2016. augusztus 16. (kedd) - Búvópatak - Torockó

Előző bejegyzésem ugye úgy fejeztem be, hogy bíztam az esőmentes éjszakában. Tudván az előttünk álló napok időjárás jelentéséről, erre sajnos kevés esély volt. Ez reggelre be is bizonyosodott. Olyan kiadós eső esett a kora hajnali órákban, hogy többen eláztak a sátrukban. Engem szerencsére nem ért a víz, hisz az előző este választott fekhelyem, a tető alatt biztonságban volt. De mint említettem, többen közülünk nem voltak ilyen szerencsések. Miután mindenki összegyűlt a reggelire, a csapat meghozta a döntést. Úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább a tervezett utunkat. Nem folytatjuk, mert az előttünk álló szakasz, ennél az esős időjárásnál rendkívül veszélyes lett volna. Még jó időben is megterhelő lett volna a hosszú szakaszokkal, ám ilyen esős időben a szurdokok, valamint a patakmedrek csúszóssá és veszélyessé válnak. Nem kockáztathattunk. Szomorú döntés volt, de meg kellett hozzuk.

A csapat, a reggeli elfogyasztását követően úgy döntött, hogy visszamegy Torockóra, és pár napot még eltölt ott, bejárva a környéket. Erre már mindenki boldogabb volt, hisz így vagy úgy, de folytattuk a Via Unitariana-t. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdtem volna, ha haza kellett volna mennem. A sofőrök visszaindultak tehát Torockóra az autókért, mi pedig addig felfedeztük a környéket.

Először a közelben lévő cseppkőbarlanghoz mentünk el, ami sajnos ráccsal el volt zárva a külvilág elől. Az 5200 méter összjárathosszú barlang Európa egyik legnagyobb denevérkolóniájának ad otthont. A barlanghoz azon a hídon kellett keresztül menni, amin előző este jöttünk át. 

Ezt követően megtekintettük a település 18. századi ortodox fatemplomát is. Szomszédságában már felépült a modern beton templom is. Kár volt elrontani szerintem. 

Miután megérkeztek az autók, megkezdődött a csomagok bepakolása, mi pedig visszautaztunk a kiindulási pontunkhoz. Időközben sikerült megkapnunk a torockói iskola két tantermét is, ahol a matracainkat elhelyezhettük. A csapat nagy része pedig hozzákezdett a sáros, elázott cipője megtisztításához.

Míg a csapat egyik része cipőt pucolt, mások naplót írtak, jómagam szétnéztem az iskolában, valamint a községben. Az iskola folyosóján Torockó, valamint Erdély, és Magyarország híres szülöttjeinek arcképe volt elhelyezve.

A falu Erdély legnyugatibb székely szeglete. Lakói a középkorban főleg bányászattal foglalkoztak. A bányászatból eredő gazdagságot jelzik, a település központjában található házak is. A falu központjában található a 18. századi unitárius erődített templom, valamint az ortodox templom.

A délután hátralévő részében a csapat nagy része a Székelykő felé vette az irányt. Na és persze az esőkabátját, mert igencsak esőre állott az idő. A felhők jöttek, mentek, hol beborult, hol pedig kitisztult. De mi azért nekivágtunk. Izgatottan kaptattam felfele, hisz mint említettem, még nem voltam a Székelykőn. 

A képen középen látható az a rész, ahol megmásztuk a hegyet. Keskeny gyalogút vezet föl, mely időnként elég csúszóssá tud válni. Tette ezt most is, mivel el kezdett esni az eső. Szerencsére rövid ideig tartott, és inkább csak csepergés volt.

Feljutva a csúcsra, megpihentünk egy kicsit, gyönyörködve az előttünk elterülő tájban. Időközben az időjárás is velünk volt, hisz az eső elállt, és mire elindultunk lefelé, a terep is ismét szárazzá vált. Köszönhetően a szélnek, mely eléggé fújt odafent. 

Mire visszaértünk, éreztük a készülő vacsora finom illatait. Miccset, padlizsánt és juhtúróval töltött gombát sütöttek az ügyes szakácsok. Vacsora után, az elmúlt évekhez hasonlóan, a tábortűz körüli, gitárral kísért énekléssel zártuk a napot. 

2016. augusztus 15. (hétfő) - Torockó - Búvópatak 

Elérkezett hát a várva várt Unitárius Gyalogló Tábor, azaz a Via Unitariana, sorban immár a negyedik. Tavaly előtt vettem részt először, és azóta minden évben. Amint véget ér az egyik, már türelmetlenül várom a soron következő tábor kihirdetését. Azt hiszem ezzel nem vagyok egyedül.

Mint már a korábbi bejegyzéseimben már említettem, ez a Tábor egyfajta zarándoklat, mely Erdély különböző falvain, gyalogösvényein, patakmedrein vezet át, megvalósítva a fizikai megterhelés, lelki élmény valamint a vallási- és honismeret szerzés egyensúlyát. Idén az Aranyos mentére, valamint az Erdélyi-szigethegység tájaira esett a választás.

Hétfő kora délután érkeztem meg Torockóra, a helyi iskola udvarára. Régi ismerősöket üdvözölhettem újra, de szép számmal voltak olyanok is, akikkel eddig még nem találkoztam. Amíg zajlott a készülődés, addig megragadtam az alkalmat arra, hogy egy kicsit szétnézzek a falu központjában. Életemben először jártam Torockón. Ámulva bámultam az egykori bányászváros fölé magasodó Székelykövet. Egyedülálló jelenséggel is büszkélkedhet Torockó, hisz a nap itt látszólag kétszer kel fel, mivel a faluból nézve visszabújik a Székelykő sziklái mögé, hogy egy kicsivel később újra előbukkanjon.

Egy kiadós ebéd elfogyasztása után meg is indultunk a napi tervezett végcélunk, Búvópatak felé. Torockóról műúton mentünk a szomszédos Torockószentgyörgyig. Utunkat végig kísérte a Székelykő által nyújtott csodálatos panoráma. Nem győztem betelni a látványával. Egyedülálló szépsége van, az biztos.

Torockószentgyörgyre érve tartottunk pár perc pihenőt, melynek során megcsodálhattam, a falu unitárius templomára festett kinyilatkoztatást. Azt a mondatot, mely immár két éve meghatározó lett a számomra. Ez a mondat pedig így hangzik: Egy az Isten.

Torockószentgyörgyön híres szülöttje Brassai Sámuel. Unitárius egyházközségét vezette több évig Koppándi Tanár Úr, aki a Via Unitariana rendszeres résztvevője. A község több lakója is kedvesen üdvözölte a hajdani lelkészét. 

A falu fölé magasodott a Várkő romja. A 13-ik században épült várat a Rákóczi szabadságharc idején robbantották fel, azóta pusztul. De jó is lenne, ha ismét a régi pompájában tündökölhetne.

Miután egy végső pillantást vetettünk a várra, valamint a Székelykőre, utunkat az erdő irányába folytattuk. Felfelé vezetett az utunk, melynek során kisebb pihenőket tartottunk. Sajnos az időjárás kezdett megváltozni, egyre több lett a felhő.

Mire egy fennsíkra értünk, elő kellett vennünk az esőkabátokat, poncsókat is. Egy nagy mezőn vezetett keresztül az utunk, ám az ott tartózkodó bivaly csorda egyes tagjai ezt másképpen gondolták. Jókora kerülőt kellett tegyünk, mivel a borjak pont azon a ponton pihentek, ahol mi keresztül kellett volna haladjunk. Ez pedig az őket őriző bivalyoknak nem igazán tetszett.

Ekkor már javában esett az eső. A táskáinkat is befedtük az esővédő huzatokkal, így haladtunk tovább. Utunk mezőkön, erdőkön keresztül vezetett, megküzdve a nedves, csúszós terepviszonyokkal.

A táj is megváltozott. Az Erdélyi-szigethegységre jellemző látkép fogadott. Erdők, mezők, kaszálók, szénakazlak, házak tarkasága, amerre a szem ellát. Megérkeztünk az úgynevezett móc vidékre. Ezt a vidéket a késői középkorban is már a románok, azaz a mócok lakták. Jellegzetes házaik a szénatetővel fedett faházak.

Egy pásztor háza mellett vezetett el az utunk, ahol rögtön kaptunk kíséretet is. Egy jól megtermett pásztorkutya hangosan jelezte, hogy a birtokára értünk. Egészen addig követett minket, amíg el nem hagytuk a területe határát. 

Ekkor már az eső nem esett, ám kezdett sötétedni. Előkerültek hát a fejlámpáink, és nekivágtunk az utolsó szakaszunknak. Be kellett ereszkednünk egy erdővel fedett völgybe, hogy Búvópatakra érjünk. Kígyózott a fejlámpák által megvilágított sorunk, hogy a gyalogösvény szerpentinjén ereszkedtünk alá. Egy patakon is át kellett kelnünk, ehhez két lehetséges mód állt rendelkezésre. Át lehetett kelni egy függőhídon, és lejjebb át lehetett gázolni a sekély vízen. Én magam az előbbit választottam, mivel addig sikerült szárazon megőrizni a bakancsomat. Fáradtan, vizesen érkezett meg a csapat a napi cél helyszínére, ahol az előzőleg megfőzött vacsoránkat azonnal el is fogyasztottuk. Az éjszakát több helyszínen terveztük eltölteni. Volt aki sátorban, más kisebb faházak nyitott tornácára behúzódva. Utóbbi mellett döntöttem én is. Hamar el is aludtam, bízva a nyugodt, és esőmentes éjszakában.