2017. augusztus 05. (szombat) 10:38 (UTC+1) - Domoszló

Elfelejtettem megemlíteni, de szokás szerint ezek a bejegyzések eseményei egy héttel korábban történtek. Július 24 és 29 között került megrendezésre a Via Unitariana, ám az egyes napokat nem azonnal írtam meg. Ezek utólag történnek, hisz akkor van rá idő. Szóval jöjjön hát a harmadik nap. Ott fejeztem be, hogy kissé bezártságérzetem volt az asztal alatti fekhelyemen. Főleg az elején, még az elalvás alatt. Szerencsére hamar elaludtam, és az éjszakám is nyugodt volt. Reggel igyekeznem kellett az ébredéssel, hisz az asztalra szükség volt a reggeli tálalásához. Ezúttal egy halkonzervvel is kiegészítettem a két szendvicsemet, amelyeket az útra készítettem. Reggeli után összekészülődött a társaság, majd egy népszerű dallal búcsúztunk a házigazdáinktól, a Bálint Lak gondnokaitól. Itt hallottam először ezt a dalt, még a második Via Uniatariana-n. Azóta kicsit magaménak is érzem.

Elindultunk egy enyhe emelkedőn, a szokásos reggeli hűvös időben. Pár száz méter után azonban egyre jobb idő lett, s lekerültek a melegebb, hosszú ujjú felsők. Utunk Varság központi részéből kifele vezetett, a Csorgókő-vízeséshez. 

Nem is telt el egy óra, mire megérkeztünk a vízeséshez. Csodálatos volt látni, ahogy a 6-7 méter magasból alázúdult a víztömeg. Kicsit megpihentünk, kicsit fényképeztünk, kicsit gyönyörködtünk. Aztán szépen libasorban megindultunk felfelé, a vízesés mentén, egymást segítve.

A kétszintes vízesésnél lévő kőzetek, szintén a környék régmúlt vulkanikus tevékenységét hirdetik. A sziklában lévő repedések, lépcsőszerű mélyedések könnyen hozzásegítettek minket a megmászásához.

Miután magunk mögött hagytuk a csodálatos vízesést, lassan ki is értünk a lombok közül. Ismét körbevett minket a csodálatos varsági panoráma. A távolban már látszódott is a fából épült Mutató kilátó. A kilátónál ismét volt egy rövidebb pihenő, amely során a vállalkozó szellemű gyaloglók szétnézhettek odaföntről.

Jómagam is, egy kellő mennyiségű bátorság gyűjtése után, nekirugaszkodtam a toronynak. A második szinten egy kicsit megpihentem. Azzal nyugtattam magam, hogy meg kell várnom, míg a legfelsőbb szinten lévők lejönnek. Ám amikor lejöttek, nem volt mit tennem, össze kellett minden bátorságomat szednem, s megindultam fölfele.

Felérve a kilátó tetejére, sajnálatos módon, esetemben a tériszony nyomokban még jelen volt. Éppen ezért nem mertem a mobiltelefonom elővenni, s fényképezni. Attól féltem, hogy kiesik a kezeim közül. Szerencsémre Sanyi segített ebben, s remek képeket készített az elénk táruló panorámáról. Egy kicsit engem is láthatatlanná tett.

Ideje volt tovább indulni, így hát szépen lassan lemásztunk a Mutató kilátóról, s megindultunk a napi célunk felé. Sokat beszélgettem unokatestvéremmel, Bellával, az elmúlt három évemről. Arról, hogy mi történt ez idő alatt, mit éltem meg, s hogyan, s merre tartsak a jövőben. Közben szebbnél szebb tájakon haladtunk keresztül.

Szóval előkerültek az Út során a gondolataim, s néha azokat valakivel megosztva, máskor egyedül járva, azon elmélkedve folytattam a kilométereket. Beérve egy lakott településre, megpihentünk egy vegyesbolt előtti részen. Mint a csoportból sokan, magam is egy jégkrémet vettem magamhoz, s enyhítettem szomjúságom. A szünet végeztével Alpár, a Via Unitariana egyik túravezetője felvázolta az eddigieket, s ismertette az előttünk álló terepet.

Kisebb szórványtelepüléseken haladtunk keresztül, melyek az elmúlt napokhoz hasonlóak voltak. Az ember nem győzött betelni a táj szépségével. Természetesen minden embernek más és más a szép, de nekem ezek a fenyvesek, deszkakerítések, házak, kaszálók, legelésző tehenek az egyik legszebb látványt jelentik. 

A csoport kicsit szétszakadt, mindenki a saját ritmusában haladt, néha megálltunk fényképezni. Valóban nem lehetett betelni a látvánnyal. Az egyik helyen egy kis útbaigazítást is kaptunk a helyiektől, hogy merre találjuk az utat. Egy-egy területet ugyanis időnként lezárnak, s a korábban arra vezető ösvény eltűnik.

Külön öröm volt számomra, amikor az út mentén felfedeztem a jól ismert Kéktúra jelzését. Természetesen ez esetben más volt a jelentése, de ez is egy jelzett turistaút volt. 

Egy kis patak szélére elérkezve, a csoport letáborozott, s hozzákezdett az ebéd elfogyasztásához. Jómagam a falatozást követően szundítottam is egy jó fél órát. A hosszú ebédszünetet követően frissen indult tovább a csoport.

Természetesen az ebéd után szükség van egy kis desszertre is, így hát a legjobbkor jöttek az út széli málna, s szamóca finomságok. Bellával és Zsófival hosszasan csemegéztünk belőlük. Napok óta élveztük a természet adta ínyencségeket.

Az út aszfaltozott, kövezett erdei út volt, mely hosszan vezetett az erdőn keresztül. Időnként körbenéztem, hogy nem-e látok valami nyomot, amely medvére utal, hisz a málnát ő is szereti. Az erdőből lassan kiértünk, ám még itt, ott egy-egy kisebb tisztáson legelészett pár tehén. 

Magunk mögött hagyván az erdőt, ismét egy tanyavilág látképe kezdett kibontakozni előttem. Szétszórt esztenák, házcsoportok között rengetek tehén, s ló legelészett. A legelőkön pedig egy-egy idős, magányos fa jelezte, hogy hajdanán másképp festhetett a táj.

Lassan-lassan megérkeztünk a napi tervezett végállomásunkhoz, Fenyőkúthoz. A szórványtelepülés Korondhoz tartozik, lakóinak fő foglalkozása a havasi állattenyésztés. Katolikus és unitárius vallásúak. Utóbbi felekezet a Korondi egyházközséghez tartozik, onnan jár ki a tiszteletes.

Beérve a szálláshelyünkre, rég nem látott ismerősként köszöntöttem Leventét, a korondi tiszteletest. Ő is részt vett a három évvel ezelőtti Via Unitariana-n. Most pedig ő volt a mi vendéglátónk. Röviddel a megérkezésünk után hozzá is láttunk a tűzgyújtáshoz, majd fő szakácsaink egy nagyon finom vacsora elkészítéséhez láttak hozzá. Szívüket, lelküket beleadták a finomságok grillezésébe, még egy-egy sérülés árán is. Ezúton is köszönöm Nekik. Mint ahogyan vendéglátónknak is a vacsorához szánt meglepetést.

Vacsora után nem sokkal, páran még gyönyörködtünk a páratlan panorámában, s az azt követő naplementében. Volt valami ott, amit régóta nem éreztem. Nyugodtság lepte el a belsőmet. Egyszerűen nem gondoltam se jóra, se rosszra. Csak néztem és hallgattam. Lehetetlennek bizonyult a saját technikámmal valamit visszaadni belőle, de azért kicsit próbálkoztam.

Visszatérve, Koppándi Tanár Úr biztosította számunkra a napi eredmény adagunkat, mely szerint valamivel több mint 21 kilométert tettünk meg. Szép nap volt, kis távolsággal, sok pihenővel. Az időjárásra továbbra sem volt panaszunk. Egy-egy kis borulás, pár esőcsepp jelentkezett, azonban a környékre beharangozott esős idő minket elkerült. A nap zárásaként jött még egy kis éneklés, gitározás, majd a fa tövében megágyazva, behunytam a szemem, álmodva én is egy világot magamnak ...

2017. augusztus 02. (szerda) 21:28 (UTC+2) - Kolozs

Kisebb helyreigazítással kell kezdenem a soron következő bejegyzésem. Az előző nap vacsorája nem a Madarasi - Hargita csúcstámadása után, hanem előtte volt. Szerencsémre a szemfüles lődörgő társaim ezt észrevették, és jelezték. Nem írtam már át, csak gondoltam jelzem.

Teljesen nyugodtan aludtam az éjszaka. Annyira, hogy nem hallottam a társaimat kopogtatni. Páran ugyanis úgy döntöttek a kint alvók közül, hogy az éjszakát mégis a falak között töltik. A reggeli a már jól megszokott gyalogló táboros menü volt. Ezúttal is reggeliztünk, s közben csomagoltunk magunknak az útra. Kissé hűvös volt a reggel, s az időjárás is esőre álló. Rövid napi ismertető után el is indultunk. Ezúttal egy négylábú társaságot is kaptunk a lődörgéshez. 

A napi célunk Székelyvarság volt. De addig még sokat kellett mennünk. Először is le a Madarasi - Hargitáról. Kisebb pihenőt tartottunk az út szélén. Eközben a kis követőnk el nem tágított tőlünk. Az úton sok utánfutós járművekkel találkoztunk, melyek turisták százait vitték fel a Hargitára. Gondolom a kopjafákhoz.

Időközben beértünk egy lakóövezetbe, ahol egyre több szépen faragott kaput fedeztem fel. Bár személy szerint nekem jobban tetszenek azok a faragott székelykapuk, amelyek régiek, és meg vannak hagyva. Az ember ahogy végig simít rajtuk a kezeivel, érezni lehet az egész történetét.

Természetesen Székelyföldön nem csak kutyával őrzik eme pompás birtokokat. Néha egy-egy ilyen, és ehhez hasonló tábla figyelmezteti az arra járót. Hisz tudjuk, a medve nem játék ...

Egy újabb rövid pihenőt tartottunk mielőtt letértünk volna az aszfaltozott útról. Vártam már, hogy ismét erdei, mezei ösvényen lehessek. Jobban szeretem, mint a személyautókkal teli műutat. Itt egy kicsit elmélyülhet az ember, közelebb érezheti magát a természethez.

Letértünk tehát, és rögtön egy tanyához értünk. Abban a pillanatban négylábú hű kísérőnket, egy csapat kutya támadta meg, s érzékeltették, hogy kik az urak ezen a helyen. Szerencsére később felbukkant még egy rövid időre, majd hátat fordítva visszaindult. Ha a Hargitára készült vissza menni, volt mit talpalnia.

Gyönyörű mezőkön, kaszálókon haladtunk keresztül. Sok helyütt kiirtották annak idején a fákat, s helyettük mára már legelők vannak. Egy-egy fát viszont meghagytak, ami árnyékot tart a rászorulónak, ha szüksége van rá. Mi is egy ilyen fa árnyékában tartottuk a hosszabb szünetünket. Ilyenkor elővesszük a magunkkal hozott ennivalót, majd miután elfogyasztottuk, ki-ki szundít egy kicsit.

Egy-egy tanya mellett haladtunk el, többnyire üresek voltak. Felkészültünk a pásztorkutyákra, ám ezúttal nem találkoztunk velük. Utunkat rövid ideig újból a műúton folytattuk, majd ismét az erdő következett. Olyannyira, hogy egyből egy meredek emelkedőn kellett felkapaszkodnunk. Kapaszkodtunk, küzdöttünk, és végül felértünk. Mindannyian győztesek voltunk.

Az erdőből kiérve újra egy legelős, kaszálós területre érkeztünk. Páran egy kissé lemaradtunk a csoporttól, s az első háznál bekérezkedtünk, hadd ihassunk egy kis vizet. Jól esett a vendéglátóink kedvessége, amikor egy friss, hideg vödör vizet hoztak, megtölteni a kulacsainkat. 

Megérkeztünk Székelyvarságra, s nekem a kerítésekről az angol vidéki birtokok jutottak eszembe. Hosszasan gyalogoltunk az első ház óta, hisz a Hargita megye legnagyobb szórvány településéről volt szó. Mintegy 77 négyzetkilométer nagyságú területen fekszik Székelyvarság, több részre tagolódva.

Ahogy közeledtünk a célunk felé, az időjárás is kezdett rosszabbodni. Mire megláttuk a panziót, s a mikrobuszt, már pár csepp el is kezdett esni. Hála Istennek hamar el is állt, így egy kicsit szét tudtam nézni a panzió környékén. Sokat nem akartam időzni, mert várt a finom laska bolognai módra, Czire Tanár Úr és Aba mesteri alkotásaként. 

Az este további részében volt még egy kis tábortűz, éneklés, azonban jómagam korán ágyba bújtam. Azaz helyesbítenék, hálózsákba bújtam, s nem is akárhová, hanem az asztal alá. Sokan voltunk ugyanis, a panzió pedig kisebb, ezért ezúttal olyan helyet választottam fekhelynek, ahol eddig nem aludtam. Kissé klausztrofóbiás érzés tört rám az elalvás előtt, de a fáradtság győzött. Jut eszembe fáradtság. Jöjjön hát a napi megtett távolsági adat. A második, harmadik nap mindig hasonló szokott lenni. Jót mentünk, jó időben. Bíztunk a folytatásban.

2017. augusztus 01. (kedd) 21:13 (UTC+2) - Kolozs

Elérkezett hát a várva várt Via Unitariana. Ezúttal immáron az ötödik. Negyedik éve, hogy rendszeres résztvevője lettem. Mondhatni egyike azon eseményeknek, amelyet már akkor el kezdem várni, amikor épp befejeztem az aktuálisat. Nagyon megkedveltem, hisz egy zarándoklathoz hasonló vándortáboron keresztül, egy héten át járom a tágabb értelemben vett Szülőföldemet. Az már csak hab a tortán, hogy eme vándorlás gyalogösvényeken, erdőkön, mezőkön, kicsiny falvakon keresztül zajlik. Az sem elhanyagolható, hogy újra átélhetem a zarándokutakra jellemző fizikai megterhelést, lelki élményeket. 

Még mielőtt elindulnánk, hadd tegyek egy említést a helyszínre történő kijutásomról. Mint ugye (rendszeres blog olvasóim) tudjátok, Keszthelyen ideiglenesen befejeztem a Kéktúrát. Az azt megelőző hetekben egyik internetes oldalon láttam, hogy szinte ingyen hirdette a Budapest - Kolozsvár járatát az egyik busztársaság. Mivel ezt az egyik neves utazási szakértő is megosztotta a közösségi oldalon, úgy döntöttem megér egy próbálkozást. Másnap felkerestem az oldalt, és lefoglaltam egy helyet a fenti viszonylatú járaton. S tessenek most jól megkapaszkodni! Kevesebb mint egy gombóc fagyi árát, azaz 100 Forintot kellett elutalnom. A sikeres utalás után jött a visszaigazoló e-mail, valamint a jegy. Nem volt más dolgom, mint kinyomtatnom, és várnom, hogy valóban nem álmodom.

Eljött tehát az indulás napja. Július 22-én, szombat reggelre felutaztam a Népligethez, ahonnan indult a buszom. Bécsből jött, kisebb késéssel, de az úton a késést behozták. Úgy döntöttem, hogy nem utazom Kolozsvárig, mivel meghívást kaptam unokatestvéremtől, Mikitől, hogy töltsem a hétvégét Szentkirályon. Velük utaztam vasárnap tovább Kolozsvárra. A gyalogló tábor helyszínére, Szentegyházára,  Kovács tanár Úr segítségével jutottam el. Az elsők között értünk oda, a többiek kicsit később érkeztek. Szépen, sorban jöttek a régről ismert gyaloglótársak, de idén is sokan voltak ismeretlenek. Szentegyházának jelenleg nincsen unitárius temploma, ezért a gyülekezeti teremben került sor a rituális bevezetőre. Előtte a tiszteletes úrtól kaptunk egy kis ismertetőt a szentegyházi gyülekezetről. Megköszönvén Neki a szíves vendéglátást, hátunkra vettük a hátizsákjainkat, s megindultunk az első napi célunk irányába, a Madarasi- Hargitára. 

Távolságban nem volt sok, ám javában elmúlt délután két óra, és a falu is elég hosszú volt. Rég nem látott ismerősökkel kezdtem beszélgetni. Volt miről, hisz nem láttuk egymást egy éve. Időnként tartottunk egy-egy rövid pihenőt. A falut lassan elhagyva, apró köves úton folytattuk a szent lődörgést.

Ebben az évben is, mint eddig majdnem minden alkalommal, medvékkel látogatott részeken haladtunk keresztül. De mivel nagy csoportban, beszélgetve haladtunk, ezúttal nagyobb biztonságban éreztem magam. Időjárásra nem volt panasz, habár az egész hétre esőt jósoltak. Lassan, lassan közelítettünk a célunk felé. Egy-egy kanyargósabb, emelkedőkkel teli szakasz után kezdett kirajzolódni a gyönyörű látkép.

Felérve, az egyik menedékházban foglaltuk el a napi szállásunkat. Gyönyörűen megépített gerendaház volt, több emelettel, csigalépcsővel, sok-sok alvóhelységgel. Lepakoltuk a hátizsákjainkat, s páran megindultunk a Madarasi Hargita csúcsához.

A csúcshoz vezető út egy kikövezett, törpefenyőkkel szegélyezett ösvény volt. Bő két kilométert kellett megtennünk, hogy felérjünk a székelyek Szent Hegyéhez. Az 1801 méter magas csúcsról jó időben egészen messze el lehet látni. Ezúttal azonban kissé felhős volt az ég, így csak a közeli szemlélődés maradt.

Maga a csúcson lévő látképet erősen meghatározza a rengeteg nemzeti színű szalag, faragott kopjafa, keresztek, s egyéb tárgyak. A történelmi Magyarország majdnem minden szegletéből hozták ide a fent említett tárgyakat. Érdekes volt megélni ezeket a pillanatokat. Belegondoltam, hogy amióta '89-ben az anyaország földjére léptem, hányszor hallottam, hogy nem vagyok velük azonos. De jó is volna, ha bárhova is mennék erdélyi magyarként, bárkivel is találkoznék, ne hallanám azt a bizonyos jelzőt, mondatot ...

Na de térjünk vissza az álomvilágból a valóságba, és koncentráljunk a jelenre. Azaz az aznapi estére. Kezdett esteledni, így hát sietősre vettük a dolgot, és visszaindultunk a menedékház felé. Előbb még csináltunk egy közös csoportképet. Előkerültek a pulóverek is, hűvösnek ígérkezett az este.

Mire vissza értünk, kedves vándorló társaink már tálalták is a finom vacsorát. A menü ugyanaz volt, mint a tavalyi Via Unitariana első estéjén. De mennyivel is jobban esett ezúttal a rizses hús. Melegben, szárazon. Vacsora közben, a csapat állandó menetidő adminja, Koppándi Tanár Úr ismertette az aznapi adatokat. Eszerint az első napon 16,60 kilométer tettünk meg. Bevezetésnek ez nem is rossz. 

Éjszakára bent ágyaztam meg, a bejárat melletti padok szomszédságában. Úgy véltem, hogy kint egy kissé hideg van. Amúgy is nyári hálózsákom volt. Gondoltam ha az időjárás engedi, a következőnap majd kint alszom.