2017. augusztus 17. (csütörtök) 21:28 (UTC+1) - Domoszló

Igaza volt Ricsinek. Egy-két szúnyogtól eltekintve, elmaradt az invázió. Annyira mélyen aludtam, hogy nem ébredtem meg, amikor Ricsi ismerősei ellátogattak hozzánk. Reggel hétkor ébresztettek minket, táborlakókat. Szigorú, katonás rend szerint történt minden. Trombita szó, sípszó, figyelemfelhívások. Még ennyi perc a reggeli tornáig, még annyi a reggeliig. Mintha Houstonban lettem volna, az űrállomáson.

Csatlakoztunk mi is a spártaiakhoz, és elfogyasztottuk a reggelinket. Kicsit későre járt, s sok kilométer volt előttünk, de nem tudtam volna korábban kelni. Úgy voltunk Ricsivel, hogy majd napközben behozzuk a lemaradást. Kemény terep várt ránk, hisz a Zemplénnek azon szakasza következett, amely úgy néz ki mint egy hullámvasút. Hegyre fel, hegyről le. 

Kifele menet megtekintettem a II. kerületi csapatzászlót, majd elköszöntünk vendéglátóinktól. Ők még vasárnapig maradtak, de az aznapi csapatzászló felvonása után Sátoraljaújhelyre indultak, strandolni. Vágytak is ezek az ifjú spártaiak egy finom gyros-ra. 

Gyuri visszavitt bennünket Makkoshotykára, mi pedig újra hátunkra vettük a zsákjainkat, s elköszöntünk Tőle. Még vásároltunk pár dolgot a boltban, mert napközben erre nem lett volna lehetőség. Végig a hegygerinc közelében terveztünk haladni, így távol voltunk minden lakott területtől. Erre kellett gondolnunk amikor az ivóvizet vételeztük. 

Első állomásunkig, a Cirkáló tanyáig egy órát írt az igazolófüzetem. Vegyes terepviszonyok között haladtunk. Volt benne erdő is, volt mező, s kicsit keresgélni kellett a jelet is. De csak egy kicsit. Amióta Baktakéket elhagytuk, a jelekre nem nagyon panaszunk.

Jó melegen sütött a nap, s kezdett fogyni a víz is. Utólag belegondoltam, hogy még egy palackkal magunkkal kellett volna vinnünk. A baj, hogy forrás nem igazán volt ezen a részen, közvetlenül a Kéken. Annyit tudtunk könnyíteni, hogy egy-egy marék szederrel könnyítettük a szomjunkat. Az is segített, hogy többnyire lombok alatt haladtunk.

Amikor megérkeztünk a Cirkáló tanyához, hangos fogadtatás fogadott bennünket. Egy kutya rohant elénk, ám a kezdeti reakcióját hamar megváltoztatta. Miután pecsételtem egyet az igazolófüzetbe, már barátságosabb volt. Társa is megjelent, ám ő csak a fűben pihent.

Maga a bélyegző egy istálló falán volt. Amíg ott voltunk, a lakói is előjöttek. Két kecske kíváncsian fürkésztek minket. Mi meg az ő gazdájukat, hátha kapunk egy kis vizet, de sajnos a gazdák nem jöttek elő. Láttunk egy kerekes kutat, de úgy voltunk vele, hogy valahogy beosszuk azt, amink van.

Egy rövid pihenőt követően folytattuk az utat. Szederbokortól szederbokorig. A szervezetem vastartalma gondolom rendbe jött ennyi szedertől. Egy kicsit változott a Kéktúra útvonala a következő részen, mivel a korábbiak szerint a pecsételőhely a Bányi-nyeregnél volt. Onnan azonban tovább vezették a Kéket Sátoraljaújhely felé, egészen a Nagy Nyugodóig, majd pedig visszakanyarodott, így az új rész plusz öt kilométert hozott. Ez elég volt ahhoz, hogy még több vizünk fogyjon.

Elhaladtunk a Rákóczi fánál, majd folytattuk a hegyre felmászást, hegyről lemászást. Egy-két szakasz után kénytelen voltam megállni, elővenni a féltve őrzött kulacsomat. A három palackomból már csak kettő volt. Egyet az ebédhez szántam, így az első településig, Vágáshutáig csak egy palack marad.

Egyik résznél megláttunk egy táblát, ami egy pihenőhelyet jelölt, ivóvízzel, de ehhez le kellett volna térnünk a Kékről. Úgy döntöttünk Ricsivel, hogy megyünk tovább, valahogy majd csak lesz. Kicsit fáradtan érkeztem a 26-ik szakasz végéhez, a Nagy Nyugodóhoz. Ricsitől pár száz méterrel le is voltam maradva. A pecsételőhelynél tartottuk az ebédszünetünket. Az ebédszünetünket, melyet egy kis sziesztával kiegészítettük. A sziesztánkat, amelynek végén már csak egy fél liter vizem maradt ...

2017. augusztus 16. (szerda) 20:25 (UTC+1) - Domoszló

Ismét nyugodt éjszakánk volt, bár Ricsi említette, hogy hajnalban valaki a sátrunk mellett sétált a kutyájával. Mindenesetre én semmit nem vettem észre, mélyen aludtam. Hét körül már reggeliztünk. A gázfőzőmmel lehet valami gond, mert azt vettem észre, hogy a gumitömítését minden egyes ki-, és betekerésnél roncsolja. Tetszett a Ricsi gázfőzője, amit kis méretűre össze tud hajlítani. Hiába, mindig tanul az ember. 

Végezvén a reggelivel, összepakoltuk a cuccainkat, majd jöhetett a fogmosás, s a vizes flakonok megtöltése. Mindezt újra Regécen tettük, mivel az éjszakai szálláshelyünk egy kis kitérő volt a Kékről. Ismét hőségnek ígérkezett a napunk.

Jómagam ezúttal is hosszú ujjú nadrágban indultam el, mert számítottam az árnyékra, valamint a magas aljnövényzetre. Gyorsan magunk mögött hagytuk Regécet, s Makkoshotykát tűztük ki mára célnak. Jobban mondva az attól nem messze fekvő Hercegkutat, ahol a cserkésztábor volt.

Kemencekőhöz érkezve, kicsit megpihentünk. Egy tábla található itt, mely ismerteti a Kéktúra kialakulásának történetét. Többször írtam róla magam is, így ezúttal nem teszem. Megemlítem viszont, hogy a tábla szerint itt állt egy szentkép is, valamint egy feszület, melyek sajnálatos módon a vandalizmus áldozatai lettek.

A felfele tartó menet később viszonylag sík terepre váltott, de az árnyékos részek szerencsére maradtak. Időnként egy-egy újabb telepítésű erdőrész mellett haladtunk el. Regéc vára is feltűnt még egyszer, ezúttal egy újabb oldaláról.

Mivel meleg volt, fogyott a víz rendesen. Ricsinek ivótasakja volt, melyből folyamatosan egy-egy kortyot vett magához. Nekem azonban a szokásos három darab fél literes palack. Tudtuk azonban, hogy elérve az Istvánkúti turistaházat, az ott lévő forrásnál újra tölthetünk.

Az Istvánkúti turistaház valamikor erdészház volt, s a környező területen kaszáló volt. Az itt kaszált fű biztosította az erdész állatainak a bőséges táplálékot. Mára a gerendaház sajnos lakatlan, de szerencsére a területet évente karbantartják, megőrizve annak sajátos állat, s növényvilágát.

Miután felfrissültünk a ház melletti forrásnál, jöhetett egy frissítő étkezés is. Mostanra kialakult egy stabilnak mondható "Kék" elemózsiám, melyet magammal viszek. Ilyen a kétszersült, kolbász, sajt, koktélparadicsom, májkrém, erőspaprika. Ezekből annyi napi adagot viszek, amennyi napra megyek.

Ahogy falatoztunk, több túrázó is megérkezett a helyszínre. Előbb egy apuka a hátán hordott kisfiával, majd később egy népesebb csapat. Ezek a szakaszok sűrűbben látogatottak, mint az eddigi szakaszaim. Miután felfrissültünk, megindultunk tovább. Ebéd utáni desszertünket is sikerült begyűjteni az erdő szederbokrairól.

Szóval csemegéztük a szedret, ami természetesen kellő mértékben lassította a gyaloglásunkat. Teljesen más valakivel együtt gyalogolni, mert ilyenkor beszélget az ember, és úgy tűnik, hogy gyorsabban telik az idő. Időnként azonban mi is elszakadtunk egymástól, hisz kell egy kis egyedüllét mindenkinek. Ezúttal is jutott idő egy kis bolondozásra, mikor megláttuk a félig kidőlt fát. 

Elértünk a következő pecsételőhelyre, valamint pihenőhelyre. Újabb erdészház, újabb lakatlan épület. Gondolom, időnként ki van adva az Eszkála erdészház is, de sokkal jobban is lehetne vele, valamint a többi hasonló épülettel gazdálkodni. Ezen töprengtünk Ricsivel is. Mennyivel jobb lenne, ha egy napi járótávolságokra lennének olyan turista házak, ahol lenne állandó személy(ek), ezzel munkát adva neki(k). Lennének étkező, tisztálkodó, alvó helységek. Lenne lehetőség egy-egy könnyebb étkezésre is.

Utolsó napi adagunk következett, Makkoshotykáig bő tíz kilométer. Kezdetben erdőben folytattuk, ahol tovább szedreztünk. Egyik helyen erdészekbe is botlottunk, akik egy munkagéppel érkeztek. Kiérve az erdőből, egy újabb legelő következett, aminek a tetején egy újabb, rövidebb pihenő következett.

A Zsidó réten meghagytak egy régebbi útjelző táblát, olyat, amilyenek akkor voltak, amikor a Kéket elkezdtem. Továbbmenve, újabb erdős, árnyékos részen haladtunk, többnyire széles úton. A tábla szerint már nem sok volt hátra. Ricsi figyelmeztetett, hogy bár lejtőn fogunk lefele menni, de teli lesz magas aljnövényzettel. Hát volt is csalán, behajló ág, s egyéb hasonló dolog.

Makkoshotykára beérve olyan érzésem volt, mintha Spanyolországban lennék. Alig voltak az utcákon, s meleg is volt. Mintha mindenki sziesztázott volna. Ebből a gondolatvilágból az egyik házból kiszűrődő zene ébresztett fel. Valakik már délután mulatoztak.

Betértünk az egyik kisboltba, ahol elfogyasztottuk a napi jutalom italunkat. Közben megérkeztek az aznapi vendéglátóink is, Attila és Gyuri személyében. Velük együtt mentünk tehát a közeli Hercegkútra, a a II. cserkészkerület által szervezett cserkésztáborba.

Már a belépésnél kiderült, hogy nem egy átlagos táborról volt szó. Minden tábor egy-egy tematika köré épül. Jelen esetben az ókori görög világ volt. Minden cserkész szövetség egy-egy görög városállamot választott. A szerencsi Szent Imre herceg cserkészcsapat Spártát választotta.

Érkezésünkkor épp számháborúzás zajlott. Eszembe jutott a gyerekkori táborozásom, amikor magam is ezt játszottam. Annak idején pont a rendszerváltáskor lettem úttörő, ám röviddel ezután hagyományőrző vált belőlem. Mi is táboroztunk sok helyen, többek közt Solton, ahol indiántábort építettünk. Jó volt viszontlátni, hogy manapság is táboroznak a gyerekek. Persze nekik úgy kezdődött, hogy a mobiltelefonokat le kellett adják. Hiába, változnak az idők.

Bevallom őszintén, nem sok fogalmam volt a cserkészetről idáig. Azt sem tudtam például, hogy bal kézzel fognak kezet. Ittlétem alatt kicsit bővebben betekinthettem a cserkészet mindennapi életébe. Tartottunk egy közös vacsorát, melyet ima indított, és ima zárt. Vacsora után lezuhanyoztunk a tábori zuhanyzóban. Este csapatzászló levonás következett, melyet egy nagyobb téren rendeztek meg. Erre az alkalomra minden cserkész felvette a maga khaki színű ingét, valamint zöld nyakkendőjét. A tábor vezetősége visszavonult a napi események megtárgyalására, mi pedig kivonultunk Ricsivel és Gyurival, valamint a hálózsákokkal. A nádas szélén terveztünk éjszakázni. Ricsi szerint nem volt várható szúnyoginvázió. 

2017. augusztus 15. (kedd) 19:53 (UTC+1) - Domoszló

Mire felértünk a vár parkolójába, már tizenegy körül volt. Úgy terveztük, hogy egyből a vár alatti vendéglőben kezdünk, ám csak déltől volt nyitva. Frissítettünk egyet a parkolóban lévő hideg vízzel, majd a vár bejárata felé vettük az irányt.

Próbáltam vissza emlékezni a régmúlt időkre, amikor utoljára jártam a várba, de nem sikerült. Bárhogyan gondolkoztam, sehogy sem tudtam felidézni az akkori várat. Természetesen azóta felújításon esett át a vár, így más képet festett eleve.

Ricsivel lepakoltuk a hátizsákjainkat, majd szétnéztünk a vár belső udvarán. Szépen fel volt újítva minden. Természetesen, mint minden várban, itt is akadt még tenni való, erre a jövőben biztos sor kerül. Maga a vár legkorábbi része valószínűleg a tatárjárás után épült meg. A török időkben hol a császáré, hol a királyé lett. A kuruc időkben fontos szerephez jutott, ám a császáriak 1701-ben lakhatatlanná tették.

Szemrevételeztük a puskapor őrlésére szolgált malmot, valamint a belső várban kiállított fémketrecet. Büntetés volt a középkorban egy-egy ilyen fémkalitka kiállítása, melyben valamilyen ítéletet hajtottak végre. Jelen korban viszont kiválóan alkalmas, egy vidám hangulatú kép elkészítésére.

Várlátogatásunkat a falak között folytattuk, ahol betekintést nyerhettünk a vár történetébe, a korabeli kiállított eszközök, képek, tárgyak által. A várnak több tulajdonosa volt a középkorban, gyakran foglalták el. Ennek megfelelően több család zászlója lengedezhetett a várfalakon. Ezekből is kaptunk egy kis ismertetőt. 

Külön öröm volt számomra felfedezni Erdély címerét. A XVI-ik, valamint a XVII-ik században többször került erdélyi nemes birtokába a vár, így érthető a dolog. Az egyik teremben pedig szenzációs kiállítást találtunk, amely egy jó pár terepasztalon keresztül mutatta be, a magyar történelmi eseményeket. Itt éppen a honfoglaló magyarok nyugati kalandozásait.

Lassan-lassan kifele kezdtünk szállingózni, mivel már délután egy óra volt. Kinéztünk még a boldogkői vár egyik látványos pontjához, az őrtoronyhoz. Nagyszerű látkép tárult elénk, az alattunk elterülő falu, valamint a közeli Zempléni-hegység vonulata.

Mielőtt elhagytuk volna a várat, megtekintettük a várbörtönt is. Hosszú, szűk lépcső vezetett le a mélybe, ahol annak idején rabláncra voltak fűzve a fogvatartottak. Különböző kínzóeszközökön keresztül mutatták be a középkori börtönök, vallatások világát. Jómagam szintén kipróbáltam egyik népszerű eszközt, a fakalodát. Tettem hamarosan követőkre talált, s a többi látogató is fényképezni kezdett.

A falakon lévő barlangrajzokat viszont nem tudtuk Ricsivel megfejteni. Egy rab unatkozhatott volna annak idején? Nem tudtuk kideríteni. Kifele menet egy békés ajtónálló szundított, így óvatosan kerültük ki. Lefele menet újra az étterem felé vettük az irányt.

A várhoz illően berendezett étteremben csak két korsó sörre tértünk be. Ahogy néztük, agyagkorsókban szolgálták fel, ám miután közöltük, hogy csak italt kérünk, s azt is odakint a teraszon, az agyagkorsókat felváltotta a műanyag pohár. Pedig szívesen koccintottunk volna az agyagkorsókkal ...

Kihörpintve a műanyag poharakat, megindultunk lefele a vár hegyéről, Boldogkőváralja irányába. Leérve a faluba, vásároltunk még pár dolgot a boltban, majd ebédeltünk egyet a falu központjában lévő pihenőhelyen. Következő állomásunk Arka települése volt, ahol a frissítő vízkészletünket töltöttük újra.

Sok szép parasztházat láttunk Arkán is. Volt olyan, amelyet még nem újítottak fel, de sok volt az eladó ingatlan is. Egyik jellegzetes díszítési elem volt a házakon a feszület. Kicsik, nagyok, melyeket a házfalakon helyeztek el, de gyakran állt a házak előtt.

Arka után Mogyoróska felé haladtunk tovább. Újabb erdő következett, melynek mindketten örültünk, ugyanis nagy meleg volt ismét. Jobb ilyenkor a fák, lombok árnyéka alatt gyalogolni. Több túrázóval is találkoztunk, akik az ellenkező irányban közlekedtek. Valószínűleg Regécről tartottak Boldogkőváralja felé.

Kiérve az erdőből, egy kisebb legelőn haladtunk keresztül, ahonnan már látszódott Regéc vára. Oda nem terveztük a felmenetelt, csak a várhegyet megkerülni. Egy kicsit pihentünk a közelben lévő forrásnál. Eddig nem volt panaszra okunk, már ami a forrásokat illeti. Jól esik egy-egy hideg forrásvízzel lehűteni magát a túrázónak.

Mogyoróskára egy kicsit nehézkesen jutottunk be, mivel előttünk egy csorda járhatott, összetaposva a sáros utat. Kerülgetnünk kellett a tócsákat, árkokat. Időnként egy-egy magasabb aljnövényzet is akadályt jelentett.

Mogyoróskán több kéktúrázó is meg szokott állni, ám mi most ugye tovább mentünk. Kicsit frissítettünk, majd a végső napi távunkba vágtunk. Regéc vára a falu fölé magasodott. Látszódott, hogy ezt a várat is újították a közelmúltban.

Elhagyva a falut, ismét erdőn keresztül vezetett az út. Kezdetben széles nyomtávú köves, erdei úton. Egyik részen épp egy erdei sikló keresztezte utunkat. Ricsitől tudtam meg, hogy Arka mellett egy nagyobb méretű példány is él, melyet a helyiek Samunak neveztek el, hisz gyakran feltűnik. Még szerencse, hogy csak most említette, Regéc előtt.

Regécre kicsivel este hét előtt értünk be. Első utunk a pecsételőhelyre vezetett, ami a Veronika panzió bejáratánál van. Még éppen elcsíptük a zárás előtti időpontot, így rendeltünk egy hideg sört, s fröccsöt. Jól is esett a hosszú nap végén. 

Végezvén a napi jutalom italokkal, továbbálltunk megkeresni az aznapi szálláshelyünket. Ricsi emlékezett egy helyre, amely pont a vár alatti részen van. Valóban gyönyörű helyen volt. Nemrég kaszált legelő, távol a gépkocsi forgalomtól, és kitűnő panoráma előttünk. Kell-e ennél jobb sátorozóhely?

2017. augusztus 14. (hétfő) 20:43 (UTC+1) - Domoszló

Egy hete kezdtem hozzá a Kéktúra folytatásához. Mint említettem, Ricsivel terveztem folytatni, Baktakékről, egészen a keleti végpontig, Hollóházáig. Annak idején, 2015 őszén Baktakéken fejeztem be a keleti részt, amikor Tónit kísértem legelőször. Ideje volt hát visszatérni.

Kora hajnalban indultam busszal Domoszlóról, majd Egerben átszállva, tovább Miskolcra. Reggel kilencre már meg is érkeztem. Ricsivel az érkezésem után nem sokkal találkoztam is, majd miután megvettük a gázfőzőnkhöz a palackokat, koccintottunk is egyet a viszontlátásra, valamint az előttünk álló hétre. Esős idővel indultunk, de tudtuk, hogy a hét további napjára jó időnk lesz. Baktakékre délután egy órára érkeztünk meg, s miután pecsételtem egyet, hozzákezdtünk a gyalogláshoz. Ricsinek nem kellett pecsételnie, ugyanis ezeket a keleti szakaszokat már korábban bejárta.

A hátizsákokra felkerültek az esővédő huzatok, de inkább afféle elővigyázatosságból. Felhős volt az égbolt, azonban esni nem esett. A talaj sem volt annyira átázva, mint amikor legutoljára errefelé jártam. Hamar magunk mögött hagytuk Baktakéket, s közeledtünk Fancsal felé.

Beérve Fancsalra, a pincesoron találkoztunk pár vicces táblával. Az egyik tábla épp arra hívta fel az arra kerékpározó figyelmét, hogy ajánlatos valamelyik pincébe betérnie. A helyi Kéktúra tábla pedig nem éppen kék színű volt.

Egyébként sikerült egy kicsit nosztalgiázni is. Egyik fancsali lakó ugyanis úgy döntött, hogy egy székely kapuval díszíti a portáját, az arra járó nem kis örömére. Legalábbis az én örömömre mindenképp.

Közben az időjárás még jobbra fordult, kezdett előbújni a nap. Jobb kedvünk lett, főleg, hogy láttuk már az elkövetkező napok meghatározó helyszínét, a Zempléni-hegységet.

Ricsi épp egy cserkésztábor építéséről jött. Tagja ugyanis a szerencsi cserkészeknek, akik meghívtak minket a hét folyamán. Makkoshotyka mellett, Hercegkúton táboroztak, ahova szerdán terveztünk eljutni. Addig viszont volt mit talpalnunk. Egy azonban biztos volt. Magunk mögött hagytuk a Cserehátat, és elérkeztünk Encs városához.

Encs kisvárosa a Hernád folyó völgyében fekszik, a Zempléni-hegység előszobájában. Annak idején, a Rákóczi szabadságharc egyik fontos állomása volt. Mi megállás nélkül haladtunk át rajta, mivel Gibárton terveztünk megállni. Odáig terveztük az első napunkat. Mint említettem, Ricsi pár hónapja már bejárta az itteni Kéket, így könnyebb volt a szálláshely kiválasztása. Emlékezetből dolgozott ugyanis. Gibárton, a Hernád folyó partján fel is állítottuk a sátrainkat, viszont előtte elfogyasztottuk a jutalom sörünket, fröccsünket. Ki-ki a választásának megfelelően.

Nyugodt volt az éjszakánk. Nem keltünk korán, csak fél hétkor hagytuk el a sátrakat. Összepakoltunk, majd kényelmesen megreggeliztünk. Ezúttal reggelire forró vízzel kevert, ízesített zabkását. Korábban nem próbáltam ki a túra során, de Ricsi már jól ismerte. Utána jött egy bögre kávé, majd megindultunk Hernádcéce felé. Előtte még pecsételtem egyet a Hernád partján.

Hernádcécéig bő öt kilométert kellett megtennünk. Ezt javarészt sík területen tettük meg, szántóföldek, gyümölcsösök mellett elhaladva. Kezdtek megjelenni a gyümölcsösök, különösképpen a barackosok, ugyanis közeledtünk Gönc felé, mely ugye méltán híres a barackpálinkájáról.

Ahogy haladtunk, sokat beszélgettünk. Volt miről, hisz régóta nem találkoztunk. Tapasztalatot cseréltünk a különböző túracuccokról is. A távolban már szépen kezdett kirajzolódni Boldogkőváralja vára. Általános iskolás korom óta nem voltam errefelé. Akkor jártam a várban, de mára szinte semmire sem emlékeztem. Ideje volt hát újra ellátogatni. De előtte még volt egy kis falu.

Hernádcécén pecsételnem is kellett. A pecsét egy szépen kidolgozott, fadobozban volt elrejtve. A pecsét után tartottunk egy kis pihenőt is, s a kulacsunkat is megtöltöttük. Szépen karbantartott kis település volt Hernádcéce. 

A következő pecsét a boldogkőváraljai vasútállomásán volt. Maga az állomás épülete valaha szebb napokat is látott. Sok felé látok hasonlóan lepusztult épületet, és elszomorít a dolog. Valamit kellene velük kezdeni, kitalálni hogyan is hasznosíthatnánk őket. Továbbálltunk, s egyre közelebb került a vár. Csodálatos volt nézni. Még csodálatosabb volt közeledni.

Az idő kezdett egyre jobb lenni. Felhő egyre kevesebb volt, a hőmérséklet meg emelkedett. A szél azonban kissé fújt, így az ing maradt. Maga a Kéktúra útvonala nem ment be a várba, ezért mi megszakítottuk a Kéket egy ideig. A várba egy bekötőúton indultunk el. Mellettünk egyre több autós haladt el, mind a várba igyekeztek.

2017. július 20. (csütörtök) 15:25 (UTC+1) - Domoszló

Jócskán kezdett sötétedni, mikor Tapolcáról elindultam. A térképvázlat szerint 7,5 kilométer várt rám, Lesenceistvándig. Azt tudtam, hogy Tapolca külvárosi részén nem igazán szeretik a sátrazókat, főleg nem a volt laktanya területén. A volt katonai objektum egyik része lassan az enyészeté lesz. Egyik felén lakóparkként funkcionál, a másik részén viszont pár vállalkozáson kívül semmi. Szomorú állapot. Annak idején rengeteg laktanya jutott hasonló sorsra. Végig a műút mellett kellett haladjak, annak is a szélén. Elővettem a fényvisszaverő szalagokat, prizmákat, melyeket a mellkasomra előre, illetve hátra a hátizsákra rögzítettem. Kellettek már, mert már majdnem be volt sötétedve. Magam is a szokottnál gyorsabban lépkedtem, annak ellenére, hogy bizony már eléggé fáradt voltam. Keresztezve a 84-es számú utat, megérkeztem Lesencetomajra. Onnan már csak egy kilométernyire volt a napi második végcélom. Valamivel háromnegyed tizenegy előtt meg is érkeztem Lesenceistvándra. Pecsételtem a még nyitva lévő kocsmában, majd jöhetett a második jutalom sör. Ezúttal egy pohárral.

Annyira fáradt voltam, hogy a kocsmával szembeni fás helyen fel is húztam a sátram. A terület egy eladó ház előtti füves rész volt, így nagyon nem zavartam senkit. A kocsmáros kisasszony még a polgárőröktől is mentesített, mivel elmondása szerint azok nem tartózkodtak a község területén. Nyugodt is volt az éjszakám, eltekintve a kocsmából hazatérő egyik vendégtől, aki elfelejtette, hogy ott sátrazom. Valószínűleg az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiség miatt.

Úgy volt, hogy reggel még beugrom a kocsmába egy kávéra, de nagyon korán indultam. Kivételesen hatkor már össze is volt csomagolva a sátor, mivel nem akartam jobban magamra vonni a falu figyelmét. A falu feletti domboldalon lévő Máté-kútnál pótoltam az elmaradt kávét, s elfogyasztottam a reggelimet. 

A nap bár sütött, de a szél gondoskodott a kellemes közérzetről. Így nem tűnt olyan kánikulának. A legközelebbi település Vállus volt, ezért ellenőriztem a vízkészletemet. Elhagyva a falu utolsó szőlőit, ismét az erdőbe kerültem. Itt már több vadállat nyomait fedeztem fel a talajon, ezért a szokásosnál nagyobb, gyakoribb zajt csaptam. 

A túraútvonal viszonylag jól járható volt, egyetlen egy helyen kellett kerülni, mivel egy termetesebb fa rá volt dőlve az ösvényre. Közbeesett egy kis pihenő, ahonnan még utoljára visszatekinthettem az eddig megtett utamra. Hosszan el lehetett látni, egészen a Kab-hegyi kilátóig. Milyen távolinak is tűnt. Mennyi dolog történt azóta, mennyi mindent láttam, s mennyi mindenkivel találkoztam.

Hegymagas óta sokat gondolkoztam a Thairral történt találkozáson. Azon, hogy mit csinál Ő másképpen mint én. Hozzá hasonlóan megannyi világcsavargó tudott váltani, s megtalálni az Úton önmagát. Rájönni arra, hogy mit is akar, mit is szeretett volna csinálni. Ezek a dolgok nekem az elindulásom óta nem jöttek elő. Egy dolgot tudok csak. Azt, hogy mit nem szeretnék csinálni.

Közben átléptem újra egy megyehatárt, s Zala megyébe érkeztem. Időközben gyönyörű napraforgó tábla mellett haladtam el. 2013-ban kezdtem a Kéktúrát szakaszosan bejárni, s azóta vártam erre a pillanatra, hogy egy éppen virágzó napraforgómezőt lencsevégre kapjak. Elérkezett hát ez a pillanat is.

Vállusra beérve pecsételtem egy hajdani kicsiny vegyesbolt előtt, majd a kulacsok következtek. Ettem egy szelet müzlit, majd nekidőlve a hátizsákomnak, sziesztáztam egy jó félórát. Természetesen a lábaim is pihentek, a bakancsok le voltak véve.

Több mint három és fél órát írt az igazolófüzet a keszthelyi vasútállomásig. Azaz ha levonjuk a lakott területeket, bőven várt még rám hat kilométer. Többnyire erdei úton vezetett az utam, széles, autók által kitaposott úton. Időnként egy-egy túrázóval is találkoztam, Tapolca felé tartottak mind. Több tanösvény is vezetett a környéken, néha keresztezték a Kéket. Megérkezve a Nagymező erdei pihenőhöz úgy döntöttem, hogy megebédelek. Szép pihenőhelyet alakított ki itt a helyi erdészet. Rendelkezésre állt itt védett pihenő, étkező asztalok, vízvételi helyek, játszótér a gyerekek részére. Sokan látogatták a helyet. 

A pihenőhely melletti Festetics kilátót ezúttal nem másztam meg. A napokban annyi kilátón voltam, hogy ezt az egyet úgy gondoltam, kihagyom. Keszthely felé vettem az útirányt, elhaladva egy régen felhagyott kőbánya mellett. Érdekes növényzet volt errefelé, mindenütt tűlevél. Mintha egy mediterrán részen lettem volna.

Először Gyenesdiást értem el. Rengetegen voltak a 71-es főút mentén. Személyautók, lakóautók, kerékpárosok és gyalogosok jöttek, mentek. Sok külföldi is jelen volt. Németek, hollandok, oroszok. A települések hirdetőtáblái is több nyelvűek voltak. Hosszas volt az utam a keszthelyi vasútállomásig. A Kék jelzések elkanyarodtak a vasútállomástól nem messze, a városközpont irányába. Így a jelzéseket már nem követve megérkeztem az állomásra. Pecsételtem, majd egy sör mellett megterveztem, hogy melyik kempinget is válasszam. Korábban úgy szerveztem, hogy tovább megyek Sümegig, ám úgy döntöttem, tartok egy nap pihenőt itt Keszthelyen. Választásom a Zala kempingre esett, ahol be is regisztráltam két éjszakára.

A sátram a kijelölt kempingezőhelyen, nem messze egy francia rendszámú kisbusz mellett állítottam fel. Tulajdonosaik egy fiatal pár volt, akik a kisbuszt egy lakóautóvá alakították át. Magam is régóta foglalkozom hasonló témával, így kis inspirációt kaphattam. Fiatalok, az egyetem elvégzése után járják Európát.

A sátor felállítása, s a dolgaim kipakolása után zuhany, majd irány a Balaton-part. Saját strandja volt a kempingnek, ám ezúttal csak a parti nyugágyról néztem a Balatont. Úgy döntöttem, hogy csak másnap csobbanok a magyar tengerbe. Kicsit még ücsörögtem, majd felkerestem a kemping éttermét, s rendeltem egy hamisítatlan retro burgert, hasábburgonyával. Kellett egy kis "egészségtelen" étel is, mely annyira jellemző volt a közelmúlt balatoni büféire.

Vacsora után még egy kicsit relaxáltam a parton, elmélyedve az elmúlt napok élményein. A közelben hattyúk, vadkacsák úszkáltak, s a távolban egy-egy vitorlás igyekezett vissza a kikötőjébe. Magam is el kezdtem visszaigyekezni a sátramba, mivel a szúnyogok is kezdtek megjelenni.

Másnapra maradt tehát egy nap pihenő. Keszthely belvárosában, s a partján terveztem szétnézni. A maradék időben pedig fürödni egyet a Balatonban. Mert időnként kell egy kis áramszünet ...

2017. július 20 (csütörtök) 12:26 (UTC+1) - Domoszló

Miközben vártam a badacsonytördemici vasútállomáson, hogy a telefonom töltődjön, sorra érkeztek be a vonatok. Tapolca felől is, de Budapestről is szállingóztak a túrázók. Volt aki több napra is tervezett, a hátizsák méretéből ítélve. Magam is neki indultam, végig a műút mentén, Szigliget irányába. 

Szigligetre beérve, kis kitérőt tettem a 12-ik században épült Avasi-templomromhoz. Időnként kénytelen vagyok egy-egy kitérőt tenni, mivel sok látnivaló nem közvetlenül a Kék mellett található. Rövid pihenő után folytattam a vár felé. Útközben az egyik Kéktúrát bemutató tábla, a Kék egyik halhatatlanjáról, Rockenbauer Pálról közölt pár adatot. A Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm sorozat, mely a Kéktúrát mutatta be, közismerté tette a természetjáró televíziós szerkesztőt. A nagyvilágban is sokfelé járt. Megfordult Indiában, Nepálban, az Antarktiszon, Amerikában, de még Óceániában is.

Útközben csodaszépen felújított, nádtetős házakat fedeztem fel. Gyönyörűek voltak egytől egyig. A helyi háborús emlékműnél magam is megálltam, tisztelegve az elesett katonák emléke előtt. Következett a pecsételőhely megkeresése, mely két helyen is található. Az egyik a vár alatti templom előtt, a másik a vár pénztára mellett. Az utóbbi mellett döntöttem, hiszen meg akartam nézni a várat.

A vár egy vulkanikus hegy kúpján emelkedik. Pannonhalmi bencés szerzetesek kezdték az építkezést, majd IV. Béla király folytatta, a tatárjárást követő időszakban. Később Török Bálint szerezte meg, és építtette át, bővítette ki. Része lett a végvár rendszernek a török időkben. Leghíresebb várkapitánya Magyar Bálint volt. Végzetét egy villámcsapás okozta, a lőszerraktár felrobbant. 1702-ben I. Lipót leromboltatta.

A várban szépen bemutatásra került a 16-ik századi mindennapi élet. Megtalálható volt itt a lakórész, a konyha, a fegyverraktár, a várbörtön, s még egy kis kápolnát is berendeztek. Utóbbiban magam is megpihentem egy kicsit.

Egyébként nagyon sokan voltak a vár területén. Olyan volt az egész, mint egy nagy hangyaboly. Sok turista látogatja meg Szigliget várát, mely az egyik legszebb vár az országban. Nem beszélve a csodálatos panorámáról, amely a várból észlelhető.

Lefele menet rengeteg autó sorakozott a vár alatti parkolóban. Sok volt azonban a kerékpáros is. Magam is a kerékpárúton folytattam, hisz az utam ott vezetett, végig a 71-es út mentén. A távolban látszódott a Szent György-hegy, ahova magam is tartottam. Az út mentén lévő almafa gondoskodott a napi gyümölcs adagomról.

A főútról hamarosan letértem, s a hegy felé vettem az irányt. A túraútvonal Hegymagas szőlői között vezetett, érintve egy-egy puccosabb pincészetet. Jó pár nagy nevet véltem felfedezni a környékbeli pincéket hirdető táblákon. 

Beérve Hegymagas részét képező településrészre, a Lengyel kápolnánál lepakoltam a hátizsákom egy időre. Miután az ott tartózkodó kisebb csapat továbbment, nekikezdtem a késői ebédemnek. Evés után mint tudjuk, jól esik a pihenés, így hát végigdőltem a pázsiton.

Pihenésem egy arra járó túratárs, Thair örökítette meg. Mellém telepedett, majd elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy mindketten túl vagyunk már a Camino-n. Sőt, Thair Grazból, a lakóhelyéről indult. Azon kívül pedig Ománba stoppolt el, szintén Grazból. Jelenleg pedig a Kéktúrát csinálja ugyancsak Grazból, lévén, hogy a Kéktúra Európa túrahálózatának szerves részét képezi.

Thair három bakancsot használt el, mire elérkezett Ománba. Korábban építészmérnökként dolgozott, ám egy idő után másra vágyott. Ő is ott hagyta a munkáját, és elkezdte a gyaloglást. Mivel öt nyelven beszél, tolmácsolni szokott, valamint írni. A magyarországi Kéket egészen Szegedig tervezte. Magam egy kis ajándékkal járultam hozzá, s rátűztem a táskájára az Édesanyám által varrt Kék szalagot. Több Kéktúrázó ismerősöm kapott belőle, s most Thair is büszkén viseli.

Elbúcsúzva Thairtól, folytattam az utam. A közeli Oroszlánfejű kútnál megtöltöttem friss vízzel a kulacsokat, majd következtek a szokásossá vált pincék, présházak, szőlők. Egy kis táblára lettem figyelmes, mely hirdette a felfrissülés lehetőségét. Egy kis házikó volt, amelyet a tulajdonos a kerttel együtt hangulatos kis hellyé alakított. Mint ahogyan maga is mondta, a panorámával már elkészült. Rendeltem egy pohár rozét, majd gyönyörködtem a kilátásban. Időközben csatlakozott egy újabb kéktúrázó, aki Tapolca felől járta az utat. Pár dolgot mondtunk egymásnak, az előttünk álló szakaszokról.

Egyébként a tulajdonos a közeljövőben egy teljesen új vendéglátó helyiséget tervez építeni. Kívánom, hogy az új épületben is ugyanilyen lelkesedéssel, vendégszeretettel tevékenykedjen, mint ahogyan jelenleg teszi. Ti pedig olvasók, ha a badacsonyi Szent György-hegyen jártok, feltétlen keressétek a Mennyország Kerthelyiséget. 

Következett a híres bazaltorgona. A környék hegyen sok található belőlük. Hajdan a forró láva, a gyors kihűlés hatására szétvált sokszögletű oszlopokra. Ezeket az időjárás tovább formálta, s napjainkra kialakították a helyenként 30-40 méter bazaltoszlopokat, melyek orgonasípszerűen sorakoznak egymás mellett.

A bazaltorgonák után tartottam egy "instant levesnyi" pihenőidőt. Bő másfél órám volt a napi végcélomhoz, Tapolcáig. Úgy voltam vele, hogy keresek éjszakára egy panziót. A hegyről lejőve, Tapolcáig végig a műút szélén vezetett a Kék jelzés. A város határánál tisztelegtem egyet barátom, Ecet tiszteletére, aki annak idején itt töltötte a sorkatonai szolgálatát. Szokták mondani, hogy sapka nélkül nem tisztelgünk, de hát volt rajtam kendő. Fejfedőként pedig elfogadható.

Szóval beérve Tapolcára, először szétnéztem a város központjában. Felfrissültem a köztéri csapnál, egy kicsit megpihentem a közkedvelt Malom-tónál. Eközben wifi jelre vadásztam, hogy szétnézhessek az interneten szállás ügyben. A böngészésnek nem lett eredménye, ugyanis csak drága szállásokra akadtam. A barátibb árral rendelkező szállások már foglaltak voltak. 

Nos tehát úgy döntöttem, hogy tovább állok. Először azonban be kellett ugranom egy pecsétre a vasútállomásra, ahol következett a szokásos telefontöltés, korsó sör páros. Úgy voltam vele, hogy a napi jutalomsör adagomat idő előtt iszom meg. Nem voltam ugyanis biztos benne, hogy találok-e még nyitva valamit Lesenceistvándon. Tapolcán egyébként kellemes meglepetés ért, amikor egy rég nem látott köszöntési formába botlottam.

Egy borozó döntött úgy, hogy a costa rica-i üdvözlést használja cégérnek. Annak idején Marvintől, a costa rica-i vendéglátómtól megtudtam, hogy ők ezt a kifejezést sok mindenre használják, nem csak üdvözlésre. Többek között arra is, hogy: fel a fejjel! Szóval én is azt mondtam magamnak, hogy pura vida! Meg lesz az éjszakai szállás helyem! S megindultam Lesenceistvánd felé ...

2017. július 19. (szerda) 17:13 (UTC+1) - Domoszló

Szóval egy eladó pince mögött húztam fel a sátrat. Egyébként pont a Kék mellett voltam. A nyugalmam viszont senki nem zavarta meg. Igaz, gondosan meg szoktam választani a "szálláshelyem", ritkán vagyok a célkeresztben. A szokásos kávé, reggeli keksz után hátamra vettem a zsákom, s megindultam Szentbékkála felé. Ezek a Balaton-felvidéki települések az úgynevezett Káli-medencében vannak. Itt szokták megrendezni a Művészetek Völgye nevű rendezvényt is. Sokan vásároltak itt birtokot, területet az országból, de még Európa más országaiból is.

A présházra visszatérve, annak idején gondolkoztam egy ilyen présházon is, még a 2000-es évek elején. Több présházat újítottak fel, és tették lakhatóvá. Sok szép példányt láttam jómagam is. Szóval úgy éreztem, hogy egy kicsit nosztalgiázok. Egyébként a Kéktúra talán egyik legszebb szakaszára érkeztem. Jellegzetes táj ez az elszórt présházakkal, pincékkel, közöttük szőlőbirtokok, erdők, mezők. 

Utam ismét az erdőn keresztül folytatódott. A szokásos hangjelzéseket időnként leadtam a vándorbotommal. Egy rövid ideig tartott az erdős rész, utána füves fennsík következett. Itt a fennsíkon több hegyi tó található. Vizük tipikus lápi víz, növényzete magasságos mocsári növényzet, élővilága gazdag.

A fennsík végén magasodott az Eötvös Károly kilátó, mely már újra az erdőben volt. A kilátó lábánál egy népesebb csapat táborozott, ahogy láttam egy egyetemi diákcsoport volt. Ismét csodálatos panoráma tárult elém a kilátó tetejéről. A Balaton pedig egyre közelebb került.

Egy pár korty víz után aláereszkedtem, következett a Szentbékkáláig tartó szakasz. A faluig még sokat kellett gyalogolni, hisz itt is először a szőlőbirtokok következtek. Rögtön egy ház fogadott, melynek bejáratánál találó üzenetek fogadták az arra járó vándort, többek között Őszentsége a XIV. Dalai Láma sorai.

A pincék között több forrás is található, az egyik mellett magam is megálltam, s megtöltöttem friss forrásvízzel a kulacsokat. Ugye tudjuk, hogy aranyszabály friss vizet vételezni minden egyes új kútnál, forrásnál.

Mint ahogyan a fenti tábla is jelezte, közelinek tűnt már a 6-ik szakasz vége. De jól mondom, csak tűnt. Figyelembe véve az előttem álló hegyes-völgyes tájat, nagyon is távoli volt. Szentbékkálára beérve ismét telefontöltés kísérte a pecsételést. Ezúttal egy kávét kértem erre az időre. Hála Istennek mindenhol készségesen segítenek, sehol nem került elutasításra a kérelmem. Maga a községen látszik, hogy a turizmusból él. Szépen felújított házak, mindenütt vendégfogadók. Még egy-egy poénos táblát is fel lehetett fedezni.

A falut egy rövid időre elhagytam, rögtön a templom mellett balra, majd megint vissza tért a turista út a faluba. A kitérő oka a velétei palotarom volt. Továbbmenve érdekes dolgot láttam. A helyi önkormányzat egy zárható hulladékgyűjtő szigetet biztosít azoknak a lakóingatlan tulajdonosoknak, akik nem állandó lakosok. Így ők is tudják gyűjteni a szemetet, nem kerül rossz helyre. Így kell ezt csinálni!

A falu határában fekszik a híres kőtenger. Valaha intenzív vulkáni működés volt a környéken, s a kovasavak, hévizek összecementálták a laza homoküledékeket. Ezeket a csapadék, a szél, s az erózió tovább formázta, létrehozva a változatos nagyságú, és formájú köveket. Egyébként ottlétemkor sokan látogatták a helyet.

Elhagyva a lakott területet, az utolsó szőlősorok mellett haladtam el. Szépen látszódott, hogy bizony sok szőlőt ültetnek manapság is. Ez mindenesetre jó dolog. Bízom benne, hogy a jövőben is így marad. A szőlők után újra az erdő következett, bár ezúttal nem kellett letérnem az útról.

Nézve a térképvázlatom, és nézve a tájat, olyan érzésem volt, hogy valami nincs rendben. Olyannak tűnt, mintha többet jöttem volna a jelzett távolságnál. Egy tanya mellett mentem el, ahol a tehenek egykedvűen figyelték a tovahaladó vándort. Elhaladván mellettük, tartottam egy röpke szünetet, egy müzli szeletnyit.

Egy újabb erdős rész következett, majd egy kisebb emelkedő után már lefele vezetett az utam. Nem igazán voltam képben, hogy merre is vagyok, csak azt tudtam, hogy hamarosan fel kell másznom Csobánc várához. Előtte kereszteztem egy műutat, majd házak, telkek mellett vezetett az utam a hegyig.

Nem egy nagy hegy, csak 376 méter magas, azonban az elején elég nehézkesen haladtam az embermagasságú csalán, s egyéb növényzet miatt. El is kezdett cseperegni az eső, így elővettem egy könnyű, hosszú felsőt, s a hátizsákomra is esővédő került. 

A terepviszonyok egy idő után jobbak lettek, köves, sziklás ösvényen kaptattam felfelé. Egy idő után a köveket betonból készült vasúti talpak váltották fel. A meredek emelkedőn magam is úgy fújtattam, mint egy gőzmozdony.

Sokan jöttek velem szemben, akik már végeztek a vár látogatásával. A betontalpak után füves területen keresztül értem fel a hegy tetejére, ahonnan újfent gyönyörű kilátás nyílt a környékre.

Csobánc várát 1272 előtt építhették, melyet később Kinizsi erődítménnyé alakított. Ennek meg is lett az eredménye, hisz a török több sikertelen ostrom után sem tudta elfoglalni. A vár a Rákóczi-szabadságharc korában újra előtérbe került. Több ostroma is volt a várnak, melyet végül 1709-ben a császáriak felrobbantottak.

A várfalak között magam is megpihentem kicsit, hisz alig tudtam szabadulni a látványtól. Órákig tudtam volna nézni az előttem elterülő tájat. No de ideje volt tovább állnom, mert még sok volt előttem. Pár percig keresgéltem a jelet, mire megtaláltam, hogy merre is vezet lefelé az út. Ezúttal keskenyebb, meredekebb ösvényen jutottam le. Mögöttem egy házaspár volt, akik szintén a Kéket járták. A hegyről leérve újabb szőlő területek következtek, majd egy főút keresztezte utamat. Egy leágazás után már Káptalantóti, azaz a következő pecsételőhelyem előtt voltam.

Káptalantótira beérve, első utam a pecsételőhelyre vezetett, ahol magam is megpihentem. Telefon töltőre került, én meg a jól megérdemelt napi korsó söröm elé. Ezúttal előbbre hoztam a jutalmam, azaz a korsó sört, mivel az éjszakát a Kisfaludy-kilátónál terveztem tölteni. Ott pedig sörhöz nem juthattam volna. Gondolkoztam, hogy csak meg kellene kóstolnom a bort is, hisz az egyik híres borvidéken jártam.

Elhagyva a falut, elém került a napi végcélom, a Badacsony. Ilyenkor mindig belegondolok, hogy oda még fel kell jutnom. Időben már jócskán késő délután volt, s még volt pár kilométer előttem. Újabb hétvégi házak, présházak, szőlők következtek. Egyik helyen egy nem mindennapi növényt fedeztem fel. Kicsit bezöldült a Kék.

Köbölkútra elérve egy kerekes kutat fedeztem fel, gondoltam felhúzok egy vödör hideg vizet. Épp hozzá kezdtem a vödör leengedéséhez, amikor egy helybéli jelent meg. Rövid beszélgetés kezdődött a helyről, a vidékről, a kútvízről, no meg nem utolsósorban a finom borokról. Közben felhúztam a vödör vizet, s mire megmerítettem a beszélgetőtársam már meg is jelent egy pohár fehérborral.

Imre bának köszönhetően, egy jó pincehideg rizlinget kóstolhattam meg. Nemrég még meg akartam kóstolni a helyi bort, s tessék, sikerült. A második pohárral már nem kockáztattam, hisz még várt rám egy-két kilométer. Imrétől - ragaszkodott a tegeződéshez - elköszöntem, majd megindultam a Kisfaludy-kilátó felé.

Még mielőtt felértem volna, meg kellett másznom a hosszúnak tűnő lépcsőt, azaz be kellett lépnem a Kőkapun. Itt is több túrázó jött velem szembe, akik között többen németek voltak. Sokan látogatnak manapság is a Balaton vidékére Németországból. Felérve a lépcsőkön, pár lépés, s meg is érkeztem a kilátóhoz.

A mai kilátó elődjét a '60-as években építették. Az építmény az idők során jelentősen megromlott, így 2011-ben egy teljesen új tornyot építettek a 437,4 méter magas csúcsra. Maga a kilátó modern stílusban, fémből és fából épült. A tetejéről ezúttal panorámafotót nem készítettem, mivel a kilátó faszerkezete több ponton belelógott a képbe.

A sátrat a kilátó lábánál lévő pihenőhelyen állítottam fel, s a vacsorát követően már álomra is szenderültem. Az éjszakám ezúttal is nyugodt volt. Ezúttal nem siettem a reggeli indulással. Rövid napot terveztem magamnak. Nyolc óra is elmúlt, amikor elindultam. Végig a Badacsony szélén vezetett az út, érintve egy-egy kilátópontot. Ilyen kilátópont volt a Ranolder kereszt is, ahonnan újabb panoráma tárult elém. 

Lassan lassan a 6-ik szakasz végéhez értem, következett a Bujdosók lépcsője. Egy hosszú és meredek bazalt lépcső vezet lefele a hegyről, melynek pihenőhelyei a Rákóczi szabadságharc időszakának híres személyeiről van elnevezve.

Lejutva a hegyről, Badacsonytomaj vasútállomása felé vettem az irányt. Itt volt a bélyegző. Sikerült találnom konnektort is, így amíg töltődött a telefonom, magam is töltődtem a peronon. Tartottam egy kis szünetet, mielőtt folytattam volna Szigliget felé az utam.

2017. július 19. (szerda) 11:00 (UTC+1) - Domoszló

A falu elején rögtön jobbra vezet a Kék jelzés, és egyenesen a vár irányába tart. Magam sem mentem volna másfelé. Nagyon kíváncsi voltam arra a toronyra, amelyről már gyerekkoromban tanultam. Jó dolog eljutni azokra a helyekre, amikről tanult, vagy olvasott az ember. Már a megérkezés előtt csodaszép látvány tárult elém.

Megérkezésemkor éppen nagy készülődés folyt a vár előtti területen. Éppen a népszerű műsor, a Hazajáró közönség találkozóra készülődtek. Egész napos rendezvénynek hirdették, emelt összegű belépőjeggyel. Pecsételtem egyet, majd sikerült még a nyitás előtt kialkudnom egy "hagyományos" árú jegyben, mivel csak a várra voltam kíváncsi. Gyorsan meg is kaptam a karszalagot, és bementem, mielőtt a marcona biztonsági őrök gyülekeztek volna.

Kinizsi Pál a birtokot Mátyástól kapta 1472-ben. A friss birtokos azonnal neki is látott a vár építésének. A település virágzásnak indult. A vár központi része az úgynevezett lakótorony volt. Már a várba történő belépéskor egy korabeli mesterség fogadott. A rendezvényre ugyanis egy fegyverkovácsot is hívattak, aki már szorgalmasan ütötte a vasat.

Kezdtem a látogatást a lakótoronnyal. A földszinten az úgynevezett várbörtön állt, ahol rabláncon, s különböző fakalodákban tartották az ellenséget. A falakon a korabeli kínzó, vallató eszközök, módszerek voltak felsorolva, mind magyar, mind török részről.

A fogda fölött került kialakításra az őrszoba, ahol egy kerek, ráccsal lefedett nyíláson szemmel is tarthatták a fogvatartottat. Maga a torony szintjeire egy szűk csigalépcsőn tudtak feljutni.

A következő szint egy lovagi terem volt, ahol a korabeli fegyverzet, bútorok, s címerek voltak elhelyezve. Természetesen ezek mind korhű utánzatok voltak. Az eredeti példányok nem itt találhatóak. 

Egy szinttel feljebb Kinizsi feleségének, Magyar Benignának a berendezett szobája volt. Benigna, Mátyás hadvezérének, Magyar Balázsnak a lánya volt. Roppant birtokok halmozódtak fel a kezében, az apja halála után. Kinizsi halála után még kétszer ment férjhez.

A feljáró lépcső egyik beugrójában került kialakításra az úgynevezett "árnyékszék". Kényelem volt ez kérem, abban az időben.

Legfölső szoba egy újabb nagyteremként funkcionált, mely többek között megjelenítette Kinizsi leghíresebb győzelmét. 1479 október 13-án  Kinizsi Pál, Báthory István erdélyi vajdával Kenyérmezőnél óriási győzelmet aratott a török sereg felett. Ezen a szinten található a vár korabeli makettja is.

A vár kápolnájában került elhelyezésre az - eredetileg - őt tartalmazó szarkofág, melyet az általa alapított kolostorban helyeztek el. Ezt azonban feldúlták, sisakját, páncélingét, kétélű pallosát elvitték (később a Nemzeti Múzeumba kerültek). A kápolnában több történelmi alak mellszobra is kiállításra került, történelmünk nagyjai címmel. Megtalálható volt itt Nimródtól Attilán keresztül, az Árpád-házi királyokon, valamint az erdélyi fejedelmeken át, költőkkel, híres magyarokkal bezárólag. Számomra keveredett egy kicsit a képzelet a valósággal.

A várlátogatás után következett még egy kis mobiltelefon töltés, majd tovább indultam. Első megállóm a már említett, Kinizsi által alapított Szent Mihály kolostorrom volt. Kinizsi a pálos szerzeteseket hívta meg. Alapításának az volt a célja, hogy a családi temetkezőhely itt legyen. Miután Veszprém a töröké lett, az elnéptelenedett kolostort felrobbantották, nehogy ez is török kézre kerüljön. A kolostor romjaival manapság nem sokat törődnek, habár védett műemlék.

Továbbhaladva az erdei, mezei utakon, egy újabb rom következett. A hajdani Szent Ilona templomot, 1548-ban pusztán hagyta a lakossága, mely romlásnak is indult. Nehéz idők lehettek akkoriban. Ez a vidék a XVI-ik század második felében elég viharos volt, köszönhetően a török benyomulásnak. Sok elhagyott, felrobbantott épület romja található mindenfele. Ilyen volt a soron következő is, a tálodi kolostorrom is. 

Ez a kolostor volt Magyarország egyik legrégebbi pálos kolostora. A romoktól nem messze ered a Kinizsi-forrás. A magyarországi alapítású szerzetesrend 1480 tájékán elhagyta a kolostort, helyükre a ferencesek érkeztek. Falait 1552-ben szintén felrobbantották, hogy ne kerüljön török kézre. Azóta az enyészet útjára lépett.

A Kinizsi-forrásnál kialakított pihenőhelyen ebédeltem egyet, s közben megismerkedtem egy közeli gyerektábor főszervezőivel. Jó másfél órányira volt a következő pecsételőhelyem, a csicsói kulcsosház. Az út itt kövezett úton vezetett, majdnem egészen Balatonhenyéig. A falu előtt találkoztam egy juhpásztorral, aki népes nyáját terelgette. Egy kutyája segítette ebben, aki számomra egy beazonosítatlan fajtájú volt. A dolgát viszont kifogástalanul végezte.

Balatonhenyére beérkezve úgy éreztem, hogy én az napi távomat odáig tettem meg. Megkerestem a pecsételőhelyet, mely a változatosság kedvéért egy kocsmában volt. Egyébként jó ötlet volt egy-egy kocsma helyszínt választani a pecsételőhelynek. A túrázó jön, pecsétel, majd nagy valószínűséggel fogyaszt is. Mint ahogyan jómagam is tettem. Elfogyasztottam egy jó hideg korsó sört, a csapolt fajtából. Miközben kortyolgattam, a telefonom is töltődött. A falu lakossága a közeli falunapra készülődött, s kiosztásra kerültek az ingyenes fagyi-jegyek. Bár a kocsma jelen lévő vendégei jobban örültek volna ingyen sör jegynek.

A fenti kép a kocsmában lévő falon került lencsevégre. Tetszenek ezek a vidéki kocsmák, a kis világukkal, üzenetükkel. Tetszenek, mert nem mesterkéltek, nem jól fizetett dizájnerek rendezik be őket, hanem csak úgy, egyszerűen életszerűek. Mindenhogyan feltöltődvén tehát nekiindultam, hogy keressek magamnak egy alkalmas helyet az éjszakára. A falubeliek a közösségi ház udvarát ajánlották, ám én nem vágytam a faluközpontra. Balatonhenyéről kivezető úton, a pincesoron találtam egy eladó pincét, s annak a háta mögött lesátoroztam. 

2017. július 18. (kedd) 19:46 (UTC+1) - Domoszló

Mint legutóbb említettem, meg kellett szakítanom a Kéktúrát, ezért vissza kellett térnem Városlődre. Amikor ennyire messzi hagyja abba az ember egy-egy túra szakaszt, akkor nehézkes már az oda-vissza út. Elmegy egy fél nap, mire odaérkezek a helyszínre. Na de ne menjünk ennyire előre. Jeleztem, hogy a tavasszal beszerzett táska nem az igazi. De mivel a megszokott hátizsákom csak 36 literes, s nem is nagyon lehet rákötni sátrat, matracot, így kénytelen vagyok az újabbat használni. S akkor jöjjön hát egy kis kulisszatitok, a felszerelést illetően:

A képről lemaradt a sátor, valamint a polifoam matrac. Magát a teljes felszerelést nem mértem le, nem akartam megijedni. Egyébként semmi extra. Kicsivel több, mint a Camino felszerelés, de azért nem vészes. Ide ugyanis ételt is viszek. Ezen kívül a 4-5 napra való váltás ruházat - ezekből az alsó, zokni, póló naponta - , a tisztálkodó felszerelés, az evéshez szükséges felszerelés, valamint az egyéb  felszerelés.

Szóval busszal megindultam Városlőd irányába. A szokásos budapesti átszállást követően Veszprém következett, ahol egy bő fél óra múlva már jött is a Városlődre menő busz. Miután leszálltam a buszról, betértem egy kávéra a faluközpontban lévő kocsmába. Fiatal tulajdonosával már a múltkori alkalommal is jót beszélgettem. Ezt követően irány a vasútállomás, a már jól ismert közkúttal, ahol megtöltöttem a vizes palackokat. A kalandpark mellett haladtam el, amikor felettem a magasban épp egy vendég száguldott el a drótkötélre függesztve. Úrkútig semmi különös nem volt, csak a jól megszokott embermagasságú csalán, de szerencsére ezúttal a széles kövesút szélein.

A finom vizű forrásáról elnevezett község egyik nevezetességét, egy kis figyelmetlenség miatt kihagytam, ugyanis egy utcával hamarabb tértem le a faluba. Kimaradt tehát az úrkúti őskarszt megtekintése. A pecsételőhelyről már nem fordultam vissza, annál is inkább, mert a telefonom rátettem a töltőre. Minden pecsételőhelyen, ami egy kocsma területén van, töltöm a telefonom is. Bár repülő üzemmódra állítom a túrázás során, de azért a készített képek miatt merül.

Ezen a szakaszon együtt vezetett a Kéktúra, valamint a magyarországi Szent Jakab zarándokútvonal. Sokat gondolkozok erről az itthoni zarándokútról. Egy távolabbi tervemben egész biztos benne lesz. De addig rengeteg terv vár megvalósításra. Legelőször is ez a Kék. Következett a Kab-hegy, a rajta lévő televízió-, és rádió adótoronnyal. Az 599 méter magasságú hegyre kövezett, aszfaltozott út vezetett fel. A hajdani erdészlakot az egyik leggazdagabb ember vásárolta meg, ám sajnos nem épp úgy újította fel, ahogy kellett volna. Az erdészlakkal szemben lévő szerény viskó oldalán pecsételtem, majd megindultam a két toronyhoz.

A napi túrázásom végét ide terveztem, a tornyok melletti kilátó lábához. Természetesen kiről is nevezhették el a kilátót, ha nem a környék régmúlt hadvezéréről, Kinizsi Pálról. Szépen felújított, megépített kilátó, kis pihenőhellyel. Ugyanez viszont nem mondható el a rádió adó telephelyéről.

Gyönyörű kilátás nyílt a kilátó tetejéről a Balaton-felvidékre, s magára a Balatonra. Egészen a túlpartig el lehetett látni. Láttam magam előtt az előttem álló napokra tervezett túra útvonalát. Hát volt mit talpalnom rendesen, nem is szólva a hegyekről. Sajnos ismét bebizonyosodott, hogy a panoráma kép sem tudja vissza adni a látképet. Nem is beszélve egy mobiltelefonnal készült fényképről.

Kezdett korogni a gyomrom, így nekiláttam egy kis vacsora készítésnek. Ezúttal egy kis kolbászos rántottának. Még anno vettem egy kisméretű serpenyőt, amelyet tökéletesnek gondoltam a túrázásra. Eddig nem került kipróbálásra, de most leteszteltem. Begyújtottam tehát a gázfőzőt, és már készült is a vacsorám.

Vacsora után úgy döntöttem, hogy egy kicsit még nézelődöm a kilátó tetején, amikor váratlan vendégek érkeztek. Két úrkúti srác jött föl a kilátóhoz, akikkel egy jó órát beszélgettem. Pár dolgot megtudtam tőlük a térség múltjáról, jelenjéről. A beszélgetésnek egy közeledő vihar vetett véget, ők gyorsan kocsiba ültek, s hazafele vették az irányt. Jómagam pedig miután ellenőriztem a sátram rögzítését, gyorsan bele is bújtam. Tíz óra után meg is indult a vihar. Nem esett, ömlött. Lévén, hogy a sátram nem egy profi túra sátor, a falaitól igyekeztem a dolgaimat távol tartani. Bő egy órát zuhogott, de hála Istennek, nem áztam be. Az esőt követően - egészen reggelig - következett a szélvihar. Ráncigálta rendesen a sátrat a szél, de legalább reggelre megszáradt.

Reggel gyorsan összepakoltam, majd egy kávé és egy kis reggeli után meg is indultam Nagyvázsony irányába. Közel tíz kilométer várt rám, melynek nagy részét erdőn keresztül kellett megtennem. A tegnap esti látogatóim elmondása szerint, ezt a területet hajdanán Mátyás király vadaskertjének hívták. Gyakran járt ide vadászni. Magam is sok állat nyomát vettem észre, s egy-két őzet, szarvast, nyulat magam is láttam. 

Nagyjából a táv felénél véget ért az erdő, s kezdődött a mező, kaszáló. Ilyenkor kicsit megnehezedik a jelkeresés, mivel ritkábban van egy-egy fa, vagy bokor, amire a jelet fel lehetne festeni. Nagy baj amúgy sem történhet, mivel toronyiránt halad az ember, ha egy falut kell elérjen. Távolról már látszódott is Nagyvázsony híres tornya.

A mezei utakról áttértem a szilárd, aszfaltozott országútra, ahol már csak pár lépés választott el Nagyvázsonytól. Velem szemben, az úttest túloldalán egy "kollegina" gyalogolt, mindkét kezében túrabottal. Gyors üdvözlés egymásnak, majd mindketten haladtunk az irányunk felé. Jómagam vágytam már egy kis pihenőre, egy jó bögre hideg vízre, no meg megismerni Kinizsi Pál híres birtokát.

2017. július 09. (vasárnap) 21:07 (UTC+1) - Domoszló

Korán terveztem felkelni, mivel nem kijelölt kempingben éjszakáztam. Tudomásom szerint Magyarországon nincs tiltva a 24 órát meg nem haladó sátrazás. Ezért is szoktam bátran választani a sátrazást ebben az országban. Némelyik önkormányzat, vadásztársaság ki szokott adni helyi rendeleteket, melyek egy-egy területen megtiltja a rövid idejű sátorozást. Ilyen volt az a hely is Bakonybélen, ahol előző este felhúztam a sátram. Szóval egy kicsit csaltam, de már túl fáradt voltam más helyet keresni. Szerencsémre senki nem zavart meg az éjszaka. Egy gyors kávé után neki is indultam a Városlődig tartó, közel 21 kilométeres távnak. 

Egy darabig Bakonybéllel párhuzamosan haladtam, a falu feletti hegy oldalában, főleg erdőn keresztül. Nem messze a falu határától, egy kis tisztáson kialakításra került egy mészégető gödör. Ezen a területen ugyanis a múlt század közepéig meszet égettek. 

Ezúttal, a reggeli órákban nem találkoztam más túrázóval. Egy két autó közlekedett csak az erdei utakon. Minden adott volt tehát arra, hogy egy kicsit elmélyedjek a gondolataim között. Ha az ember ugyanis arra adja a fejét, hogy távol a világ zajától egy kicsit gyalogoljon, kiválóan lehet az út során gondolkodni. Jómagam is sok mindenen gondolkodok mostanában, melyik terv is legyen a befutó a sok közül. Rá kellett ugyanis jönnöm, hogy mindenképpen kellenek tervek, amiket meg tudok valósítani. Tervek nélkül nálam nem működnek a dolgok. Nem mondom, hogy nem jó dolog néha rögtönözni, de kell legyen egy fő csapás irány. Szóval a kilométerek során ment az agyalás. Annyira belefeledkeztem néha, hogy egy-egy jelzést elfelejtettem figyelemmel kísérni. Ilyenkor vissza kellett térnem oda, ahol utoljára láttam a jelet.

Az eligazító táblák újabb meglepetést okoztak. Egymást követő, egymástól körülbelül másfél-két kilométer távolságra lévő táblákon egy-egy helyszín iránya változott. Egyszer jobbra mutatott a nyíl, egyszer balra. Több fórumon láttam már, hogy egy-egy tábla nem a valóságot tartalmazza. Szerintem itt is erről lehet szó.

Nagyjából a napi távolságom felénél tartottam, amikor elértem Németbánya széléhez. A falu szélén lévő helységnév tábla  jelezte, hogy német ajkú a település. A török hódoltság végén ugyanis, német telepesek népesítették be a vidéket. A település mellett bauxitbánya található. A bányászat során itt kerültek elő az ország első dinoszaurusz testfosszíliái. Szóval a hajdani raptorok helyén, magam is lépdeltem a falu központja felé. 

Először körbejártam a falu főterét, főutcáját. A lakosság száma száz fő körüli, így csendes kis települést ismerhettem meg. Sok régi ház volt itt is, sokat fel is újítottak, sokra pedig a felújítás várt. Nagyon megtetszett az egyik új építésű házacska. A régmúlt idők parasztháza volt újraálmodva, a mai kor igényeinek megfelelően. Szerintem ilyenhez hasonló ház típustervét kellene, egy országos méretű kezdeményezéssé tenni. Azaz olyan házat megtervezni, felépítésben állami támogatást nyújtani, amely a magyarságra jellemző lenne. Ez lenne szerintem igazán nemzeti ...

A község központjába visszaérve, megtöltöttem hideg vízzel a kulacsokat, majd kerestem egy árnyékos pihenőhelyet. Itt falatoztam egyet, majd bő fél órát sziesztáztam. Minek is rohanni, nem igaz?! Németbányát elhagyva, kövezett úton vezetett az utam egészen egy erdei kulcsosházig, ahonnan az erdei ösvényen keresztül folytattam. Az aljnövényzet itt is időnként térdmagasság fölé ért. A Bodza-hegy melletti réthez érve, egy újabb kiépített pihenőhelyet találtam. Meg  is álltam, mivel épp itt volt az ideje egy jó bögre levesnek. Mialatt forrt a víz, váratlan látogatóm is érkezett az útkereszteződéshez.

Megpróbáltam észrevétlen maradni, ami sikerült is, ám egy arra járó nagyméretű erdészeti jármű elijesztette a tapsifülest. Az uzsonnám elfogyasztása után megindultam Városlőd irányába. Körülbelül 5 kilométer volt a település széléig. Addig azonban volt még mit gyalogolnom. A terep ezúttal erdei úttal kezdődött. Az út két oldalán óriási páfrányok, dús aljnövényzet.

Felfedeztem a fák tövében egy régről ismert növényt. Jobban mondva egy régről ismertnek vét növényt. Még 2011-ben, a Déli-Kárpátokban tett túrázásom során láttam hasonlót, amelyet fogyasztottunk is, enyhítve az éhséget, szomjúságot. Bella, esetleg ki tudnád deríteni, hogy jól emlékszem-e?!

Ezt követően a kövezett út véget ért, és a Kék egy kitaposott ösvényen keresztül vezetett. Az aljnövényzet - helyenként - ismét embermagasságú volt, és az ösvényre jó pár fa ki volt dőlve, és a kidőlt törzsek mellett új ösvényt tapostak. A sűrű aljnövényzet, valamint a kanyargó ösvények, ágak, között kissé nehezen találtam meg a helyes utat, ám végül sikerült. Innen egy kis emelkedő következett, majd elértem az erdő szélét. 

Kiérve az erdőből, egy frissen kaszált réthez, domboldalhoz értem. Azonnal éreztem, hogy itt most nekem pihennem kell. Bakancs, zokni levételre került, majd a hátizsákomnak nekidőlve, hozzákezdtem egy újabb sziesztához. Az idő megengedte, mivel még csak délután négy óra volt. Az előttem lévő rét alján pedig már Városlőd feküdt.

Felfrissülve indultam tovább a napi végcélom felé. A fű között rengeteg kamilla virágzott. A rét végén kiértem a műútra, majd a vasúti felüljáró, valamint a 8-as főút keresztezése következett. Egy érdekes táblát is felfedeztem, mely egy érdekes tematika köré szerveződő túrázásban segít. 

Városlőd táblája is két nyelvű volt, a német ajkúság itt is jelen volt. Szépen karbantartott házak, utcák mentén értem be a településre. A pecsételőhelyig azonban sokat kellett még talpalnom. Menet közben felfedezhettem Városlőd házainak stílusát, s a Szent Kristóf szobrát rejtő kis kápolnát.

A falu központjában áll a katolikus templom, melynek kertjében áll a Mesterségek Fája, azaz a községben működő mesteremberek zászlóival. Hasonló alkotásokat lehet látni Németország számos pontján.

Továbbhaladva a pecsételőhely, azaz a Városlőd - Kislőd vasútállomás irányába, újabb látnivaló következett. Egy fából faragott szoborcsoport állított emléket, a Városlőd német ajkú lakosainak 1948-as kitelepítéséről. "A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hajtják el őket, száz és százezer embert. A kollektív büntetés, mint nemzetközi gyakorlat, a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a zsidók, ma a svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek." Márai Sándor szavai, sajnos mind a mai napig megállják a helyüket ...

Kiérvén a faluból, más csak pár száz méter volt a vasútállomásig, ahol a pecsét volt. Az állomást épp felújították, mindenhol a festés, tatarozás nyomai látszottak. Pecsételés után úgy döntöttem, hogy a közeli Sobri Jóska élményparkot keresem fel, mivel ott kempingezni is lehet.

Óriási területen alakították ki a turisztikai és rekreációs központot, ahol tényleg majdnem minden a rendelkezésre áll arra, hogy egy család jól érezze magát. Itt található az ország egyik leghosszabb drótkötélpályája. Szóval beléptem a kapun, s miután megváltottam sátorhelyemet, már kortyoltam is a jutalomsöröm. 

A korsó sör legurítás után következett a test, másmilyen lehűtése. Ugyanis miután lepakoltam, és felállítottam a sátram, megindultam, hogy a tóban csobbanhassak. Jól esett a fáradt testemnek a kellemes víz. Bő negyed óráig voltam a vízben, majd egy zuhannyal zártam a pancsolást. Vacsora után a sátor felé vettem az irányt. Hajnalra arra ébredtem, hogy esik az eső. Ránéztem a telefonom időjárás jelentésére, de ott esőt nem jelzett. 

Reggel vizesen, nedvesen csomagoltam össze a sátram. Úgy voltam vele, hogy Domoszlóra visszaérve, kicsomagolom, s megszárítom. Összepakolás, felöltözés, majd visszaindulás következett a tegnapi úton a faluba, a buszmegállóhoz. Rövid távollétnek néztem elébe, hisz kedden már jövök is vissza. Ahogy a kalandpark által készített felirat is jelezte, jól éreztem magam, így ideje visszatérnem. Hisz a KÉK vissza vár ...