2019. augusztus 01. (csütörtök) 19:50 (UTC+1) - Budapest, Gazdagrét

Szokásomhoz híven, legfeljebb egy héttel később szoktam nekikezdeni a bejegyzéshez, miután voltam valahol. Ezúttal sikerült ezt túllépnem. Szóval a következő történet 2019. július 19 - 22 között történt. Mint legutóbbi bejegyzésben említettem, következett a régóta tervezett Balaton körbetekerése. Évivel ugye bevezetésként abszolváltuk a Velencei-tavat, így kicsit bátrabban kezdtem neki a Balatonnak. Ricsivel is rég terveztünk már hasonlót, hogy ne csak a túracipőnket koptassuk a kilométerekkel. Nemrég pedig megismertem Rolit is, Évi jó barátját, így kialakult a négyes, azaz a Tekergők.

Roli és Ricsi vidékről jöttek fel, majd munkaidő után csatlakozott hozzájuk Évi, s így tekertek együtt Kelenföldig, ahol vártam őket. Péntek kora este volt már, így miután megvettük a jegyeket, meg némi hűsítőt, koccintottunk az indulásra. Úgy terveztük,hogy Siófokra érünk le, s onnan kitekerünk alkalmas helyet találni, ahol az éjszakát eltöltsük. 

Épp, hogy elfértünk a kerékpár szállító vagonban. Rajtunk kívül ugyanis voltak még páran, akik a kétkerekűt vitték magukkal. Siófokra már sötétedésre értünk le. Visszaért a rekum arra a helyre, ahol két évvel ezelőtt vásároltam. Ezúttal azonban magabiztosabban indultam el Siófok utcáin. Azaz mégsem, már ami az irányt illeti. Úgy döntöttünk, hogy a déli partot Keszthely felé kezdjük el, ám én észak felé indultam. Miután erre rájöttünk, immár a jó irányban folytattuk. Folytattuk volna, azonban a tömeg miatt nem tudtunk tekerni. Ezren voltak a sétálóutcán, amerre vezetett volna az utunk. Ittunk egy újabb hűsítőt, majd kitekertünk a számunkra túl hangos, és nyüzsgő civilizációból.

Jó háromnegyed órás bolyongás, s tekerés után úgy döntöttünk, hogy egy viszonylag csendes útszéli játszótér mellett éjszakázunk. Mivel függőágynak alkalmas fákat nem láttunk, maradt a földön alvás, vadkemping módra. Megvacsoráztunk, kicsit iszogattunk, majd egyszerre elnyomott minket az álom.

Roli már hajnalban felkelt, miközben mi még javában húztuk a csendest. Bringára pattant, s kicsit szétnézett a környéken. Lassan mi is ébredeztünk, s jöhetett a reggeli kávé, s némi eleség. Egy sövény választott minket el az egyik úttesttől, így viszonylag háborítatlan éjszakánk volt. 

Keszthelyre terveztünk szombaton eljutni. Miután összepakoltunk, felszerelkeztünk, kilenc óra felé járt az idő. Szerencsére olyan volt a társaság, hogy senki nem sietett sehova. Együtt indultunk el, ám én hamar leszakadtam a csapattól. Lévén, hogy a rekumbensem első kereke kisméretű, ráadásul a lánc is rövid, nem voltam képes nagy sebességre. Az úttal azonban nem volt gond. Igaz, hogy lakott területen haladtunk, de nem volt nagy a forgalom. 

Haladtunk szépen a napi célunk felé. Magunk mögött hagytuk Zamárdit, Szántódot, Balatonföldvárt. Nagyjából vegyes utakon mentünk. Volt ahol megvolt a kerékpár sáv, de az elején ez inkább az úttest része volt. Szerencsére azonban mind a gyalogosok, mind az autósok odafigyeltek ránk.

Dél körül járt az idő, amikor úgy döntöttünk, hogy itt az ebédidő. Mi mást is ehettünk volna, ha nem a méltán híres sajtos-tejfölös balatoni lángost. Rolinak hála, remek kiszolgálásban volt részünk. Ebéd után kicsit pihentünk, mai divatos szóval élve chilleztünk.

Javában tűzött a nap, mire elindultunk. Előkerültek a fényvédő krémek, megelőzvén a későbbi bajokat. Ittunk még egy kávét, majd megindultunk tovább, Keszthely felé. Következett Balatonszemes, Balatonlelle, Balatonboglár, majd Fonyód. Itt egy kicsit újfent megpihentünk, bedobtunk egy hűsítőt, s megtöltöttük a kulacsainkat is. A következő hosszabb pihenőnk Balatonszentgyörgyön volt. Itt a szomjunkon kívül az éhségünket is csillapítottuk. Délután öt felé járt az idő, amikor továbbtekertünk. Keszthelyen csak áthajtottunk. Szomorúan vettem tudomásul, hogy a két évvel ezelőtti kemping szálláshelyem már a múlté.

Gyenesdiásnál következett egy kis pihenő, kis hűsítővel, mely jutalom volt a nap végén. Nem tudtuk még hol éjszakázunk. Egy olyan partszakaszt kerestünk, ahol van lehetőség vadkempingezni, s tudunk a Balatonban fürödni. Továbbtekertünk tehát, s belebotlottunk egy amerikai stílusú veterán autó kiállítással egybekötött rockabilly rendezvényre. Kicsit szétnéztünk, élveztük a szebbnél szebb autócsodát. 

Bármennyire is maradtunk volna még, tovább kellett mennünk. Balatongyörök mellett találtunk egy alkalmas helyet az éjszakára. Rajtunk kívül egy bringás srác volt ott csak, ő is készült sátrat állítani. Legelőször csobbantunk egyet, lemosva magunkról a napi út porát. Volt mit, hisz több mint 87 kilométert mentünk aznap.

Kellemes volt a víz, eleinte kicsit hűvös, ám később már megszoktuk. Következhetett a jól megérdemelt vacsora, melyet Ricsi melegített meg nekünk a benzinfőzőjén. Közben csapkodtunk mindenfele, ugyanis a szúnyogok is megjelentek. Befújtuk magunkat szúnyogriasztóval, ám amíg be nem esteledett teljesen, záporoztak ránk.

Évi, Roli és én a közelben lévő esőbeállóban függesztettük fel a függőágyainkat, Ricsi pedig mellettünk verte fel a sátrat. Éjszakánk viszonylag nyugodtnak volt mondható, leszámítva egy-egy népesebb, hangosabb éjszakai fürdőző fiatalokból álló csapatot. A reggelizés, összeszedelőzködés után folytattuk Szigliget felé. 

Közeledvén Szigligethez, eszembe jutott a két évvel ezelőtti kékezésem erre. Badacsonytördemicen fel is ismertem a vasútállomást, ahol pecsételtem. A faluban tartottunk egy félórás pihenőt, ahol remek pogácsát kóstolhattunk, még remekebb fröccsel kísérve.

Hét ágra sütött a nap, s én izzadtam is rendesen, mert az északi parton azért jöttek az emelkedők szépen, sorban. Le is maradtam a többiektől. Néha bevártak, majd tovább indultunk. Mondtam is nekik, hogy menjenek nyugodtan az ő tempójukban. Nem akartam senkit sem feltartani. Túlhaladtunk Ábrahámhegyen, Révfülöpön, következett Balatonszepezd. Itt ebédszünetet tartottunk. Míg a többiek ezúttal is a lángos mellett döntöttek, jómagam egy méretes sült hekket kértem. Nem bántam meg.

Ebéd után kicsit nehezen indultunk neki, de menni kellett, várt ránk a napi végcélunk, Tihany. Ekkor még nem sejtettük, hogy mennyi minden vár még ránk. Zánka, Balatonakali, Balatonudvari  és Örvényes után már fel is tűnt Tihany. Az út jóformán végig kerékpár úton haladt. Egyszer-egyszer kellett csak az úton mennünk. Elérve a Tihanyi-félsziget bejáratához, úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a félsziget kevésbé látogatott részeit is. Persze erre csak akkor jöttünk rá, amikor egyszerre csak elfogyott a széles út, s maradt a túraösvény. Ekkor azonban már a hegyen voltunk, nem fordultunk vissza. Kalandosan, zegzugosan, bukdácsolva, de végig vidáman tettük meg  - legtöbbször tolva a kétkerekűt - az utat, s végül megérkeztünk a műútra. Szerintem én voltam az első aki ott fent rekuval járt. 

Leérve felkerestük a még nyitva lévő kisboltot, s némi hűsítőt vettünk magunkhoz. Közben kiderült, hogy a partszakasz, amit mi szabad strandnak hittünk, valójában egy közeli szálloda saját strandja volt. A gondnok pedig finoman jelezte, hogy mely szakasz esik kívül a hotel területén. Javasolt viszont egy közeli helyet, amely vadkempingre alkalmas volt. Itt összefutottunk Ricsi öccsével, s a családjával. Ezúttal is köszönet a hűs frissítőkért. Késő este húztuk fel a függőágyakat, háromszög alakban. Ricsi is nem messze húzta fel a sátrat.

Ismét egy zavartalan éjszakán voltunk túl, s a reggeli kávénkat Rolival a parton ittuk meg. Ezúttal a reggeli elmaradt, úgy terveztük menet közben pótoljuk. Ezt meg is tettük Balatonfüreden. Ekkor már láttuk, hogy ne biztos a siófoki érkezés. Tovább indultunk, úgy voltunk vele, hogy meglátjuk, meddig jutunk.

Következő megállónk Alsóőrs volt, ahol végleg eldöntöttük, hogy a Balaton kör befejezését másik alkalomra halasszuk. Nem lett volna ugyanis elég időnk rá, hisz Roli és Ricsi vissza kellett utazzon vidékre. Évinek és nekem pedig másnap már dolgoznunk kellett. Ittunk hát még egy jó hideg nagyfröccsöt, majd elindultunk strandot keresni.

A közeli Káptalanfüreden meg is találtuk a szabad strandunkat. Kicsit zsúfolt volt, s hangos egy népesebb család ottléte miatt, de azért sikerült kicsit fürödnünk. A parton már nem igen tudtunk nyugodtan ücsörögni, mert egy hattyú folyton közeledett felénk, jelezve, hogy ne ücsörögjünk az ő felségterületén. Mi pedig szót fogadtunk neki.

Összeszedelőzködtünk, majd a közeli büfénél egy kiadós ebéddel zártuk a balatoni tekerésünket. Innen tettük fel a vonatra a kerékpárokat, s indultunk Budapest irányába. Hála Rolinak, megtudhattuk, hogy több mint 186 kilométer tekertünk a három nap alatt. Kb. 33 kilométer híján majdnem meg lett a Balaton körbetekerése. Ez alatt a három nap alatt azonban remek időnk volt, jókat nevettünk, s rengeteg élményben volt részünk.

Nem mellesleg ezen a túrán voltam együtt először azokkal a barátaimmal, akikkel külön-külön már rengeteg élményt, kalandot átéltem. Bízom benne, hogy a jövőben is még számtalan közös utunk lesz együtt. Tehetjük ezt két keréken, gyalog, vagy akár stoppolva valamelyik európai országúton. Az élet azonban váratlanul mutathat nekünk számtalan új lehetőséget, melyekre előzetesen nem készülhetünk fel. Van egy olyan megérzésem, hogy a mostani tekergésünk hatására, némelyikünk útja a jövőben gyökeresen meg fog változni. Ez a változás lehetősége, továbbá annak lehetséges eredménye pedig engem különösen örömmel tölt el. 

Nos tehát kedves olvasóm, ez volt a Balatoni tekerésünk, nekünk, Tekergőknek. Ebben a formában a jövőben várható még számtalan közös út, de külön-külön is folytatjuk utunkat. Valami azt súgja, hogy ez a négyes többféle felállásban teszi majd ezt a jövőben ...

2019. július 06. (szombat) 19:37 (UTC+1) - Budapest

Egy hete történt, de már hozzá szokhattatok, hogy később írom meg. Két éve annak, hogy beszereztem magamnak egy rekumbenst, azaz egy fekvőbringát, de eddig még nem igazán tekertem vele. Mindig csak terveztem, de valami folyton közbejött. Most azonban úgy voltam vele, hogy ideje hosszabb úton is kipróbálni. Először csak a lakhelyem környékét gondoltam, de végül a Velencei-tó megkerülése mellett döntöttem. Évi is benne volt, így kitaláltunk egy két napos, vadkempinges variációt.

Kelenföldön beszéltük meg a találkozót. Onnan terveztünk vonattal Velencére lejutni. A pályaudvarig azonban el kellett jutnom. A kezdeti pár méter után már magabiztosan tekertem a bakabringát. Azok kedvéért, akik nem olvasták a korábbi bejegyzést a bringa beszerzéséről, elmondanám, hogy a baka előtagot használom sok mindenre. Ez az apai ragadványnevünk Kolozson, s én imádom összekötni a dolgaimmal. Na szóval tekertem a bakabringát, s bő húsz perc alatt elértem Kelenföldre. Kisvártatva Évi is megérkezett, s nemsokára már utaztunk is Velencére.

Érkezéskor volt egy kis tumultus a kerékpársávban, ugyanis a vonatról leszállt utasok ügyet sem vetve a kerékpárosokra, a kerékpárúton sétáltak, nemcsak a gyalogosoknak épített járdán. Kis frissítő után megindultunk a tókerülésre. Az idő jó volt, ráadásul volt egy kis menetszél is, így nagyon jól haladtunk. Sukoró felé vettük az irányt. Úgy voltunk vele, hogy keresünk magunknak egy olyan partszakaszt, ahol éjszakára majd ottmaradhatunk. 

Sátrat nem hoztunk, csak a függőágyainkat. Teljesen függők lettünk. Útközben megálltunk az egyik strandon egy lángosra, majd tovább tekertünk Pákozd felé. Ott a falu központi részén épp egy rendezvényt tartottak, s mi is tartottunk egy frissítőnyi pihenőt.

Pákozd után jöttünk rá, hogy nagyon gyorsan körbeérünk, ha nem állunk meg valahol. Addig viszont nem találtunk olyan szakaszt, ahol meg tudtunk volna állni. Fürödni is terveztük a tóban, meg egy vacsorát, így tovább haladtunk Gárdony felé. Elérve a településre, a strand részén megálltunk. Kinéztünk egy-egy üres nyugágyat, s pár perc múlva már hűsöltünk a napernyő alatt, kezünkben egy-egy hideg frissítővel.

Párszor a tóban is lehűtöttük magunkat, majd a büfésor felé vettük az irányt. Mi mást is ehettünk, mint egy-egy jó sült hekket. Mire végeztünk a vacsoránkkal, kezdett is sötétedni. Ideje volt hát valami éjszakai szállásra alkalmas helyet keresnünk. Felpattantunk hát a nyeregbe, s folytattuk a tekerést. A vízparton nem találtunk olyan helyet, ahol a függőágyakat ki tudtuk volna kötni, azonban Gárdony egyik csendesebb utcájában sikerült. 

Egy-egy autó, néhány ember néha-néha arra járt, de nyugodt volt az éjszakánk. Senki nem zavarta meg az álmunkat, még a szúnyogok sem. Igaz, lefekvés előtt befújtuk magunkat. Nem bíztuk a véletlenre. Másnap már csak pár kilométer volt Velencéig, így a reggeli kávénk után el is indultunk. A reggeli boltnyitás után az elsők között foglaltuk el helyünket a strandon. Délig pihentünk, majd egy ebéd után indultunk vissza Budapestre.

Visszafele átbeszéltük a két napot, amit a tókerülésre szántunk, s úgy döntöttünk, hogy lesz még folytatás. Van ugyanis nem messze egy kicsivel nagyobb tó, a "magyar tenger". Hamarosan tehát a Balaton felé vesszük az irányt. Nem is olyan soká. Mert jó úton lenni. Két lábon, vagy két keréken, a lényeg, hogy úton legyek ...

2019. június 18. (kedd) 21:42  (UTC+1) - Budapest

Rég voltam olyan fáradt a túrázás során, mint akkor, Ecsegfalva határában. Mivel a szálláshelyünk a Hortobágy-Berettyótól nem messze volt, így természetesen az apró vérszívókból sem volt hiány. Természetesen befújtam magam, de folyamatosan zümmögtek a fülem mellett. Hajnal felé, ahogy a nap felkelt, akkor hallgattak csak el.

Többen kérdeztétek a legutóbbi bejegyzés óta a mobil-zuhanyt. Hát íme, egy távolabbi kép róla. A bal oldalon van felfüggesztve. Legközelebbi alkalommal készítek majd egy közelebbi képet. Szóval ébredés után a szokásos reggeli kávé, reggeli, majd az összepakolás következett. Hát nem mondom, voltunk már jobb passzban Ricsivel. Indulás előtt jöhetett a hintőpor, valamint a napfényvédő krém kettős. 

Pár métert tettünk meg, s máris rajta voltunk az árvízvédelmi töltésen. Ahogy mi neveztük, a gáton. Még csak kilenc óra volt, de már megint égetett a nap. Ráadásul azt a lábunkat pirította, amelyiket az előtte lévő nap is. Ezúttal Ricsi jóval gyorsabb tempóban tudott haladni, én kissé lemaradtam tőle. Nem voltam még bejáratódva. 

Leszámítva a szivattyútelepek környékét, nem igazán találtunk olyan partszakaszt, ahol tudtunk volna kicsit megmerülni, lehűteni magunkat. Többnyire sűrű nádas választotta el a gátat a víztől. Nem volt kedvünk hozzá, hogy megpróbáljuk. Pedig a nap egyre jobban égetett minket. Maradt tehát az ivóvíz. Árnyékos helyet sem igazán találtunk. Ahol igen, ott meg is tartottuk az ebédszünetünket. 

Az ebédszünetünket kb. fél órásra terveztük, de egy kicsivel több lett. Jól esett pihenni az árnyékban. Tudtuk, hogy legközelebb Túrkevén tehetjük ezt meg. Eredetileg úgy terveztük, hogy Szarvasig fogunk elérni, aztán később ez Mezőtúrra, majd Túrkevére módosult. Nem tudtunk volna tovább menni a kidörzsölődés okozta kényelmetlenség miatt. Rendkívül lassította ugyanis a gyaloglást. 

Az út ezúttal sem egyenesen haladt, hanem jókora félkörökkel kerültünk, kanyarodtunk. Egy felhő sem volt az égen, s ha nem fújt volna egy kis szellő, akkor pokoli lett volna. A vizünk is rohamosan fogyott, s kút, vagy forrás sem volt a környéken. Egy tanyánál szerettünk volna vizet kérni, de a dühös kutyákon kívül nem találtunk senkit.

Egyik kanyarban találkoztunk egy párral, akik autóval épp arra jöttek. Később, amikor újra eljöttek mellettünk, kértünk tőlük egy kis vizet. Igaz, hogy kicsit meleg volt, de ezúton is köszönjük még egyszer. Ekkor már alig vánszorogtunk. Mindkettőnket kerülgetett a rosszullét, ezért tartottunk egy fél órás pihenőt. Korábban is megpróbáltuk, ám akkor rögtön jöttek a szúnyogok. Ezúttal szerencsénk volt.

Mivel ekkorra már egy korty vizünk sem volt, előkerültek a vízszűrős kulacsok, s a víztisztító tabletták, s már szűrtük is a Hortobágy-Berettyó vizét. A kulacs már számtalan alkalommal bizonyított, ám a tablettát most próbáltam ki először. Nem volt a legfinomabb utóíz, s nem hűsített, de jól esett. Kicsit még pihentünk - divatos szóval mondva chilleztünk - majd következett az utolsó napi távunk. 

Ez a bő fél óra, amíg beértünk Túrkevére, volt a legnehezebb az eddigi gyaloglásaim során. Lépésben haladtam csak, borzasztó érzéssel. Sok mindenre vágytam ez idő alatt. Többek között hideg sörre, s egy hűvös vizű medencére. Mindkettőre volt esély, mert a túrkevei strand-kemping volt a célunk. Nemsokára be is bicegtünk, s miután bejelentkeztünk a recepción, már tábort is vertünk a kemping területén.

A bal alsó sarokban voltunk, a lakóautós kemping területén. Több holland, s német nyugdíjas is jelen volt a lakókocsijával. Miközben felállítottuk a sátrat, s felkötöttük a függőágyat, nézegettük őket. Majd következett egy frissítő zuhany, s egy gyors étkezés. Nem siettünk, mert a strand nyitva tartása meg volt hosszabbítva késő estig.

Átbicegtünk tehát a strandra, s mielőtt testünket lehűtöttük volna, lehűtöttük a torkunkat is. Koccintani kellett az épségben történő megérkezésünkre. Épségben, ám kissé leharcoltan. Kifogott rajtunk ez a mostani túra, s az Alföld megmutatta önmagát. Mondtuk is Ricsivel, hogy ide születni kell, hogy ezt bírja az ember. Hiába, hegyi emberek vagyunk. Na de igyekeztünk is be a vízbe, mert sajgott rendesen a sérülésünk.

Eltöltöttünk bő egy órát a hűvös vízben. A gyógyfürdő meleg vizét, a seb elfertőződése miatt nem mertük bevállalni. A hűvös víz viszont jót tett mindkettőnknek. Már besötétedett, mikor visszatértünk a kempingbe. Főztünk még egy vacsorát, majd álomra hajtottuk a fejünket. Másnap nem terveztünk korán kelni. 

Miután összepakoltunk és kijelentkeztünk, nagy nehezen megtaláltuk a nemrég átadott buszpályaudvart. Elnézve a nem üzemelő várótermet, büfét, poggyászmegőrzőt, mosdót, s egyéb helységeket, továbbá a gazos parkot, s szemetes pályaudvart, elgondolkoztam, hogy volt-e értelme annak a 381.926.736 jó magyar forintnak, amibe mindez belekerült. Bízom benne, hogy nem fog teljesen lepusztulni, ha már így, s ennyit költöttek rá.

Busszal mentünk tehát Kisújszállásig, majd ott elváltunk. Mindketten vonattal folytattuk, ellenkező irányban. Délutánra meg is érkeztem Budapestre, ahol a népszerű gyorsétteremlánc duplán extra menüjével pótoltam az elégetett kalóriamennyiséget. Újabb Alföldi Kéktúra szakasszal lettem tehát gazdagabb, de még mindig nem kötöttem össze Szarvassal. Talán legközelebb sikerül. Az Alföldi Kék-ből kb. 277 kilométer hiányzik még, a teljes Kékkörnek pedig a 67%-a van már meg. Legközelebb innen folytatom, csak megpróbálok nem kánikulában indulni ... 

2019. június 15. (szombat) UTC+1 - Budapest

Másfél hónap telt el a legutóbbi kékezés óta. Kezdtek már elvonási tüneteim lenni. Igaz, az időjárás nem tette volna lehetővé a túrázást. Mint ahogy az itthoni olvasóim is tudják, majdnem hogy minden nap esett az eső. Bár utólag visszagondolva, inkább az esős túrát választottam volna. Na de ne menjünk ennyire előre.

Mint említettem, beszereztem egy új hátizsákot. A régiről leszedtem az ország felvarrókat, de még nem döntöttem, hogy az újra felrakom-e. Beszereztem ezenkívül egy nagyobb teljesítményű napelemes töltőt, valamint egy túra zuhanyt. Előbbi a kép jobb oldalán, utóbbi pedig a kép közepén, egy kis kék csomag. Kíváncsian vártam, hogy az újdonságok hogy válnak be. 

Legelőször a táskán lepődtem meg, ugyanis minden befért, sőt maradt is még pár liternyi szabad helyem. Bebizonyosodott, hogy Chilli nagyon jól pakolható. Nevéhez hűen még két saját chilli paprikát is betettem.

Elnézve az időjárás előrejelzést, kánikula volt várható. Épp ezért a ruházatot is a minimálisra csökkentettem. Annyira lecsökkentettem, hogy még a Camino-n magammal vitt mennyiséget is elhagytam. Minimálisra akartam ugyanis a magammal vitt dolgaimat csökkenteni. Ennyi éven keresztül kezd kialakulni, és véglegessé válni a felszerelésem.

Vonattal indultam péntek délelőtt Budapestről, a Nyugati pályaudvarról. Püspökladányig vettem jegyet, ott vártam be Ricsit. Megéheztem, megszomjaztam, mire megérkeztem, így a vasútállomás közelében lévő büfében enyhítettem éhségem, szomjúságom.

Bő egy óra múlva Ricsi is megérkezett. Természetesen Ő is éhes, s szomjas volt, így Ő is evett, s ivott. Utóbbiban magam is vele tartottam, hisz nagy volt a meleg. Vonattal mentünk tovább Szeghalomra, majd onnan busszal a legutóbbi kiszállási pontunkig, Körösladányig.

Beérve Körösladányba, kezdtem egy pecsételéssel, majd az egyik boltba még vettünk pár dolgot, amire az estéhez szükségünk volt. Hamar elhagytuk Körösladányt, de nem terveztünk messzire jutni. A Kékről kicsit letértünk, s éjszakára alkalmas szálláshelyet kerestünk. Útközben azért látványosak voltak az elmúlt hetek esőzésének nyomai.

Táborhelyet tehát az egyik kisebb bekötőút mentén vertünk. Ricsi sátorban, jómagam függőágyban terveztem az alvást. Mindketten egyedül terveztük, de volt olyan sejtésünk, mialatt előkészülődtünk, hogy nem leszünk egyedül az éjjel. Rengeteg volt ugyanis a szúnyog.

Mivel az országos tűzgyújtási tilalom feloldásra került, ezért mi is bátran raktunk egy kis tüzet. Ezen forraltuk fel a vizet a gyorsétel elkészítéséhez. Kicsit még hagytuk, hadd lobogjon, miközben a fröccsünket kortyolgattuk. Annál is inkább, mert a füst egy kicsit távol tartotta a szúnyogokat.

Nem keltünk olyan korán, mint máskor szoktunk. Leszámítva egy-egy csípésen kívül, nem volt olyan vészes az éjszaka. Persze ehhez kellett a szúnyogriasztó sray is. Egy gyors reggeli, majd indultunk is tovább, Dévaványa felé. Mindketten rövidnadrágban, ingben voltunk. Még csak reggel volt, de már melegen sütött a nap.

Kíváncsiak voltunk Ricsivel, hogy ezúttal mennyien leszünk a Kéken. Az Alföldi Kéktúra ugye nem olyan látogatott, mint az Országos Kéktúra. Ennek ellenére rögtön egy párral találkoztunk. Ők kisebb táskával voltak, mint később kiderült, csak ezt az egy szakaszt járták be. Kicsit megpihentünk, majd folytattuk a nagy melegben.

Dévaványáig továbbra is változatosak voltak az útviszonyok. Volt egy-egy olyan rész, hogy a kb. tíz méter széles földút teljesen járhatatlan lett volna, ha úgy 2-3 nappal hamarabb értünk volna oda. Nagy meleg volt, kezdett fogyni a vizünk is. De a legrosszabb az volt, hogy a bőrünk égett. Természetesen a fényvédő krémről mindketten megfeledkeztünk.

Az út mentén mindenhol pompásabbnál pompásabb virágok nyíltak. Nem volt tehát annyira egyhangú a menetelésünk. Legalábbis ekkor még így éreztünk. Dévaványáig hosszú, egyenes úton gyalogoltunk. Eleinte földúton, majd később műúton.

Beérve Dévaványára, egy kisboltban vettünk pár dolgot, de mind közül a legfontosabb némi hideg innivaló, s napfényvédő krém. Az ebédszünetünket az egyik kocsma udvarán tartottuk, nem mindennapi fröccsárakat megtapasztalva.

Dévaványától a napi végcélunkig, Ecsegfalváig volt még mit mennünk. Lábszáraink le voltak már égve, s mellé egy új problémánk lett. Kidörzsölődött ugyanis mindkettőnk combtöve, így elég nehézkes lett a gyaloglás. Összeszedtük tehát minden erőnket, feltöltöttük a vízkészletünket, nagyot sóhajtottunk, majd elindultunk.

Eleinte földúton mentünk, többé-kevésbé árnyékban, ám később újra a nap alá kerültünk. A távolban már feltűnt Réthelyi látogatóközponthoz tartozó kilátó. Itt található Magyarország túzokrezervátuma. Annak idején, Ricsi és Tóni itt töltötték a pihenőidejüket, ám mi csak egy rövid fél órás szünetet tartottunk.

Újabb vízkészlet feltöltés következett, majd újabb nagy levegő. Hátra volt a napunk utolsó szakasza. A napunké, amely még mindig kegyetlenül forrón égetett minket. A műúton folytattuk tovább, mivel a leágazás járhatatlannak tűnt a bozóttól. Tudtuk, hogy kinyír minket az aszfalt, de kevésbé rossznak tűnt, minthogy a bozót csikarjon össze minket.

Jó hat kilométert kellett megtennünk a forró aszfalton. Próbáltunk időnként stoppolni, ám úgy volt megírva, hogy gyalog kell beérnünk Ecsegfalvára. Ekkor már nagyon nehezen tudtunk menni. Lépésről lépésre. Fáradtan, izzadtan, kidörzsölten, leégve. Felüdülés volt végre megpillantani a falu tábláját.

Első utunk a jutalomsörünkhöz vezetett. Életemben nem esett jobban a sör, mint most. Nem volt egy nagy márka, de annyira hideg volt, hogy egyből leszaladt. Picit megpihentünk, majd folytattuk a falun kívüli területig. Útközben megtöltöttük a tíz literes túra-zuhany zsákját. A falun túli Hortobágy-Berettyón átkeltünk, majd a közelben lévő fás részen tábort vertünk.

Tüzet ezúttal nem gyújtottunk, csak a benzinfőzőt, s a gázfőzőt használtuk. Felkötöttük a zuhanyzsákot, s kisvártatva már használtuk is. Igaz, lehetett volna magasabban, de nagyon jól le tudtuk magunkról mosni a napi izzadtságot. A túrazuhany tehát jelesre vizsgázott. Vacsora után nemsokára "ágynak" is dőltünk, hisz majd 35 kilométer volt mögöttünk ...

2019. június 04. (kedd) 21:57 (UTC+1) - Budapest

Ismét eltelt egy év, s megint itt volt a Kékes Csúcsfutás. Idén 22-ik alkalommal került megrendezésre a népszerű hazai futóverseny, s én ötödjére készültem meghódítani a csúcsot. A csúcsot, amiről ugye tudjuk, hogy ott kell abbahagyni. De csak egy évig ugyebár.

Idén a kezdeti futócsapatomból egyedül Kati tartott velem. Évről évre változik a velem futók összetétele, s volt egy év, amikor a világcsavargás miatt magam is kihagytam. Jó pár éve viszont ez az egyik olyan futóesemény, amihez ragaszkodom. Idén egy kicsit nehézkesen folyt a felkészülés, mivel az előtte lévő hetekben kissé betegeskedtem. Bíztam azonban az eddigi tapasztalatomban.

Ezúttal is többen voltunk Domoszlóról, hasonlóan a tavalyi évhez. Angi és Bea idén is csúcstámadásra készült, s hozzájuk csatlakozott Alíz is. Kicsit még bemelegítettünk Katival, majd elfoglaltuk a rajtnál a helyünket. Idén is több szakaszban indítottak minket. A seniorok, majd a Suhanj futói után következett az első eresztés. Mi a másodikba fértünk csak be. Jöhetett a már megszokottá vált "húha" sóhajtás, majd megkezdtük a felfelé kapaszkodást.

Mint tudjuk, egész májusban esős idő volt a Kárpát-medencében is. A futóesemény hetében is végig esett. Úgy nézett ki, hogy a hétvégén is fog, de szerencsénkre verőfényes napsütés fogadott minket. Ildi néninek ezúttal is köszönjük az időjárásra vonatkozó jókívánságot. Katival többnyire együtt róttuk a kilométereket. Mindketten úgy éreztük, hogy nehéz menet lesz. De ahogy megláttunk egy tűzoltót, teljes bevetési ruhában, palackkal a hátán, megfogadtuk, hogy többet nem panaszkodunk. 

Mire Mátraházára értünk, kissé már jobban éreztük magunkat, főleg amikor a Szüleimmel találkoztunk. Jól esett a helyszíni biztatásuk idén is. Következett a legnehezebb szakasz, az utolsó három kilométer. Úgy éreztem, hogy sose fogok beérni, annyira távolinak tűnt. Katival minden erőnket összeszedtük, s lassan magunk mögött hagytuk a teljes távot. Kiérve a sípályára, az utolsó futólépéseket a szokásos köves terepen tettük meg. 

Katival vállvetve értünk be a célba, amit poénosan meg is jegyzett a szpíker. Átvettük az érmeket, a frissítőt, majd jöhetett a csúcsfotóhoz vezető hosszú sor. Itt találkoztunk Bálinttal is, aki szintén eredményesen teljesítette a távot. Katival még megörökítettük a Kékes tornyos pillanatot is. Közben kiszúrtak minket, s kénytelenek voltunk mindhárman nyilatkozni az egyik sportcsatorna riporterének.

A csúcsfotó után pár percig tiszteletünket tettük a tragikusan elhunyt Kiss Péter emléktáblájánál, aki maga is többszörös Kékes csúcsfutó volt. Ezután elköszöntünk Bálinttól, s megindultunk gyalog lefele a sípályán, immár hagyományosan. Levezető séta volt ez, mely során kibeszélgettük magunkat.

Mátraházára leérve buszra szálltunk, s Mátrafüreden megkoronáztuk a napunkat egy kalóriadús evéssel, ivással, jól megérdemelt jutalomként. Megcsináltuk tehát idén is, s a magam nevében elmondhatom, hogy ez volt életem legnehezebb, legkeményebb Kékes csúcsfutása. Megvan tehát az ötödik, s már csak tíz kell, hogy jubileumi csúcsfutó legyek. Ha Isten is úgy akarja, minden évben indulni fogok.

A futócipőt ismételten felváltom túracipőre, ugyanis két nap múlva folytatjuk Ricsivel az Alföldi Kéktúrát. Körösladánytól fogunk indulni, s ha minden jól megy, Szarvason fejezzük be. Mint ahogyan a legutóbbi bejegyzésemben is említettem, új társam lett a túrán. Nemrég leltem rá, s most lesz az első közös túránk. Bízom benne, hogy ezúttal sikerült egy hosszabb időszakra választanom, mely időszak alatt rengeteg kalandot, élményt élhetek át általa. Máris imádom! Isten hozott Chilli!

2019.05.01. (szerda) 11:55 (UTC+2) - Kolozs

Ahhoz képest, hogy egy vadcsapás mellett ütöttünk tábort, viszonylag nyugodt volt az éjszakánk. Egyetlen egy hangot sem hallottunk, pedig az aranysakálokra számítottunk. Tavaly ősszel, Álmosd határában már volt szerencsénk hallani őket, ám ezúttal csöndben voltak. Vadak tehát nem voltak, ám a kis vérszívókat ezúttal sem úsztuk meg. Szerencsére sikerült most is időben észrevenni.

Ez a reggel más volt mint az eddigiek. Összefüggő felhőtakaró borította az égboltot, bár a hőmérsékletre nem volt panaszunk. A reggelihez még felvettünk egy vékony dzsekit, ám később, ahogy elindultunk, már le kellett vessük azt. Továbbra is készültek a rövid videók, mi meg derültünk az ezek készítése során átélt pillanatokon.

Itt már kicsit göröngyös volt az út a talpunk alatt, ugyanis a korábbi eső, s a közlekedő munkagépek átdolgozták a talajt. Egyébként teljesen berepedt a bakancsom bőr része, már csak a belső filcanyag tart. Egy nagyobb eső beáztatná a bakancsom. Meg kell hát váljak a jövőben az egyik hű túratársamtól, s beszereznem egy újat.

Következő célállomásunk, s egyben bélyegzőpontunk a Vidratanya volt. Ide terveztük előző napunk végpontját, azonban túl messzi lett volna. Mindketten szeretünk kényelmes tempóval túrázni, nem pedig rohanva, 40 kilométer körüli távot megtéve.

Mint ahogyan a képen is látszik, valóban szükség volt arra az esőre. Ahogy néztük az időjárást, s az előrejelzést, el is érkezett az ideje. Addig viszont mi be akartunk érni a mostani túránk végpontjára, Körösladányra. Egy tanya mellett mentünk el épp, s pont beszéltük, hogy amióta az Alföldi-Kéket jártuk, egy igazi gémeskutat nem is nagyon láttunk. Olyat, mint a Hortobágyon szoktunk. Bíztunk benne, hogy amíg Bajáig érünk majd, lesz hozzá szerencsénk.

Amíg viszont Bajáig nem érek, addig még van pár kilométer hátra. Elértünk az Alföldi Kék 5-ös szakaszához. Egy lépéssel közelebb kerültem Szarvashoz. Ahhoz a részhez, amit annak idején bejártam. Ricsi biztosított afelől, hogy amíg az Alföldi Kéket be nem fejezem, velem fog tartani. Utána viszont én tartok majd Vele, hogy az Országos Kéket folytathassa Nagymarostól a nyugati irányban.

Így bandukoltunk, hogy közben tervezgettük a jövőnket. Már ami a túrázást illeti. Ezúttal viszont mertünk mindketten egy kicsivel nagyobbat álmodni. A jövőévre kitaláltuk, hogy közösen a Világ mely szegletébe fogunk elnézni, túrázni. Addig lesz időnk a felszerelést kiegészíteni, egy-két dolgot beszerezni.

Beérve a Vidratanyára, egy kölyökkutya futott elénk, s mi nem győztünk gyönyörködni benne. Természetesen nem simogattuk meg, csak megörökítettül képi, s videó formájában. Kiértünk a műútra, ahol számunkra érdekes dolgot tapasztaltunk. Egyikőnk sem látta még sose, hogy az út menti bokrok, fák kiirtása során kivágott fát így hagyják ott, megteremtve a lehetőséget annak bárki általi elviteléhez. 

A Vidratanyához eljutva, betértünk egy étterembe, megpihenni kicsit, s inni valami frissítőt. Ott volt a pecsét is, s miközben bélyegeztem, az étteremben nagy volt a sürgés, forgás. Egy rendezvényt tartottak, s mi jobbnak láttuk a kinti teraszon helyet foglalni. Ahogy ott ültem, szemügyre vettem másik hű társam, a hátizsákom. A bakancsomhoz hasonlóan, a hátizsákom is régóta velem tartott sok-sok kilométer óta. 

Elérkezett az idő a hátizsák cserére is. A barcelonai út előtt ugye beszereztem egy kisebb, 30 literes táskát a rövidebb, főleg fapados kézipoggyászos repülős utazásokra. Szükségem van viszont egy újabb, nagyobb változatra is, amellyel többnapos, feladott poggyászos repülőutakra is magammal vihetek. Nos a közeljövőben ez meg is fog valósulni, már ki van nézve a leendő társ. Bár a mostani táskámnak nincs neve, de a leendőnek már találtam is egyet. Tóni is, Ricsi is elnevezte az ő táskáját, egy-egy női nevet adva, így én is kipróbálom. Szóval kedves olvasóim, hamarosan pakolhatom Chilli-t, a leendő táskámat.

Véget vetvén a pihenőidőnek, utolsó szakaszunk következett itt a tavaszi Kéken. Egy hosszabb szakasz, amely hosszan vezetett a Sebes-Körös mentén, a töltésen végig. Hosszú-hosszú kilométerek következtek, a végeláthatatlan úton. Körösladányig terveztünk eljutni, ahonnan busszal, vonattal ki-ki az ő irányába tovább, hazáig. 

Ahogy ott gyalogoltunk a Sebes-Körös mellett, annyira vágytam rá, hogy csobbanjak egyet a vízbe, hogy pár kilométer után meg is álltunk Ricsivel. Amíg ő megpihent, én már indultam is le a lépcsőn, be a vízbe. Hát nem mondom, hogy életem legjobb hőmérsékletű vizében voltam. Nagyjából az őszi Berettyóhoz volt hasonló. Ahhoz viszont elég volt, hogy kicsit lehűtsem a testem.

A hosszú kilométerek után beértünk Körösladányba. Pont időben, mert már korgott a gyomrunk. Sosem jártam még itt, amely község a rendszerváltás utáni időszakban évekig kapcsolatot tartott fent Kalotaszentkirállyal. Beérve a településre, a templom melletti kisboltban vásároltunk, majd megterítettünk a templom előtti téren.

Volt nagyjából háromnegyed óránk a buszindulásig, így kényelmesen megebédeltünk. Közben néztük a helyi fiatalságot, ahogy szépen kiöltözve, ballagnak haza a locsolkodásból. A buszunk a közeli Szeghalomra vitt minket, ahol vonatra szálltunk, s Püspökladányig mentünk. Ott szétváltunk, de előtte lezártuk négy napos utazásunkat egy-egy korttyal, valamint egy fényképpel. Az elkészült videó később kerül majd bemutatásra.

Jó pár éve túrázom, kirándulok, utazom, de biztosan állítom, hogy eddigi legjobban sikerült túrámon vagyok túl, már ami a hangulatot illeti. Végig jókedvvel róttuk azokat a kilométereket, s az emberek is akikkel menet közben találkoztunk, végig kedvesek voltak. Teljesen más arcát mutatta ez a tavaszi Kék, mint a legutóbbi őszi. Az sem volt rossz, de a mostani kiemelkedett az eddigiek közül. Szóval kedves Olvasóm, a jövőben továbbra is várhatóak lesznek a túrázós bejegyzések. Ha minden jól alakul, legközelebb a pünkösdi hosszú hétvégén, immáron kiegészülve Chillivel, az új túratársammal ...

2019. április 30. (kedd) 17:55 (UTC+2) - Kolozs

Említettem, hogy a csatorna partján ütöttünk tábort, s az én függőágyam pont a part szélén volt. Úgy feküdtem le este, hogy bíztam abban, nem a függőágy jobb oldalán fogok kiszállni hajnalok hajnalán. Ugyanis akkor könnyen a csatorna habjai közt találtam volna magam. Szóval fel volt adva a lecke az éjszakára.

Szerencsére azonban vízmentes volt az ébredésem, nem kerültem a zsadányi sellő karjai közé. Kicsit hűvös volt ezúttal is az éjszaka, de a talaj ezúttal sem volt harmatos. Szeretek így ébredni, előkészülni a reggelihez, hogy nem csurom vizes minden. Nyugodt éjszakánk volt, ezúttal az álmom is kedvemre való volt. De még mennyire kedvemre.

Időben is voltunk, bár nem siettünk sehova, mégis szerettünk idejében reggelizni. Így is el tudunk szöszölni a készülődéssel. Általában kávéval kezdünk, majd jön a zabkása, s egy müzliszelet. Ricsi is, én is külön melegítettük többnyire a vizet. Ő benzinnel, én gázzal. Reggeli után összepakolás, szemétösszegyűjtés, majd irány a következő úticél. Jelen esetben Okány. 

Jó tíz centi nagyságú volt már búza a mezőkön. Ritkán látom ilyen kicsinek. Többnyire már aranysárgára érve találkozom a búzatáblával a túráim során. Jó egy órán keresztül mentünk a gabonatábla mellett. Hosszú volt az utunk Okányig.

A Tölgyfás-tanya környékén volt egy pár perces jelkeresésünk. Ilyenkor jól fog a telefonos applikáció. Ritkán használjuk, többnyire csak ilyen esetekben. Mindketten annak vagyunk a híve, hogy szabadon, térkép, valamint gps nélkül, hagyományosan gyalogoljunk. Természetesen ha sokáig nem találjuk a jelet, akkor igénybe vesszük a külső segítséget.

Pirossal jelezték azt az Alföldi Kéktúra szakaszt, ahol jártunk. Ugye nekem Írott-kő és Zsadány között lett meg összefüggően a Kék kör. Ricsinek kicsit más az elosztás. Neki nincs meg az Országos Kék teljesen, ellenben az Alföldi-, valamint a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra nagyrésze már megvan. Idén jó lenne bejárni a hiányzó Alföldi szakaszokat, aztán a többit meglátjuk.

Továbbra is sok volt a nyúl, s a termetesebb nagyvad. Ez látszódott a sűrűn előforduló vadászlesek számával is. Egyik másiknál időnként mi is tartottunk egy kis pihenőt. Szükségünk is volt rá, mert ezúttal is perzselt a nap. Ittunk a vízből is.

Szántóföldek voltak minden irányban, amerre jártunk. Azonban látszódott, hogy elkélne az eső. Persze nem akkor, amikor mi túrázunk, hanem miután hazamentünk. A távolban felfedeztem az egyik kedvencem, a repceföld citromsárga színét. Szintén bakancslista volt, hogy a túrák során egyszer láthassak egy virágzó repceföldet. Ahogy tavalyelőtt sikerült a napraforgó, úgy idén kipipálhattam a repcét is.

Rátértünk a Holt-Sebes-Körös partjára, mely mentén Okányra értünk. Sokan horgásztak a parton, kicsit szóba elegyedtünk velük. A településre beérve, gyorsan kerestünk egy nyitva levő boltot, kis hideg innivalóért. Közben áthaladtunk a falu központi részén, ahol röviden mi is fejet hajtottunk a Hősök előtt. Személy szerint bízván abban, hogy a jövőben több ilyen szomorú világesemény nem fog előfordulni.

Miután megtaláltuk a kisboltba ami kellett, a harang is delet jelzett. Ideje volt hát, egy kis ebédnek, s utána egy rövid pihenőnek. Helyet kerestünk magunknak egy terebélyes fenyőfa alatt, majd nekikezdtünk a falatozásnak. Ezúttal is fogadtuk az arra járó helyiek jóétvágyunkra vonatkozó kívánságait.

Legelőször talán a Camino alatt értékeltem az ebéd utáni pihenőt. Amikor csak van az ember, semmire sincs gondja, csak pihen, s nézi a járókelőket. Amikor az ember kívülről szemléli a világot. Ez történt most is, itt Okány kellős közepén. Azonban minden jónak eljön egyszer a vége, így nekünk is indulnunk kellett tovább. Nagyrészt a Holt-Sebes-Körös mentén haladtunk, érintve a vasutat. Bő másfél óra múlva már fel is tűntek Vésztő házai a távolban.

Már az első házakat ahogy elértük, Ricsinek is, nekem is szimpatikus volt a falu. Egyszerűen érzi az ember, amikor belép egy hasonló községbe, hogy itt minden rendben van. Vésztő is ilyen volt. Főleg amikor elértük a település központjában lévő tavat. Legszívesebben mindketten csobbantunk volna. Ehelyett azonban pihentünk egy kicsit, gyönyörködve a látványban.

Bármennyire is ellenünkre volt, de tovább kellett haladnunk. Meg kellett még keresnünk a pecsételőhelyet, még mielőtt megfeledkeztünk volna róla. A lehető legjobbkor láttam meg kedvenc virágom, a gyönyörű nefelejcset. Nem csak a pecsétet nem akartam elfelejteni.

A bélyegző ismételten az egyik kocsmában volt, ám ezúttal csak egy-egy kávét kértünk. Mellé viszont - az egyik vendég jóvoltából - jó kis történeteket kaptunk a múltból. Abasáron volt ugyanis sorkatona, s miután megtudta, hogy én meg Domoszlón laktam, ömlött belőle a sok emlék. Vidáman búcsúztunk el a rögtönzött haditudósítónktól, s indultunk tovább. A Mágori-domb környékére terveztük a napi távunk végét. Feltöltöttük az ivóvízkészletünket, majd nekivágtunk.

Időben sem, távolságban sem volt már sok az előttünk álló szakasz. Egy ideig mezőn, csatorna szélén haladtunk, később ismét a Holt-Sebes-Körös partján. Itt sem lett volna rossz az éjszakát tölteni, hisz még nem voltak szúnyogok. Nyáron biztos elviselhetetlen lett volna.

Következett az újabb bélyegzőhely, mely egy szépen, Európai Uniós forrásból felújításra került gazdaság épületének falán volt elhelyezve. Próbáltuk Ricsivel lencsevégre kapni a szürke marhákat, ám azok annyira nem voltak fotogének.

Magunk mögött hagytuk a lakott részt, s következtek az utolsó száz méterek. Valóban már csak pár száz méter volt hátra, de ekkor következett be a lassulás. Először egy túrázó családdal találkoztunk, akik épp ezen a szakaszon fejezték be az Alföldi-Kéket. Gratuláltunk nekik, majd kicsit beszélgettünk egymás KÉK kalandjairól.

Ezt követően egy ornitológussal hozott össze minket a sors, aki hosszasan ecsetelte, hogy milyen madarak fordulnak elő a környéken. Annyira látszódott a szakmája iránti elkötelezettség, valamint a rajongás, hogy még órákig el tudtuk volna hallgatni. Mennünk kellett, hisz naplemente előtt tábort akartunk verni.

Annyira sok volt a földúton a nyárfavirágzás után maradt szösz, hogy olybá tűnt, mintha havazott volna. Letértünk a Kékről, keresve magunknak egy félreeső, füves területet. Lehetőleg olyat, amely nem volt közvetlenül a vadak által kitaposott ösvény mellett.

Következett egy kis lélekerősítő-étvágygerjesztő, majd ki-ki előkészítette a maga "hálószobáját". Én ezúttal kicsit ki kellett pótoljam a függőágy kötelét, mert távolabb voltak a fák. Mielőtt lement a nap, a sátor, s a függőágy a helyén volt.

Következhetett hát a jól megérdemelt vacsora, ezúttal én esetemben négysajtos penne San módra, gyulaival, szárított vargányával, valamint fokhagymával gazdagítva, hozzá egy kis aszalt szilvaágyon aranysárgára érlelt szilvapálinkával. Jó dolog ez a túrázás kérem! 

Elérkezett hát az utolsó esténk itt a tavaszi Kéken. Természetesen maradtam volna még, folytatni tovább, de ugyanakkor most vártam is már, hogy hazaérjek. Vágytam rá, hogy kényelmesen elterüljek az ágyamban ...

2019. április 28. (vasárnap) 22:02 (UTC+2) - Kolozs

Falatoztunk tehát Ricsivel a kőfal tövében, közben jókedvűen átbeszéltük a napi eseményeket. Ő közben felállította a sátrát, én azonban lusta voltam fákat keresni a függőágyamnak. Maradt a ponyvám leterítése, majd belebújtam a hálózsákomba, s a ponyvával betakartam magam. Úgy néztem ki, mit egy óriási hernyó. Éjszaka arra eszméltem, hogy két lúd csipkedi a fejem. Már épp kezdtem hessegetni őket, amikor rájöttem, hogy álmodom őket. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Szerencsére hamar visszaaludtam, s az éjszaka hátralévő részében, ludaktól mentes álmom volt.

Reggel derült ki, hogy hol is táboroztunk le az este. A kőfal túloldalán ugyanis a Biharugrai Határőrség épülete volt. Volt is derültség részünkről, amikor erre rájöttünk. Reggelit követően szétnéztem a környéken, felfedezve ezt az érdekes "kockát". Kötelekből volt elkészítve, valószínűleg madárfigyelés céljára készítették. Egy biztos, ha este felfedeztem volna, biztos hogy belülre kötöttem volna a függőágyam.

Jóllakottan, vízzel feltankolva, frissen vágtunk neki az előttünk álló napnak. Ezúttal is remek időnk volt, ráadásul most a szél sem fújt. A kék jelzés végig a legelőkön keresztül vezetett. Hosszú kilométerek következtek, mire magunk mögött hagytuk a legelőket, s elérkeztünk egy csatorna mellé. Ezúttal is szerencsénk volt egy teknőshöz, ám egy jóval kisebb példányhoz.

Rengeteg nyúl volt továbbra is, kiegészülve a különféle madár fajokkal. Egy-egy fácán közvetlen közelünkből röppent fel, óriási lármát csapva. Balra csatorna volt, jobbra pedig bozótos. Egyik helyen még a vaddisznó hangját is hallottuk. Következett kis szünet, majd továbbhaladtunk. Továbbra is a Körös-Maros Nemzeti Park területén jártunk.

Ezidáig tökéletes útviszonyok voltak, ám elértünk egy olyan részhez, ahol sehogyan sem tudtunk tovább menni száraz lábbal. Nem volt mit tennünk, lekerültek a cipők, bakancsok, nadrágok, s megindultunk az iszapos tócsákban. Úgy éreztük magunkat, mintha egy ázsiai katonai bevetésen lettünk volna, a hatvanas évek végén.

Ekkor döntöttük el, hogy az átkelésről készítünk egy videofelvételt is. Annyira jól sikerült, hogy továbbgondoltuk, s innentől kezdve elkezdtünk pár másodperces felvételeket készíteni különféle dolgokról. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl minden túránkról készítünk egy kisebb videót.

Túljutva a lápos részen, az utat továbbra is mezítláb folytattuk. Tartottunk egy talp regeneráló sétát. Időnként jót tesz ugyanis a testnek, léleknek egy kis mezítlábas talpalás. Éppen egy összegyűjtött nád szárító rész mellett mentünk, majd azon túljutva letisztítottuk lábainkat, s visszavettük a lábbeliket. A távolban már látszódtak Geszt házai.

Sütött a nap elég rendesen, a kezeimet is védtem a tűző napsugaraktól. Ezúttal sem hoztam magammal a szalmakalapomat, így be kellett érnem a kendőmmel. Az ivóvizünk ezúttal kitartott, lassan-lassan pedig mi is megérkeztünk Gesztre. Beérve a faluba, elkezdtük keresni a bélyegzőt, de nem találtuk a jelet. Biztos ami biztos, készítettem egy fényképet a geszti táblával, majd kerestünk egy asztalt magunknak, hisz ebédidő volt.

Tartalmas ebédünk volt sonka, szalonna, kolbász, zöldséges, erdélyi pityókás kenyér formájában. Hozzá egy kis szíverősítővel. A falubeliek arra járva természetesen jó étvágyat kívántak. Ezúttal nyoma sem volt az őszi, hozzánk való viszonyulásnak.

Ebéd után megnéztük a hajdani Tisza - kastélyt. Jelenleg felújításra vár. Csodálatosak voltak azok a platán fák a kastély előtt. Gesztet elhagyva a halastavak felé vettük az irányt. Előtte egy régi temetőn keresztül haladtunk keresztül, el a Tisza - kripta mellett.

Kiérve a nyílt terepre, kerékpárosokkal is találkoztunk. Valószínűleg ők is a Kéket járták. Sokan teszik ezt két keréken. Mi Ricsivel azon a véleményen vagyunk, hogy mi a Kéket két lábon járjuk be. Elérve a halastavakat, ismételten sok madarat figyelhettünk meg. Sajnos profi fényképezőgép híján, nem igazán tudtunk róluk közeli képet készíteni.

Ricsi emlékezett egy kilátóra, amely a tó mellett van. Meg is pillantottuk, s úgy döntöttünk, hogy ott tartunk egy kis pihenőt. Délután volt már, de a nap erején ez még nem látszódott. Mindketten éreztük, hogy az elkövetkező napokban érezni fogjuk mi még ennek a napsütésnek a hatását.

Véget vetve a negyedórás pihenésnek, megindultunk napi tervezett utolsó távunknak. Ekkor még azt hittük semmi különös nem fog történni, hisz már csak pár kilométer választott minket el Zsadánytól. Eleinte nem is volt semmi gond, két oldalról bokrokkal szegélyezett ösvényen haladtunk.

Később azonban elértünk egy olyan pontra, ahol nem hittünk a szemünknek. Telis-tele volt sűrű bokrokkal, növényzettel. Találtunk egy csapást, s elindultunk azon. Jelet nem igazán látva később megtorpantunk, s néztük a térképet. Kiderült, hogy kicsit letértünk a Kékről. Mivel javában bent voltunk a sűrűjében, nem akartunk visszamenni. Kinéztük, hogy merre jelzi a térkép a Kéket, s elindultunk abban az irányban. Közben úgy éreztük magunkat, mint valami dzsungel harcos.

Minden egyes ág érintésére, föntről az elszáradt mag pergett le ránk, a fejünkre, nyakunkba, táskánkra. Azt hittük hogy sosem érünk ki a dzsungelből. Mire pedig kiértünk, szembesültünk, hogy egy újabb csatorna választ el minket a Kéktől. Ez azonban annyira mély volt, hogy nem tudtunk volna átkelni. Ricsi meg is próbálta, de az iszap győzött. Eszünkbe jutott a Kelly hősei c. film egyik jelenete, amikor a katonák keresik a hidat, hogy átkeljenek, hisz Mulligan megígérte nekik. Hát mi is kerestük.

Szerencsénkre egy zsadányi család épp arra kerékpározott, és az apuka megmutatta nekünk a közeli hidat. Fél óra múlva már a közkútnál tisztogattuk magunkat, s a felszerelésünket. Utóbbit teljesen megtöltötte az említett száraz mag, ami a dzsungelben szóródott ránk. 

Zsadányban, a helyi kocsmában megálltunk egy pecsét, s egy sör erejéig, majd siettünk szálláshelyet keresni magunknak. A faluból kiérve, egy szántóföld, s egy csatorna közti füves, fás sávnál ezt meg is leltük. Mire a nap lement, a sátor, s a függőágy már a helyén is volt. Mi pedig nekikezdtünk a vacsoránknak.

Ismét egy nagyszerű napon voltunk túl, ezúttal is sok-sok jókedvvel, derűvel fűszerezve. Lábaink, vállaink most voltak abban a stádiumban, hogy még egykét nap, s hozzászoknak az állandó kilométerekhez, kilók cipeléséhez. Ezért is jó egy hosszabb túra, mert a szervezet kevésbé lesz fáradt, ha több napig megy. Ezalatt hozzá tud szokni. Mi azonban elértünk a féltávunkhoz. Szombat este volt, jó idő, jó kedv. Kell-e ennél több egy túrához?

2019. április 27. (szombat) 20:53 (UTC+2) - Kolozs

Lassan másfél hónapja, hogy hazatértem Barcelonából. Azóta nem igazán voltam hosszabb kiránduláson, utazáson. Jó hírként számolhatok be, hogy végül minden rendeződött. A bankom megtérítette a veszteségem, jómagam pedig egy kis időráfordítás eredményeképp megkaptam az új okmányaimat. Közben Ricsivel úgy döntöttünk, hogy kékezünk egyet. Az időpontot a húsvéti négynapos szünetre tettük, helyszínként pedig a tavalyi zárópontot, Körösnagyharsányt választottuk.

Mindketten vonattal indultunk el Debrecenbe, csak különböző irányból. Én Budapestről, a Nyugati-pályaudvarról, Ricsi pedig Szerencsről. Ezúttal egy új dolgot kipróbálva, hogy ki lesz a gold medalion, ki fog beérni először. Folyamatosan küldtük egymásnak a helyzetjelentést, hogy ki hol tart. Ezúttal Ricsi volt a nyertes. Miután én is megérkeztem a pályaudvarra, s szomorúan vettük tudomásul, hogy egy bolt sincs már nyitva, így elindultunk a buszállomás felé. Innen indultunk tovább a napi végcélunk, Berettyóújfalu irányába.

Késő este volt már, mikor leszálltunk a buszról. Gyorsan magunk mögött hagytuk Berettyóújfalut, s arra a helyre mentünk, ahol az őszi túránk során sátoroztunk. Ezúttal csak Ricsi állította fel a sátrat, én kerestem két fát, s oda kötöttem fel magam. Természetesen alvás céljából, függőágy segítségével. Gyorsan ettünk egy forró levest, ittunk egy-egy korty lélekmelegítőt, majd nyugovóra tértünk.

Otthon, elindulás előtt vaciláltam rajta, hogy melyik hálózsákom hozzam, s úgy döntöttem, hogy a melegebbet hozom. Hát nem bántam meg. Hűvös volt az éjszaka, jól fogott a vastagabb hálózsák. Szerencsére az éjszakám is jó volt, álmokban sem volt hiány. Hat óra is elmúlt, mikor megébredtünk. Ricsi megadta a kezdő lövést a hatlövetűvel, amit egyik tanítványától, Szabitól kapott. Úgy döntöttünk, hogy ezentúl minden túránkra magunkkal hozzuk, kabalaként.

Remek napra ébredtünk, csont száraz volt minden, a fű sem volt harmatos. Forraltunk kis vizet a kávénknak, s a zabkásánknak, majd elkezdtük az összepakolást. Ezúttal nekem könnyebb dolgom volt, mivel a függőágyat hamarabb összeszedtem.

Elindulás után visszaballagtunk a berettyóújfalui buszállomásra, majd onnan busszal jutottunk el Zsadányra. Várnunk kellett bő másfél órát, mire egy újabb járattal eljutottunk a kiindulási pontunkhoz, Körösnagyharsányra. Érdekességként jegyezném meg, hogy két nap múlva újra Zsadányra kellett érkezzünk, csak akkor már a túraútvonalon. Ennyire lassan, kanyargósan halad az Alföldi Kék.

Bő tíz kilométert írt az útbaigazító tábla Biharugráig. Ekkor már túl voltunk az ebédünkön, s megindultunk tehát a napsütötte földúton. Egy csatorna melletti töltésen vezetett utunk. Gyönyörű időnk volt, bár az erős szél kimaradhatott volna, de legalább kicsit hűtött. Viszonylag gyorsan haladtunk.

Utunk során rengeteg vadat láttunk, azok közül is nyulat a legtöbbet. Szilaspuszta határában pár perc pihenőt tartottunk, amikor észrevettem, hogy valami rám akaszkodott. Megvolt hát az idei év első vérszívója. Szerencsére még csak helyezkedett, időben elkaptam a grabancát.

A kis pihenőnk után folytatva utunkat, a Bihari Madárvárta felé vettük az irányt. Egyébként a Körös-Maros Nemzeti Park területén jártunk, a Biharugrai-halastavaknál. Három éve már járt itt Ricsi, amikor Tónival kékeztek erre. Ajánlotta, hogy kukkantsunk be a Madárvárta területére.

Gazdag élővilágról győződhettünk meg, miközben róttuk a kilométereket. Vízen, szárazon, levegőben egyaránt zajlott az élet. Utunkat egy mocsári teknős keresztezte, akit sehogy sem tudtunk rávenni, hogy lefényképezzük. Félénk volt a lelkem. Hagytuk is, hadd folytassa az útját.

Elértünk a Bihari Madárvárta szépen kialakított fogadóközpontjába, s szerencsére az egyik ott dolgozó készségesen elmondta nekünk, hogy mit is kell tudnunk a helyről. Több személy, csoport elhelyezésére alkalmas, modern kor igényeit kielégítő látogatóközpont volt. Mellette tanösvény, melyről szemügyre lehetett venni a Körös-Maros vidék gazdag élővilágát. Így tettünk mi is Ricsivel.

Sajnos a közelmúltban itt is tetemes nagyságú nádas lett a tűz martalékává, így azokat a területeket ezúttal nem látogattuk. Rengeteg szárnyas, kétéltű, kisebb emlős élővilága van veszélyeztetve minden egyes tűz esetén. A nádasokon kívül bemutatásra került az Alföld híres szikes pusztája is. Kicsit még megpihentünk, majd indultunk tovább Biharugra felé.

Késő délutánra járt, mire megérkeztünk Biharugrára. Készülékeink merülőben voltak, így be is tértünk pecsétünk színhelyére, a helyi kocsmába. Miután odatettük tölteni a mobilokat, természetesen magunk is töltődni kezdtünk. Ezúttal is megismerhettük a kis falusi közösség jellegzetes, helyi figuráit, történeteit. Az amúgy is egész napi jókedvünk ettől csak fokozódott. Még csak a túra elején tartottunk, de én úgy éreztem, hogy ez nem egy átlagos túra lesz. Miután mind a telefonjaink, mind magunk feltöltődtünk, elindultunk szállásunk felé. Természetesen kaptunk a helyiektől tanácsot arra vonatkozóan, hogy hol éjszakázzunk, de ezen Ricsivel csak mosolyogtunk. Mi már tudtuk, hogy hol nem leszünk.

Letérve a műútról, magunk mögött hagytuk a falu házait, majd egy hosszú, magas kőfal mellett tábort vertünk. Előkerültek az elemózsiás táskák, s mi nekiálltunk falatozni ...

2019. március 12. (kedd) 20:56 (UTC+1) - Budapest

Hát legrosszabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megírom a következő bejegyzést. Legutóbbi bejegyzésem végén ugye úgy említettem, hogy amint hazatértünk, megírom a kalandjainkat, melyeket úgy éreztem, hogy lesznek. Ebben nem tévedtem. Na de lássuk szépen, sorban.

Szerencsére az indulás előtti napok időjárása kedvező volt, így nem kellett annyira fáznunk, ahogy elindultunk. Kedves barátaink segítettek nekünk, és kivittek egészen a terminálig. Gyorsan be is mentünk, s nemsokára már a biztonsági részen voltunk. Három és fél év telt el a legutóbbi repülésem óta, így itt volt hát az ideje egy újabbnak. Miután túljutottunk az átvizsgálásokon, tartottunk egy rövid pihenőt. Szomjunk is kellett oltanunk.

Következett a beszállás időpontja, s mi be is álltunk a sorba. Teltek múltak a hosszú percek, azonban a sor csak nem akart megindulni. Kiderült, hogy késni fog az indulásunk. A tervezetthez képest bő húsz perccel később sikerült elindulnunk. A felszállást követően, a fáradtságtól hamar el is aludtunk, azonban a mögöttünk ülő kisgyerekek nem voltak fáradtak, így a mi alvásunk sem volt az igazi.

Bő fél órás késéssel tűntek föl Barcelona fényei. Igaz, még csak ez volt a tizenegyedik repülésem, de eddig ez a landolás volt a legzökkenőmentesebb. Semmit nem vettem észre, amikor a repülőgép kerekei érintették a futópályát. Megérdemelte a kapitány a tapsot. Miután a gépet elhagytuk, úgy döntöttünk, hogy reggelig maradunk a repülőtéren. Kerestünk magunknak az éjszakázásra alkalmas helyet, majd álomra hajtottuk fejünket.

Hideg volt az éjszaka, annak ellenére, hogy bent éjszakáztunk. Bíztunk benne, hogy délebbre már jobb idő lesz ránk. A reggeli kávé elfogyasztása alatt megbeszéltük, hogy metróval megyünk a vasútállomásra, ahonnan majd tovább vonatozunk Sevilla felé. Onnan már csak egy rövid buszozást terveztünk Gibraltárig. Két metróval kellett mennünk a vasútállomásig. Megvettem a metrójegyeket, majd beszálltunk a metróba. Alig voltunk a metróban.

Bő húsz perc utazás után következett az átszállás. Több szinten keresztül mentünk mozgólépcsőkön, mire végül egy lifttel megérkeztünk a másik metróvonalhoz. Épphogy elfoglaltuk a helyünket a peronon, amikor sms-t kaptam. Megnéztem a telefonom, s rögtön egy világ dőlt össze bennem. Egy sikertelen készpénzfelvételi tranzakcióról jött ugyanis az üzenet, melyet 1 percen belül egy sikeres követett. Ezután sorra jöttek a további próbálkozásokról az üzenetek. Úgy éreztem, hogy a rossz rémálomból fel kell ébredjek, ezért az övtáskámba nyúltam, hogy megtaláljam a pénztárcám. Sajnos azonban rá kellett döbbenjek, hogy valóság vált rémálommá. Nem volt meg a pénztárcám. Próbálom megfogalmazni, hogy mit éreztem, de egyszerűen nem megy. nem tudom. A pár percnyi sokk után a metróbiztonságiaktól megtudtuk a legközelebbi rendőrség címét. Közben sikerült a bankkártyámat letiltanom, hogy legalább az a kevés összeg, amit rajta hagytak, ne vesszen el. Egy rövid szusszanás után elindultunk a rendőrségre.

A rendőrségen kezembe nyomtak egy spanyol-angol többlapos "jegyzőkönyvet", majd közölték, hogy miután kitöltöttem, jelezzem. A bankkártyámon kívül odalett pár arcképes személyazonosító okmányom, s egyéb fontos iratom. Mivel nem láttam a nyomtatványokon olyan helyet, ahol vallomásszerűen leírhatom a történteket, jeleztem a rendőrnek. Ezután került leírásra a rövid esemény. Sokat kellett várnunk, mire visszakaptam egy fénymásolt példányt. Rákérdeztem a kamerafelvételekre, erre a válasz az volt, hogy ha lesz, elküldik e-mailben. (!)

Már dél is elmúlt, mire végeztünk. Annyira meg voltam elégedve azzal, ahogy az esethez hozzáálltak, hogy ki is mutattuk hálánkat a mögöttünk lévő rendőrségi épület irányába. Épp egy futóverseny zajlott a városban, így rengeteg volt az ember a városban. A történtek hatására úgy döntöttünk, hogy nem folytatjuk tovább az utunkat Marokkóba. Odalett a teljes költségvetésem, s nem tudtam volna felhőtlenül élvezni az út hátralévő részét. Elgondolásunkat tett követte, s gyorsan megszerveztük a hazautunkat hétfő délelőttre. Volt tehát másfél napunk arra, hogy ebből a szerencsétlen helyzetből kihozzuk a maximumot.

A Katalán Nemzeti Művészeti Múzeum felé vettük az irányt, ami a város felé magasodva helyezkedett el. Közben megpróbáltunk mindketten felvenni a kapcsolatot a barcelonai ismerőseinkkel. Nekem Hernán vissza is írt. Még Costa Ricában ismertem meg, a Drake Bay hostelben. Megbeszéltünk vele egy találkozót a tengerparton.

A tengerpartra a Paral.el sugárúton végigmenve értünk el. Nem messze van a Kolumbusz Kristóf emlékére emelt szobor is. A szobor körül volt egy kisebb régiség vásár is, ahol szétnéztünk addig, amíg Hernán nem érkezett meg.

Hernánnal az úgynevezett Barceloneta negyedbe mentünk, ami a tengerparton van. A rövid séta után leültünk egy étterem kinti asztalához. Hernán meghívott minket ebédre, majd miután befejeztük közölte, hogy a bérelt lakása egyik szobáját megkaphatjuk éjszakára, ugyanis a lakótársa nem volt otthon. Élve a lehetőséggel, megköszöntük Hernánnak a felajánlást. Elindultunk visszafele, érintve a zsúfolt tengerpartot. Természetesen a part volt csak zsúfolt, a vízbe csak egy-két bátor helyi merészkedett be.

Készítettünk egy közös képet Hernánnal, amit el is küldtem Marvinnak, a costa ricai ex főnökömnek. Rögtön vissza is írt, üdvözölve Hernánt. Mi meg megindultunk a lakás irányába. Útközben benéztünk a Santa Maria del Mar templomba. Előtte egy emlékhely, s egy örökmécses emlékezteti az utókort az 1714-es véres spanyol trónviszályról.

Szűk kis utcácskák voltak Barcelona ezen városnegyedében. Természetesen a gépkocsiforgalom elől elzárt utcák voltak. A lakások mindegyikéhez kis erkélyek tartoztak, s azokról több helyen is a katalán függetlenséget szimbolizáló lobogók hirdették a lakók véleményét.

Megérkezve Hernán lakására birtokba vettük a szobánkat, majd a frissítő zuhany után kicsit még pihengettünk a teraszon. Nem semmi napon voltunk túl. Nem ezt, és nem így terveztük. Mivel azonban így alakult, megpróbáltuk a legjobbat kihozni a szerencsétlen helyzetből. Várt még ránk egy teljes nap. 

Másnap első tervezett állomásunk a Szent Család-templom volt, azaz a Sagrada Família volt. Előtte azonban elbúcsúztunk Hernántól, majd ittunk egy finom tejeskávét. Hiányzott már a jó kis spanyol café con leche. 

Sokat hallottam előtte a híres barcelonai templomról, Antoni Gaudí mesterművéről. Építése még 1882-ben kezdődött, s a bonyolult tervek miatt rendkívül lassan halad. Jelenleg is dolgoznak rajta. Miután elkészül, a világ legnagyobb bazilikája lesz.

A templom az ún. organikus építészet mintapéldánya, de a szecesszióhoz is sorolják. Olyan templomot akartak, ahol a szegények és a gazdagok egyaránt imádkozhatnak. 1883-tól bízták meg Gaudít az elkészítéssel, aki életének hátralévő részét főként ennek szentelte. Gaudí bekapcsolásával az eredeti neogótikus stílusú építkezés más irányt vett. 

Gaudí nagy gondot fordított arra, hogy a templomot a modernizmus szellemében továbbalakítsa. Személyes spiritualitása, a természet felhasználása a tervezésben egyaránt érzékelhető. Természetesen arra is ügyelt, hogy az épület megfeleljen eredeti rendeltetésének. Tizennyolc tornyot tervezett, melyből tizenkettő az apostoloknak, négy az evangélistáknak, kettő pedig Szűz Máriának és Jézusnak van szentelve. A legmagasabb a Jézus-torony lesz majd, ami a jelenlegi legmagasabb templomtorony lesz. Ezt a magasságot úgy választották meg, hogy messziről is lehessen látni, de ne legyen magasabb a környező hegyeknél, hogy az ember műve ne magasodjon Isten fölé.

Építését mind a mai napig adományokból, alapítványi felajánlásokból, valamint belépőkből gyűjtik. Fő mecénásai a konzervatív katolikus csoportok, és a japánok. Ezt követően tartottunk egy rövid pihenőt, majd folytattuk tovább a városnézést. Gaudí másik alkotását, a Casa Battló-t  szerettük volna megnézni, azonban épp felújítás alatt volt. 

Mielőtt továbbmentünk volna, tartottunk egy ebédszünetet. Egyúttal kihasználtam az alkalmat letesztelni a nemzetközi gyorsétterem szendvicsét, melyet minden külföldi utam során igyekszem megtenni. Itt is, mint Las Palmasban is, elütött a többitől. A szószban van valami különbség. Ebéd után folytattuk, s eljutottunk egészen a Joan Miró parkig. A katalán festőművészről, szobrászról elnevezett parkban kicsit megpihentünk mi is, s közben néztük Miró - Asszony madárral című alkotását.

Úgy döntöttünk, hogy még két városrészt nézünk meg. Az egyik a város fölé emelkedő egyik hegy, a másik pedig az alatta lévő tengerpart. Utóbbit előtte nap már láttuk, de még egyszer megakartuk nézni. Elindultunk tehát fel a hegyre. Évi két éve már nagyjából végigjárta ezeket a helyszíneket, így számára nem voltak ismeretlenek.

A város feletti hegyről három irányban is ki van építve a függő-vasút. Örültem annak, hogy Évi legutóbb kipróbálta, így most csak az egyik végállomásról néztük meg. Remek kilátás nyílt egyébként a tengerpartra, s a kikötőre. A hegyen lévő szökőkút kis pázsitos partján magunk is megpihentünk kicsit, nem csak a helyiek.

Hamar leértünk a hegyről, majd folytattuk Barceloneta felé. Kezdtünk már éhesek lenni. Sokan voltak a tereken, utakon, így megpróbáltuk kerülni a tömeget kisebb utcákon. Bő fél óra múlva már meg is találtuk a vacsoránk színhelyét, mégpedig a Surf House-t.

Rendeltük egy-egy gyömbérsört, s taco-t. Négy éve nem ettem már, hiányzott. Vacsora után el is indultunk vissza a belvárosba. Onnan terveztünk busszal visszamenni a repülőtérre. Ideje is volt már, mert már kezdtünk fáradni.

Zsúfoltak voltak az esti barcelonai utcák. Turisták, helyiek, úton az éttermekbe, bárokba. Egy-egy helyen le is lassítottak minket. Bő fél óra múlva már a busznál voltunk, s felszálltunk rá. Úgy éreztük, hogy ideje is volt.

Rendben kiértünk a repülőtérre, azonban szomorúan vettük tudomásul, hogy csak kényelmetlen székek állnak rendelkezésünkre, ellenben az érkezésünk helyszínével. Hosszabb keresgélés után azonban találtam két padot, ahol álomra hajtottuk fejünket. A fapados éjszakánk után várt még ránk egy fapados repülőút is, mely fél órás késéssel el is indult. 

Megérkezvén Budapestre, tartottunk még Évivel egy lezáró napot, összegezve a történteket. Mindketten úgy érezzük, hogy nem így kellett volna véget érnie ennek az útnak, hisz nem így akartuk. Mindketten tudjuk, hogy újra neki fogunk vágni, csak az eredeti tervnek megfelelően, Malagát érintve, onnan tovább Gibraltáron át, Marokkó felé. Addig viszont kelleni fog egy másik utazás, hogy legyen idő a történteket feldolgozni. A történteket, melyek újfent sok dolgot tanítottak nekünk. Nekünk, akik meg szeretnénk köszönni a segítséget Anettnak, hogy intézte a kártyaletiltást. Megköszönni Hernánnak, aki vendégül látott, s befogadott minket. Barbócának és Krisznek, akik hazarepítettek minket. Továbbá a családtagoknak, ismerősöknek, mindazoknak, akik a távolból izgultak, s próbáltak lelket önteni belénk.

Végül szeretném megköszönni neked Évi, aki mindvégig velem voltál, tartottad bennem a lelket, s rengeteget segítettél. Bízzunk benne, hogy kárpótlásul hamarosan jönni fognak azok a déli partok ...