2019. március 03. (vasárnap) 20:16 (UTC+1) - Budapest

Mint emlékeztek, legutóbbi bejegyzésemben még nem árultam el a következő úticélt. Ezt most pótolni fogom. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, hogy egy újabb kontinenst látogassak meg. Amióta e blog írását elkezdtem, Európán kívül Amerikában jártam, annak is a középső részein. Még 2009-ben voltam Törökországban, így Ázsia is abszolválva volt, ám erre a kontinensre is vissza kell térnem a közeljövőben. No de most térjünk vissza az aktuálisra. Szóval legújabb választásom Afrikára esett, azon belül is a nyugati részére. Természetesen elsődleges volt egy olyan országot választani, ahol viszonylag kiszámítható, stabil állapotok vannak. Másodlagos szempont volt az elérhető áron történő odajutás. Harmadlagos pedig a már tőlem megszokottá vált, nem hétköznapi módon történő odaút. Mindent összevetve tehát választásom Marokkóra esett.

No de amint említettem, természetesen nem egyszerű úton terveztem odajutni. Még mielőtt részletezném, megemlíteném, hogy ezúttal sem egyedül fogok utazni. Erre az útra ismét Évivel indulok el. Horvátország, s azon belül Dalmácia óta nem utaztunk együtt. Úgy alakult, hogy ezúttal is velem tart. Épp időben szólt, amikor még magam sem terveztem még meg az utat, így együtt kezdtük el kidolgozni a részleteket. 

Eredetileg úgy terveztük, hogy Budapestről Malagáig repülünk, majd onnan tovább. A gyorsan változó repülőjegy árak azonban eme tervünket sikeresen átírták. Mivel a hazaút terve is változott, így rövid tanakodást követően megszületett a végsőnek tűnő változat. Azért írom, hogy tűnő, mert nálunk sosem lehet tudni. Lássuk tehát!

Budapestről repülünk majd Barcelonába, ahol kis pihenő után már indulunk is tovább Gibraltár felé, valószínűleg vonattal, s busszal. Gibraltárba eltöltünk majd egy napot, s másnap komppal áthajózunk a marokkói Tanger kikötővárosába. Ott újabb napot maradunk, majd vonattal irány Casablanca. Innen szintén vonattal tovább az Atlasz-hegység lábánál fekvő Marrakesh felé, ahol két napot tervezünk eltölteni. Marrakeshből busszal fogjuk folytatni utunkat Agadir üdülővárosába. Onnan másnap repülünk Amszterdamba, ahol több mint 16 óránk lesz a következő járatunkig, így kicsit szétnézünk majd a holland városban. Utolsó előtti állomásunk Bécs lesz, ahonnan busszal jutunk haza, Budapestre. Ez tehát a terv.

Tavaly Évivel kipróbáltuk a stoppolást. Előtte egyikünk sem utazott hosszabb távon ezzel a módszerrel, így nagyszerű volt kipróbálni, s az egész utunkat végigstoppolni. Ezúttal is egy új dolgot terveztünk megismerni, mégpedig a couchsurfinget. Páran ismerhetitek, akik viszont nem, azoknak röviden ismertetném. Egy olyan lehetőség, hogy az utazásaink során az adott ország regisztrált couchsurfing tagjainál szállást találhatunk. Annak idején, mielőtt elindultam volna Las Palmasba, gondolkodtam a regisztráción. Most meg is tettem, s elkezdtem a tervezett állomásainkon a "kanapé" keresést. Bízom benne, hogy ha nem is az egész utunk során, de egy-két alkalommal sikerül megismerkednünk az utazás eme módszerével.

Még egy dolog van, amit meg kell említenem. Eddigi utazásaim során nem utaztam még kézipoggyásszal. Ezúttal azonban kénytelen vagyok, mivel a repülőjegyen így sokat meg lehet takarítani. Hátránya azonban ismeretes, miszerint nagyon le van korlátozva a magunkkal vihető felszerelés. Beszereztem tehát egy kézipoggyász méretű hátizsákot, s tartottam egy bepakolás próbát. Pár aprósággal még ki kell egészítenem a képen látható felszerelésem, melyből lejön pár ruhadarab, s a pár cipő, melyek magamon lesznek. 

Mindent összegezve tehát, egy új kontinenst, egy új kultúrát fogunk megismerni Évivel, kiegészítve a közbeeső állomásokkal, helyszínekkel. Kicsit izgulok is, de szerintem ez természetes. A blogot útközben nem fogom írni, csak miután hazatértünk. Akkor viszont naponta egy bejegyzéssel bemutatom a kalandjainkat. Mert valahogy úgy érzem, hogy kalandokban nem lesz hiány. Mertünk nagyot álmodni ...

2019. február 11. (hétfő) 21:56 (UTC+1) - Budapest

Mint legutóbb említettem, terveztük Ricsivel egy téli túrázást a Bükkben. Hogy miért pont ott? Közel van mindkettőnkhöz, a téli időjárás majdnem garancia, s kellőképpen van benne emelkedő. Úgy terveztük, hogy Bélapátfalvára érkezünk még pénteken, munka után, s majd onnan megyünk tovább másnap. Azt tudtuk, hogy Cserepes-kőt,  Tar-kőt útba ejtjük, de azt nem tudtuk még, hogy meddig fogunk menni. Azt tudtuk viszont, hogy az éjszakákat sátorban fogjuk tölteni.

Egerben találkoztunk, s onnan együtt mentünk busszal Bélapátfalváig. Pár dolgot még vásároltunk a helyi boltból, majd megindultunk az éjszakai szállásunk felé. A naplemente előtt még láttuk a Bélkő-hegy látványos sziklasorát. Eléggé meghatározó látványt nyújt a Bükk-vidék nyugati felén.

A szálláshelyünket Ricsi már tudta, hisz többször sátorozott már ott. Egy szép nagy füves rét volt, nem messze a Lóczy forrástól. Lepakoltunk, s neki is kezdtünk a tűzifa gyűjtésének. Fél óra múlva már ropogott is a tűz, mi pedig nekiláttunk a finom házi kolbász-hagyma-házi sajt-erdélyi pityókás kenyér vacsoránknak. S ha még nem lett volna elég étvágygerjesztő, egy-egy korty szőlő párlatot is magunkhoz vettünk.

Az is célja volt ennek a téli túrának, hogy teszteljük magunkat is, és a felszerelésünket. Meg aztán jómagam még sosem aludtam télen sátorban. A hálózsákomra voltam kíváncsi, amit még az ősszel kaptam Ricsitől. Hát annyira ne voltam vele megelégedve, mivel a lábfejem nagyon fázott egész éjjel, annak ellenére, hogy 3 réteg zokni volt rajtam. További ruházatom: aláöltözet, téli túranadrág, polár pulóver. Hát nem mondom, éreztem, hogy el tudtam volna viselni a pehelytöltetű hálózsákot is. -2 °C volt éjjel a leghidegebb.

Ébredés után jöhetett a jól megszokott kávé, ízesített zabkása kettős. Ezúttal a gázfőzőm nem hoztam magammal, Ricsi benzinfőzőjére voltam szorulva. Reggeli után jöhetett a jól megszokott bepakolás. Nehezen szoktam rávenni magam, főleg amikor így szét vagyok pakolva.

Egy óra alatt össze is pakoltunk, s elindultunk a napi távunknak. Hónak egyelőre nyoma sem volt, a hegy pedig ködbe, párába burkolózott.

 Felfele vettük tehát az útirányt, s egyből érezni is kezdtem a derekam. Lehet, hogy rég túráztam, de be kellett járatódnom. Azonban ahogy teltek múltak a hátrahagyott méterek, a deréktájéki tompa érzés nem múlt. Gyakran meg kellett pihenjek. Így tettem a második világháborús katonasíroknál is.

Ahogy haladtunk egyre feljebb és feljebb, lassacskán a hó is egyre több lett. Kezdetben csak foltokban, később összefüggő takaróként. Megkaptuk tehát a hőn áhított havat. Annyira, hogy inkább azt kívántuk volna, mégse kell. Az ösvény ugyanis le volt taposva, s az olvadás ráfagyott, csúszóssá téve azt. Mivel nem volt csúszás mentes talpunk, kénytelenek voltunk az ösvény melletti hóban lépkedni. Ezek persze mind-mind lelassítottak minket.

Misztikusnak tűnt a táj, ahogy ködbe burkolóztak a havas fák. A Kéktúra útvonalán haladtunk. Legutoljára öt és fél évvel ezelőtt jártam itt, amikor bejártam a 23. számú szakaszt, Szarvaskő-Uppony között. Akkor két napa alatt teljesítettem a távot. Ezúttal azonban nem kékeztünk. Tar-kőig terveztünk a Kéken haladni, utána arról letérve.

Jó volt időnként egy-egy hóval kevésbé borított terepen haladni, a lábaink pihentek. Nagy koncentrációt igényel a szervezettől, hogy odafigyeljünk minden egyes lépésünkre, nehogy elcsússzunk. Amióta pedig az anatómiát megismerhettem, tudom, hogy mennyi kis apró izom teszi a dolgát azért, hogy ne történjen baj.

Egy teremtett lélekkel sem találkoztunk, s az erdőben is csak egy-egy fakopács ténykedett. Ezt leszámítva síri csönd. Vizet is óvatosan kellett magunkhoz vegyünk. Először a kortyokat bő fél percig a szánkban tartottuk, hogy ne a jéghideg víz menjen le a torkunkon. Időnként egy-egy korty meleg tea is jutott a termoszból.

Nem sok volt már hátra a Cserepes-kői barlangig. Ott terveztük megtartani az ebédszünetünket. A hó, s a jeges ösvény továbbra is nehezítette utunkat. Egy-egy helyen a csúszós, jeges sziklákra, kövekre is figyelni kellett. Kisvártatva azonban eljutottunk a barlanghoz. Arra számítottunk, hogy lesznek, ott, mivel gyakorta megszállnak ott túrázók. Ezúttal azonban üres volt.

A bejáratnál egy kos koponya lógott, némi csigolya csonttal kiegészítve. Lehet, hogy nem csak túrázók használják a barlangot?! Mindenesetre mi benyitottunk, s megebédeltünk. Szépen rendbe van hozva a barlang. Annak idején, amikor ott jártam, nem volt ennyire rendben. Most egy fekhely volt kialakítva több személynek, s egy kályha is rendelkezésre állt.

Az ebéd elfogyasztása után, újult erővel nekivágtunk a terepnek. A terepviszonyok, s az időjárás változatlanok voltak. Ahogy közelítettünk Tar-kő felé, kezdett jobban lehűlni a levegő. Éreztük, hogy ha gyorsabban haladunk, jobban izzadunk, s érezzük a hideget. Lassítottunk, nem akartunk megfázni.

A Tar-kői csúcs megmászása előtt több túrázóval is találkoztunk. Ők gyorsabban mozogtak, hála a szöges talpuknak. Ricsivel eldöntöttük, hogy a legközelebbi téli túránkra mi is beszerzünk egyet. Szintén ködbe értünk fel a Bükk nyolcadik legmagasabb hegyére, 949 méteres tengerszint feletti magasságra. Itt kénytelenek voltunk egy kis vizet melegíteni, s enyhíteni szomjúságunkon.

Innen már csak egy rövid szakaszon haladtunk a kéken, rövidesen a zöld háromszöggel festett úton folytattuk. Kisvártatva arról is letértünk, s immár jelzés nélkül, "toronyiránt" haladtunk Répáshuta felé. Túl nagy kerülő lett volna ugyanis, ha végig a túraútvonalat követjük. Nem mellesleg az időnk is fogytán volt.

Elértünk egy vízmosáshoz, amely mentén megkezdtük az ereszkedést. Hát nem volt egyszerű ezen a terepen haladnunk. Testünk minden porcikája, de leginkább a térdeink érezték a megerőltető ereszkedést. Bő kétszáz métert kellett megtennünk a műútig.

Mielőtt elértük volna a műutat, megálltunk a Kőháti-barlangnál. Itt tartottunk egy pár perces pihenőt, s Ricsi meg is  ragadta az alkalmat arra, hogy belülről is megnézze a barlangot. Mivel én nem tartottam vele, át is adnám neki a szót!

"Nincs tapasztalatom a barlangászattal kapcsolatban, de egy új élmény volt, hogy bemehettem egy ilyen járatba, és a legjobb az volt, hogy vezető nélkül. Egy új élmény volt, ilyet még nem csináltam, igaz pár lépést tettem, de kipróbálnám ezt megfelelő tapasztalattal rendelkező egyénnel, hogy milyen érzés a hegy gyomrában kalandozni."

"Amit láttam, az nagyon csak a bevezető az egészbe, de örülök, hogy ilyen lehetőségünk támadt a Bükk átkelésünk során. Picit tartottam attól, hogy leereszkedtem azon a keskeny létrán, de a kalandvágy miatt amúgy mentem volna tovább, de a józan ész ezt nem engedte."

A rövid pihenő után rátértünk a műútra, amin jó egy órát bandukoltunk, mire elértük a Bánya-hegyi elágazást. Itt találtunk szállásra alkalmas helyet, sőt tüzet is tudtunk rakni a kijelölt tűzrakó helyen. Ezúttal kicsit nehezebb dolgunk volt a vizes ágak miatt, de azért csak sikerült. 

A vacsora előtt fel is állítottuk a sátrainkat. Ricsi a szabad ég alatt, én pedig egy eső elleni kunyhóban. Innen indult másnap a buszunk is Miskolcra, így ráértünk később kelni. Ezúttal nem volt annyira hideg nekem az éjszaka, Ricsi azonban jobban fázott. Hiába, kell az a profi téli pehelyhálózsák. 

Úgy terveztük, hogy reggel az esti tűz parazsát felszítva újra tűzet gyújtunk, ám szinte semmi parázs nem maradt. Maradt tehát a benzinfőző, s egy kis hó olvasztás. Természetesen nem a kunyhó mögötti sárga hóból. Reggelizés utáni összepakolás, majd irány a buszmegálló, azaz inkább úgy fogalmaznék, hogy az út széle. A busszal Miskolcra mentünk, ahol tartottunk egy ebédszünetet, egy óriási hamburger elfogyasztásával. A sült krumplival már meg sem próbálkoztunk, inkább csak becsomagoltuk.

Miskolcon elváltak útjaink, én vonattal mentem vissza Hatvanig, majd onnan vonatpótló busszal Budapestig. Hazaérve pedig azonnal nekiláttam a sátor kiszárításához. Ha nem tettem volna, a tavaszi elővételnél dobhattam volna el.

Nos ez volt tehát, mintegy kis ízelítő a téli túrázásból. Szép volt, jó volt, de maradok a nyári verziónál. Nem tudom, hogy mikor tudom folytatni az Alföldi Kéket, jelenleg nem terveztem még időpontot. Most a soron következő utazás körül jár az eszem. Legutóbb még úgy mondtam, hogy három ország két kontinens, azonban a repülőjegyek megvételénél ez módosult öt országra. S hogy melyek ezek? Hamarosan kiderül. Nem egészen négy hét múlva ...

2019. január 25. (péntek) 20:22 (UTC+1) - Budapest

Legutóbb ugye úgy fejeztem be, hogy következik egy félmaraton rögtön így az év elejére. Január második hétvégéjén került ugyanis megrendezésre a 4. Zúzmara félmaraton. Mint régebbi olvasóim bizonyára emlékeznek, két éve én is részt vettem a téli futóversenyen. Akkor egy négy évszakos félmaraton sorozatot is teljesítettem, most pedig ugyanilyen sorozatot kezdtem el. Eredetileg a nevezésem a tavalyi visszamondott maraton verseny áttétele volt. Azt lemondtam, helyette ide neveztem. Úgy döntöttem, hogy maradok a félmaratoni távoknál, s csak egyszer tervezem még leszaladni majd a maratoni távot. Hogy hol tenném ezt, egyelőre maradjon titok. 

Természetesen most sem voltam egyedül Domoszlóról. Angi és Bea ezúttal is futócipőt húztak, s készültek teljesíteni az immár sokadik félmaratonjukat. Rajtuk kívül még Bélussal találkoztam, aki szintén Domoszlón lakik. Hamar eltelt az idő, s szokás szerint elcsaltam a bemelegítésre szánt perceket. Készülgettem, de voltam már jobb formában is. Bíztam benne, hogy valahogy majd csak befutok. Egy előny volt, hogy itt nem volt záróbusz.

Miután megvolt a csapat fotó, elfoglaltuk a helyünket a tömegben. Két szakaszban indították a futást. Természetesen ezúttal nem tartott negyed óráig a rajt, mit a többi fővárosi futóversenyen szokott lenni. Sokkal kevesebb nevező volt, s ráadásul nagyrészt itthonról. Mondhatni családias környezetben zajlott. A rajt utáni percek szokás szerint apró léptekkel teltek, amíg az első kilométeren a torlódás megszűnt. Később már felszakadozott a mezőny, s lehetett nyugodtabb tempóban szaladni. 

Három körösre tervezték az eseményt. Két nagyobb, s egy kisebb kört kellett lefutni. A nagyobb körök érintették a lóversenypályát, s a vásár területét, a kisebb kör javarészt aszfalton volt. Az időjárásra nem volt panasz, a kezdeti olvadás megállt, nem volt jellemző a sár. Egy-egy rész kicsit síkos volt, ezt leszámítva jók voltak az útviszonyok. Magamon kicsit meglepődtem, hogy annyira nem viselt meg, mint amennyire számítottam. Az eddigi félmaratonjaimat összevetve, sikerült egy átlagos időt futnom.

Csarnokból volt a rajt, s ugyanitt volt a cél is. Kellőképpen elfáradva vettem át a célban az érmet. Ezúttal is jól esett a gyümölcsös sör, amit azonnal le is gurítottam a torkomon. Mind a négyen nagyjából egyszerre értünk be, s egy rövidet megpihentünk, mielőtt hazafele vettük volna az irányt. Az idei négy évszakos félmaratonból meglett tehát az első, a leghidegebb. Bízom benne, hogy ezúttal szerencsésebb leszek, mint két éve, amikor a porckorong sérülésem megszakította a futást egy időre. 

Az év további futóeseményei lassan körvonalazódnak, a soron következő a tavaszi Vivicittá félmaraton lesz itt Budapesten. Nemsokára hozzákezdek az egyéni futómezem legyártatásához is. Terveztem egyet, amiben majd ezentúl fogok futni. A továbbiakban várható még egy téli bükki túra Ricsivel, s egy hosszabb, több napos utazás is. Utóbbiról még nem rántom le a leplet, csak annyit árulok el, hogy három országot és két kontinenst fogok érinteni, s ha minden igaz, nem egyedül ...

2019. január 02. (szerda) 22:55 (UTC+1) - Budapest

Szokásomhoz híven kis késéssel írom a legutóbbi történéseket. Úgy döntöttem, hogy az év utolsó napjait túrázással fogom tölteni. Természetesen ezúttal nem egyedül terveztem kirándulni. Lévén, hogy oly régen találkoztam Tóniékkal is, megszerveztünk tehát egy szilveszterezéssel egybekötött két napos túrát. Tóni korábbi kékezéséről szerzett ismeretségnek köszönhetően, a Visegrádi-hegységben lévő Király-kút melletti vadászházat is megkaptuk. 30-án találkoztunk a Batthyány téren, ahonnan hévvel mentünk ki Pomázra, onnan pedig busszal Dobogókőre.

Amint felértünk Dobogókőre, a táj ismét téliesre változott. Az volt a tervünk, hogy kicsit megpihenünk a közeli Zsindelyes nevű helyen, majd szétnézünk Dobogókőn, utána pedig legyalogolunk a vadászházhoz. Négy évvel azelőtt jártam legutoljára Dobogókőn. Akkor a Kéktúra keretén belül, s tavasszal. Pár dolog változott azóta.

A Zsindelyes nevű vendéglátóhelyiségre például nem emlékszem. Lehet, hogy üzemelt már akkor is, csak én nem vettem észre. Mindenesetre most bementünk, s örömmel fedeztem fel a nyitott tűzterű kandallón a kedvenc táblámat, melyen "a Szer-etet! a Gyűl-ölet!" felirat volt látható. Magam is így érzem.

Sajnos az időjárási körülmények nem tették lehetővé, hogy gyönyörködjünk a mintegy 700 méteres csúcsról elénk táruló panorámában. Tiszta időben kilátásunk nyílt volna a Dunakanyarra. A csapatból Tónit és Ricsit már ismerhetitek, de Erikával is találkozhattatok az egyik Alföldi Kéktúra bejegyzésemben. Gabit én is most ismerhettem meg, mint ahogyan Tóni négylábú kísérőjét is, Indigót. Nemrég fejezték be Miskolcon a tanfolyamot, s azóta Indigó Tónival van éjjel-nappal. 

Amint elhagytuk Dobogókőt, s lejjebb ereszkedtünk, a télies táj is eltűnt. Körülbelül két kilométer gyaloglás után, a piros háromszöggel jelzett turistaútvonalon megérkeztünk a vadászházhoz. Amíg vártunk a kulcsra, varázsoltunk egy kis terülj-terülj asztalt. Épp befejeztük az uzsonnát, amikor a vendéglátóink megérkeztek, s begyújtottak a cserépkályhába. Estére főztünk egy finom paprikás krumplit, s az éjszakába nyúlva tartottunk egy elő szilvesztert. A jó hangulat természetesen ezúttal sem maradhatott el.

Másnap nem keltünk korán. Miután megreggeliztünk, és összekészülődtünk, elindultunk a Rám-szakadék irányába. Az elinduláskor még nem döntöttük el, hogy megnézzük-e a nevezetes szurdokvölgyet, vagy másfelé vesszük az irányt. A piros jelzésen indultunk el.

Elindulásunk után magam is Indigót figyeltem, amint Tónit vezette. Nagyon ügyesen tette ezt, annak ellenére, hogy még fiatal labrador, s annyira nem ismerik egymást régóta. Abban azonban mindannyian egyetértettünk, hogy sok közös kilométer vár még rájuk.

A Rám-szakadékhoz elérve úgy döntöttünk, hogy nem a szakadékot nézzük meg, hanem a közelben lévő Vadálló-köveket, és a Prédikálószéket. Egyiket sem láttam korábban, ugyanis nincsenek közvetlenül a Kék mentén. A piros háromszöggel festett jelzésen mentünk tehát tovább, s megkezdtük emelkedőnket, egyre magasabbra.

A vulkanikus eredetű sziklacsoport egyik-másik sziklatornyánál menni, ismét terápia volt számomra. Ezúttal is előjött a tériszonyom. Óvatosan közelítettem meg tehát a sziklatornyokat. Nem úgy mint Indigó, akit nem győztünk csodálni, s fényképezni. Én pedig a fényképezés pillanatát megörökíteni.

Folytattuk tovább a menetelést a Prédikálószék irányába, s lassan magunk mögött hagytuk az utolsó sziklatornyot is. Sok túrázó jött az ellenkező irányból is, lévén, hogy népszerű célpont a Vadálló-kövek. Ha nem lett volna az erős hideg szél, még jobban éreztük volna magunkat.

Utolsó kaptatónk következett, mielőtt elértük volna a 639 méter magas pontot. A Prédikálószéknek nevezett csúcs a Visegrádi-hegység harmadig legmagasabb pontja. A nemrég átadott kilátó tövében fenséges látvány tárult elénk. Ezúttal az időjárás kegyes volt hozzánk. Láthattuk a Dunakanyart, a Börzsönyt, Nagymarost, Visegrádot, Dömöst, valamint távoli hegyeket.

Kicsit még élveztük a kilátást, majd megindultunk vissza, a szálláshelyünk irányába. Bevallom, vártam már, hogy visszaérjek. Jobban szeretek ugyanis más évszakokban túrázni. Hidegben, nagykabátban nem annyira. A piros háromszögű jelzést követtük továbbra is, s bő egy óra múlva meg is érkeztünk. Várt ránk még egy évzáró ünneplés, mellyel méltóképpen búcsúztattuk az óévet. 

Az újév első napján sem keltünk korán. Az időjárás sajnos ismét megváltozott, s nyoma sem volt az előző napi napsütésnek. Gyalog indultunk neki Pilisszentkeresztnek, ahonnan tömegközlekedéssel folytattuk utunkat Budapestre. Itt útjaink elváltak, bízván abban, hogy az új évben is lesznek még közös útjaink. Sok minden van tervbe véve az idei évre, meglátjuk mi valósul meg belőle. Úgy döntöttem, hogy folytatom a külföldi hátizsákos kiruccanást is, ezúttal egy új helyszínt választva. Folytatódni fog a futás is, egy januári félmaratonnal kezdve az évet. Egy szó mint száz, ha Isten is úgy akarja, nem fogok tétlenkedni. Addig is kívánok Neked, kedves olvasóm békés, boldog, egészségben, örömökben gazdag új évet!