2019. április 30. (kedd) 17:55 (UTC+2) - Kolozs

Említettem, hogy a csatorna partján ütöttünk tábort, s az én függőágyam pont a part szélén volt. Úgy feküdtem le este, hogy bíztam abban, nem a függőágy jobb oldalán fogok kiszállni hajnalok hajnalán. Ugyanis akkor könnyen a csatorna habjai közt találtam volna magam. Szóval fel volt adva a lecke az éjszakára.

Szerencsére azonban vízmentes volt az ébredésem, nem kerültem a zsadányi sellő karjai közé. Kicsit hűvös volt ezúttal is az éjszaka, de a talaj ezúttal sem volt harmatos. Szeretek így ébredni, előkészülni a reggelihez, hogy nem csurom vizes minden. Nyugodt éjszakánk volt, ezúttal az álmom is kedvemre való volt. De még mennyire kedvemre.

Időben is voltunk, bár nem siettünk sehova, mégis szerettünk idejében reggelizni. Így is el tudunk szöszölni a készülődéssel. Általában kávéval kezdünk, majd jön a zabkása, s egy müzliszelet. Ricsi is, én is külön melegítettük többnyire a vizet. Ő benzinnel, én gázzal. Reggeli után összepakolás, szemétösszegyűjtés, majd irány a következő úticél. Jelen esetben Okány. 

Jó tíz centi nagyságú volt már búza a mezőkön. Ritkán látom ilyen kicsinek. Többnyire már aranysárgára érve találkozom a búzatáblával a túráim során. Jó egy órán keresztül mentünk a gabonatábla mellett. Hosszú volt az utunk Okányig.

A Tölgyfás-tanya környékén volt egy pár perces jelkeresésünk. Ilyenkor jól fog a telefonos applikáció. Ritkán használjuk, többnyire csak ilyen esetekben. Mindketten annak vagyunk a híve, hogy szabadon, térkép, valamint gps nélkül, hagyományosan gyalogoljunk. Természetesen ha sokáig nem találjuk a jelet, akkor igénybe vesszük a külső segítséget.

Pirossal jelezték azt az Alföldi Kéktúra szakaszt, ahol jártunk. Ugye nekem Írott-kő és Zsadány között lett meg összefüggően a Kék kör. Ricsinek kicsit más az elosztás. Neki nincs meg az Országos Kék teljesen, ellenben az Alföldi-, valamint a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra nagyrésze már megvan. Idén jó lenne bejárni a hiányzó Alföldi szakaszokat, aztán a többit meglátjuk.

Továbbra is sok volt a nyúl, s a termetesebb nagyvad. Ez látszódott a sűrűn előforduló vadászlesek számával is. Egyik másiknál időnként mi is tartottunk egy kis pihenőt. Szükségünk is volt rá, mert ezúttal is perzselt a nap. Ittunk a vízből is.

Szántóföldek voltak minden irányban, amerre jártunk. Azonban látszódott, hogy elkélne az eső. Persze nem akkor, amikor mi túrázunk, hanem miután hazamentünk. A távolban felfedeztem az egyik kedvencem, a repceföld citromsárga színét. Szintén bakancslista volt, hogy a túrák során egyszer láthassak egy virágzó repceföldet. Ahogy tavalyelőtt sikerült a napraforgó, úgy idén kipipálhattam a repcét is.

Rátértünk a Holt-Sebes-Körös partjára, mely mentén Okányra értünk. Sokan horgásztak a parton, kicsit szóba elegyedtünk velük. A településre beérve, gyorsan kerestünk egy nyitva levő boltot, kis hideg innivalóért. Közben áthaladtunk a falu központi részén, ahol röviden mi is fejet hajtottunk a Hősök előtt. Személy szerint bízván abban, hogy a jövőben több ilyen szomorú világesemény nem fog előfordulni.

Miután megtaláltuk a kisboltba ami kellett, a harang is delet jelzett. Ideje volt hát, egy kis ebédnek, s utána egy rövid pihenőnek. Helyet kerestünk magunknak egy terebélyes fenyőfa alatt, majd nekikezdtünk a falatozásnak. Ezúttal is fogadtuk az arra járó helyiek jóétvágyunkra vonatkozó kívánságait.

Legelőször talán a Camino alatt értékeltem az ebéd utáni pihenőt. Amikor csak van az ember, semmire sincs gondja, csak pihen, s nézi a járókelőket. Amikor az ember kívülről szemléli a világot. Ez történt most is, itt Okány kellős közepén. Azonban minden jónak eljön egyszer a vége, így nekünk is indulnunk kellett tovább. Nagyrészt a Holt-Sebes-Körös mentén haladtunk, érintve a vasutat. Bő másfél óra múlva már fel is tűntek Vésztő házai a távolban.

Már az első házakat ahogy elértük, Ricsinek is, nekem is szimpatikus volt a falu. Egyszerűen érzi az ember, amikor belép egy hasonló községbe, hogy itt minden rendben van. Vésztő is ilyen volt. Főleg amikor elértük a település központjában lévő tavat. Legszívesebben mindketten csobbantunk volna. Ehelyett azonban pihentünk egy kicsit, gyönyörködve a látványban.

Bármennyire is ellenünkre volt, de tovább kellett haladnunk. Meg kellett még keresnünk a pecsételőhelyet, még mielőtt megfeledkeztünk volna róla. A lehető legjobbkor láttam meg kedvenc virágom, a gyönyörű nefelejcset. Nem csak a pecsétet nem akartam elfelejteni.

A bélyegző ismételten az egyik kocsmában volt, ám ezúttal csak egy-egy kávét kértünk. Mellé viszont - az egyik vendég jóvoltából - jó kis történeteket kaptunk a múltból. Abasáron volt ugyanis sorkatona, s miután megtudta, hogy én meg Domoszlón laktam, ömlött belőle a sok emlék. Vidáman búcsúztunk el a rögtönzött haditudósítónktól, s indultunk tovább. A Mágori-domb környékére terveztük a napi távunk végét. Feltöltöttük az ivóvízkészletünket, majd nekivágtunk.

Időben sem, távolságban sem volt már sok az előttünk álló szakasz. Egy ideig mezőn, csatorna szélén haladtunk, később ismét a Holt-Sebes-Körös partján. Itt sem lett volna rossz az éjszakát tölteni, hisz még nem voltak szúnyogok. Nyáron biztos elviselhetetlen lett volna.

Következett az újabb bélyegzőhely, mely egy szépen, Európai Uniós forrásból felújításra került gazdaság épületének falán volt elhelyezve. Próbáltuk Ricsivel lencsevégre kapni a szürke marhákat, ám azok annyira nem voltak fotogének.

Magunk mögött hagytuk a lakott részt, s következtek az utolsó száz méterek. Valóban már csak pár száz méter volt hátra, de ekkor következett be a lassulás. Először egy túrázó családdal találkoztunk, akik épp ezen a szakaszon fejezték be az Alföldi-Kéket. Gratuláltunk nekik, majd kicsit beszélgettünk egymás KÉK kalandjairól.

Ezt követően egy ornitológussal hozott össze minket a sors, aki hosszasan ecsetelte, hogy milyen madarak fordulnak elő a környéken. Annyira látszódott a szakmája iránti elkötelezettség, valamint a rajongás, hogy még órákig el tudtuk volna hallgatni. Mennünk kellett, hisz naplemente előtt tábort akartunk verni.

Annyira sok volt a földúton a nyárfavirágzás után maradt szösz, hogy olybá tűnt, mintha havazott volna. Letértünk a Kékről, keresve magunknak egy félreeső, füves területet. Lehetőleg olyat, amely nem volt közvetlenül a vadak által kitaposott ösvény mellett.

Következett egy kis lélekerősítő-étvágygerjesztő, majd ki-ki előkészítette a maga "hálószobáját". Én ezúttal kicsit ki kellett pótoljam a függőágy kötelét, mert távolabb voltak a fák. Mielőtt lement a nap, a sátor, s a függőágy a helyén volt.

Következhetett hát a jól megérdemelt vacsora, ezúttal én esetemben négysajtos penne San módra, gyulaival, szárított vargányával, valamint fokhagymával gazdagítva, hozzá egy kis aszalt szilvaágyon aranysárgára érlelt szilvapálinkával. Jó dolog ez a túrázás kérem! 

Elérkezett hát az utolsó esténk itt a tavaszi Kéken. Természetesen maradtam volna még, folytatni tovább, de ugyanakkor most vártam is már, hogy hazaérjek. Vágytam rá, hogy kényelmesen elterüljek az ágyamban ...