2019. november 12. (kedd) 22:39 (UTC+1) - Budapest

Annak ellenére, hogy nem messze voltunk a műúttól, elég nyugodt éjjelünk volt. Át is aludtuk ismét a teljes éjszakát. Reggelre, mikor kidugtuk a fejünket, sokkal jobb időjárási körülményeket tapasztaltunk. Nedvesnek nedves volt a sátor, ám látni lehetett, hogy a reggeli napsütés hamar meg foga szárítani. 

Hamarosan ki is sütött a nap, de azért a tegnap esti tűz megmaradt parazsát újra felszítottuk, s a készülődés közben szárítottunk pár dolgot. Több felszerelésünket a szélre, s a napra bíztuk, reménykedve abban, hogy a füst nem fogja túlzottan bebüdösíteni. Úgy néztünk ki, mint egy hajdani vándor tábor.

Sokkal jobb érzés volt szárazon összepakolni a dolgainkat, nem pedig eső, s harmat után. A hátizsákra sem csurgott a sátorból, s a ponyvából a víz, miközben viseltük. Ótompaháton folytattuk tehát, s az idei utolsó Kék túránkra indultunk. Ezúttal gátak, töltések nem vártak ránk, ám síkságok, mezők, szántóföldek igen. De legelőször egy nagyon hosszú aszfaltozott út volt előttünk.

Ezúttal is változatos házak tárultak elénk ezen a ótompaháti szakaszon. A fenti ház különösen tetszett. Ez sem volt lakott, mint a legtöbb az út mentén. Sok-sok elhagyott ház, birtok van az országban. Köztük ez a ház is az volt. Valamit mégiscsak kellene kezdeni ezekkel az elhagyott házakkal. Kár értük.

Amikor pakoltam otthon a túrafelszerelésem, bepakoltam a napszemüvegem is, gondoltam hátha kelleni fog. Erre tessék, ki is sütött a nap, s már vettem is elő. Ki kell élvezni az év utolsó napsütéses túráit, nem igaz?! Ricsi is ugyanígy tett. 

Bő egy óra alatt értünk el Tompahátra. Kicsiny alföldi település volt, elnéptelenedő házakkal, idős gazdákkal, bezárt bolttal. Szerencsénkre a pecsét a bolt falára volt erősítve, így a bélyegzés nem maradt el. Megtöltöttük friss vízzel a kulacsainkat, majd folytattuk tovább a majorok között.

Jó volt ránézni a az Alföldi Kéktúra térképre, hogy mennyi szakasz volt már bejárva, s hogy mennyi van már csak hátra. Természetesen a hátralévő szakaszokat csak jövőre folytatjuk Ricsivel. 

Következett végre egy kis erdei terep is, a sok mezei terep között. Jó volt egy kicsit újra az erdőben lenni, a lehullott lombok között gyalogolni. Valóban van valami megmagyarázhatatlan varázsereje az erdőnek. Ezt érzem én is, akárhányszor beteszem a lábam a lombok alá.

Az erdős rész után következett egy jobbra forduló, egy szántóföld melletti öntözőcsatorna mentén. Ahogy gyalogoltunk, s lenéztünk a csatorna aljára, döbbenten vettük észre, hogy apró halak ficánkolnak a pár centis vízbe. Ahogy folytattuk utunkat, gondolkodtunk, hogy miként juthattak oda a halak, de nem jöttünk rá.

Utunk az Ördöngős tanyavilágában folytatódott, épp egy baromfitelep mellett. Ezernyi lúd gágogott a kerítés túloldalán. Gondolom rókák is lehettek szép számmal a környéken, hisz volt miből válogatniuk. Egyébként ez a telep  is árulkodott a múltjáról. Látszódtak még a múltbéli rendszer maradványai a kerítésen, a villanyoszlopokon, s az épületeken. Természetesen újonnan épült, s felújított majorságok is akadtak szép számmal.

Nemsokára kiértünk a 45-ös főúthoz, mely mentén egy pár száz métert meneteltünk. Nem az út mentén, hanem mellette a füves terepen. Várt még ránk egy bő kilenc kilométeres szakasz Mindszentig. Hosszú, egyenes, aszfaltozott úton, egészen a napi, s idei célunkig.

Beérve Mindszentre, megálltunk egy-két frissítő erejéig. Úgy terveztük, hogy az éjszakát a Tisza partján töltjük, a töltés aljában. Meg is indultunk, hisz már be volt sötétedve. Nem tudtunk még hozzászokni az őszi óraátállításhoz. 

Elhagyva a mindszenti révet, attól pár száz méterre vertünk tábort, a töltés aljánál. Természetesen ezúttal is ropogott a tűz. Mi pedig miután felállítottuk éjjeli szállásunkat, hozzákezdtünk a vacsoránkhoz.

Vacsora után álomra hajtottuk a fejünket, bízván abban, hogy ezúttal is megússzuk szárazon. Hajnal négykor azonban esőcseppekre ébredtem, s ezek az esőcseppek egyre jobban jöttek. Hamarosan zuhogott, s én visszaszenderültem, hátha csak egy rossz álom. Reggeli ébredéskor az álom szertefoszlott, amikor kibújtam a sátorból. Szerencsére az eső csendesedett, s így nagyjából összetudtunk pakolni. Ismét vizes felszereléssel folytattuk. 

Újra elhaladtunk a rév mellett, ahova majd jövőre harmadjára is vissza fogunk térni. Innentől fogjuk tehát folytatni. A Tiszától már csak pár kilométer Ópusztaszer. Na de ez már a jövő évi szakasz lesz. Addig is jó ránézni a szakaszokra, a Kék Kör térképére. Lassan-lassan alakul, nemde?!

Sikerült tehát folytatni a Kéket ősszel is, mint ahogyan a futást is. Ismét futócipőt vettem ugyanis fel, egy a kerületemben megrendezett félmaratonon vettem részt, melyen nem csak én futottam. Hogy ki volt aki velem futott, s ki volt aki szurkolt, a következő bejegyzésből kiderül.