2018. november 06. (kedd) 19:32 (UTC+1) - Budapest
Éjjel többször megébredtem, de sikerült visszaaludni. Az egyik ébredésem viszont a sűrűsödő esőcseppekre történt. Gondoltam, hogy csak kisebb zápor lesz, de reggelig esett. Természetesen ezúttal nem tettem fel a tartalék ponyvámat a sátorra. Maradt az egy réteg, s az elővigyázatosság, hogy ne érjek a sátor falához.
A reggeli elfogyasztása is a sátorban történt. Épp befejeztük, amikor az eső elállt. Nem örültünk, mivel a sátrat vizesen kellett elpakolnunk. Ilyenkor a legközelebbi felállítás előtt időt kell hagyni a száradásra. Ehhez persze az kell, hogy akkor ne essen. Megnéztük az időjárás előrejelzést, s biztatóak voltak a kilátások.
Hamar visszatértünk a Kékre, majd átkeltünk egy kissé romos állapotban lévő fahídon. Ismét tűlevelű erdőben haladtunk. A Kék jelzés az igazolófüzettől eltérően nem vitt be Álmosdra, hanem előtte haladt. Korábban bevezetett a turistaút, de azóta változtattak rajta. Szerencsénkre a bélyegzőt is áthelyezték.
Lassan-lassan vége lett az erdőségnek, kezdett változni a táj szerkezete. El-elmaradoztak a fás területek, s helyüket átvették a mezők, legelők. Végre kezdett valóban alföldinek tűnni az Alföldi Kék. Kisebb juhnyáj mellett haladtunk el, pár mondatot váltva a pásztorával.
Már előzőnap feltűnt, hogy rengeteg volt a torma errefelé. Kiderült, hogy a vidék a torma termeléséről híres. Ezentúl biztos fogok rágondolni, amikor a finom leveshúshoz hozzáeszem a finom tormát. Belegondolva éhes is lettem, így megálltunk egy szépen felújított pince kinti étkezőjénél. Megterítettünk, s elfogyasztottuk tízórainkat. A távollévő gazda utólagos engedélyével. Egyébként jó borosgazda lehet, mint ahogyan a tábla is jelzi.
Immár jóllakva, következett a Mosonta kert szőlői, présházai. Egyik-másik szépen megőrizve, felújítva. Nádfedelesen, ahogy illik. Hosszú utcán keresztül értünk be így Létavértesre.
Létavértesen kicsit megpihentünk, pár dolgot bevásároltunk, majd a telefonjaink, s mi is feltöltődtünk. Ma is úgy terveztük, hogy két település közt táborozunk le. Tudtuk, hogy Pocsajig nem fogunk eljutni. Éppen ezért vízzel is fel kellett tankolnunk.
De előtte még el kellett érnünk Cserekertet. Kis település, mely közigazgatásilag Létavérteshez tartozik. Cserekertet egy hosszú, és végtelennek tűnő műúton kezdtük megközelíteni. Pontosabban a Cserekertre vezető bekötőutat. Embert és bakancsot próbáló egyébként az aszfaltút. Monoton, kemény, és végeláthatatlan.
Ilyenkor a kilométerek is lassabbnak tűnnek, pedig Ricsi szavaival élve "mentünk mint a gibbonok" . Lassan elértük a bekötőutat, majd egy újabb félóra következett, mire elértük Cserekert határát. Egy lassan elnéptelenedő kis faluról volt szó.
Pár házban még laktak, s ezek a házak többsége még elég jól nézett ki. Sok ház viszont lakatlan volt, s közülük néhányat árultak, többségük viszont már az enyészeté volt. Szomorú volt látni a hajdani elemi iskola elhagyatott épületét.
Pecsételtünk, majd magunk mögött hagytuk a kicsiny települést. Nem messze tőle volt a román határ. Lassan kezdett lemenni a nap, ránk meg ugye várt még a sátraink megszárítása. Egy közeli szántóföld szélén vertünk tanyát, egy learatott kukoricaföldön. Amíg a sátraink száradtak, megvacsoráztunk. Valószínűleg megzavartuk az állatvilág napi rutinját, mert egy méretes vadkan nemtetszését adta tudtunkra. Irdatlan ricsajt csapott, mire mi odavilágítottunk, ő pedig továbbállt.
2018. november 05. (hétfő) 18:49 (UTC+1) - Budapest
Zavartalan éjszakánk volt. Már ami az időjárást, valamint a nyugalmat illeti. Nem zavart meg minket sem eső, sem idegen. Ami zavaró volt, az a borzasztóan hosszú éjszaka. Ráadásul most volt az óraátállítás is. Annyira nem voltunk elfáradva, hogy végig bírjuk aludni a 10-11 órát. Mindenesetre ehhez hozzá kellett szoknunk.
Mielőtt elindultunk volna, ellátogatott hozzánk a terület gazdája, érdeklődni kik, s honnan vagyunk. Természetesen panaszra nem volt oka, hisz szépen rendben hagytuk a területet. Következett egy hosszú szakasz. Kepecs-tagig kellett eljutnunk, addig meg tartalékolnunk kellett az ivóvíz készletünkkel.
A Bánki-erdőn keresztül haladtunk, továbbra is jó időjárási körülmények között. Igaz, a reggeli napsütés után egy ideig felhősödött. Nem haladtunk rosszul, alig volt izomlázunk. Igaz, a téli hálózsák, s a szokottnál több víz nehezítette a táskáink súlyát.
Időnként vörösfenyők szegélyezték utunkat. Furcsa volt látni fenyőt az alföldön. Természetesen megél, csak nekem kicsit tájidegen. Útközben ezúttal is rendelkezésünkre álltak a pár éve kihelyezett eligazító táblák, melyeknek nagy részére alapos karbantartást igényelne.
Nem emlékszem, hogy korábbi bejegyzéseim egyikében említettem-e, de sajnos kedvenc bakancsom a végét járja. A talpcserével együtt kicsit meggyűrődött a bőrfelület, s így sikerült berepednie. Ezeket a repedéseket sajnos nem tudtam megelőzni, hiába kezeltem a bőrt. Amíg tart a belső borító bélés, nem ázik át, de utána már használhatatlan lesz.
Telt az idő, fogyott a vizünk, de még volt pár kilométer Kepecs-tagig. Ricsi említette, hogy legutóbb elég barna színű vizet sikerült az ottani tanyán kapniuk. Ihatónak iható volt, csak a színe miatt használniuk kellett a vízszűrőt. Abban nálam sem volt hiány. Mindenre fel voltunk készülve.
Egy kisebb tanya mellett haladtunk el, amikor a tanya előtti területen felfedeztünk egy régi szekeret. Itt is elkövették azt a hibát, hogy nem vigyáztak rá, nem tartották karban. Egy-két év, és már nehéz lesz megmenteni.
Kisvártatva egy újabb fenyőerdő mellett haladtunk el, majd a távolban megláttuk Kepecs-tagot jelző legelőket. Ideje is volt, mert kezdtünk szomjasak, s éhesek lenni. Meg aztán vágytunk rá, hogy végre letehessük a hátizsákjainkat. Nem is igazán tettük ezt reggel óta.
Szép állapotban lévő tanya volt Kepecs-tag. Körös-körül karbantartott épületek, karámok, istállók. Egy teremtett lelket sem találtunk, csak háziállatokat. Némelyikük bezárva, mások szabadon.úgy döntöttünk, hogy az itt lévő pihenőhelyen megebédelünk.
Szerencsénkre a víz ezúttal kifogástalan volt, nem volt barna színű. Meg is töltöttük minden nálunk lévő palackunkat, hisz tudtuk, hogy ezúttal is a szabadban fogunk éjszakázni. Ahogy ebédeltünk, figyeltük a mellettünk lévő karám szarvasait. Eléggé fotogének voltak.
Lassan-lassan összeszedelőzködtünk, s megindultunk a napi utolsó távunkra. Előtte viszont következett a már-már hagyományosnak mondható Kepecs-tagi "partraszállás". Anno Tóniék csináltak hasonló képet, lévén, hogy olyan volt a terület, mintha egy tengerparton lennénk.
Még éppen időben végeztünk, mivel egy népesebb csapat tartott felénk. Kikerültük őket, s megindultunk Álmosd felé. A legelőkön folytattuk utunkat, keresztezve egy műutat. Úton, útfélen elhagyott épületek voltak. Szomorú látni ezeket a hajdani pompás kis házakat így leomolva látni.
A Pungur-hegyi volt iskola épületénél kicsit megpihentünk. Szépen fel volt újítva az épület, azonban előtte itt is több régi jármű várta a megújulását. Bíztunk benne, hogy ez a jövőben meg is fog történni. Kár lenne értük.
Mielőtt tovább indultunk volna, megpillantottunk egy alkalmas helyszínt éjszakára. Közel volt a Kékhez, s volt egy kis fás rész is, előtte füves résszel. Fél óra múlva már álltak is a sátrak, s égett a tűz.
2018. november 04. (vasárnap) 11:51 (UTC+1) - Budapest
Rövid három napos munkahét után újra Debrecenben voltam, a vasúti pályaudvaron. Ezúttal hajnalban érkeztem, ugyanis nem volt kedvem otthon tölteni az éjszakát. Így legalább korán tudtunk szombaton indulni. Busszal mentünk ki Halápra, azaz arra a pontra, ahol legutóbb abbahagytuk a Kéket. Amint készülődtünk a buszmegállóban, egy népesebb túrázó csapat ért oda. Nyugdíjasok voltak, akik gyakorta túráznak. Aznap reggel indultak el Debrecenből.
Bevettük magunkat a Kékre, folytatva ahol abbahagytuk. Pár csepp eső csepergett, de annyira nem volt vészes. Hosszú út állt előttünk, amíg az első településig elérünk. Végig tekergett a túraút, leírva egy hurkot, majd visszakanyarodva oda, aminek a környékén voltunk az előtte lévő nap elején. Ez várt tehát ránk az elkövetkező két napban.
Az eddig megszokott akácos, nyírfás erdők mellett sok tó, valamint kisebb víztározó volt errefelé. Némelyiküket szépen benőtte a nád. A '70-es években hozták őket létre, a vízrendezés következtében lesüllyedt talajvíz pótlására.
Útközben egy-egy nagyobb legelő következett, rajta gyönyörű lovakkal. Sajnos nem jöttek közelebb, így kicsit nehéz visszaadni a látványt, de azért tettem egy kísérletet. Bánk előtt várt ránk egy rázósabb szakasz, már ami a túraútvonal állapotát illeti. A jelet másodjára találtuk meg, azonban a nagy aljnövényzet, valamint az ott lévő patak miatt rövid ideig a műúton kerültünk.
Szépen kezdtek sárgulni a levelek, gyönyörű színkavalkádot alkotva. Az időjárásra semmi panaszunk nem volt, a felhők ugyanis felszakadoztak, s előbújt a nap is. Október végén ritkán szoktam ingben túrázni.
Lassan beértünk Bánkra, azonban a Kéktúra bélyegzőt ezúttal sem találtuk meg. Maradt tehát a jól megszokott képkészítés. Lassan az igazolófüzetem mellé egy fényképalbumot is bekészítek.
Elhagyva Bánkot, újabb erdők, tavak következtek. Egyik, másik környékén szépen ki lettek alakítva pihenőhelyek. Természetesen ezeket a pihenőhelyeket nem ártana gondozni, időnként karbantartani, mert ezek nélkül hamar tönkremennek. Bízom benne, hogy valaki(k)nek eszébe fog jutni.
Ricsi emlékezett a tavalyelőtti túrájáról, amikor Tónival járt erre, hogy a következő bélyegző a Vekeri Pihenő központban található. Amikor azonban odaértünk a pihenőközpont kapujához, azt zárva találtuk. A pecsét gondolom odabent lehetett, így jöhetett az újabb fénykép.
Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk tovább. Kerestünk egy félreeső helyet a Kék mellett, majd felhúztuk a sátrainkat. A közeli erdőből gyűjtöttünk egy kis száraz tűzifát, s nemsokára már lobogott is a tűz.
2018. október 26. (péntek) 18:50 (UTC+1) - Budapest
Rég volt, hogy utoljára jártam a Kéket. Itt volt hát az ideje, hogy újra ezt tegyem. Ricsivel pár héttel egyeztettem, hogy folytatjuk az Alföldi Kéket. Ott ahol legutoljára abbahagytuk. Nyírbátorban. Mindez májusban volt, a tavasz kezdetén, amikor minden zöldült, frissült. Azóta eltelt egy kis idő, s minden lehullik, sárgul.
Legutóbb amikor itt jártunk, nem igazán tudtam bemutatni a várost, hisz pont el voltunk foglalva a kiskutya mentésével. Akkor úgy voltam vele, hogy ha legközelebb visszajövök, akkor jobban szétnézek Nyírbátorban. Sajnos ezúttal sem sikerült. Kicsit későn érkeztünk meg a hajdani Báthori család városába.
Ahogy kerestem a kéktúra pecsétet, egy kicsit azért szét tudtam nézni. Sajnos a pecsétet nem találtam meg, így kénytelen voltam beérni a Minorita Plébánia bélyegzőjével. Jól indult tehát a Kékünk. Rögtön az első bélyegző nem volt meg.
A város egyik sétányán több szoborcsoport is emlékeztette az utókort a Báthori családra. Nyírbátorban született többek közt Báthori Erzsébet grófnő is. Szép, rendezett kisváros egyébként Nyírbátor. Ricsivel gyorsan túl jutottunk tehát rajta, s kezdetét vette a nyírségi homokon való lépkedés.
Jobbra, balra akácos volt. Ricsi megnyugtatott, hogy több napig ez lesz. Bíztam benne, hogy egy-két dolog azonban meg fogja szakítani ezt az egyhangúságot. Viszonylag gyorsan haladtunk, ugyanis jó lehetett lépkedni a homokon. Kicsit nedves volt, de épp jó volt az állaga ahhoz, hogy ne süllyedjünk el.
Nyírbogát felé tartottunk, ahol az első éjszakánkat terveztük eltölteni. Természetesen sátorban. Fel sem merült bennünk, hogy ne sátorban töltsük az éjszakákat. Természetesen nem a nyári hálózsákjainkban, hanem egy méretesebben. Majdnem akkorák voltak a hálózsákok, mint a hátizsákjaink.
Gyönyörű őszi színek vettek minket körül. Rég túráztam ősszel. Utoljára még 2013-ban, amikor a Kéket kezdtem. Lassan beérkeztünk Nyírbogátra. Megkerestük az első kocsmát, hogy kellőképpen gondoskodjunk a megfelelő védőital bevitelről. Hűvösnek ígérkezett az éjszaka. Mi meg nem kockáztathattunk.
A helyiekben egyébként ezúttal sem csalódtunk. Egyikőjük még meg is vendégelt minket. A többiek meg tudtunkra adták, hogy holnap merre kell tovább mennünk. Újfent meggyőződhettünk tehát a híres szabolcsi vendégszeretetről. Kezdett esteledni, így mi is tovább álltunk. A falu szélétől nem messze, egy szántóföld szélén tábort is vertünk. Vacsora után hamar el is aludtunk. Arra ébredtem éjjel, hogy esik az eső. Reggelig kitartott.
A reggelizés után vizesen kellett elcsomagoljuk a sátrainkat. Az eső már nem esett, de esély sem volt rá, hogy megszáradhatott volna. Nekünk meg tovább kellett mennünk. Összepakoltunk tehát, és megindultunk Nyírlugos irányába.
Hosszú utunk volt, amíg dél körül megérkeztünk Nyírlugosra. Az időjárási, valamint a terepviszonyok jók voltak, nem volt okunk panaszra. Beérve Nyírlugosra, megálltunk a helyi kisboltnál, ahol elkezdtünk ebédelni. Közben néhány helyi lakost megnyugtattunk, hogy nem migránsok vagyunk, hanem túrázók. Biztos ami biztos, a rend helyi éber őrei erről maguk is megbizonyosodtak. Hiába, rend a lelke mindennek.
A nyírlugosi bélyegzővel sem volt szerencsénk, hisz nem találtuk meg. Mivel más bélyegzőt sem találtunk, maradt a harmadik lehetőség. Ilyenkor egy fényképet kell készíteni, amelyen rajta van a kéktúrázó, s egy olyan tábla, felirat, ami bizonyítja ottjártát.
Kora délután volt, amikor elhagytuk a falut. Igyekeznünk kellett, hogy még sötétedés előtt elérjünk a napi célunkig, Nyíracsádhoz. Ugyanannyi várt ránk, mint a délelőtti szakasz. Időnként a jelet eltévesztettük szem elől, s gyakran kellett megkeresni a helyes utat.
Időközben átléptük a megyehatárt is. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből Hajdú-Bihar megyébe érkeztünk.
Úgy voltunk vele, ha beérünk Nyíracsádra, majd meglátjuk hol töltjük az estét. Ezúttal is a falun kívül terveztük valahol. Beérve Nyíracsádra, egyből kiszúrtam az egyik utcatáblát. Boldogság öntötte el szívemet.
Kicsit elidőztünk a helyi kocsmában, ahol egy újabb pecséttel lettem gazdagabb. Ezúttal sem Kéktúra bélyegzővel, hanem a kocsma cégbélyegzőjével. A faluból kiérve egy újabb szántőföld mellett vertünk tábort. Ezúttal tábortűz is szolgálta kényelmünket. Amíg égett a tűz, elkészítettük a vacsoránkat.
Ezúttal nyugodt volt az éjszakánk, nem zavart meg minket eső. Kicsit szárazabb is volt reggel a sátor, miközben csomagoltuk össze. A hálózsákok is jól vizsgáztak, nem fáztunk az éjszaka bennük.
Első napi állomásunkra hamar beértünk. A település neve adott egy kis alkalmat arra, hogy jó kedvvel lépjük át a határát. Egyébként egy kisebb tanyaközponthoz hasonlított. Mindenhol a gazdálkodás nyomai voltak. Még egy kéktúra szállást is találtunk.
Elhagyva Buzitapusztát, újabb akácos következett, újabb homokkal. Rengeteg gomba volt mindenfele. Ehető őzláb is, de szép számmal akadt a mérgesebb fajtából is.
Kisvártatva elértük a Hármashegyaljai pihenőközpontot, ahol a gyermekvasút végállomása is volt. Sajnos ezúttal nem tudtuk megtekinteni a mozdonyokat. Szépen felújított pihenőközpont található a Hármas-hegynél. Nemrég épült a kilátója is.
Lassan kezdtünk éhesek lenni. A térkép szerint egy csárdának kellett következnie. Gondoltuk ott megvacsorázunk. Hát volt meglepetés, amikor a Halápi csárdához értünk. Nem kellett gondolkodjunk azon, hogy készpénzzel, vagy bankkártyával fizessünk.
Úgy tűnt, hogy a csárda több éve bezárt már. Tovább is álltunk az első helyi kocsmáig, majd miután feltankoltuk készleteinket, megindultunk az újabb éjszakai szálláshelyünket megkeresni. Nem messze a vasúti sínektől, egy újabb kukoricás szélén meg is találtuk.
Másnap korán keltünk, s a reggelizés, összepakolás után már nem terveztünk folytatni a Kéket. Debrecen felé vettük az irányt. A közeli vonatállomásra visszatértünk. Innen terveztük folytatni legközelebb.
Régóta jelentkeztem ... Egész pontosan négy hónapja. Az igazság az, hogy nem igazán volt miről írnom. Nem volt futóversenyem sem, amiről említést tehettem volna. Kicsit meghosszabbítottam a téli álmom. Persze zajlott az élet, nem tétlenkedtem, de nem volt blog témám. Lehet, hogy említettem már, de ezt a blogot nem úgy kezdtem, hogy csak időnként írjak bele. Épp ezért gondolkoztam is azon, hogy miként tovább. A masszázs tanfolyam folyamatban, több modulon vagyok már túl. Sor került az úgynevezett "Baka" projekt folytatására is, melynek keretében egy kis elő tetővel gazdagítottuk a kolozsi házikót. Közben pedig beindult a mókuskerekem. Annyira, hogy épp ideje volt egy kis szünetre. Tavaly szeptember óta, amióta befejeztem az Országos Kéktúrát, nem túráztam. Kezdtek megjelenni az elvonási tünetek. Kis is néztem a pünkösdi hosszú hétvégét egy kis Alföldi Kék-re. Egyeztettem Ricsivel, majd hozzákezdtem a felszerelés átnézéséhez.
A legutóbbi túrázásom óta megváltam az 50 literes hátizsákomtól, s visszatértem a jó öreg 36 literes társamhoz. Több ezer kilométeren vagyunk túl együtt, így ideje tovább szaporítani a távot. Ki kellett viszont egészítenem egy kisebb táskával, melyet ideiglenesen rávarrtam a tetejére úgy, hogy könnyen lecsatolható legyen. Úgy voltam vele, hogy ha bejön a tesztelése, akkor egy szakértőbb kéz fogja odarögzíteni. Ebbe a kis táskába terveztem az étel pakolását. A másik változás a gázfőző terén volt. Az enyémet eladtam, s a Ricsiét megvettem. Kisebb, könnyebb, így kevesebb helyet, s súlyt foglal. Mindkettő fontos dolog egy hátizsákos túrázó számára. Mint bizonyára emlékeztek, a sátram rudazata megadta magát, így úgy döntöttem, hogy ezúttal nélküle megyek. Voltam olyan merész, hogy az úgynevezett bivakolást terveztem. Derékalj, hálózsák, meg egy vízhatlan ponyva.
No de térjünk rá az Alföldi Kékre. Mint tudjuk, két éve, Tónit kísérve Cigándnál fejeztem be az északi szakaszát. Oda tértünk hát vissza Ricsivel. Neki is hiányzott az a szakasz. Következett a Budapest-Sárospatak közötti zakatolás, kisebb késéssel, de sikerült elérni a busz csatlakozást. Mire Cigándon leszálltunk, az eső is elállt. Jól is tette, mert a vonaton jöttem rá, hogy nem pakoltam be az esőkabátomat. Érkezést követően a fenti képet kedves kollégámnak, Marcinak készítettem, aki nagy rajongója a mozdonyoknak is.
Kis pihenőt követően megindultunk a faluból kivezető úton, hisz lassan kezdett szürkülni. Még sötétedés előtt akartunk alkalmas szálláshelyet találni. Rátértünk a Tisza menti gátra, majd rövid idő múlva egy fát pillantottunk meg, aminek környezetében eléggé alkalmasnak tűnt egy éjszakai szálláshelynek. Ricsi felállította a sátrát, jómagam pedig a matrac-hálózsák-ponyva triót. Épp a vacsorához készülődtem, amikor kiderült, hogy a magammal hozott gázpalackkal gond van. Az előző gázfőzőm annyira benyomta a biztonsági szelepet, hogy a mostani főzőm nem érte el, így nem tudtam használni. Ricsire és az ő benzinfőzőjére lettem tehát bízva.
Csillagos éjszakánk volt, ám reggelre teljesen beborult, nem kevés pára kíséretében. Kellett a ponyva, amibe be tudtam takarózni. Egész éjjel hallottuk egy őzbak hangját, aki lehet nemtetszését fejezte ki, hogy elfoglaltuk a jól megszokott helyét. Ébredést követően egy gyors reggeli, majd meg is indultunk, mert kezdett cseperegni. Miután elindultunk azonban, az esőcseppek elmaradoztak, s az égbolt kezdett derülni. Mire a Tiszához értünk, ki is tisztult.
Átérve a Tiszán, egyúttal megyehatárt, valamint tájegységet is váltottunk. Átértünk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe, azon belül is a Rétköz és a Nyírség szélére. Első utunk Tiszakanyár községbe vezetett. A faluba beérve, a kis boltba még egy pár dolgot beszereztünk, majd egy kávé erejéig tartottunk egy kis pihenőt. Szépen kialakított, karbantartott kis falut ismerhettünk meg. Megtekintettük a tavaly kifaragott és átadott honfoglaló vezérek szobrait is.
Következő települést csak érintettük, majd tartottunk egy ebédszünettel kiegészített pihenőt. Lekerültek a bakancsok, cipők, zoknik is, pihentetve a lábakat.
Ebéd után, újult erőre kapva folytattuk a gyaloglást. Következett Kisvárda. Bíztunk abban, hogy beérve találunk egy bevásárlóközpontot, ugyanis akartunk egy szúnyogriasztót venni. Sikerült is beszereznünk egyet. Szépen felújított belváros, hajdani várkert, főtér, valamint sétálóutca fogadott minket.
A sétálóutca viszont egyáltalán nem hasonlított a keszthelyi társához, melyet tavaly nyáron ismertem meg a Kéktúra során. Egy lélek sem volt rajtunk kívül az utcán. Pedig igazán szép utcán mehettünk végig. Mielőtt elhagytuk volna Kisvárdát megálltunk egy kocsmánál. Nem távozhattunk volna ugyanis ebből a városból, hogy meg ne kóstolhattuk volna a híres itt készült keserű italát, melyet országszerte ismernek. Hát találtunk egy igazi, "békebeli" búfelejtőt, mely szerintem már akkor ugyanúgy nézett ki, mint amikor én még meg sem születtem.
Eléggé égetett a nap, annyi szerencsénk volt, hogy közben fújt a szél is. Így legalább enyhített egy kicsit. A vízkészletünket feltöltöttük, és megindultunk a tervezett napi végcélunk, Gyulaháza felé.
Beérve Gyulaházára, azon járt az eszünk, hogy hol fogunk letáborozni. Bíztunk benne, hogy a falu központjában fogunk találni egy szép pázsitos főteret, ahol nyugodtan éjszakázhatunk. Azonban elérve a település központi részéhez, csak térkövezett főteret találtunk. Mielőtt továbbálltunk, megtekintettük a helyi általános iskola udvarán elhelyezett repülőt. Gyulaháza szülöttje ugyanis Farkas Bertalan, aki az első magyar űrhajósként, az Interkozmosz program keretében kijutott a világűrbe.
Továbbmentünk tehát, keresve az alkalmas sátorhelyet. Azt tudtuk, hogy nem fogunk elérni a következő településig, mivel az már messze lett volna. Hosszas keresgélés után egy frissen kaszált lucernás mellett döntöttünk. Kellő távolságra a műúttól le is táboroztunk. Mire kipakoltunk, a nap is lenyugodott. A vacsora után mi is ezt tettük.
Az éjszaka ismét nyugodt, csillagfényes volt. Ezúttal az éjszaka csendjét semmi nem zavarta meg. A reggelit követően jómagam visszaindultam Gyulaházára, mivel az előzőnap elfelejtkeztünk a pecsétről. Ennek köszönhetően bő egy órás séta várt rám. Kellőképpen be voltam melegedve, mire visszaértem.
Gyulaházán összefutottam két túratárssal, akik Nyírbátor felől jöttek. Ők mondták, hogy pár helyen hiányos a felfestés. Így is volt, de ezt már megszokhattuk az Alföldi Kék szakaszain. Akácosok mentén haladtunk a nedves nyírségi homokon. Nyírkarász határában feltűntek a jól ismert szabolcsi alma ültetvények.
Beérve Nyírkarászra, pecsételni tértünk be a helyi kocsmába. Hála az ott tartózkodó helyi törzsvendégeknek, a pecsét mellé egy-egy üveg sörrel is gazdagabbak lettünk. Sajnos nem tudom csatolni a helyszínen készült hangfelvételt arról a fergeteges hangulatról, ami odabent fogadott minket. Mindez vasárnap délelőtt háromnegyed tízkor.
A rövid pihenő végén, Ricsivel meg is köszöntük a szíves vendéglátást, s még mielőtt folytatódott volna az újabb meghívás, megindultunk. Nyírkarászon is jelen volt az utcafront sajátos formája. A homokot szépen, tisztára gereblyézve tartották. Emlékszem, Nagymamám falujában is hasonlóképpen tettek vasárnaponként.
Folytatódott az akácos, homokos terep, egy-egy helyen még jelen voltak az elmúlt napok kiadós esőzés nyomai. Hosszú út volt, mire Rohodon is túljutva megérkeztünk Vajára. Szerencsére épp elcsíptük a nyitva lévő boltot, ahol a pecsét is volt. Az éjszakát a falu mellett lévő horgásztó mellett terveztük. Kiválasztottuk a legjobbnak ígérkező helyet, a gát szomszédságában.
Az éjszaka hasonló volt az előtte lévőkhöz, azonban a békák általi koncert felejthetetlenné tette. Szúnyog szerencsére nem volt, hála a hűvös időjárásnak. Kicsit később keltünk, de úgy voltunk vele, hogy útközben behozzuk a lemaradást. Nyírderzsre beérve, tartottunk egy pihenőt, mielőtt tovább indultunk volna. A pecsét ismét az italboltban volt, amely nem mindennapi módon várta a vendégeit.
Elhagyva a falut, ismét az immár megszokott terepviszonyokon keresztül haladtunk. Ricsi mesélte, hogy nyáron, amikor nem esik az eső, a puskaporszáraz homokba szinte el lehet süllyedni. Szerencsére ez most a nedvesség miatt nem jelentkezett.
Ahogy mentünk, bandukoltunk, beszélgettünk egyszer csak egy négylábú bukkant fel oldalról, a fűből. Egy kölyökkutya keresett a lábainknál menedéket, hangosan megörülve nekünk. Hirtelen azt sem tudtuk mitévők legyünk, egyáltalán hogy kerülhetett oda. Természetesen gondoltuk, hogy sajnos nem elkóborlásról lehetett szó.
Arról szó sem lehetett, hogy ott hagyjuk, így hát miután alaposan szomját oltotta, ölbe vettem, és megindultunk Nyírbátor felé. Nem voltunk már messze, de azért időnként pihenőt tartottunk. Ricsi közben megpróbált gazdit keresni neki az ismerősei körében. Jó húsban volt, nem rég hagyhatták ott.
Beérve Nyírbátorba, megálltunk egy kocsmánál, hátha segít a tulajdonosa. Megszólítottuk, s egyből telefonált a helyi kutyamenhely dolgozóinak, akik rövidesen meg is jelentek. Megnyugodtunk tehát, hogy a kis kölyök jó kezekbe került, s bíztunk abban, hogy hamarosan gazdára is talál. Még egyszer köszönjük szépen Heninek, Zolinak és Jocinak a segítséget.
A hirtelen jött esemény miatt kicsit átíródott a nyírbátori érkezés, és távozás időpontja, így nem tudtam szétnézni. Természetesen ezt a legközelebbi alkalommal pótolom. Innen folytatom majd tovább, Debrecen felé, hadd növekedjen tovább az a KÉK vonal hossza.
2016. július 14. (csütörtök) 09:25 (UTC+1) - Budapest
Két hét kihagyás után ismét vettem a hátizsákom, és magam mögött hagytam egy hosszú hétvégére a mókuskereket. Bajára indultam, ahol Tóniékhoz terveztem csatlakozni. Ugyanis elérkezett Tóni az utolsó Alföldi Kéktúra szakaszhoz. Bajától Szekszárd már csak 40 kilométerre volt. Szombat délelőtt indultam busszal Budapestről, a Népligetből. Ahogy ott ültem, és vártam a buszt, eszembe jutott, hogy milyen érzés volt ugyanezt tenni Cancúnban, másfél éve. Mennyivel könnyebb volt most megfejteni a menetrendet. Amint elhagyja az ember az anyanyelvi környezetét, át kell állnia agyban mindenképpen, elfelejteni mindazt, ami addig volt. Gondolom így tett a régmúlt idők utazója is, a bajai születésű Jelky András is, aki 1754-ben kelt vándorútra. Útja során egészen Batáviáig (ma Jakarta) és Japánig jutott. Ez annak idején nem lehetett kis dolog.
Régen is voltak tehát csodabogarak, akik nem tudtak beállni a sorba, hanem hátukra vették a tarisznyájukat, és elindultak. Amint Bajára értem, betájoltam magamnak az irányt, és elindultam a találkozási pont felé. Tóniék aznap Sükösdről indultak, és a bajai Duna parton lévő Gemenc Vándorpontra kellett megérkezniük. Gyönyörűen megépített turisztikai bázis volt, a mai kor igényeinek megfelelő. Biztosítva volt a főzési, fürdési, mosási, sőt a kerékpár javítási lehetőség is.
A csapat nagy része ismerős volt. Mónin, Anikón, Margiton, Dorottyán kívül ezúttal Kriszti és Timi is kísérte Tónit. A megérkezést követően tartottunk egy rövid pihenőidőt, mialatt megismertük az aznapi szállásunkat, annak négylábú lakóit. Többen úgy döntöttünk, hogy az éjszakát sátorban fogjuk tölteni.
A további programunk Baja belvárosában folytatódott, ugyanis abban a szerencsében volt részünk, hogy aznap került megrendezésre a Bajai Halászléfőző Fesztivál. Tóni egyik korábbi kísérőjétől, Misitől pedig meghívást kapott a csapat egy tányér hamisíthatatlan bajai halászlé elfogyasztására. Megindultunk tehát a Sugovica irányába. Útközben már rengeteg helyszínen megindult a főzés, amerre a szem ellátott, mindenhol rotyogott a halászlé.
Miután átvágtunk Baja főterén, megérkeztünk Misihez, aki már javában szorgoskodott. Az egész családja ott volt, egy nagy asztalt megterítettek. Épp jó időben érkeztünk, mivel így tanúja lehettünk a bajai halászlé elkészítési fázisainak. Érkezésünk után került bele a pirospaprika.
Misi elmondta, hogy szinte minden bajai lakosnak megvan a családi receptje. Mindenki egy kicsit másképpen készíti, más halból, de a lényeg ugyan az. Amíg rotyogott a hallé, addig mi időnként enyhítettünk a szomjúságunkon. Időközben a közeli színpadon Baja testvérvárosának, a szerbiai Zombor városának néptánccsoportja lépett fel.
Mire visszatértünk Misihez, épp a halszeleteket tette a rotyogó bográcsba. Még egy kis idő volt csak hátra, amíg elkészült. Mindenki izgalommal, és egyre hangosabban korgó gyomorral várta a kóstolást. Főleg jómagam, akinek ez volt élete első bajai halászleve.
Még most is összefut a nyál a számban, ha ránézek a képekre. Hát még akkor, amikor Misi levette a tűzről, és nekiállt tálalni. A tálalás is elsőrangú volt. Agyagtányérból ettük a halászlevet. Pont úgy, ahogy illik. Ugyanis megtudtam, hogy először az úgynevezett gyufatésztát teszik a tányérba, majd következik a hal, és végül a halászlé leve. Misi elmesélte a tészta történetét is. Ugye mint tudjuk, Baja térségére jellemző, hogy a halászlevet tésztával eszik. A története a régmúltra vezethető vissza, amikor Baja halászai és molnárjai csereberéltek. Előbbiek a halat adták, utóbbiak a tésztát. Egy biztos, az utókor csak jól járt ezzel.
Misi halászleve annyira ízlett, hogy még egyszer kértem belőle. Életemben még nem ettem ennyire lassan. Ki akartam élvezni minden egyes kanál tartalmának ízét. Mire végeztem, mozdulni nem bírtam. Kénytelen voltam egy pohár fröccsöt utána küldeni, hogy a kulináris élvezetből felébredjek.
Levezetésnek tettünk egy sétát a Sugovica (Kamarás-Duna-ág) partján a többiekkel. Dorottyával pedig kitaláltuk az "emeletes szelfi"-t. Természetesen a képen látható, kiváló ízvilágú kézműves sört egyébként Dorottya csak addig a pillanatig tartotta a kezében, amíg én fényképeztem. Az este további részében sajnos több fényképet nem készítettem, mert lemerült a telefonom. Pedig érdemes lett volna megörökíteni a szerbiai körtáncot, ahol próbáltuk elsajátítani a tánclépéseket. A tánc után mindannyian elköszöntünk Misiéktől, akiknek még egyszer köszönöm, hogy megismerhettem az immár hungarikummá vált, bajai halászlevet. A csapat bőven éjfél után ért vissza a szállásra.
Másnap a reggeli összeszedelőzködés után nekivágott a csapat az aznapi távnak. Keselyűsig terveztünk eljutni, ami az igazolófüzet szerint 21,5 kilométer távolságra volt Bajától. Előbb azonban át kellett jutnunk a Dunán. A bajai Türr István-híd feljárójánál található egy emlékeztető tábla, mely az utolsó magyar királynak, IV. Károlynak állít emléket. 1921-ben itt szállt hajóra, és hagyta el az országot. Sajnálatos módon, az akkor megfogalmazott intelmét ma sem tudták teljesíteni a magyarok: "Magyarok, próbáljátok jobban szeretni a Hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek."
A híd közepére érve megálltam kicsit, és letekintettem a Dunára. Egyben a múltamra is visszatekintettem, hiszen ez a folyó jelentette azt a tizenöt évet, amit rajta, valamint a közelében töltöttem. Baján is többször megfordultam szárazon, és vízen is. De elég is volt a visszaemlékezésből, tovább kellett lépni, hisz várt ránk a jövő, jelen esetben a Dunántúl.
Átkelve a Türr István-hídon, folytattuk az utunkat a Vén-Duna partján, majd a Rezéti-Holt-Duna partján. Ez a terület már a Duna-Dráva Nemzeti Park részét képező Gemenci-tájegység része. Többségen ártéri erdőkön vezetett az utunk, mi pedig kellőképpen fel is voltunk készülve a kéretlen látogatókra. Reggel ugyanis befújtuk magunkat szúnyogriasztóval. Jól is jött, amikor egy kis pihenőt tartottunk a Duna parton.
A Pörbölyi Ökoturisztikai Központhoz eljutva tartottunk egy nagyobb pihenőt. Itt található a híres Gemenci Erdei Vasút. Mivel Tóni - és a csapat nagy része - még sosem ült gőzvasúton, úgy döntöttünk, hogy egy rövid szakaszon kipróbáljuk.
Napi végcélunk a Holt-Sió partján lévő Keselyűsi Fogadóépület volt, ahol ismét egy fantasztikus új épület várta a turistákat. Mi a teraszán terveztük a sátrakat felhúzni az éjszakára.
Ahogy a sátrakat felállítottuk, rögtön éreztük, hogy ezúttal társaink is akadnak az éjszakára. Rengeteg volt ugyanis a szúnyog, sőt egy-két bögöly is megzavarta időnként a nyugalmunkat. Vacsora előtt még ellátogattunk a Holt-Sió partjára, ahol a nemrég épített négyszintes kilátó tetejéről szemléltük a vízparti életet, hallgattuk a vízparti madarakat. Sajnos a Gemenc híres madarát, a fekete gólyát nem tudtuk megpillantani, ezúttal rejtve maradt.
A vacsoránál már csak négyen maradtunk, ugyanis Móni és Timi hazautaztak. Mi is hamar nyugovóra tértünk, és miután levadásztam a sátorba besurranó három szúnyogot, az álmunk nyugodt is volt. Reggel újult erővel indultunk meg az előttünk álló utolsó Alföldi Kéktúra szakaszra. Az igazoló füzetben még a régi útvonal van benne, ám azóta kisebb változtatás történt. Időnként egymásnak ellentmondó jelekkel, felfestésekkel találkoztunk. Utunk nagyrészt a gáton haladt, ahol épp tehenek legelésztek.
Éreztük a nap hevét rendesen, ahogy az árnyék nélküli gáton haladtunk. Mint ahogyan Arany János is megénekelte a Toldi első énekében, valóban tikkadt szöcskenyájak legelésztek a kopár szik sarján.
A távolban azonban már látszódott az alföldi síkság végét jelző, dombság. Véget ér hát lassan az egyhangú sík vidék. A pecsételőhelyünk a Bárányfoki Kiránduló Központ területén volt, ahol a sváb Waldemar úr, a központ tulajdonosa körbevezetett minket. De mindenek előtt enyhítettük a szomjúságunkat, mely az én estemben egy pohár hideg fröccs volt.
Megtekintettük a közelben lévő, hajdani Bárányfoki Múzeumot. Az épületet az 1896-os millenniumi kiállítás részeként Budapesten építették fel, ahol nagy tetszést aratott a gyönyörűen megmunkált fenyőfa anyagával, zsindely tetejével. A pavilonban az Osztrák Magyar Monarchia vadásztrófea gyűjteményét állították ki. A kiállítás után az épületét Szekszárd központjában állították fel, nyári sörözőként működött. Jelenlegi helyére 1970-ben került, ahol ismét trófea kiállító teremként működött. A műemlékvédelem alatt álló épületet 2002-ben újították fel, ám azóta kirabolták a gyűjteményt, és ismét bezárt. Sajnos a korábbi felújítás nyomai nem látszanak. Szomorú volt látni egy ilyen szép épület pusztulását. A vendégkönyvébe 2012-be írtak utoljára, ezért mi folytattuk egy újabb bejegyzéssel, hátha elindítunk egy újabb folyamatot.
Elbúcsúztunk Waldemartól, és folytattuk utunkat a rekkenőségben. Több embertől is hallottunk a Szekszárd melletti Csörge-tóról, hogy ott milyen jókat lehet fürödni. Mindannyian vágytunk egy jó kis pancsolásra. De addig volt még mint gyalogolnunk. Ismét olyan érzésünk volt, mint az Alföldön már többször. Úgy éreztük, hogy sohasem érünk oda. De a végén csak sikerült, és a hűvös tó kárpótolt mindenért. Több órát is el tudott volna lubickolni a csapat, de menni kellett tovább.
Mint láthatjátok, új társam akadt az úton. Mielőtt a tóhoz értünk volna, megpihentünk egy helyen, ahol bambusz is volt. Rögtön megragadtam az alkalmat, és a bicskámmal levágtam egy botra valót. Ilyet kerestem tavaly Costa Ricában is, de ott csak más fajta volt. Mivel a tavaly levágott 2. számú kőrisbotom annyira nem nőtt a szívemhez, mint az elődje, úgy döntöttem hogy a bambusz lesz a következő. Egyelőre pihentetem, szárítom, aztán megkezdem a díszítését. Hisz a világcsavargónak mindenképpen szüksége van vándorbotra.
Miután lehűsítettük magunkat, beértünk Szekszárdra, ahol az Alföldi Kéktúra utolsó bélyegzőjével belenyomtunk az igazolófüzetbe. Krisztitől elbúcsúztunk, majd mielőtt elindultunk volna a szállásunk felé, koccintottunk a célba érkezés örömére.
Szekszárd belvárosában volt a szállásunk, a Nádasdi Kemencés Fogadóban. Ahogy beléptünk, éreztük, hogy méltóképpen meg fogjuk ünnepelni az Alföldi Kéket. Jól esett lehuppanni a kényelmes ágyra, és birtokba venni a fürdőszobát.
Miután lemostuk az út porát, ideje volt nyakunkba venni a belvárost. A gyomrunk ugyanis hangosan jelezte, hogy ideje vacsorázni. Tónival áhítoztunk egy jó tányér pacalpörköltre, savanyúsággal. Elsőre nem sikerült helyszínt választanunk, ezért körbe sétáltuk a belvárosi sétáló utcákat.
Anikónak hála, Tónival egyen pólónk volt, melynek színe jelképezte a Kéktúrát. A rajta lévő feliratok pedig, melyek különböző nyelvűen üdvözöltek, valamint búcsúztattak, szimbolizálták az Alföldi Kéktúra búcsúztatását, és a Dél-dunántúli Kéktúra üdvözlését.
A vacsoránkat végül a Szász Étteremben szolgálták fel, ahol nagy meglepetésünkre teljesült a napi kérésünk. Tónival ugyanis egy-egy tál pacalt ettünk, savanyúsággal. Hozzá természetesen a méltán híres szekszárdi vörösbort ittuk, de mindenek előtt egy kupica sárgabarack pálinkával koccintottunk.
Véget ért hát Tóni Alföldi Kékje. Az enyém aligha, mivel jó pár pecsétet kell még az alföldi igazolófüzetbe gyűjteni. De már kinyitottam a DDK-s igazolófüzetet is, mivel egy alkalommal ott is elkísérem Tónit. Sajnos többször nem lesz alkalmam, mert kezdődik a 4. Via Unitariana. De előtte még lesz pár program ...
2016. július 03. (vasárnap) 21:15 (UTC+1) - Budapest
Ismét egy hét elteltével, utólag írom meg a legutóbbi túrámat. Június 25-26 között csatlakoztam ismét Tóniékhoz, az Alföldi Kéktúrán. Ezúttal Szarvas és Nagymágocs közötti szakaszon. Most nem előtte lévő nap utaztam le a helyszínre, hanem aznap. Budapestről busszal értem le Szarvasra, ahol Anikó és Laci már vártak rám. Róluk írtam már a legutóbbi bejegyzésben. Jó volt, hogy Ők is mostanra időzítették a túrázást. Tóniék már az előző nap megérkeztek Szarvasra, és az OTP nyaralójában lettek elszállásolva. Maga a nyaraló a Szarvasi-Holt-Kőrös partján volt, szemben a Szarvasi Arborétummal.
Ahogy odaérkeztünk, a társaság már ébren volt, túl a reggeli kávén is. Az egyre erősödő hőség ellen többen is a hűs Kőrösbe mártóztunk. Volt aki csónakkal szált vízre, más anélkül, de a mentőgyűrű is előkerült.
Miután kicsit lehűtött minket a Kőrös, áteveztünk a túlpartra, és szétnéztünk kicsit az Arborétum területén. A 82 hektáron elterülő területet a 19-ik században Bolza József kezdte el befásítani, és kialakítani az Arborétumot. Mamut- és páfrányfenyőket szállítottak szekerekkel Bécsből, és ültették el a Kőrös partjára. Megtalálható itt a Föld majd minden tájáról származó növény. Mintegy 1600 fa és cserje, 250 féle lágyszárú növény. Rovarvilága is gazdag a 415 rovarfajtájával. A mintegy 100 különböző madárfaj mellett egyéb állatfaj is előfordul.
Már javában dél körül járt az idő, és a nap egyre jobban melegített. Kánikula volt a javából, amikor megindultunk Eperjes felé. Úgy döntöttünk, hogy a Szarvas - Nagymágocs közötti szakaszt ketté bontjuk. Eperjesről vissza Szarvasra, majd másnap újra Eperjesről Nagymágocsra. Így többen bevackoltuk magunkat a kisbusz hátuljába, és megindultunk az eperjesi kiindulási pontunkra.
Itt tudtam meg, hogy az utóbbi hetekben többször is előfordult, hogy Tóniékat a hatóságok ellenőrizték. Az Alföldi Kéktúra útvonala a magyar-román határvonalat többször is megközelíti, így a hatóságok azt hihették a hátizsákos túrázókról, hogy egy mingráns csoport.
Eperjesen épp egy kisebb rendezvény volt, a település maroknyi lakóinak. Mi pecsételtünk, majd megindultunk a Kéken. Előttünk a végeláthatatlan síkság, távolban egy-két tanya, kétoldalt gabona föld. A nap pedig továbbra is hevesen sütött.
A csapat földúton haladt, amit néha megszakított egy-egy sáros, vizes szakasz. A kéktúra jelzések továbbra is elég hiányosan voltak felfestve, és a kereszteződéseknél nem mindig egyértelműen jelezték az irányt. Időnként a szokásos eligazító táblák adtak útmutatást.
A nap melegének hatására megnövekedett az ivóvíz fogyasztásunk is. Késő délutánra már a vizünk is meleg volt. Épp jókor jött, hogy egy közbeeső majorban, az ott dolgozó alkalmazott megajándékozott minket pár üveg hűvös ásványvízzel. Késő este érkeztünk vissza Szarvasra, ahol a rendőrök újból ellenőrzés alá vontak bennünket. Ezúttal az én fejfedőm keltette fel a figyelmüket, mely tényleg úgy nézett ki, mintha egy arab fejfedő lett volna. Egy textil pelenkával fedtem be ugyanis a fejemet, védve a naptól, és gondoskodva az izzadság törléséről. Ahogy megérkeztünk, nekiláttunk a finom lecsónak, valamint a hűvös fröccsnek, amivel a vendéglátóink, az OTP túracsapat tagjai leptek meg.
Másnap a reggeli után ellátogattunk a Kőrösvölgyi Látogatóközpontba és Állatparkba. Dél-Tiszántúl természeti értékeivel ismerkedhettünk meg. Egy séta során megismerhettük az eredeti ártéri növényvilágot, és meglepően gazdag állatvilágát.
Visszatérve az üdülőházba, megebédeltünk, mely esetemben egy jókora szelet zsíros kenyeret jelentett. Ebéd után elköszöntünk az OTP túracsapatától. Nagyszerű csapatot ismertem meg, akikkel remélem még túrázhatok együtt. Mi pedig Tónival felkészültünk a mai adat túrára.
A kiindulási pontig ismét gépkocsival jutottunk el, majd hátunkra véve a túrazsákokat, megindultunk Árpádhalom irányába. A vasárnapi időjárás már kedvezőbb volt, a nap csak előbukkant néha. Könnyebben is haladtunk a mezei úton, melynek két oldalán kukorica, búza, valamint napraforgó földek voltak.
Árpádhalomra érve nem tudtunk pecsételni, mivel a kéktúra bélyegző a helyi boltba volt bezárva. Maradt tehát a fényképes igazolás. Ugyanis ha nem lehet pecséttel igazolni a túrázó ottlétét, fényképet kell készítenie az ottjártát igazolva.
A hátralévő kilométerek gyorsan elteltek, melynek közel felét aszfaltozott úton, naplementében tettük meg. Gyakran van olyan érzése az embernek az Alföldön gyalogolva, hogy a távoli falut sosem éri el. Így voltunk mi is, azt hittük sosem érünk be Nagymágocsra. Amikor meg beértünk, sosem érünk oda a település másik végére.
Az aznapi szállásra már este érkeztünk meg. A Nagymágocsi kastély kertjében lévő tó partján volt a szállásuk Tóniéknak. Mi ugyanis Anikóval és Margittal csak odáig kísértük Tónit. Legközelebb, ha minden jól alakul, Sükösd és Szekszárd közötti szakaszon folytatom Tóniékkal.
2016. június 05. (vasárnap) 19:51 (UTC+1) - Budapest
Ezúttal - tőlem szokatlan módon - egy kicsit későn írom meg, a legutóbbi utamról a bejegyzést. Zsúfolt hetem volt ugyanis, mint korábban említettem, újra pörög a mókuskerekem. Május 27-én elutaztam Sátoraljaújhelyre, ugyanis másnap indult onnan Tóni, tovább a Kéken, folytatva az Alföldi Kéktúrát. Természetesen első dolgom volt jelentkezni, amikor olvastam az idei felhívást. Aki esetleg nem olvasta volna az októberi bejegyzésem, annak elárulom, hogy Tóni eldöntötte, hogy végigjárja az Országos Kéktúra útvonalát. Tóni látássérült, így kísérőkre volt szüksége, ezért segítséget kért, többek között a Magyar Természetjáró Szövetségtől. Ők szervezték meg Tóni tavalyi útját, melynek egy rövid szakaszára magam is csatlakoztam. Nagyon örültem, hogy megismerhettem Tónit, és szerény személyemmel magam is hozzátehettem valamit az Ő útjához.
A munkahelyről indultam egyenesen a Keleti-pályaudvarra, ahonnan vonattal tovább. A félkész állapotban lévő túrabotomat sajnos nem tudtam magammal vinni, ugyanis furán néztek volna a mostani munkahelyemen, ha azzal beállítottam volna. A miskolci átszállás után érkeztem meg Sátoraljaújhelyre. A vasútállomástól gyalog indultam Rudabányácska irányába. Az ott található Smaragdvölgy pihenő volt a megbeszélt találkozóhely.
Sátoraljaújhelyen még a '90-es években voltam, egy osztálykirándulás keretében, de nem sok mindenre emlékeztem. Szép rendezett város, rengeteg emlékkel. Itt élt 1806-tól, haláláig Kazinczy Ferenc is. Annak idején a várost ketté vágta az új államhatár, de manapság ismét határok nélküli, szabad átjárás van Magyarország és Szlovákia között.
Útközben találkoztam Tónival, és az első napok kísérő csapatával. Jó volt viszontlátni a csapat nagy részét, akikkel tavaly megismerkedtem. A szállás elfoglalása után koccintottunk is az új évre, az új Kékre.
Másnap frissen, üdén, útra készen vártuk a "kisvonatot", amivel Sátoraljaújhelyre mentünk vissza. Onnan kezdődik maga az Alföldi Kéktúra túraútvonala, amely 844 kilométer hosszan vezet egészen Szekszárdig. A "vonat" tehát begördült, mi meg felszálltunk rá. Kalauz ezúttal nem volt, de jókedv annál nagyobb.
Sátoraljaújhely főterén újabb meglepetés várta Tónit és a csapatot, ugyanis a nem mindennapi beutazást leszervező Zoli, egy dallal búcsúztatott minket. De előtte Tóni még adott egy interjút a helyi televíziónak is.
A kísérő csapat tagja volt Laci is, akivel a tavalyi szakaszon kísértük Tónit. Laci egészen Hollóházáig ment tavaly Tónival. Ő is elkezdte a világcsavargást, nemrég tért vissza a Himalájából.
Magunk mögött hagyva a várost, valamint a hegyeket, a síkság felé vettük az irányt. Még javában délelőtt volt, de a nap ereje már jelezte a kánikulát. Utunk végig az aszfalton vezetett, előttünk végeláthatatlan síkság. Nem volt mese, meg kellett szokjuk, hogy az eddigi kék jelzések nem dimbes-dombos tájakon, hanem sík területen vannak felfestve.
Átkelve a Bodrogon, épp jókor érkeztünk Alsóbereckire, ahol pecsételtünk az új igazolófüzetünkbe. A pecsétet a helyi Csokány Bisztróba kaptuk, néhány jó szó, valamint hideg pohár sör kíséretében. Utóbbi különösen jól esett az aszfalttól elszokott túrázónak.
Kellőképpen lehűtve magunkat, folytattuk utunkat az alsóbb rendű, aszfaltozott utak mentén. A következő pihenőt a Karos települése mellett fekvő történelmi emlékhelyen, a Honfoglaláskori Régészeti Park pihenőhelyén tartottuk. Karos az ország egyik leggazdagabb honfoglaláskori lelőhelye. Külön öröm volt számomra felfedezni a faragott fejfák között az egykori Kolozs vármegyét.
Időközben a nap ereje tovább nőtt, így útba kellett ejtenünk a karosi boltot is, ahol egy kis hűsítőhöz jutottunk. Kiérve Karosról, mezei utakon folytatódott az utunk. Itt, ott egy kis jelzés hiány volt, ám hamar megtaláltuk a helyes irányt. Előnye az alföldi kéktúrának, hogy messziről látszik a falu, annak temploma, így könnyebben tájékozódhat az ember. Mi is toronyiránt követtük a kék jelzést Karcsa irányába.
Karcsára beérve, ismét megpihentünk egy pár hideg teli pohár kíséretében. Alig kortyoltunk párat, amikor meglepett minket a kocsma tulajdonosa. Elénk rakott ugyanis egy tálca finomságot. Mi pedig ezáltal megtapasztaltuk a méltán híres bodrogközi vendégszeretetet.
A kiadós uzsonna után pecsételtünk a falu Árpád-kori templomának kertjében, majd folytattuk utunkat a napi távunk végállomására, Pácinra.
Pácinon, a várkastély hajdani szolgálói épületben lettünk elszállásolva, mely vendégházként üzemel. Bizton állíthatom, hogy eddigi túrázásaim során ez az épület tetszett legjobban. Az alvómatracok a felső szinteken voltak elhelyezve.
Pácinon a csapattól elbúcsúzott Attila és Laci, mi pedig elfoglaltuk a szállásunkat. Az esti közös vacsora után mindenki hamar álomra szenderült, hisz az egész napi forróság, és égető nap alaposan kivette a csapat erejét. A hajdani cselédek szellemei sem zavarták meg álmunkat. Másnap újult erővel ébredve, indulás előtt megtekintettük a pácini várkastélyt.
A kastélyt 1581-ben építette fel Mágócsy András nemes. A kastélyon látszott, hogy nem védelmi célul szolgált elsősorban. 1631-ben a kastély a Sennyei család tulajdonába került, a kuruc-labanc háború során megrongálták. Később a kastélyt helyreállították, a XIX. században romantikus stílusban átépítették.
Pácint elhagyva, az ötre megfogyatkozott csapatunk folytatta a túráját. Ezúttal kellőképpen felkészültünk az előttünk álló heves napsütésre. Útközben kihasználtuk a még sárguló repceföld által nyújtott lehetőséget, egy-két fénykép elkészítésére. Mint ahogy tette Tóni, és az angyalai.
Elviekben a napi távunk nem volt olyan hosszú, azonban sikerült azt mint időben, mint távolságban kitolni. Egy, két útbaigazítás, valamint a rendelkezésünkre álló térkép sehogy sem egyezett az általunk tapasztaltakkal. Végül sikerült megtalálni a kék jelzést, és a hajdanán szebb napokat megélt gátőrháznál pecsételtünk is egyet. A megérkezésünkre kijöttek a gátőrház lakói is, akik érdeklődésünkre nem tudtak pontos információval szolgálni az arrafelé kéktúrázókkal kapcsolatban.
A gátőrház után nem sokkal feltűnt a napi végállomásunk, Cigánd is. Ám ezúttal csalóka volt a távolság. Majdnem másfél óra gyaloglás következett. Olyan érzésünk volt, mintha valaki odébb tolná előttünk a falut. Mint ahogyan azt mi egy szénabálával tettük Tónival.
Ismét kitikkadva érkeztünk meg, így az első kis boltnál meg is álltunk, lehűsítve magunkat. Ezt követően kerestük meg a szállást, melyet azonban csak Móni és Tóni foglalt el. Etus, Anikó és én ugyanis vissza indultunk Budapestre.
Legközelebbi alkalommal, ha minden jól alakul, Szarvas környékén csatlakozom újra Tóniékhoz. Addig is kívánok Neki és kísérőinek erőt, kitartást, és rengeteg sok szép élményt. Mindenek előtt pedig köszönöm a lehetőséget.
