még egy nagy levegő, és Bellával megindultam.

Kisvártatva felértünk az 1080 méter magas tetőre, a Bekecs hegy legmagasabb pontjára. Kár, hogy kicsit be volt borulva, mert jó időben el lehetett volna látni akár a Déli-Kárpátokig, vagy az északi Görgényi-havasokig. 

Kicsit megpihentünk, megtöltöttük friss forrásvízzel a kiürült kulacsainkat, majd mindannyian összegyűltünk egy kört alkotva. Következett a nap második ünneplése, mégpedig Ákos szüleinek házassági évfordulója. Isten éltesse Őket még egyszer!

Mire elindultunk, az idő is jobb lett. Füves terepen haladtunk először, egy-egy erdős rész között. Később egy nagyobb erdőbe vezetett az utunk, mely később a járhatatlan oldalát mutatta. Pár pillanatot tanakodtunk, majd folytattuk utunkat, utolérve egy népesebb csoportot.

Kijutván az erdős részből, újból a kedvencem következett, mégpedig a hegyi legelő. Szeretek ezeken a legelőkön gyalogolni, igaz csoportosan. A pásztorkutyák ugyanis gyakran feltűnnek, de a csoporttal szemben nem mernek kötekedni. Mi pedig lassan elértünk a napi célunk határáig. Egy csodaszép panoráma helyszínén tartottuk utolsó pihenőnket, csodálva Szováta városának látképét.

Miután kellőképpen beteltünk a látvánnyal, ideje volt közelebbről is szemügyre venni Szovátát. Bő háromnegyed óra, s az unitárius templomhoz értünk. Útközben Zsófi teljesen kivirágzott, köszönhetően a díszítő lődörgő társainak.

Beérkezve úgy éreztem, hogy ez a nap volt a hét legnehezebb napja. A zuhanyt követően következett a vacsora, s nemsokára már éreztem, hogy a szemeim leragadnak. Az esti templomi beszélgetést követően már álomra is hajtottam a fejem, a templomkertben kialakított szállásomon. Ki kellett pihennem azt a majdnem harminc kilométert.