2017. július 09. (vasárnap) 12:39 (UTC+1) - Domoszló

Nyugodt éjszakám volt, bár a főút zaja időnként felébresztett. Reggel hét óra után ébredtem, majd a "gyors" kávémnak feltettem a vizet. Ilyenkor, ha kempingben szállok meg, nem használom a gázfőzőmet. Körülbelül egy óra, mire szépen, kényelmesen összepakolom a dolgaim, és megreggelizek. Nyolc óra után már el is indultam. Előtte, a Csalogány kemping tulajdonosával még egy kicsit elcsevegtem. Egy éttermet is üzemeltet, mely a kemping mellett van, ám oda már nem mentem be. Viszont bátor szívvel ajánlom mindenkinek, hogy akár az étterembe, akár a kempingbe térjenek be, mert nem fogja megbánni. Olyan szívélyes vendéglátásban, valamint fogadtatásban lesz ugyanis része, amelyre manapság kevés helyen van példa.

Bő egy óra alatt visszaértem Zircre, majd a belváros felé vettem az irányt. Az út a híres Arborétum fala mellett vezetett végig, egészen a ciszterci monostorig. Az Arborétum 20 hektáros területén, mind az öt kontinensről megtalálható fa-, illetve cserjefaj. Legelőször a ciszterciek kezdték kialakítani a híres kertet. Maga a ciszterci apátságot III. Béla király alapította 1182-ben. Mára a városközpontban lévő ciszterci monostor épületegyüttesében megtalálható a Bakonyi Természettudományi Múzeum, a Reguly Antal műemlékkönyvtár is. Az apátsági templomban sajnos nem tudtam bemenni, az ajtaja ugyanis zárva volt. Mintha úgy tudtam volna, hogy Isten háza mindenki előtt nyitva áll ...

A főtéren szét néztem egy kicsit, majd betértem egy pékségbe elkölteni az első reggelimet. Mint anno a Camino-n. Első megálló, amit a tábla jelzett, az Borzavár volt. A városközpontból kifele találtam egy érdekes házat, amelynek tulajdonosa nagy rádió gyűjtő lehet, mivel pár darabot a gyűjteményéből közszemlére is tett.

A település szélén egy kis szabadidőpark volt kialakítva, ahol a szokásos rönk asztalok, padok, szalonnasütő helyek mellett a régmúlt idők egyik főfoglalkozását is bemutatták. Bakonyban nagy hagyománya volt ugyanis a mészégetésnek, valamint a kő- és szénbányászatnak, így azokat is bemutatták egy-egy táblával, régi eszközökkel, korabeli mészégetővel. Miután körbenéztem, úgy döntöttem, tartok egy második reggelit. Jobb szeretek ott enni, ahol erre alkalmas hely is van. Jobb, mint az erdő kellős közepén egy farönkön.

A falatozás után bevettem magam az erdőbe. Nem nagy távolságról volt szó. Időnként erdőirtások mellett, máskor összefüggő erdőben haladtam, s hamarosan fel is tűnt a távoli Borzavár. Ahogy közelítettem a faluhoz, egyből feltűnt, hogy sajátos vendégváró dekorációt választottak. Egy-egy óriási szalmabálát beöltöztettek különböző rajzfilm figurának. 

Érdekesek ezek a közelmúltban kitett tájékoztató táblák. A korábbi táblák csak azokat a helyszíneket jelölte, amik közvetlenül a Kék mellett voltak. Ezeken pedig még azok is rajta vannak, amelyek nem közvetlenül a túraútvonal mellett vannak. Itt is tartottam egy kis pihenőt, ezúttal a bakancsaimat is levettem. Időnként jót tesz a túrázó lábaknak a pihenés. A pihenőhelyem a templom bejárata előtt lévő fa tövében alakítottam ki. Itt volt a szokásos emlékmű is, mely a világháborúkban hősi halált falubeliekre emlékeztet. Elnézve a névsort, bizony volt hogy apa és fia is odaveszett. Odaveszett egy értelmetlen dolog miatt ...

Borzavárt elhagyva egy ideig a tűző napon, az erdő szélen vezetett az út. Köves gépkocsiút volt, időnként egy-egy autó el is haladt mellettem. Bő egy óra alatt értem el Szépalma-pusztához, ahol egy szépen karbantartott tanyavilág fogadott. Egy kisebb szürkemarha csorda is legelészett az egyik bekerített helyen. Ezt követően egy rövid ideig a tanyavilág kaszált mezőin haladtam, majd következett az erdő.

Az erdőben ezúttal sem találkoztam vaddisznócsordával, igaz, azóta már kicsit nagyobbak lettek a malacok. Viszont én is hangosabban közlekedek, jelezve, hogy időben elhúzhassák a csíkot, ha esetleg a közelembe vannak. Az útba eső egyik pihenőhelyen elővettem a gázfőzőmet, majd egy bögre instant levest készítettem. 

Előttem volt még a Bakony legmagasabb pontja, a 709 méteres Kőris-hegy megmászása. A pihenő után neki is iramodtam, és a folyamatosan emelkedő terepen róttam a métereket. A talaj időnként sziklás, köves volt, így kellett figyeljek a bokámra. 

Az erdő élővilágáról eddig még nem tettem említést. Gazdag élővilágról tanúskodott a Bakony. Az eddig meglátogatott tájegységek közül talán a leggazdagabbal. A madarakon kívül láttam pár nyulat, pockot, sőt még a "kedvenc" is feltűnt. 

A csúcs előtt még vettem egy nagyobb levegőt, és nekiiramodtam. Éreztem már a hátizsákom súlyát. Az igazat megvallva, másfél nap után nem éreztem, hogy hosszú kapcsolatom lesz ezzel a hátizsákkal. Valahogy nem jött be. Úgy döntöttem, hogy ezt a nyarat még kihúzom vele, s majd túladok rajta.

Felérve a Kőris-hegyre, újabb erőt vettem magamon, s a tériszonyomat visszaszorítva megkezdtem a kilátó lépcsőfokain a menetelésemet. Feljutva a harmadik szintjére, szép kilátásban volt részem. A távolban látszódott honnan jöttem, s merre tartok. Jó ilyenkor nyugtázni, hogy mekkora távolságot is megtett az ember.

A kilátónál rajtam kívül többen is voltak, akik az én menetirányomban folytatták útjukat. Nyugodtabban indultam tehát tovább, hisz mások is zajt csaptak az erdőben, nemcsak én. Az egész erdő virág illatban úszott. Egy-egy rovar is meg-meglátogatta a virágszirmokat.

A napi végcélom Bakonybél volt. Már csak pár kilométert jeleztek a táblák, így bátrabban is fogyasztottam a vízkészletem. Még egy utolsó erdős rész, s már el is értem a falu határát. Először a vízcsapnál álltam meg, s miután kellőképpen felfrissültem, jöhetett a pecsételőhely felkeresése. A Kék útvonala a falu felső részét érinti csak, így ahhoz, hogy egy boltot, vagy kocsmát kapjak, be kellett mennem a falu központjába.

Itt található az I. (Szent) István által alapított bencés monostor is. Az Árpád korban jelentős szellemi központ volt. A falu a Mária zarándokútvonalon fekszik, magam is több zarándokkal találkoztam a faluban. Menet közben kiderült, hogy a napelemes töltőm megadta magát, így be kellett térnem egy olyan helyre, ahol a merülő mobilomat fel tudjam tölteni. Természetesen a legalkalmasabb helyszín erre egy kocsma. Rendeltem is egy korsó sört, amíg töltődött a telefonom.

Itt is voltak szépen karbantartott, felújított parasztházak. Este felé közeledett, így újra a pecsételőhely felé vettem az irányt, mivel úgy döntöttem ott fogom felállítani a sátramat. Ezúttal nem kempingben, hanem a falu szélén.

A közelben lévő szállóhelyen, egy idősebb korú társaság mulatozott. Amíg vacsoráztam, ők is szépen fogyasztottak, s minél több mennyiségű palack ürült ki, annál jobb lett a hangulat. A mulatozás végét már nem vártam meg, mert elnyomott az álom.

2017. július 08. (szombat) 20:04 (UTC+1) - Domoszló

Másfél hónapja annak, hogy utoljára túrabakancs volt a lábamon, így hát ideje volt újra nekivágni. Mint bizonyára emlékeztek, újból szabad lettem. A családi találkozót megelőző napon volt ugyanis az utolsó munkanapom. Az erdélyi szabadidőt megtoldottam egy kis kolozsi feltöltődéssel, ahol a "bakalak" felújítását folytattam. Visszatérve elővettem hát a tavasszal vásárolt hátizsákot, és nekiindultam a legutóbbi Kéktúra végpontjához, Jásdra. Utam ezentúl Domoszlón kezdtem, mivel időközben felszámoltam a csepeli albérletemet. A korai járattal mentem, majd Budapesten átszállás következett a Veszprém felé tartó járatra. A második átszállásom Várpalotán volt, ahol az átszállásra másfél óra állt rendelkezésemre. Kerestem hát egy pékséget, és reggeliztem egyet.

Az indulás előtti napokban akadtam a fenti képre, mely a múlt század elején élő turista által betartandó, viselkedési normákat részletezte. A sajátos tízparancsolat, mind a mai napig megállja a helyét. Azért is osztottam itt meg, mivel magam is fontosnak tartom minden egyes pontját.

Beérve Jásdra, a pecsételőhelyen kezdtem, majd a közkútnál feltöltöttem az ivóvíz készletem. Ezúttal három darab, egyenként fél literes ásványvizes műanyag palackot. Eddig is vittem magammal másfél liter vizet egy-egy nyári túrámon, ám most először azokat három kisebb részre osztottam el. Jásdot elhagyva kezdtem érezni, hogy forró napok elé fogok nézni. Úgy döntöttem, hogy ezúttal nem rohanok. Kicsit a Camino-hoz hasonlóan fogok menni. Ha úgy érzem meg kell állnom, meg fogok állni. Nem akartam úgy elindulni, hogy végigrohanjak az úton. Ezúttal nem. Igaz, hétfőre volt programom Gyöngyösre, így szombatig terveztem ezt a Kéket. Jásd szélén található az egyik legősibb híres magyarországi búcsújáró hely. A Szentkút barokk-rokokó stílusú kápolnája előtt kicsit magam is megpihentem.

Szentkút után egy rövidebb szakaszon, kaszált réten keresztül vezetett. A nap már hevesen sütött, ám a hosszú túranadrágom magamon hagytam. Az erdőkben ugyanis gyakorta embermagasságú aljnövényzetben kell gyalogolnom. Második pihenőmet az úgynevezett Római-fürdőnél tartottam, ahol egy kicsit falatoztam is. A közelben található az egyik híres bakonyi betyár, Savanyú Jóska barlangja is. Egy nyári tábor mellett is elhaladtam, ahol épp rendezkedtek be a nemrég érkezhetett táborlakó fiatalok. Ekkor már erdős terepen haladtam, körültekintőn, emlékezve a legutóbbi vaddisznó esetre. 

Az egyik fordulóban ilyen matuzsálem korú fák mellett mentem el, melyek gyökerei nem mindennapi módon váltak láthatóvá az évek során. Ezúttal - annak ellenére, hogy hétköznap volt - sok túrázóval találkoztam. Volt aki családostul, volt aki egyedül, a lényeg, hogy gyakran látogatott Kék szakaszon voltam. Egy kerékpárossal is találkoztam, akivel együtt oltottuk szomjunkat a bakonynánai pecsételőhelyen. 

Elhagyva a falut, rövid ideig műúton folytattam, majd újra erdős, ligetes rész következett. A közelmúlt esős napjainak a nyomai még látszódtak, mivel volt egy-egy pocsolyás rész. Az aljnövényzet pedig néhol újból embermagasságú lett. Félúton voltam Bakonynána és Nagyesztergár között, amikor egy újabb túrázóval találkoztam. Nem a Kéken jött, hanem csak a környéket járta, helybéli lévén. Ő mutatta meg a hajdani kihalt, elpusztult község, Veimpuszta maradék romjait. Többször tanúja voltam már a Kék során, hogy egy elhagyott épületet mennyire vissza tudja hódítani a természet.

A Nagyesztergárig hátralévő távot már csak fél liternyi vízzel kezdtem meg. Úgy számoltam, hogy a meleg nyári napokon, körülbelül négy kilométer alatt fogyasztok el fél liternyi vizet. Mire beértem Nagyesztergárra, hozzáfogtam hát egy közkút kereséséhez. Fel is mentem a falu központjának számító templomhoz, ám nem találtam kutat. Visszafele vettem hát az irányt, elhaladva a szebb napokat is megélt Purgly-kastély mellett. Keresésem témáját ezúttal módosítottam, és ezúttal kocsma után néztem. 

Ezúttal szerencsésebb voltam, igaz a kocsma is a falu szélén volt, bár kurtának nem volt nevezhető. Úgy döntöttem a fogyó vízkészletem kiegészítem egy kis folyékony malátával. Egyben pihentem is egy fél órát, bepillantást nyerve a helybéli mindennapi eseményekbe. Napi utam végéhez közeledtem, a távolban már feltűntek a Zirci apátság templomának ikertornyai. 

Úgy döntöttem, hogy nem Zircen fogok éjszakázni, hanem a tőle nem messze lévő Kardos-réten. Egy kempinget jelzett ugyanis az igazolófüzetem, ezért gondoltam utána járok. A zirci vasútállomáson előtte még pecsételtem egyet. Rendes volt a bakter, mert a pecsét már el volt zárva a váróterembe. Kezembe nyomta a váróterem kulcsát, és megindult az épp érkező vonat elé, fogadni azt. A pecsételés után még feltöltöttem a kiürült palackjaimat, majd megindultam Kardos-rét felé. Végig a 82-es főút mentén hamar beértem a kis faluba. A templom után meg is találtam a Csalogány kempinget, ahol gyorsan be is regisztráltam. Rajtam kívül csak egy német család tartózkodott a kemping területén.

Következett a sátor felállítása, a jó forró zuhany, no meg a szokásos vacsora. Kellőképpen el voltam fáradva, így hamar álomba is merültem.

2017. május 20 (szombat) 23:42 (UTC+1)  Budapest

Este úgy feküdtem le, hogy meglátom, folytatom-e tovább a túrát. Mindenem éreztem. Egy gyors vacsora után azonnal el is aludtam. Reggel arra ébredtem, hogy nagy a jövés, menés. Valami munkagép ment el az úton, majd nem tudtam már visszaaludni. Úgy döntöttem, hogy folytatom tovább az utat. A testem is regenerálódott addigra. Jöhetett a reggeli kávé. Jobban mondva annak is a gyorsított fajtája. Ezen az úton teszteltem a tavalyelőtt beszerzett gázfőzőmet. Azóta nem használtam, amióta megvettem. A teszt jól sikerült, hamar felforralja a vizet. Elfogyasztottam tehát a reggelim, megittam a kávém, és jöhetett a szedelőzködés. Kell egy jó húsz perc, mire menetkész vagyok. Elindultam tehát a faluközpont felé, ahol megkerestem a soron következő pecsétet.

Szép, rendezett falucska Bakonykúti. A központban épp virágokat locsoló helybelitől megtudtam, hogy sokan költöztek ki Várpalotáról, valamint Székesfehérvárról. Megvásároltak régi parasztházakat, amiket mostanra szépen felújítottak. Külön tetszett, hogy a faluban lévő, kivágásra ítélt fák egy részéből szobrot faragtatott a lakosság. Ilyen volt a Lizi néni, valamint a Hazatérőben című.

A falut elhagyva a Burok - völgyben folytattam az utam. Az időjárásra nem volt panasz, bár magamon hagytam a hosszú ujjú felsőmet. A jelzések időnként megritkultak, ilyenkor oda kellett figyeljek, hogy merre menjek tovább. Főleg amikor egy-egy útkereszteződéshez, vagy elágazáshoz értem.

Itt is először a bal oldali úton indultam el. Aranyszabály nálam, hogy ha öt percen belül nem látok jelet, visszamegyek ahhoz a pontig, amikor a legutolsó jelet láttam, és kezdem elölről a keresést. A Burok-part tetején megpillantottam egy pihenőhelyet, ahol falatoztam egyet. Nevezhetnénk tízórainak is. Az utam ekkor még nem vezetett az erdőn keresztül, azt csak épp hogy érintettem.

Persze azért ezúttal is óvatosan haladtam, időnként hangot adtam jöttömnek. De ezúttal csak egy nyúllal sikerült összefutnom, ő pedig hamar felvette a nyúlcipőt. A mezőkön, erdőben szebbnél szebb virágok nyíltak, és illatoztak. Kellemes az évnek ebben az időszakában túrázni. Az ember csak nagyokat szippant a tiszta levegőbe.

Már javában elmúlt délután egy óra, amikor elértem a Kisgyón Természetbarát Telephez. Több szövetségnek, sport klubnak van itt kulcsosháza. Ahogy láttam állandó lakosa is van. A legfontosabb viszont, hogy volt működő vízcsapja, így már töltöttem is meg a kulacsokat friss, hideg vízzel. Rövid pihenő után megindultam, újból erdei utakon, kisebb nagyobb fakitermelések mentén.

Elérve az erdei szentélyhez, újra megálltam egy pár perc pihenőre. Szemben a kereszttel - mely a Teremtőt jelképezte - ülve a csendben, egyre jobban éreztem magam. Jó néha megpihenni a mindennapok rohanásában, szüneteltetni az anyagi dolgokért, múlandó értékekért folytatott harcot. 

A pihenő után folytattam a gyaloglást a Tűzköves-völgyben. Kicsit jobb volt már a helyzet, ugyanis a testem már nem sajgott annyira. Így volt a Camino-n is. Pár nap, és hozzá lehet szokni a mindennapi teherhez. A végén pedig már nem is érzed, hogy rajtad van a hátizsák.

Nem vagyok szakértő, de szerintem a medvehagyma virágzott mindenütt, ugyanis külsőre ahhoz hasonlított. Meg aztán mindenhol a hagyma illatát lehetett érezni. Legszívesebben kentem volna egy jó nagy szelet zsíroskenyeret.

Természetesen ezt a túrát sem úsztam meg anélkül, hogy ne találtam volna ismét négylevelű lóherét. Lassan hozzászokom, hogy állandó kísérőm lesz. Ezúttal sem téptem le, hadd hozzon másnak is szerencsét.

Délután három óra felé járt az idő, amikor elértem az Alba Regia barlangkutató állomáshoz. A Keleti-Bakony ugyanis tele van barlanggal, melyet régóta kutatnak a barlangászok. Itt volt a soron következő pecsételőhely is, valamint itt kerítettem sort az ebédemre is.

Következett Tés község, amelyet a műúton közelítettem meg. A Kéktúra a faluközpontba nem megy be, röviddel a falu elején lévő pár ház után elkanyarodik. Én azonban tovább mentem a központ felé, ugyanis meg akartam tekinteni a híres tési szélmalmokat. Ezek a malmok ipartörténeti emlékek, ma is működőképes állapotban. A múzeum magába foglalt egy kovácsműhelyt is, mely egy magánember gyűjteménye volt. Ő volt a malmok gondnoka is. Kezembe nyomott egy békebeli kulcsot, én pedig megindultam a malom irányába.

E szélmalom jellegzetessége a körbe forgatható zsindelytető, a kőből készült malomtörzs és a hat vitorla. Ezek a dunántúli szélmalomipar utolsó emlékei fénykorukban gabonát őröltek, maximális kapacitásuk kedvező szélviszonyok mellett napi 4 mázsa volt.

A másik szélmalom sajnos egyelőre nem került felújításra. Állítólag nincs rá pénz. Erre nincs. Sajnos. No de nem is kommentálnám ezt tovább. Végezvén a szélmalomban tett látogatásommal, az ajtót gondosan visszazártam, a kulcsot pedig vissza adtam Ferencnek, a gondnoknak. Ferenc édesapja és nagyapja is kovács volt. A gyűjtemény java része az ő tulajdonuk, mindennapi használati eszközük volt. 

A képen látható az édesapja, valamint az édesapjának kiállított mesterleve. Egy olyan tanúsítvány, melyre a mai világban oly nagy szükség lenne. Amikor egy szakmát nem gyorsított módon tanulták.

Megtalálható volt még itt a múlt század közepéig használt földművelő eszközök és használati  tárgyak széles tárháza, melyeket az udvaron és a melléképületekben helyeztek el. Többségüket magam is ismertem, ám felfedeztem pár új dolgot.

Ferencéktől elköszönve, folytattam az utam a napi végcélom felé, Jásdra. Időm bőven volt, mert csak négy óra múlva ment a buszom. A rám váró távolság pedig csak bő két kilométer volt. Így hát kényelmes tempóban ballagtam, a szokásos vaddisznót elriasztó hangos kiegészítéssel.

Ismét erdőn keresztül gyalogoltam, helyenként eléggé benőtte a bokor az utat, a lelógó ágak leszűkítették a mozgásteret. Ez a nemrég - szintén Európai Uniós forrásból - megépített pihenőhely is rég látott már tisztító kezeket. Ezúttal azt üzenem Brüsszelnek, hogy remélem valamikor újra a régi pompájában fog tündökölni.

Beérve Jásdra, frissítettem egyet az igazolófüzetemben. Belekerült a napi utolsó pecsét, majd a pecsételőhely melletti ivóban magam is felfrissültem egy üveg sör keretében. Egy-két helybélivel is sikerült ez idő alatt beszélgetnem, akik érdekes történeteket meséltek a környékbeli erdőkről, azok lakóiról. Szó volt közte többek között egy méretes,óriáskígyóról. Jómagam viszont párhuzamot vontam a történettel, valamint a mesélője által elfogyasztott sörital mennyiségével.

Maradt még bő másfél órám a busz indulásáig, így kicsit körbenéztem Jásdon. A szokásos templom, fő utca, polgármesteri hivatal, világháborús emlékművek fogadtak itt is, mint majd minden faluban. Szép volt viszont a falu tájháza, melyet szépen felújítottak. Persze akadt elhagyatott ház is, melyre még vár egy gondos gazda.

Véget ért tehát a két napos Kéktúra, azonban a 9-ik szakasz még nem, az Zircen fog befejeződni. Kicsit közelebb kerültem a teljes táv bejárásához. Legközelebb innen, Jásdról fogom folytatni, egyelőre két napos adagokban, ám hamarosan több napon keresztül, egészen a nyugati végpontig, Írottkőig. Ugyanis lesz időm bőven. Mint az előző bejegyzésben írtam: " aki szédül, az kiszáll" ...

2017. május 20. (szombat) 10:17 (UTC+1) - Budapest

Ismét egy hét elteltével írom a soron következő bejegyzést. Egyszerűen képtelen vagyok időben begépelni, mivel időhiányban szenvedek. Többször említettem már a "mókuskereket". Hát most pörög rendesen. Egyik ismerősöm szokta mondani, hogy: "aki szédül az kiszáll". Hát én már szédülök, elég rendesen. De még nem szálltam ki, csak tartottam két nap pihenőt. Utoljára másfél évvel ezelőtt fejeztem be a "klasszikus" Kéktúrát Bodajknál, így ideje volt már, hogy folytassam. Szombaton késő estére értem haza a munkahelyről, azonnal neki is láttam a pakolásnak. Két napra terveztem, sátorral, így a kisebb hátizsákra esett a választásom. Vasárnap reggel indult a buszom a Volánbusz népligeti pályaudvaráról Székesfehérvárra, ahol át kellett szállnom a Mór felé tartó buszra. 10:45-re már útra készen is álltam a Bodajk bejáratánál lévő Kéktúra mentén. Bő negyed órás út vezetett az első pecsételőhelyhez, a vasútállomáshoz. Most került be az első modern pecsét az igazolófüzetembe, amióta elkezdtem a Kéket. Amióta a pecséteket megújították, csak az Alföldi Kéken voltam. De nem csak a pecsétek újultak meg, hanem a pecséteket rejlő dobozok. Mindez az Európai Unió támogatásával, valamint az Európai Regionális Fejlesztési Alap társfinanszírozásával valósult meg. Ezúton is üzenem Brüsszelnek, hogy köszönöm!

No de térjünk vissza a Kékre. Következett Bodajk. Ránézésre községre mondtam volna, ám a tábla szerint már várossá nőtte ki magát. Szerintem a központjában lévő szakközépiskolája miatt kapta e megtisztelő rangot. Épp egy békés, vasárnapi hangulatú település arcát mutatta. A református templom előtt parkoló autók jelezték, hogy rendes templomba járók lakják, a kocsma előtti kerékpárok pedig azt jelezték, hogy törzsvendégek lakják. 

Kicsit gondba voltam az ivóvízzel, valamint a készpénzzel. Előbbiből kevés, utóbbiból pedig nagycímletű volt nálam. Kihasználtam tehát a város adta előnyt, és gyorsan beszereztem egy második palack vizet, valamint kerestem egy bankjegy automatát is. Nem igazán tudtam volna mit kezdeni egy nagyobb számjegyű bankjeggyel egy boltba, vagy kocsmába.

Bodajkot egy szebb napokat látott sípályán keresztül hagytam magam mögött. Elég extrém síelést lehetne manapság itt véghezvinni, ugyanis tele volt csipkebokrokkal. Bízom benne, hogy előbb-utóbb rendbe fogják hozni, és újra a régi pompájába fog kinézni. Ahogy visszatekintettem, a távolban látszódott a Vértes, a csókakői várral, a másfél évvel ezelőtti Kékem befejező helyszíne. Következett hát a Bakony, annak is a keleti része.

A kép jobb szélén lévő piros pont jelölte az aktuális helyzetemet, és a kép közepén lévő Jásd községig kellett eljutnom a két nap alatt, mely közel negyven kilométert jelentett. Tekintve, hogy rég nem túráztam, nem is tűnt olyan könnyűnek. A sípálya tetejére felérve, beléptem az erdőbe, és azonnal magával ragadott a túrázás jól megszokott élménye, a természet közelsége.

Utam a Tölgyes Turista Központ mellett vezetett, mely szintén szebb napokat látott valaha. Sokan túráztak, családok jöttek velem szemben. Jó volt látni, hogy a kicsik hamar kezdik koptatni a kis túrabakancsaikat. Utam a Gaja patak völgyében folytatódott, ahol egy tanösvényt építettek ki. Itt található többek között a bakonyi betyár, Sobri Jóska barlangja. A barlangot ezúttal nem tekintettem meg, hanem haladtam tovább. 

Furcsa volt elképzelni, hogy e táj valaha a tenger fenekén volt. A tanösvény mentén lévő táblákon lehetett a völgy kialakulásáról, állat-, és növényvilágáról olvasni. A Gaja patak vízébe visszatelepítették a pisztrángot is. Utamat megszakítottam egy kis pihenővel egy kis tó partján, ahol magam is felfrissültem egy kis üveg maláta segítségével.

Itt is sokan pihentek, horgásztak, sütöttek, főztek, lévén, hogy vasárnap volt. Egy fél óra után folytattam az utamat Fehérvárcsurgó irányába. A vállam már kezdte érezni a súlyt. El szokott már ettől az érzéstől a szervezetem. A Kék Fehérvárcsurgóig hol műúton, hol erdőn keresztül vezetett, majd egy pincesorra érkeztem meg. Több helyen kialakításra kerültek ezek a jelzőtáblák, melyek állítólag nem mindig pontosak. Jómagam afféle iránymutatóként tekintettem a táblára. Csak az igazolófüzetet használom, térképet, gps-t nem. 

A pincesor után a Fehérvárcsurgói - víztározó közelében vezetett utam, ahol néha nem egyértelműen jelezték a jelek az utat. Persze mehettem volna "torony" iránt, de mindig ragaszkodom a Kék túraútvonalhoz, így néha bolyongok egy kicsit. Ezúttal tettem egy fél órás kitérőt Fehérvárcsurgóra is, mivel kevés ivóvizem maradt. Ezután lepődtem meg, amikor a víztározó melletti pecsételőhelyre érkeztem, ugyanis ott volt egy utcai csap is, így felesleges volt a fél órás kitérő. Ez van ha az ember türelmetlen. gyakran nem várjuk ki a dolgokat, nem vagyunk türelmesek.

A víztározó partján pár percet megpihentem, majd bevettem magam az erdőbe ismét. Nyugodtan, mit sem sejtve haladtam, amikor egy kisebb emelkedőhöz értem. Ahogy közelítettem az emelkedő tetejéhez, tőlem kb. 50 méterre megpillantottam 6-7 kismalacot. Pontosan nem tudtam megszámolni, mert nem akartam megvárni, amíg az anyjuk is megjelenik. Gyorsan hátrálni kezdtem, és kb. 100 méter megtétele után megálltam, majd telefonos segítséget kértem egyik vadász ismerősömtől, hogy ilyenkor mi a teendő. A kapott tanácsot megfogadva, tapssal, köhögéssel, zajt csapva folytattam az utamat, bízván abban, hogy a népes család elhagyta a helyszínt. Úgy is volt. Azonban ezután az utam már nem a megszokott békés, csendes volt. Időnként tapssal, énekelve, köhögve folytattam az utam. A botommal is oda-odacsaptam egy-egy fához.

Nemrég fialtak le a vaddisznók, így az elkövetkező időszak nem igazán lesz nyugodt a túrázóknak. Ám ha egy kis zajt csapnak, a koca elkerüli a túraútvonalat. Mindenesetre nem árt az óvatosság. Bő 11 kilométer volt hátra Bakonykútiig, ahol a napi távomat terveztem befejezni. A testem minden porcikája érezte, hogy újra túrázom. Úgy éreztem, hogy nagyon lassan haladok, annyira, mint az egyik útitársam, aki mellett épp elhaladtam.

A hátralévő út erdőn mezőn keresztül vezetett. Nagyon vágytam már egy jó sátorozóhelyre, egy vízcsapra, egy forró teára, és arra, hogy belebújjak a hálózsákomba. Nemsokára ki is értem az erdőből, feltűnt Bakonykúti első háza, vele szemben pedig egy kis tisztás, asztallal, paddal, közelben vízcsappal.

Kértem, s megadatott ...

2015. október 06. (kedd) 18:22 (UTC+1) - Domoszló

E bejegyzés alcíme akár lehetne Tónival a Kéken. Ugyanis, mint korábban említettem, kísérésre készültem a Kéktúrán. Még júliusban akadt meg a figyelmem egy felhíváson, mely szerint önkénteseket kerestek egy látássérült túrázó mellé, aki a teljes Kéktúrát tervezte el végigjárni, az osztrák határ melletti Írottkőtől, a keleti Hollóházáig. Azonnal jelentkeztem, és október 05-re le is szerveztem Puskás Antal kísérését, Rakacaszend - Baktakék közötti szakaszra. Részt vettem a júliusi megbeszélésen is, Budapesten, ahol a Magyar Turistaszövetség szervezésében sor került Tóni bemutatására is.

A helyszínen sokan megjelentek Tóni leendő kísérői közül is, továbbá a támogatói is. Megható volt látni, hallani, hogy mennyien mozdultak meg erre a felhívásra. Ahogy néztem a tervezett túranaptárt, minden napra több kísérő is jutott Tóninak.

Augusztus 15-én indult el Tóni Írottkőről. Teltek a napok, hetek, és Tóni egyre közelebb jutott a végcélja felé. A Turistamagazin honlapján végig követtem az útját. Lassan közeledett a nagy nap, előtte leegyeztettem a találkozás helyszínét, valamint a szállásomat. Október 4-én, vasárnap elindultam tehát Rakacaszendre. Az odáig vezető utat buszokkal, egri és miskolci átszállásokkal tettem meg. Még két éve, november végén, Rakacaszenden fejeztem be a Kéktúra 25. (rész)szakaszát. Amint a faluba értem, épp a helyi búcsú, azaz kirakodóvásár kellős közepébe csöppentem.

A két évvel ezelőtti helyszínhez képest látványos változás volt a faluban elhelyezett információs tábla, mely a Kéktúra útvonalat, továbbá az adott tájegységéről számos információt mutat be. Többek között, hogy mennyi hamburgernek megfelelő kalóriát fogyasztunk el a teljes Kéktúra teljesítése során.

A megbeszélt találkozóig volt egy kis időm, így megtekintettem a falu központjában lévő, görög katolikus templomot. Pecsételtem is az igazolófüzetemben, majd kicsit szétnéztem a faluban. Időközben Móni - Tóni egyik túravezetője - telefonált, hogy változott a napi célállomás, így Tornabarakonyon szállnak meg. Elindultam tehát az új helyszín irányában, magam mögött hagyva Rakacaszendet.

Immár másodszor gyalogoltam tehát a két falu közötti szakaszon, ám a jelzések terén óriási különbség volt. Ezúttal mindenhol friss, messziről jól látható jelzések voltak. Menet közben találkoztam egy túratársammal, aki lassan a teljes Kéktúrát teljesíti. Az elindulás után bő egy óra múlva már látszódott Tornabarakony.

Beérkezve a faluba, találkoztam két emberrel, akik jelezték, hogy Tóniék már nem messze járnak. A falu szélén lévő, önkormányzati tulajdonú vendégház teraszán már látszódott is a készülődés. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyen kis polgármesteri hivatalt.

Pár perc múlva megérkezett Tóni is, a kísérőivel. Rövid, de nehéz napi szakaszon voltak túl. Egy rövid település ismertető, valamint megbeszélés után a csapat elfoglalta az éjszakai szálláshelyét. 

Az elhelyezkedést követően közösen megtekintettük a falu központjában lévő görög katolikus templomot. A templom a 18. századi, barokk stílusú. Ikonosztázionjának királyi - faragott - ajtaja valószínűleg a korábbi, fatemplomból származik.

A falu a törökdúlás idején elpusztult, későbbi lakóit Kárpátaljáról telepítették be. Ők hozták magukkal az új vallást is. Mint megtudtuk, a falu adott már püspököt is a görög katolikus egyháznak. Sajnos a zsákfalu időközben elöregedett, így manapság 2-3 embernek jár heti egy alkalommal misét tartani, a község papja Felvidékről. 

Az elnéptelenedő házakat több idegen vásárolta meg, melyek a felújítás után hétvégi házként, vagy vendégházként üzemelnek. A csapat a vacsora után pihenőre tért, mivel a másnapra tervezett táv nem volt kevés. Reggelre esőre, párás időre ébredtünk. Halkan jegyzem meg, hogy az időjárás jelentés nem jelzett esőt a térségre. Nem volt mit tenni, felvettük az esőnadrágokat, kamáslikat, esőköpenyeket, és elindultunk Rakacaszend felé.

Miközben haladtunk a sáros, agyagos úton, megfigyeltem, hogy miként közlekedik Tóni. Egy ember mindig előtte volt, akit nyomon követett, és a botjával oldalról figyelte a terep viszonyokat. Az előtte lévő személy mindig időben jelezte Tóninak, hogy mi, hogyan fog következni. Tóni tehát önállóan közlekedett, azaz nem kellett vezetni, ám az esetleges akadályokra fel kellett hívni a figyelmét. Így értünk el Rakacaszendre, ahol a csapat egy rövid pihenőt tartott. Pecsételtünk, kávéztunk, és hallgattuk az egyik helyi lakost: "Én ilyen időben nem indulnék el sehova, de maguk sem fognak odaérni Baktakékre ...". 

Utunkat folytattuk tovább, de az eső továbbra is esett. A falut elhagyva, egy dombra kaptattunk fel, majd az út egy erdőn keresztül folytatódott. Tónit a csapat tagjai felváltva kísérték. 

Időnként a csapat egyik-másik tagja megállt telefonálni. Kihasználtuk az amúgy ritka térerőt, mivel minden egyes mozgás megszakította a hívást. Így tett időnként Tóni is, amikor őt hívták.

De természetesen Móninak is szüksége volt a térérőre, mivel Ő folyamatosan szervezte a szállásokat, tartotta a kapcsolatot a többiekkel. Móni egyébként Budapest óta folyamatosan Tónival van, amellett, hogy a naponta keletkezett képanyagot, valamint a beszámolót elküldi a szerkesztőségnek.

Időközben a sár egyre nagyobb lett, tovább nehezítve az amúgy is nehéz menetelést. Szerencsére Irota már nem volt olyan messze, az erdőből kiérve már láttuk a falut a távolban. De addig még várt ránk egy sáros lejtő.

A falu határában már feltűnt az eligazító tábla, és mi megkezdtük a bakancsunk letisztítását. Beérve Irotára, megkerestük a Talentum vendégházat, ahol már vártak minket. Tóni egyik korábbi kísérője, Üveges Évi várta a csapatot egy háromfogásos ebéddel.

Az ebédre kapott forró húsleves, valamint a finom rántott hús a krumpli pürével csodát tett. Nem is beszélve a desszertről, az almás és meggyes rétesről. Évi valóban mentőangyal volt.

Az ebéd után búcsút vettünk a csapat egyik tagjától, Tibortól, aki Irotáig kísérte Tónit. Az eső közben elállt, így az esőkabátok végre a táskába kerültek, mi pedig megindultunk Felsővadász felé.

Az eső elállt, de a sár ugye maradt. Időnként segített, hogy nem pusztán agyagos úton haladtunk, hanem egy-egy füves ösvény is volt, így le tudtuk szedni a nagyobb réteg sarat a bakancsokról.

Ezután, egy szakaszon mi vezettük Tónit, Lacival. Ő is egy napon kezdett velem, azonban Ő végig megy Tónival Hollóházáig. Laci ment elől, mögötte Tóni. Én is segítettem Tónit, mögötte haladva, időnként navigálva. Igaz, nem volt egyszerű feladat, mivel Tóni jóval magasabb nálam, így kissé oldalra kellett kitérnem, hogy lássam mi van előttünk. Jórészt a Laci által elmondottakat erősítettem meg, kiváltképp akkor, amikor nyomatékosítani kellett a figyelmeztetést. Rengeteg tócsát, ágat kellett kerülni.

A sár közben egyre jobban ragadt a bakancsunkra, főleg, hogy a mezei utat is beszántotta az egyik gazda.

Felsővadászra beérve megkerestük a pecsételőhelyet, amely egy kocsmánál volt. Tartottunk pár perc pihenőt.

Felsővadászon található a Rákóczi-kastély. 1517-ben került a falu a Rákóczi család birtokába, akiknek a "felsővadászi" előneve is a község nevéből származik.

Felsővadász után következett az utunk legnehezebb része. Itt már szó szerint dagonyáztunk a sárban. A szántóföldek mellett csúsztunk dombra fel, dombról le. A mintegy öt kilométer hosszú távot majdnem két óra alatt tettük meg. 

A túra során egyik-másik csapattaggal sikerült hosszabban is beszélgetnem. Eddigi Kéktúráim során egyedül haladtam, ritkán csatlakoztam másokhoz. Itt azonban kicsit vissza jöttek a Camino során átélt dolgok. Időnként valakivel együtt gyalogolsz, beszélgettek, kicsit megismeritek egymást. Máskor viszont úgy érzi magát az ember, hogy egyedül kell mennie. Mindez az út során gyakorta váltakozva fordul elő. 

Mielőtt Nyéstára értünk, a saras útviszonyokat füves terep váltotta fel. A falut épp hogy csak érintettük, azonban itt is látszódott a község elnéptelenedésének folyamata. Rengeteg az elhagyott ház, pedig némelyik csodálatos díszekkel rendelkezik.

Nyéstán nem kellett pecsételnünk, így csak áthaladtunk a településen. Nem volt vesztegetni való időnk, mert már közeledett a délután négy óra. Be akartunk érni Baktakékre még sötétedés előtt. Vártak már ránk.

Abaújszolnokra beérve, rögtön a falu elején, egy kerítésen találtuk a bélyegzőt. A pecsételést követően tartottunk pár perc pihenőt. Kezdtünk már fáradni, vártuk már, hogy végre megérkezzünk Baktakékre. Annál is inkább, mert tudtuk, hogy várnak minket egy finom vacsorával. Nekivágtunk tehát az utolsó, bő öt kilométeres szakasznak.

Tóni közben találkozott egyik régi ismerősével, aki maga is túrázik, terepfutó, sőt, annál is több. Korát meghazudtolva, számomra elképzelhetetlen távolságokat tesz meg rövid idő alatt. Az ő kíséretében értünk be Baktakékre.

Mire megérkeztünk, már be is esteledett. A vendéglátónk, Ica néni fogadott minket, és beinvitált a már megterített asztalhoz. Ám előbb a sáros bakancsunkat egy erős vízsugárral letisztítottuk. Megcáfoltuk tehát a rakacaszendi lakost, aki nem hitt bennünk. Ezt megünnepelve nekiláttunk a forró húslevesből, és vaddisznópörköltből álló vacsoránknak. De előtte egy kis kóstolóval kínáltam a csapatot, édesapám szilva pálinkájával.

Vacsora után, hála Ica néninek, a ruháink ki lettek mosva, és a szárítógépben (!) meg lettek szárítva. Ennek mi rettentően örültünk. Mint ahogy Laci is mutatja. 

Az este hátralévő részében egy kicsit még beszélgettünk, majd miután mindenki részese lett a meleg vizű, frissítő zuhanynak, nyugovóra tértünk. Másnap Csongor készítette a tojásos lecsót reggelire. 

Reggeli után elköszöntem Tónitól, és a csapattól. Remek társaságot ismertem meg. Bámulatos teljesítmény, amit Tóni visz véghez. 53 napja volt úton a Kéken, és még hátra van 5 nap. Ez alatt rengeteg élményt szerzett, még több ismerőst. Sokan segítettek Neki, előre szervezetten, de ugyanakkor gyakori eset volt, hogy rögtönzött, meglepetésszerűen. Nagyon jó érzés azt látni, hogy ennyi ember össze tud fogni egy nemes cél érdekében. Kívánok Tóninak további kitartást az út hátralévő részéhez. És mindenek előtt köszönöm a lehetőséget, hogy mindebben részt vehettem. 

Az időjárás párás, ködös volt, amikor felszálltam a Miskolcra tartó buszra. A 25-ös szakasz Boldogkőváralján ér véget, ezt azonban idén már nem fejezem be. Egy ideig a Kéktúra szünetelni fog. Az okot egy kicsit később árulom el. De előtte hátra van még egy maraton ...

2015. szeptember 03. (csütörtök) 08:37 (UTC+1) - Domoszló

A Szárligeten töltött éjszaka nyugodtabban telt, mint a legutóbbi. Köszönhetően annak, hogy a sátram, a falu központjában lévő füves térre lett felállítva. Kicsit tartottam a túlbuzgó polgárőrök megjelenésétől, de végül nem zavart senki. Mire az önkormányzat dolgozói megjelentek, én már javában reggeliztem. Következett egy kis bevásárlás, majd megindultam tovább. Egy kisvasút állított emléket a régmúlt időknek, amikor a bányászat még folyt a környéken.

A 10. szakasz teljes útvonala, az igazoló füzetem szerint 49,7 km hosszú. Ma Kőhányásig terveztem eljutni, ami csak 18 km-re volt. Az elmúlt két nap sokat mentem, így egy kicsit lassítani szerettem volna. Ha figyelembe vesszük, hogy 10-11 órát pihenek a sátorban, elég hamar kipihenhető a napi fáradtság. 

Első megállóm a Csákányospusztai Turistaszálló volt. Át kellett keljek az 1-es számú főúton, ami mellett egy elhagyott étterem árválkodott. Pedig jól esett volna egy kávé. Az úttest a kezdeti mezei útról aszfaltra változott, ahol a természet néha jelezte, hogy azért ő az úr. Mindezt az egyik kedvenc mezei virágommal.

Mielőtt a Túristaszállóhoz értem volna, megnéztem a közeli dombon lévő romot. Nem találtam utalást arra nézve, hogy mi lehetett itt. De a zarándokok kövekből, lécekből dekorálták a maguk módján.

Elérve a pihenőhelyemre, nem találtam ott senkit. Pár percet várakoztam, mire megérkezett a gondnok. Kértem tőle friss vizet, majd beszélgettünk egy keveset. Elmesélte, hogy mit merre fogok a környéken látni. Beleértve a forrásokat.

Legelőször a Béla forrást, amely a Mária-szakadék végén található. De addig is el kellett jutni. Az utam többnyire egy mély völgyben vezetett, melyet a víz mosta ki. A vége felé a körtvélyesi temető volt, melybe az 1800-as évekbe temetkeztek a környék német-, illetve magyar lakosai. A sírfeliratok ennek megfelelően több nyelvűek voltak.

Elérve a Béla forráshoz, egy kis pihenőt tartottam, és a friss vízzel feltankoltam. Egy szépen felújított forrás volt, mely az 1051-es honvédő csata győzteséről, I. Béla királyról kapta a nevét. A forrás mellett egy kis tábla jelezte, hogy nem ivóvíz, de ez Spanyolországban is így volt. Nem vezetékes ivóvízről lévén szó, nincs garantálva a fertőzés mentesség. De pánikra semmi ok. A víz kiváló volt.

Az út időnként szilárd burkolatúvá változott, de többnyire erdei utak voltak. Könnyen lehetett haladni. Észre sem vettem, és máris a Vitányvárnál voltam. Éppen felújítás alatt volt a vár, de az elkerített részről is remek fényképeket lehetett készíteni.

Már nem volt olyan messze a Szarvas-kút sem, ahol az ebédemet terveztem elfogyasztani. Útközben elhaladtam a Rockenbauer Pál emlékfa mellett. Régóta, több szervezet, egyesület, magánszemély kihelyez a fa törzsére jelvényeket, fényképeket. Még a híres "túlélő" fényképe is ott volt. Kíváncsi vagyok, hogy valóban ő volt-e ott.

A tegnapi nappal ellentétben, a mai forrásokkal teli terep volt. Következett a Szarvas-kút, ahol ebédeltem, majd a Mátyás-kút, ahol csak egy rövid pihenőt tartottam. Mindkét helyen szépen, újonnan kialakított asztalok, padok, esőházak voltak. Utóbbi helyen kulcsosház is.

Még egy ágvágó szerkezet is kialakításra került, aminek segítségével könnyen fel lehet aprítani az ágakat a tűzrakáshoz. Egyébként a tűzrakási tilalom még mindig érvényben volt, beleértve a kijelölt tűzgyújtó helyeken is.

Másfél kilométer után már be is értem Várgesztesre. Ami ott fogadott, az teljesen meglepett. Tegnap még egy forrásról álmodtam, ma pedig egy tóhoz érkeztem, amiről még álmodni sem mertem. Az útvonal vázlatomon, azaz az igazolófüzetemben nem szerepelt a tó. Valószínűleg a tó a füzet kiadása óta került kialakításra.

Megérkeztem tehát a tó partjához, majd két perc múlva már a vízben voltam. Kellemesen lehűtött a benne eltöltött pár perc. Horgásztóról volt szó, így a fürdés tiltott volt. Ezt azután láttam, miután a tóból kijőve a közeli táblát szemügyre vettem. Szerencsémre a tó környékén rajtam kívül más nem volt. A hűsítés után folytattam az utat a pecsételőhelyre, ahol a helyi kocsmában a testem belülről is lehűtöttem, egy pohár sör segítségével.

Késő délutánra járt már az idő, és hátra volt még mintegy 4,6 kilométeres szakasz Kőhányáspusztáig. Időközben megyehatárt is átléptem, Komárom-Esztergom megyéből Fejér megyébe. Kőhányáspuszta hivatalosan Gánt községhez tartozik. A pár házból álló település füves területén található Szent Teréz kápolnája. A terület szélén állítottam én is fel a sátramat.

Ezen az éjszakán sem történt semmi különös, nem zavarta meg senki, és semmi az alvásomat. Egy gyors reggeli után meg is indultam Mindszentpuszta irányában. Két turistával találkoztam, akik velem szemben jöttek. Elég korán indulhattak, hisz Mindszentpuszta 7,3 kilométerre volt. 

Kis pihenővel közbeiktatva, két óra múlva meg is érkeztem Mindszentpusztára, ahol egy kulcsosház található. Az itt található pecséttel igazoltam a pont meglátogatását, majd falatoztam egyet. Legközelebb Gánt településen tudtam vizet venni, így azzal tartalékoltam. 

Gántra beérve, felkerestem a község éttermét, ahol a pecsét is volt. A napi menüje annyira hívogatóan hatott, hogy rendeltem egyet. A húslevest még meg tudtam örökíteni, de a húsgombócot a mártással, és a nokedlivel már nem, mivel a telefonomat feltettem tölteni. Egy órát pihentem az étteremben, sörrel, és kávéval teljessé téve az ebédemet.

Tele hassal megindulni mindig nehezebb, főleg, hogy majdnem 18 kilométer volt még hátra. Csókakőre akartam estig elérni, mivel a falu határában terveztem sátrazni. Az út javarészt homokkal teli volt, ami a gyaloglást időnként megnehezítette. 

Mivel a távolság nagy volt, így többször tartottam pihenőt. Vízzel ezúttal nem volt gond, mert vettem Gánton egy palackkal, tartaléknak. A Géza-pihenőnél lassan az út felénél tartottam. 

Az utam ismét visszatért a Mária útra. Az erdőkön keresztül gyakran meg-megálltam, mivel csemegéztem a szeder bokrokról. A Kocsmáros-dombhoz érve - sajnos kocsma sehol- már csak 2-3 kilométer volt hátra Csókakőig.

Már Csókakő határában jártam, amikor egy meredek lépcsőt láttam meg. Ez a lépcső vezetett fel a várhoz. Igaz, fáradt voltam, esteledett is már, de nem tudtam kihagyni, hogy ne nézzem meg a várat. Elindultam hát fel, a meredek lépcsőn.

A vidék, a honfoglalás után a Csák nemzetséghez került. A vár első említése 1299-ből származik. Később a királyi birtok, majd a Rozgonyi család tulajdona lett. A 16. században a török túlerővel már nem volt képes megbirkózni, így idegen uralom alá került. 1687-ben szabadult fel az oszmán uralom alól, későbbiekben szerepe már nem volt.

A várat részlegesen felújították, a főbb részei készen vannak. Hozzá nem értőként azt mondanám, hogy rendben van, igaz a modern anyagokat (pl. beton) valóban ki lehetett volna hagyni. Jobb viszont így látni, mintha le volna pusztulva, mint sok egyéb vár.

Leérve a falu széléhez, egy szépen kialakított táborozó hely fogadott. Ennél jobb helyre nem is érkezhettem volna. Szépen ki lett alakítva minden. Padok, asztalok, tűzhely, eső beállóhely. 

Itt került kialakításra egy megemlékezőhely, mely magába foglalt egy trianoni emlékművet, a csendőrségre emlékező szobrot, valamint Horthy Miklós szobrot.

Másnap reggel nem ébredtem korán, mivel csak 5 kilométer volt hátra a szakasz végéig, a 81-es számú főútig. Következett a szokásos bakancs tisztítás. Kényelmesen megreggeliztem, majd egy utolsót pillantottam a várra, és megindultam. Az egész falun érződik a vár hatása, ami a falusi vendégfogadók nagy számával érzékelhető.

A Kéktúra bélyegző a leírt helyén nem volt elérhető (be volt zárva a kocsma), így a helyi postahivatalban kértem igazolásra pecsétet. A főútig bő fél óra alatt ki is értem. Megnéztem a busz indulását, még volt egy fél órám, így a közelben lévő étterembe tértem be egy kávéra.

Az étterem tulajdonosa gondosan összeválogatta a berendezési tárgyakat, melyek stílusát amúgy is kedvelem.

Végeztem tehát az Országos Kéktúra 10. számú szakaszával, amely Szárliget és Csókakő között, mintegy 50 kilométer hosszan húzódik. Ezzel a Kéktúra teljes útvonalának több mint fele megvan. 

A továbbiakban folytatás októberig nem várható, mivel a szeptemberi félmaratonra, és az októberi maratonra készülök fel. Kivétel lesz az októberi rövid szakasz, Rakacaszend és Baktakék között, ahol kísérést fogok végezni. De ez már egy másik történet.

2015. szeptember 02. (szerda) 19:34 (UTC+1) - Domoszló

Legutóbb ott hagytam abba, hogy Mogyorósbányáig jutottam, mivel az esős, hűvös időjárás nem igazán tette élvezetessé a túrázást. Mostanra viszont elég jó időt jósoltak, sőt túl jót is. Ideje volt hát folytatni a Kéket. Irány tehát Mogyorósbánya, azaz a Kakukk söröző. Ezúttal a tulajdonos is jelen volt. Panaszkodott a gyenge forgalomra. Elmondta, hogy a végleges bezáráson is gondolkozik. Kár, mivel a kávé mellé egy potya hideg szódavíz is járt.

Következett még egy kis vásárlás a helyi kisboltban. Kénytelen voltam, mert szombat lévén az utolsó bevásárlási alkalmam volt. Ugyanis mint tudjuk, vasárnap a boltok zárva tartása ezt már nem teszi lehetővé.

Mogyorósbányát elhagyva, nyoma sem volt a két héttel ezelőtti csúszás, mászásnak. Mintha sosem esett volna. A Gyertyánosnak nevezett erdőn keresztül haladtam, időnként az erdők közötti réteken keresztül. A távolban feltűnt a Gerecse tornya, mögöttem pedig a hátrahagyott Gete-hegy.

Az Öreg-kő csúcsának közelében tartottam egy kis pihenőt. Időnként találkozom ilyen kiépített pihenőhelyekkel, bár nem mindig kiszámítható távolságokra. Jobb kedve támad a turistának, ha egy padra leülve tud pihenőt tartani.

Mielőtt Péliföldszentkeresztre beértem volna, egy forrás és egy imahely esett útba. Minden egyes útba eső forrásnál újra töltöm a kulacsaimat. A forrásnál tábla is ki volt téve: "Aki csak jön, iszik vizemből, nem köszöni meg, felüdül. Ingyen csobogok, másokért fáradok, olyan egyszerű így az élet, olyan szép csak adni, tenni másokért!" 

Az imahely 1937-ben lett építtetve a dorogi bányászok által. A Lourdesi Szűzanya szobrát a kecskeméti hívek adományozták. Már csak pár lépés volt hátra Péliföldszentkeresztig. A szalézi rend által üzemeltetett kolostorépülettel szemben, egy újabb kávészünet következett, egy újabb pecsételéssel. Mindez egy koromfekete vendég társaságában.

Épp egy népes csapat táborozott a kolostor területén, ugyanis meg lehet szállni náluk. Jómagam ezúttal is sátorban terveztem az éjszakákat eltölteni. Tovább álltam tehát. Bő nyolc kilométeres szakasz következett Pusztamarótig. A korábban még oly távolinak tűnő Gerecse csúcs már kezdett közelíteni.

Sajnos most sem maradhatott ki a szokásos szemét kupac is. Ezúttal is sikerült valakinek épp "véletlenül" otthagynia egy nagyobb csomagot. Bár összességében az egész erdőre mindez nem volt jellemző. Bízom benne, ez a jövőben is így marad.

De szerencsére mást is talál az ember, ha nyitott szemmel jár az erdőben. Tavaly sokat találtam a Caminon. Pont egy évvel ezelőtt indultam neki az Útnak, augusztus 29-én. Így e jeles napot szerencsére ismét túrázással töltöttem. Ugyanabban a bakancsban, ugyanazzal a táskával, csak a bot volt más.

Volt egy szakasz, ahol az ösvény két oldalán lévő bozót nem volt eléggé megritkítva, így a szúrós ágak miatt nehezen lehetett haladni. Ha ezt tudtam volna, machete-vel indulok el. De a tetőn lévő szedres bokrok zamatos termései kárpótoltak a szerzett sérülésekért.

Pusztamarótra beérve, az ott lévő ifjúsági táborban (volt úttörő tábor) ismét megtöltöttem a kulacsaimat. Itt található egy emlékhely, mely a mohácsi vész, valamint Buda eleste utáni magyar ellenállás felszámolására emlékeztet. Az emlékhelyen lévő idézetek: "Él magyar, áll Buda még! a múlt csak példa. legyen most s égve honért bizton nézzen előre szemünk!" "És te virulj, gyásztér a béke malasztos ölében. Nemzeti nagylétünk hajdani sírja Mohács!"

Tartottam egy uzsonna szünetet is, majd neki vágtam a Gerecse-üdülőig tervezett rövid utamnak. Úgy terveztem, hogy eddig megyek, és itt letáborozom. De amint odaértem, kiderült, hogy elzárt részen áll, forrás sem volt a közelben, és sátorozásra sem volt alkalmas a környék. Tovább álltam tehát.

Ezt követően végig erdőben vezetett az utam, a Gerecse-hegy oldalán. Mintegy 4,5 kilométert kellett megtennem, mielőtt leszáll az éj. Úgy voltam vele, lesz ami lesz. Forrásban nem igazán bíztam. Amint megláttam az erdészházat, már másban sem. A hajdan szebb napokat látott házzal szembeni tisztáson felhúztam a sátrat, pecsételtem egyet, majd álomra hajtottam a fejem.

Az éjszakám nyugodt volt, leszámítva egy közeli vaddisznó csorda hangjait, valamint egy hajnali lövést. Szerencsére a két hang között több óra is eltelt, így nem volt összefüggés. Reggelre alig maradt vizem, és mivel a következő állomás több mint 11 kilométerre volt, úgy döntöttem teszek egy kis kitérőt. Vértestolna a Kék jelzés mellett volt, egy kis kitérő a friss vízért megérte. De addig is volt még távolság, a falu félúton volt.

Bő egy óra múlva kiértem az erdőből, le a falu felé vezető réten, domboldalon, visszatekintve a Gerecse csúcsára. A jelzések a fákról átkerültek időnként egyéb helyekre, mint például a kövekre. Itt találkoztam először a magyarországi Camino jelzésével.

A faluba beérve, nem igazán terveztem messzebb menni az első vízcsapig. Útba esett egy temető, gondoltam az ottani vezetékes vízcsap tökéletes lesz. De sajnos ezúttal csak kerekes kút volt, ezt pedig nyilvánvaló okok miatt kihagytam. Beljebb mentem tehát, egészen a falu központjáig. Ott pótoltam a vízhiányom, és tartottam egy rövid pihenőt. Lovas zarándokok is jöttek ez idő alatt.

A szükséges kitérő után visszatértem a Kékre, folytatva utam Koldusszállás felé. Az erdőkben időnként irtás nyomai látszódtak, máshol friss telepítések. Folyt az erdőgazdálkodás. 

A tegnapi szerencsés napom után a mai még szerencsésebben folytatódott. Találtam ugyanis egy lópatkót. Ilyenkor ezer gondolat jut eszébe az embernek, hogy mit is fog ez jelenteni. Érdekes, hogy az ember milyen jelentéstartalmat társít egyes dolgokhoz.

Elérve Koldusszállásra, ott is megtöltöttem a kulacsokat. A Koldusszálláson, ahol egy éjszaka nem éppen koldus áron van. Innen tovább terveztem Somlyóvárig, de a vízhiány miatt ezen gondolkoztam.

Úgy voltam vele, hogy ha továbbra is olyan gyér lesz a felhozatal a források terén, akkor folytatom az utat egészen Szárligetig. Az Somlyóvártól további 10 km. Annak sem láttam értelmét, hogy félúton megálljak, és megigyam a vizem nagy részét, másnap meg kevés vízzel induljak el. 

Somlyóvárig egyetlen forrást sem találtam, így a továbbállás mellett döntöttem. Volt három órám, hogy beérjek Szárligetre, még a sötétedés előtt. gyorsítottam tehát a tempómon, és rövidítettem a pihenőkön. A kevés vízkészletemet pedig a vadaknak kitett almákkal pótoltam.

Utam átvezetett az M1-es autópálya alatt. Előtte kénytelen voltam bekérezkedni egy gazdasághoz, vizet kérni. Útbaigazítást is kaptam, mely szerint egy forrás is lesz az út mellett. Hát a Körösi Csoma Sándor forrás megvolt, tavaly fel is lett szépen újítva, de víz egy csepp se volt.

Maradt tehát Szárliget, ahol a vasútállomás vízcsapjánál enyhítettem szomjamat. A községháza mellett pedig alkalmas sátorozóhelyet is találtam. Mire felhúztam, már be is esteledett.

Elérkeztem tehát a 11. számú túra végéhez, véget ért ezzel a Gerecse, és a Gete-hegy. Megközelítőleg 65 kilométerrel kerültem közelebb a célhoz. Holnap innen terveztem a folytatást Csókakő felé, immár a Vértesben, a 10. szakaszon.

2015. augusztus 18. (kedd) 19:01 (UTC+1) - Domoszló

Mint említettem, a kedvezőtlen időjárás miatt húztam, halasztottam a soron következő Kéktúrát. Nem akartam a kánikulában gyalogolni. A 11. szakasz Szárliget és Dorog között húzódik, mintegy 65,1 km hosszan. Három napot szántam rá. Nézegettem az időjárás jelentést, de semmi jót nem várhattam. Ismét kedvezőtlen időjárásnak néztem elébe, de ezúttal az eső miatt. 

Mire Dorogra érkeztem,  az eső már a Costa Ricában megismert módon zuhogott. Előkerült az esőköpenyem, azonban a szandál ezúttal otthon maradt, így kénytelen voltam bakancsban gyalogolni. A legutóbbi utam során derült ki, hogy a bakancsom talpa lyukas, és a víz bekerül a bakancs belsejébe. Így indult tehát a túrám. A vasútállomáshoz kellett mennem először, mert ott hagytam abba tavaly, Piliscsaba felől jövet. Miután pecsételtem, leültem a peron egyik padjára. Negyed óra múlva az eső elállt, és a nap is kezdett kisütni, így megindultam.

A városképet az egykori bányászat jelentősen meghatározta. A fenti képen az egyik bányászati központi hivatal látható. Hajdanán gondolom többen megfordultak egy-egy napon benne. A Kéktúra vonala a teljes városon keresztül haladt. Az egyik ház kerítésén ismét a Camino-t juttatták az eszembe. Lassan egy éve, hogy ott voltam, de mindmáig meghatározó az, amit adott ez az út.

A városból kiérve, egy földúton kezdtem felfele kapaszkodni. Jobban mondva csúszni, mászni. Az eső ugyanis teljesen átáztatta a talajt, így nehezen lehetett menni. Esni nem esett, de a gyalogösvény melletti növényzetről jutott a csapadékból.

Az út, ismét a Mária úttal együtt haladt. Időnként elágazik, de legtöbbször együtt. A Nagy-Gete 455 méteres csúcsára felérve, az ott 2000-ben felállított kereszt fogadott. A rajta elhelyezett tábla szerint Szent István király tettére emlékeztet, mely szerint az országot felajánlotta Nagyboldogasszony oltalmába.

Eközben az időjárás nem javult. Sőt, rosszabb lett. Ismét előkerült az esőköpeny. A párától alig lehetett ellátni. A Gánt-hegyről lefele menet, egy keskeny, csúszós ösvényen ismét nehezen haladtam. Szerencsémre volt egy két kapaszkodó, kő, szikla, melyek segítettek a balesetmentes közlekedésben. 

Mire elértem az első pecsételő helyemre, Tokodra, az eső ismét elkezdett cseperegni. Épp, hogy a falu központjába értem, el is kezdett zuhogni. Körülbelül egy negyed óráig tartott, ez idő alatt az egyik buszmegállóba álltam be. Tokod is egy bányászfalu. Megemlékezés is van az elhunyt bányászokról. A falukép egyébként átlagosnak mondható. Templom, boltok, kocsma, emlékművek. 

Mint említettem, a Mária zarándokút is gyakran együtt van a Kéktúrával. Ennek is köszönhető, hogy a falu egyik lakója az alábbi képpel díszítette a házának falát. Ennél találóbbat nem is festhetett volna rá. Szent Kristóf óvja a vándort.

Az eső rövid ideig csendesedett, én pedig megragadtam az alkalmat, és felkerestem a pecsételő helyet. Rendhagyó módon egy kocsmában volt a pecsét, és jómagam is rendhagyó módon kértem egy korsó sört. Időm volt, hisz az eső újra elkezdett zuhogni. A zoknim, bakancsom átázva. Kezdtem gondolkodni, hogyan tovább.

Úgy döntöttem, hogy ma mindenképpen tovább állok. A Tokodi pincékhez terveztem eljutni. Fél hét is elmúlt, amikor Tokod községet magam mögött hagytam. Az eső pedig újból el kezdett cseperegni. Egy kisebb hegyen kellett keresztül mennem, bár én inkább nevezném dombnak. A távolban már látszódott a Tokodi pincesor.

Kezdett esteledni, amikor beértem a pincesorra. Nagyon nem volt időm, hogy jobban szétnézzek, mert az eső jobban eleredt. Kerestem hát egy terebélyes diófát, és a lombja alatt felhúztam a sátramat. Ahogy néztem, a választott helyszín nem volt állandóan látogatva. Zavartalannak ígérkezett tehát az éjszakám.

Az éjszaka kétszer ébredtem meg, hogy szakad az eső. Szerencsémre a sátor falai bírták. Igaz, egyrétegű a sátor, de egy külső ponyvával le szoktam takarni. Ha nem érek hozzá a falhoz, akkor nem leszek vizes. Reggel korán keltem, mert időben akartam tovább menni. Mogyorósbányáig terveztem csak, mivel úgy döntöttem, hogy az eső miatt nem folytatom tovább. Így nem sok értelme volt. Elővettem hát a második pár zoknimat, és felhúztam a vizes bakancsomat. Pár perc után a zoknik is vizesek lettek. 

Nem volt nagy a ma reggelre tervezett táv. Mindössze 5,6 kilométer. Meg is érkeztem korán. A buszmegállóban épp indulni készülődött a busz. Nem szálltam fel rá, mivel várt rám még egy pecsételés. Ugyanis a szakasz kezdetén, és végén is pecsételni kell. Úgy voltam vele, hogy megyek a következő járattal. Megkerestem hát a pecsétet, ami egy zárt (!) kocsma ajtajához lett kihelyezve.

Mivel volt majdnem három órám a busz indulásáig, megreggeliztem a söröző mellett kialakított étkező-pihenő helyen. Egy forrás mellett lett kiépítve a hely, ahol a falu lakossága, valamint az átutazó vendég süthet, főzhet.

Reggeli után visszatértem a buszmegállóba. Útközben a helyi ács, szépen faragott kapuját is megcsodálhattam. Még egy padot is készített, "fáradt vándor pihenőhelye" felirattal. Ki is próbáltam volna, ha nem esett volna az eső.

A buszmegálló a község központi részén található, a templom, és az első világháborús emlékmű szomszédságában. Szép, rendezett település ez a Mogyorósbánya.

A buszmegállóban elhelyezkedve, levetettem a bakancsomat, melyet megpróbáltam kitörölni, megszárítani. Nem sok sikerrel jártam. Elővettem hát az utolsó pár száraz zoknimat, és felhúztam. Annyira lett nedves, hogy a hazafele tartó utat kibírja. Nincs mese, meg kell talpaltassam a bakancsomat. Ragaszkodom hozzá, hisz oly sok közös élményünk lett, a közel 1500 megtett kilométer során.

Bár az időjárás jelentés javulást mutatott, ebben nem bízhattam. Annál is inkább, mert nem volt több száraz zoknim. Nem kockáztattam egy megfázást. Hazafele vettem tehát az irányt, Mogyorósbánya-Tát-Dorog-Budapest-Domoszló útvonalon. Legközelebb Mogyorósbányától folytatom.

Rövid szakasszal - 14,6 kilométer - lett tehát kiegészítve az eddig megtett Kéktúrám. Lassan, de biztosan haladok, nemsokára meglesz a táv fele. Már ha az időjárás is engedi.

2015. július 03. (péntek) 21:22 (UTC+1) - Domoszló

Elérkezett az újabb Kéktúra szakasz teljesítésének ideje. Mégpedig a 18. számú, azaz a Nógrád - Becske közötti rész. De még mielőtt nekikezdenék, hadd mutassam be az eddig teljesített szakaszokat. Legutóbb csak említettem őket, de most részletesebben írnék róluk pár adatot.

• 21. sz.: Mátraháza - Sirok, táv: 21,6 km, szint: +854/-1424 m, teljesítés ideje: 2013.05.25., irány: Ny-K
• 22. sz.: Sirok - Szarvaskő, táv: 19,9 km, szint: +582/-512 m, teljesítés ideje: 2013.06.19., irány: Ny-K
• 23. sz.: Szarvaskő - Putnok, táv: 57,3 km, szint: +2085/-2164 m, teljesítés ideje: 2013.07.16-17., irány: Ny-K
• 24/a. sz.: Putnok - Aggtelek, táv: 31,1 km, szint: +672/-460 m, teljesítés ideje: 2013.09.14-15., irány: Ny-K
• 24/b. sz.: Aggtelek - Bódvaszilas, táv: 31,4 km, szint: +943/-1138 m, teljesítés ideje: 2013.10.23-24., irány: Ny-K
• 14. sz.: Hűvösvölgy - Bécsi út (Bp), táv: 14,2 km, szint: +496/-602 m, teljesítés ideje: 2014.03.13., irány: Ny-K
• 15. sz.: Bécsi út (Bp) - Dobogókő, táv: 22,2 km, szint: +1058/-486 m, teljesítés ideje: 2014.03.26., irány: Ny-K
• 16. sz.: Dobogókő - Visegrád (Duna), táv: 24,2 km, szint: +611/-1200 m, teljesítés ideje: 2014.03.27, irány: Ny-K
• 13. sz.: Piliscsaba - Hűvösvölgy, táv: 20,9 km, szint: +541/-529 m, teljesítés ideje: 2014.05.02, irány: K-Ny
• 12. sz.: Dorog - Piliscsaba, táv: 18,6 km, szint: +504/-402 m, teljesítés ideje: 2014.05.22, irány: K-Ny
• 17. sz.: Nagymaros (Duna) - Nógrád, táv: 38,7 km, szint: +1571/-1465 m, teljesítés ideje: 2014.06.19-20., irány: Ny-K
• 20. sz.: Mátraverebély - Mátraháza, táv: 27,6 km, szint: +1303/-774 m, teljesítés ideje: 2014.07.03-04., irány: K-Ny
• 19. sz.: Becske - Mátraverebély, táv: 69,6 km, szint: +2047/-2087 m, teljesítés ideje: 2015.06.24-26., irány: K-Ny

A 18. számú túra szakaszon pedig 60,2 km hosszúnak, +1806/-1839 méter szintkülönbségűnek ígérkezett. Erre is három napot szántam. A kiindulópont már ismerős volt, Becskéig buszokkal jutottam el. Reggel kilenc órakor már pecsételtem is a kiindulóponton. Most nem volt nyitva a fagyizó, így a kocsmában pecsételtem, ahol más fajta pecsétet is adtak. Jött a szokásos reggeli kávé (sajnos nem olyan finom, mint pár hónapja), majd irány az út.

Ritka az úton olyan tábla, mely a Kéktúra végpontját jelöli. Hát most találtam ilyet. A nyugati végpont, Írott-kő 712 km-re van. Előbb-utóbb oda érek. De addig még sok alkalom lesz. Utam a faluból szántók között vezetett északnyugatnak, majd egy kaszálatlan gyepes úton haladtam, végig a Galga völgyében. A nadrágom szára kissé vizes lett a harmatos fűtől. Kánikulát jósoltak, így nem izgultam, hogy nem fog megszáradni.

Rövidesen kereszteztem az Aszód-Balassagyarmat vasútvonalat, és végig az akácoson keresztül, a hajdani köves úton haladtam. Ereszkedni kezdtem egy erdőn keresztül, majd egy hajdani TSZ-major mellett értem be Kétbodonyba.

Kétbodony község két falu, Alsó- és Felsőbodony összevonásával jött létre, melyet meg is örökítettek. A pecsételés ismét a helyi kocsmában, ahol egy hideg korsó sört is kikértem.

Innen aszfaltozott úton haladtam végig Romhány felé. A falu előtt állt a romhányi csata emlékére állított, II. Rákóczi Ferenc lovas szobra. Beérve a faluba, átmentem a 18. századi háromlyukú kőhídon. Itt is jelen volt Nepomuki Szent János kőszobra, aki az úton lévők - így a kéktúrázók - védőszentje.

A falu határában áll egy öreg, kb. 200 éves törökmogyorófa. Rákóczi fának is nevezik. Több elmélet is van, mely szerint maga a fejedelem ültette, vagy ő küldte Rodostóból. Minden estre az árnyékában meguzsonnáztam.

Fogytán volt az ivóvizem, és már a falu végén tartottam. Romhányban sem hagytak közkutakat. Már azon gondolkodtam, hogy visszatérek a faluba, amikor a temető mellett találtam csapot. A Camino-n is pont akkor és ott találtam vizet, ahol szükségem volt rá.

A falun kívül egy felújított pihenőhelyet találtam, de mentem tovább. Látványos egyébként a Kéktúra mentén lévő megújulás. A jelzések is újak, nemrég készülhettek.

Következett egy újabb erdő, tölgyek, gyertyánok. Gyakran füves területeken keresztül haladtam. Sok helyen fakitermelés folyt. 

Útközben tartottam egy pár perc pihenőt, a Kékesi vadászháznál. Kár, hogy zárva tartják, jó kis vendégfogadót lehetne belőle kialakítani.

Akácosokon, cserjéseken vezetett az út Alsópeténybe. Ez a település többek között arról híres, hogy Werbőczy István itt írta meg az ún. Hármaskönyvet (Tripartitum), mely a legfontosabb törvénykönyv volt 1848-ig. 

Itt is pecsételtem, majd megnéztem a 15. századi római katolikus templomot. A harangtorony a közelében található, melynek szomszédságában egy Werbőczi gúla áll.

A faluban található Prónay kastély 1750 körül épült, azonban magántulajdonban van, így nem igazán tudtam megtekinteni.

Következett Felsőpetény nevű település, melyet az útbaigazító tábla is jelzett. Jórészt egy füves szekérúton haladtam végig. Erdő, mező, bekerített terület felváltva.

Felsőpeténybe érve, meg akartam volna tekinteni az Almássy kastélyt, ahol annak idején őrizetben tartották Mindszenty József hercegprímást, bíborost. Az 1960-as évektől gyermekotthon működött a falai között. Mára azonban ez a kapu fogadná a látogatóit, ha nem lenne zárva. 

Ezt követően "kötelező" kitérőt tettem a helyi kocsmába, ahol pecsételtem az igazolófüzetbe. Jó, hogy az ivókba helyezték el a pecsétek zömét, mert így adott a lehetőség egy-egy pohár hideg italra. Megtekintettem a barokk stílusú evangélikus-, valamint az 1985-ben épített katolikus templomot. És hogy teljes legyen a kép, a baptista imaház sem maradhatott ki.

Egyébként a falu lakossága a török hódoltság végén megfogyatkozott, így szlovákokat telepítettek be a Felvidékről. Még ma is jelzi ennek tényét a kétnyelvű felirat a községházán.

Este hét óra is elmúlt, így hát ideje volt szálláshelyet keresnem magamnak. Kiérve Felsőpetényből, egy emelkedő kezdődött, ahol kaszálók voltak. Az egyik végében felhúztam a sátrat. Pont szemben a faluval.

Reggel nem keltem korán, mivel megvártam, amíg a harmatot kicsit a nap megszárítja. Nem akartam a sátrat nedvesen elpakolni. Egy rövid erdős részen túljutva, újabb kaszálók következtek, majd ismételten erdő. Sikerült egy nyulat is lefényképeznem. Eléggé türelmes volt.

Az erdőt elhagyva, következtek a szántóföldek, majd egy volt termelő szövetkezet mellett beértem Ősagárdra. Az útszéli meggyfák terméseiből csemegézve, megérkeztem a barokk stílusú evangélikus templomhoz. 

Épp fényképeztem a templom belsejét, a bezárt rácson keresztül, amikor megjelent a lelkész is. Megkérdezte, hogy szeretnék-e bemenni a templomba. Természetesen igennel válaszoltam, így következhetett egy kis idegenvezetés. Röviden elmesélte a falu és az egyház történetét. Hasonlóan a térség többi falvaihoz, itt is szlovák telepesek érkeztek a török hódoltság után. Ők pedig hozták magukkal az új vallásukat.

Magát a templomot 1786-ban építették, a harangtornyát azonban később, 1824-ben. A főoltár egy hajdani katolikus templomból való, amely látszott is, annak kialakításánál. A szent szobrokat levették, és az oltárképet is lecserélték. 

A lelkész beszélt az egyházközösség korábbi lelkészeiről is. A mai kb. 350 fős közösségből kb. 65 fő rendszeres látogató. Szerintem ez elég jó arány. Végezetül pedig megkóstolhattam az eperfa hordóban érlelt szilvapálinkát is. Még egyszer köszönöm Eszlényi Ákosnak, Ősagárd evangélikus lelkészének a szívélyes vendéglátást.

Következett a pecsételés (természetesen a kocsmában), majd egy reggelizés a falu parkjában. Ezután felkapaszkodtam a Farkas-hegyre, útközben mezőkön át, áthaladva a Barátság I. földalatti kőolajvezetéket.

Előttem magasodott a Naszály bérce. Oda viszont még fel kellett jutnom. Erdőkön keresztül haladtam, gyakran igen meredek emelkedőkön át. Útközben találkoztam Balázzsal, aki épp Alsógödről tekert odáig. Kicsit megpihentünk mindketten. 

Ezen a szakaszon végig jól jelzett út segített, és újra megjelentek az útbaigazító táblák. Mint mondtam, látszik, hogy költenek a Kéktúrára. Magyarország legfontosabb túraútvonalára.

Fel kellett hát jutnom a Naszály gerincére. Vizem volt bőven, így nekivágtam. Meredek emelkedőn keresztül haladtam, fel a Kopasz-tetőre, ahol gyönyörű kilátás nyílt Ősagárdra, a Cserhátra, a Romhányi-hegyre, Szanda kettős kúpjára, valamint a távoli Mátrára. Ilyenkor jó látni, hogy miken mentem keresztül, miket hagytam a hátam mögött már.

A Kopasz-tetőtől nem messze volt a Naszály-barlang, mely a néphagyomány szerint a Kosdról, a török elől idemenekített menyasszonynak nyújtott menedéket. Három nagy, és több kisebb teremből áll a barlang. Ásatásokat is végeztek, melynek során a csiszolt kőkorszakből származó leleteket találtak.

Tovább haladva, fel a Naszály csúcsára (652 m), ahol egy geodéziai mérőtorony található. Végig erdőn keresztül, immár lejtőn lefelé haladtam. El a Szinlő-barlangot jelző tábla mellett. Magát a barlang bejáratát nem találtam meg. 

Gyönyörű bükkösökön, tölgyeseken keresztül haladtam, füves réteken át, madár füttyel kísérve. Megérkeztem a Bikk-kúthoz, azonban a forrásvízből nem töltöttem, elég piszkosnak tűnt. A környéket szépen felújították, a mai kor igényeinek megfelelően. Része volt a tanösvénynek.

Következett a függőhíd, mely egy mélyebb árkot ívelt keresztül. A híd alatt egy lépcső is rendelkezésre állt a tériszonyosoknak. Itt azonban a tériszonyom nem jelentkezett. Függőhídon sosem. Legutóbb a Drake-öbölnél haladtam át ilyen hídon. Itt azonban krokodilról szó sem volt.

A Kéktúra útvonala nemrég megváltozott, így az azóta átadásra került Katalinpusztai Kirándulóközpont is új dolog volt. Ide került a pecsét is. Egy gyors frissítő, majd folytattam tovább Szendehelyre.

Úgy döntöttem hogy ezúttal kihagyom a sátrazást. Izzadt voltam, fáradt voltam, vágytam egy zuhanyra és egy ágyra. Így hát úgy döntöttem, irány a szendehelyi Szepi fogadó. Egy vacsorával kezdtem. Először a francia hagymakrém leves "tányérját" is meg akartam enni, de így sem tudtam a második fogás felét megenni. Így becsomagoltattam, és felvittem a szobámba. Gondoltam reggelire jó lesz.

Reggeli után elindultam a Nógrádig tartó, bő 14 km-es távnak. Szendehely jelentős német nemzetiségű lakossal rendelkezik. Ez a feliratokon, és a kereszteken is látszódott.

Szendehely után erdős, ligetes rész következett. Erősen sütött a nap, de így a félárnyékban tűrhető volt. Magyarkútnál volt az újabb pecsételőhely, egy korábbi túristaháznál, ami manapság kocsmaként üzemel. Itt volt a forrás is, ahol megtöltöttem friss vízzel a kulacsaimat.

A szakasz utolsó emelkedőjére kapaszkodtam fel, erdőkön keresztül. A Nagy-Kő-hegy pereméről jól lehetett látni az egész Dunakanyart. Az ottani Kéktúrát már tavaly teljesítettem. A peremnél volt egy kis pihenő, ahol az ebédemet elfogyasztottam.

Következett a lejtő, mely a Nagy-Kő-hegyről levezetett Nógrád felé. Erdőkön keresztül, át a Vác-Drégelypalánk vasútvonalon. Egy kis keresgélés a végére még maradt. Ugyanis a kék jel egy kis ösvényen túl volt felfestve.

A bozótosból kiérve, a távolban feltűnt a nógrádi vár. 1663-ban esett el, ám a törökök később elhagyták, mivel egy villámcsapás következtében felrobbant a tárol lőpor, és a vár használhatatlanná vált.

Beérve a faluba, célba vettem a vasútállomást, mivel ott volt a pecsét is. Épp hogy odaértem, már jött is a vonat.

Befejeztem tehát a Kéktúra 18- szakaszát. Egy lépéssel közelebb kerülve. Eltűnt a "lyuk" is, ami az egyes szakaszok között volt. Immár Dorog és Rakacaszend között összefüggővé vált. Azért még van mit bejárni, nem igaz?!

A legközelebbi a keleti rész tovább folytatása lesz. De előtte lesz egy kis kiruccanás Erdélybe. Szóval folytatás következik.

2015. június 27. (szombat) 10:22 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, egy jó darabig külföldi útjaim nem lesznek. Idén "csak" a Kárpát-medencében fogok túrázni. Belekóstoltam a nagyvilágba, a csemegézést viszont itthon folytatom. 2013. május 25-én kezdtem el az Országos Kéktúrát (a továbbiakban: Kéktúra), a Mátraháza - Sirok közötti szakaszával. Maga a Kéktúra Írottkő és Hollóháza között, mintegy 1128 kilométer hosszú turistaút. A Kéktúra egyúttal jelvényszerző túramozgalom is, melynek teljesítését a  Magyar Természetjáró Szövetség jelvénnyel ismeri el. Teljesítése sem időponthoz, sem időtartamhoz nincsen kötve, és nincsen nevezési díja sem. (forrás: Wikipédia) 1979 őszén, Rockenbauer Pál rendezésével elkészült a "Másfélmillió lépés Magyarországon" című 14 részes film, amely bemutatta az egész magyar társadalomnak a Kéktúrát. Bővebbet itt http://kektura.hu/ olvashattok a Kéktúráról. Egyszóval ezzel a túrával készültem többek között a Caminora is. Erdőn, mezőn, hegyen, völgyön, kis falvakon, ritkán városokon keresztül halad keresztül. Kiváló terep, ahol a hátizsákoddal 20-30 kilométereket gyalogolhatsz. Az utolsó szakaszomat (Mátraháza - Mátraverebély) tavaly fejeztem be, július 04-én, miután otthagytam a munkahelyemet.

A sötét kék színnel jelzett rész volt eddig bejárva. Következett tehát a 19. szakasz, Mátraverebély - Becske között. Az irány K-Ny. Az igazolófüzettel ellentétes, de a túrakalauzzal megegyező irányú. Kedves Olvasóm, remélem e túrákat is olyan érdeklődéssel fogod követni alkalomról alkalomra, mint ahogy az eddigi útjaimat is követted. Kicsit sok lett a kép, mivel nem napi-, hanem szakasz bejegyzések következnek.

Reggel busszal indultam Domoszlóról, szerencsére nem kellett Gyöngyösön átszállnom, mert ugyanazzal a busszal mentem Mátraverebélyig. Itt az ellenkező irányban kellett egy jó másfél kilométeres kitérőt tennem, mivel a szakaszok kezdő-, és végpontjain pecsételni kell. A faluban tanúja lehettem annak, hogy miként is zajlik a közmunka program. Bő fél órás, oda, vissza utam alatt a közmunkások ugyanott pihentek az árok szélén. 

A falu határában lévő templomkertben, és a mellette található temető szélén tartottam egy kis pihenőt, ahol a kulacsomat is megtöltöttem friss vízzel. Szemügyre vehettem az 1340-1400 között épített, három hajós gótikus stílusú templomot. Utam felfele vezetett, a Nagy-Aszló kopár, füves hegyoldalán, majd a bozótos, és a cserjés következett. Itt már csatlakozott több turista út is, többek között a Mária Zarándokút is.

Az igazolófüzetem (2009-es állapot), valamint a túrakalauzom (2012) sem jelzi a kéktúra átmenetelét Szentkúton. Szentkút már a középkorban híres búcsújáróhely volt, és ma is az egyik legismertebb magyarországi Mária -kegyhely. Bementem egy kis pihenőre az 1758-1763 között épült, barokk stílusú templomba. A templomot VI. Pál pápa 1970-ben basilica minor rangra emelte.

Csodatévő forrásához legenda fűződik, mely I. (Szent) László királyról szólnak. Mára sajnos a forrás elapadt.

Működik viszont a Mária-forrás, melyből a kulacsomat ismét megtöltöttem. Kicsit még szétnéztem a templom mellett kialakított téren. Az oltár és a kút között padok sokasága.

Folytatva a Kéktúrát, Sámsonháza felé vettem az irányt. Újabb erdős részek következtek, melyeket megszakított egy-egy erdőirtás, tisztás. Épp az egyikhez értem, amikor egy vaddisznót fedeztem fel, tőlem kb. 100 méterre. Nem volt egyedül, a kismalacok is vele voltak. Pár másodpercig egymás szándékát vizsgáltuk, majd hátat fordított, és az erdő felé vette az irányt. Ezt leszámítva, azért bátrabban lépdeltem az erdőben, mint ezelőtt másfél hónapja. Nem kellett sem pumától, sem mérges kígyóktól tartanom.

Sámsonháza mellett lévő Fejérkő várát nem néztem meg, mivel az idő kezdett rosszabbra fordulni. Mindenképpen el akartam érni az eső előtt a tervezett napi távom végét. Indultam hát tovább Nagybárkányra, de előbb még visszanéztem a Mátrára.

Végig kaszálókon keresztül vezetett az utam a domboldalakon. Megpillantva Nagybárkányt, megálltam egyet falatozni, a magammal hozott elemózsiából. A felhők pedig csak gyülekeztek, a pulóvert is fel kellett vennem, annyira lehűlt a levegő.

Beérve a faluba, megkerestem a pecsételőhelyet, majd folytattam tovább az utat az 1883-ban épült római katolikus templom mellett. Itt már fel kellett vennem az esőköpenyemet, mert el kezdett cseperegni az eső.

Közben üzenetet kaptam, hogy immár háromszoros nagybácsi lettem. Megszületett a nővérem harmadik kislánya, Enéh. Isten éltesse a kis szenyorítát!

Az eddigi Kéktúráimra jellemző volt, hogy gyakran nem találok túrajelzéseket, így egyszer-kétszer rossz irányban megyek. Főleg egy útkereszteződésnél. Bár láthatólag frissen festett volt az út, de párszor azért gondolkodni kellett, merre tovább.

Végig erdőben haladtam, át a Köves-bércen, a Garábi.nyergen keresztül, majd felkapaszkodva a gerinc legmagasabb bércére, a Purgára (575 m). Ezután következett a Tepke csúcs (567 m), ahol egy kilátó is magasodott. Nem másztam fel rá, mivel elég borús volt az idő, nemigen lehetett messzire látni.

Immár esőben ereszkedtem le a Nagy-mezőn át a következő pecsételőhelyem felé. A bélyegző a Bableves csárdában volt, ahol a vacsorámat is terveztem elfogyasztani. Mi mást is ehettem volna, mint bablevest. Méghozzá, bablevest marhahússal, csülökkel, és parasztkolbásszal. Hozzá túrós palacsinta vanília öntettel, és egy korsó sör.

Mire végeztem a vacsorával, már kezdett sötétedni, így szaporábbra vettem a lépteimet. Az eső továbbra is esett, így úgy döntöttem, hogy Alsótoldig nem megyek. A falu előtt pár száz méterrel, egy kaszálón felhúztam a sátramat. Zuhogott az eső, ahogy állítottam fel a sátrat. Fél órával utána szerintem már aludtam is. 

Reggel hatkor már ébren voltam. Eső már nem esett, de a sátrat, valamint az esőköpenyemet csurom vizesen csomagoltam össze. Úgy voltam vele, hogy menet közben majd megszárítom valahol. Alsótold, valamint Felsőtold is változott a Kéktúra útvonalán. Ugyanis Alsótold elejét érintettem, Felsőtoldot viszont elkerülve haladtam Hollókő felé. A mezei út vizes fűszáljai tovább áztatták az amúgy is nedves nadrágszáraimat. A bakancsom sem úszta meg, sáros volt az út sok helyen.

Kiérve az erdőből, egy hosszú emelkedő kezdődött, rajta kaszálóval. Két traktor épp igyekezett felfelé, folytatni a kaszálást. A tetőre felérve, a távolban feltűnt Hollókő vára.

A vár ekkor még nem volt nyitva, így nem tudtam belülről megnézni. Amúgy is épp felújítás alatt volt. Így hát a falu felé vettem az irányt. Betértem egy kávéra, és egy pohár sörre az egyik helyi kocsmába. Itt volt a pecsét is.

A Kéktúra Hollókő ófalusi részén vezet keresztül, így alkalmam volt látni az egészet. Legutoljára gyerekként jártam itt. Teljesen megváltozott azóta. A házak szépen fel vannak újítva, tisztán tartva. Maga az ófalu a Világ Kulturális Örökségének a része. Megtalálható benne sok, hajdani kézműves foglalkozás bemutatója.

Elhagyva Hollókőt, az utam lefele folytatódott, ahol még utoljára szemügyre vehettem a várat. Következett a jól megszokott erdős rész, hegyre fel, majd völgybe le. Felváltva tölgyes, bükkös, gyertyános. Én meg mélyeket szippantottam a levegőből, megtöltve tüdőmet e tiszta, erdei levegővel.

Dél is elmúlt, így ideje volt falatoznom egyet. Megálltam egy árnyas helyen, megterítettem magamnak, majd nekiláttam az ebédemnek. Igazi vándorkoszt, és kellékei. A paradicsom Magyarországról, az uborka a szüleim kertjéből, a só Magyarországról, a sajt Németországból, a terítő az IKEA-ból, a bicska pedig Korondról.

Újult erővel folytatva, beértem Nógrádsipekbe, ahol újabb pecsételés következett. Épp elértem, mivel délután kettőkor bezárt a bolt, ahol a pecsét van. Egy kicsit megpihentem a kis parkban, a világháborús emlékművek, és Nepomuki Szent János szobor mellett. Majd megnéztem a barokk stílusú, római katolikus templomot.

A faluban sok régi épület volt. Valamelyik felújításra vár, mások viszont már fel vannak újítva. 

Következett az e napra tervezett utolsó szakasz. Útközben több túrázóval is találkoztam, mint a Kéktúrát járták. Sikerült megkóstolnom több helyen a szamócát is, valamint egy újabb szarvasbogarat is lencsevégre kapnom.

Kiérve az erdőből, már látszódott Cserhátsurány. Végig egy búzamező mellett haladtam a falu felé. Beérve, megkerestem a bélyegzőhelyet, ami ismételten egy kocsmában volt. Itt feltöltöttem a telefonomat is. Rákérdeztem, hogy felhúzhatnám-e a sátrat a kertben, és megengedték. Ennek örömére rendeltem még egy korsóval.

Amúgy egy-egy kocsma kiváló terep, hogy találkozz a helyiekkel, valamint arra, hogy megtudd a falu ügyes-bajos dolgait. Imádom, amikor a törzsvendégek kifejtik a véleményüket az élet egyes dolgairól.

Másnap reggel amikor a sátorból kiléptem, megörültem, hisz épp egy öt levelű lóherét találtam. Egyébként a sátor megszáradt, mivel ezúttal eső nélkül éjszakáztam. Szóval abban a tudatban hagytam el a falut, hogy szerencsém lesz. Biztos az öt levél az oka, de rögtön a falu határában egy jó fél órát bolyongtam, keresve a jelet. Egy helyi vadász igazított útba. A jel a magaslesen volt, de nem eléggé jól látható helyen. 

Megfigyeltem a vadászlest, és a közelében elszórt kukoricát. Bízom benne, hogy a vadászok csak megfigyelik onnan a vadat, különben nekem elég barbár módszernek tűnik, ha onnan lőnek.

Terény községbe beérve, a falu határában megreggeliztem. A szokásos kulacs újratöltés is lejátszódott. Itt is épp pihentek a közmunkások. 

A faluból szántóföldek mellett vezetett az utam Szandaváralja irányában. A mezőkön érdekesebb a jel keresés. Sokszor több száz métert haladsz, amikor találsz egy jelet. A távolban feltűnt a Szanda várhegy.

Beértem a kis faluba, ahol pecsételtem, majd egy néni megtöltötte a kulacsomat, mivel nem volt a faluban közkút. Az utat folytattam fel a várhegy csúcsára. Útközben méhészet, gyümölcsös.

Útközben megálltam a Mária-forrásnál, ahol a helyi Józsi bácsi, az unokájával töltögette meg a palackjait a friss, hideg forrásvízzel. Elmesélte, hogy sofőrként dolgozott, és a '70-es években Domoszlóról szállította Szandára a birkanyírókat. Miket tud meg az ember! Megtudtam továbbá, hogy a Mária-forrás búcsújáró hely.

Immár felfrissülve könnyedén haladtam fel a várhegyre. Szanda a Cserhát egyik jellegzetes vulkáni hegye. Erre építették a tatárjárás után a királyi várat. A törökök többször elfoglalták, de 1596-ban végleg elhagyták. Az egykori vártorony romja még látható. A szirtről a környék re pompás kilátás nyílik a keleti Purga-Tepke gerincre, a Mátrára, nyugat felé pedig Becskére, Pilisre, Visegrádi-hegységre, valamint a Börzsönyre.

Leereszkedve a hegyről, bő fél óra múlva már Becskén is voltam. Megkerestem a pecsételőhelyet, ami egy fagyizónál volt. Mintegy ötven percet kellett a buszra várnom csak. Addig jöhetett a csoki-mák fagyi.

Az 1128,2 km-ből eddig teljesítettem 411,6 km-t. Ez a Kéktúra 36,54 %-a. Legközelebb Becskéről folytatom.