2015. február 02. (hétfő) 22:53 (UTC-6) - Cancún

Tegnap este mikor visszaértem a szállásra, szólt a recepciós csaj, hogy reggel 7:10-re itt a mikrobusz értem. Be is állítottam az ébresztőt fél hétre. Gondoltam lesz időm elkészülni, reggelizni. Erre ma reggel negyed hétkor költ a csaj, hogy itt vannak értem, van öt percem. Hirtelen azt sem tudtam mi van. Gyorsan felöltöztem, de még egy kávéra sem volt időm. Be a mikrobuszba, ami egy központi helyre vitt. Ott mindenkit elosztottak, hogy ki melyik túrára megy. Én is beálltam a saját táblám alá. Szóval irány Chichen Itza, a maják legnagyobb ősi városa!

Ő Alen, az idegenvezetőnk. Zöld szemű mexikói mesztic. Azt mondta, hogy az egyik nagyapja vöröshajú ír volt. Van ám keveredés. Jó pofa srác volt amúgy. Csakúgy mint Abhi, akivel megismerkedtem. Újdelhiben, Indiában született, most Bostonban él, orvostanhallgató. Szóval megindultunk a nagybusszal, végig az autópályán. Kb. 12 órás napi program várt ránk. Az egész Yucatán félsziget nem a hegyeiről híres. Mindenhol őserdő. Nem az a magas esőerdő, pont ellenkezőleg. Az első állomásunk Valladolid volt. A spanyol hódítók annak idején nem sokat vacakoltak a településnevekkel. Egyszerűen alapítottak egy várost, és kölcsönvettek rá egy nevet az óhazából. Az egyik legrégebbi templomok egyike a valladoidi. Számítottam arra, hogy ez is roskadozni fog az aranytól, de kellemesen csalódtam. Olyannyira nem, hogy már-már protestáns is lehetne.

A templom után volt pár percünk szétnézni a téren. Érdekes a "randevú" szék. Egymással szemben, még is elválasztva. Közben meg folyt a hétköznapi mexikói élet, cipőtisztítással. Régen újságot olvastak közben, manapság okostelefont böngésznek.

Valladolidot elhagyva megálltunk egy szuvenír áruház mellett, lehetőséget adva a népnek, hogy vásárolgasson. Volt egy kis skanzen is, mely pár dolgot bemutatott a majákból.

Még az illemhely is hitelesen szemléltette, hogy kinek merre kell mennie, ha baj van.

Aztán újra buszra szálltunk, és irány Chichen Itza. Útközben lehetőség volt szemügyre venni az őslakos maják mindennapjait. Nagyon éles a kontraszt. Főleg, hogy Alen azt mondta, ők építették fel a cancúni üdülőparadicsomot a '70-es években. Addig csak Acapulco létezett, az is a Csendes óceán partján. 

De még mielőtt megérkeztünk volna, irány az étkezde. Önkiszolgáló volt, meg nem mondom mit ettem. De az nagyon finom volt. Közben folklór műsor is volt. Persze az elmaradhatatlan borravaló. Mindenkinek, mindenhez.

Ebéd után, tele hassal irány a romváros. Még szerencse, hogy a piramisra nem engednek fel, lehet nem tudtam volna felmászni. Rögtön a beléptetésnél harcosok fogadtak, teljes harci díszben.

Ahogy beértünk, a csoport egybegyűlt, és Alen megkezdte a város történetét, épületeit, szokásait, stb. ismertetni. Mint tudjuk, a majáknak nem volt európai értelemben vett államuk. Egy egy királyság állt egymással alá, fölé rendeltségben. Mind közülük a chichen itzai volt a legnagyobb. Leírhatatlan érzés volt a piramist megpillantani.

Közben gyülekeztek az esőfellegek. Mire a következő helyszínre érkeztünk, már zuhogott is. Trópusi eső is kipipálva. Egyébként a következő helyszín egy tér volt, ahol a királyi család az egyik felén, a zenészek velük szemben a tér másik felén, valamint a papok szintén az egyik oldalsó templomról szemlélték a labdajátékokat. Csípővel kellett továbbítani a labdát a játékosoknak a falon lévő gyűrűbe. Kézzel is lehetetlennek tűnik számomra. A térnek amúgy kiváló az akusztikája. Hétszer visszhangzott a taps.

Abhinak kicsit zúgott a feje, tegnap éjjel legénybúcsú volt.

Visszatérve a piramishoz, Alen bemutatta a piramis visszhangját. Ezt követően maradt bő fél óránk szabadprogramra. Abhival megnéztük a hajdani szívkitépés, valamint lefejezés helyszínét, majd elmentünk a tóhoz, melyből a múlt században a régészek temérdek emberi csontokat emeltek ki. Visszafele a szuvenírek tömkelege. Itt is minden volt, mint a búcsúban.

A nap végére, utolsó programként egy fürdés maradt. Egy barlangon keresztül vezetett az út a helyszínhez. Sajna nem vittem magammal fürdőnadrágot, így nekem ez kimaradt. Pedig nem rossz helyszín lett volna. De azért nézelődni sem volt rossz. A fájdalomdíj pedig folyékony formában, jól lehűtve. Úgy ahogy kell.