2020. november 18. (szerda) 20:07 (UTC+1) - Üllő

Ezúttal új témával jelentkezem. Eddigi bejegyzéseim témája többnyire az utazás, túrázás, kirándulás, futás, városnézés volt. A napokban viszont gondolkoztam azon, hogy kibővítsem-e az ún. repertoárt. A mostani járványhelyzet sem teszi lehetővé a hosszabb, távolabbi utazásokat, így találnom kellett valami pótlást, ami kicsit kimozdít. Főleg, hogy mostanában nagyobb túrázás sem várható. Nemrég olvastam a közeli Ócsa városa melletti Selyem-réti tanösvényről, s úgy döntöttünk Chilivel, hogy megnézzük közelebbről.

Először tehát Ócsára látogattunk el. Budapesttől mintegy 30 kilométerre található kisváros egyik közismert pontjánál kezdtünk, a román stílusú bazilikánál. A premontei szerzetesek emelték az épületet a 13. században, amely a török időkben mecsetként is funkcionált. Később a reformátusok vették birtokukba.

A bazilika mellett található a szépen restaurált tájház, mely sajnos szintén zárva volt. Ahogy néztük, legközelebb tavasszal nyit ki talán a nagyközönség előtt. Egy látogatója azonban jelen volt, igaz, nem épp a megszokott útvonalon közlekedett.

Mielőtt tovább álltunk volna, tartottunk egy falatozásnyi szünetet. Ezúttal az étkezés sem volt rendhagyó. A közeli pékségben vásároltunk magunknak frissen sütött finomságokat, s hozzá egy kis frissítőt. A pandémia második hulláma miatt ezúttal nem tudtunk beülni sehova étkezni, pedig egy-két jó helyet láttunk útközben.

Következett a város határában lévő nem mindennapi pincesor. Több mint száz alföldi stílusú, nyeregtetős, nádfedeles hosszú gádoros pince  található itt. Volt ami szépen fel volt újítva, de találtunk olyat is, amely még nem. Mindenesetre nem hétköznapi pincék voltak.

Érdekes volt, hogy az egyes pincék között semmilyen kerítés nem volt. Eddigi pincesorok, amiket láttam, mind körbe voltak kerítve. Jó lett volna, ha valamelyik pince gazdája jelen lett volna, s meg tudtuk volna nézni belülről is. Hát ha még a pincékben tárolt borokat is meg lehetett volna kóstolni ...

Hátra volt még a Selyemréti tanösvény. Korán sötétedett, így kb. másfél óránk maradt a felfedezésére. Szerencsére közel volt, s nem volt egy nagy területen. Sok autó várt minket a bejárat melletti parkolójában. Nem csak mi voltunk kíváncsiak.

A tanösvény az Ócsai Tájvédelmi Körzetben található. A terület bemutatja a jellegzetes Duna-Tisza közi lápos vidéket, az alföldi vizenyős mélyedést. Ha nyitva lett volna az ócsai tájház, egy füzetecske segítségével végig lehetett volna kalauzolni magunkat az egyes természeti értékeket. Ezúttal azonban mindezt magunktól, önállóan tettük.

A tanösvény hossza kb. 1500 méter volt, melyet oda-vissza tettük meg, nagyjából másfél óra alatt. Elpusztult, elkorhadt fatörzsek, gallyak tették változatossá a terepet. Csendes volt ottjártunkkor az erdő. Gondolom teljesen más arcát mutathatja tavasszal, vagy nyáron.

Lassan-lassan indulnunk kellett vissza, de előtte kicsit megpihentünk a tanösvény végén lévő szépen kialakított tisztáson. Utolsó, ún. kiránduló napunk volt, nemsokára jön a hideg, fagyos idő. Őszintén megvallva én olyankor nem igazán kívánkozom sehova.

Ez volt tehát egy kis kiruccanás a lakhelyünkhöz közeli Ócsára és környékére. Sokszor az ember a közeli helyeket nem is fedezi fel tüzetesebben, hanem a távolabbi helyek vonzzák. Ideje volt nekünk is a környék felfedezését elkezdeni. Egy-egy rövidebb kirándulásra, fél napi sétára a jövőben is vevők leszünk. Amíg véget nem ér a mindent megváltoztató járványhelyzet, próbálunk a közelebbi helyeken lévő látnivalókat felfedezni. Olyanokat, ahol a legkevesebb esély van arra, hogy nagyobb tömeggel találkozzunk. 

A végén pedig hadd mutassam be legújabb kedvencünket. Célia a sisakos kaméleon hölgy mellé érkezett egy újabb lakótárs, egy fél éves cirmos cica személyében. Több mint két hónapja van nálunk Hamu, azaz prof. mr. Grey ...

2020. november 03. (kedd) 20:37 (UTC+1) - Üllő

Egy éve múlt, hogy utoljára az Alföldi Kéken jártam. Akkor Mindszenten fejeztük be Ricsivel, nem épp ideális időjárási körülmények között. Idén sajnos több okból sem tudtuk jó időben összehozni a folytatást Ricsivel, így maradt az immár hagyománnyá vált őszi kékezés.

Az indulás előtti estén Ricsi leutazott hozzánk Üllőre, hogy könnyebb legyen a reggeli elindulás. Ki is néztünk egy kora reggeli járatot, ám másnap, mire az állomásra értünk, kiderült, hogy az a járat nem indul aznap. Kissé kalandos út következett, több átszállással, egy-egy vonat után futással, de dél körül már újra a mindszenti vasútállomáson voltunk. Jöhetett a pecsét, majd a már ismert útszakasz a kompig. Előtte feltankoltuk a vízkészletünket. Jómagam most teszteltem a nyáron vásárolt csövet, melyet a kulacshoz tudom csatlakoztatni. Miközben matattam a hátizsákomban, felfedeztem valamit, amit nem én pakoltam be. Meglepődve bontottam ki a talált borítékot. 

Mint látjátok, Chili üzenetét rejtette a titkos boríték. Habár a hegyek helyett a síkságra készültünk, de a természet békéjének áramlásába szinte biztos voltam. Hát nem imádni való Chili?!!

Sajnos ezúttal csak két napot tudtunk betervezni az Alföldre, de ez is több volt a semminél. Szatymazig terveztünk eljutni. Mindszent is az őszi arcát mutatta ismét. A központi részén elhelyezkedő parkban szinte festői kép fogadott minket.

Ahogy elhagytuk a várost, s közeledtünk a komp lejárójához, egy idős embert fedeztünk fel, aki fel, s lefutott a rámpán. Ahogy közeledtünk, megállított minket, s beszédbe elegyedtünk. A 88 éves bácsiról kiderült, hogy személyében Gémes Ferencet, közép- és szuperhosszútávfutó világ, s Európa bajnokot tisztelhettük. Pár perc alatt megismerhettük a sportos életútját, valamint a futáshoz fűződő szeretetét. Mind a mai napig felveszi a futócipőjét, s fáradhatatlanul futja a kilométereket. 

A következő bélyegző a közelben lévő halászcsárdában lett volna, ám helyette a kompon találtuk meg. Miközben a Tiszán átkeltünk, bele is pecsételtem a következő igazoló pecsétet a füzetemben. Az utunkat Nepomuki Szent János vigyázta.

Átérve immár a Duna-Tisza közére, megindultunk a napi végcélként tervezett Ópusztaszer felé. Korán sötétedett, így maradt kb. három óránk. Nem rohantunk, de azért haladtunk. Az idő párás, borongós volt, olyan esőre álló. Hidegnek azonban nem volt hideg.

Elérve egy termetesebb, egyedül álló fához, tartottunk egy kis pihenőt, főleg hogy 2-3 szalmabála is a fa alatt volt, így szinte hívogatott a sziesztára. Közben jöttek, mentek mellettünk a mezőgazdasági gépek, zajlott az őszi betakarítás.

Szerencsére itt még földúton haladtunk, mely igaz, kicsit nedves volt, de nem annyira, hogy a cipőinkre ragadjon. Mindketten túracipőt hoztunk, nem pedig bakancsot. Igaz nekem utóbbiból nincs is használható darab, s a cipőm is a végét járta. Jövőre mindenképpen be kell szereznem egy új lábbelit, valószínűleg újra bakancsos leszek.

Hamarosan elérkeztünk Ópusztaszerre, ahol a Nemzeti Történeti Emlékpark található. Annak idején még középiskolásként jártam itt, ezúttal azonban kihagytuk a szabadtéri skanzen, s múzeum meglátogatását. Egy teljes napot akarok rászánni valamikor a jövőben. Most csak pecsételtünk egyet, s irány tovább.

A szállásunk helyét az emlékhely és a falu között választottuk meg. A műút melletti akácos erdőben húztuk fel a sátrainkat, a gyönyörű zöld gyepszőnyegre. Épphogy felállítottuk a sátrakat, s megraktuk a tüzet, elkezdett esni. Szerencsére annyira nem, hogy minden elázzon. Érdekes volt egyszerre ázni, s közben melegedni. 

Vacsorára ezúttal a túrázók körében is jól ismert kínai instant tésztás levest fogyasztottuk el. Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy inkább egészségtelen, mint egészséges, de imádjuk. Vacsora közben továbbra is esett, de már hozzá szoktunk. Korán kidőltünk, s meglepően sokáig. Még Ricsi is, pedig ő általában korán kelő.

Reggel verőfényes napsütésre ébredtünk, s mire odakerültünk, hogy összeszedjük a táborhelyet, nagyjából megszáradt minden. A tervezett napi távunk kb. 20 kilométeres volt. Megint nem várt tehát ránk olyan nagy távolság. Épp ezért nem is siettünk. Kilenc óra is elmúlt, mire elindultunk. 

Eleinte erdei földúton, később utunk kivezetett a műút mellé, az aszfaltozott kerékpárútra. Utóbbinak annyira nem örültünk. Kikészíti hosszú távon mind a lábbelit, a talpat, mind az ízületeket. Szerencsére hamarosan újra a fák között voltunk, Dóc közelében.

Mindenfele rengeteg gomba volt. Ismeretlen, s ismert fajtájúak, közöttük a kedvenceim, az őzlábgombák. Legszívesebben leszakítottam volna egyet-kettőt, s megfőztem volna vacsorára. Sajnos azonban nem volt nálunk nagyobb edény, meg további hozzávaló egy gombapörkölt elkészítéséhez. 

Mielőtt elindultam volna erre a túrára, azt gondoltam, hogy az ősz minden színében pompázó lombkoronákat fogok látni. Ez azonban annyira nem teljesült, mivel legtöbb helyen még zöldek voltak a fák lombjai. Más alkalomra maradtak tehát az őszi színes lombok.

Már csak pár száz méter választott el minket Sándorfalvától. Először azonban egy üdülő övezeten haladtunk keresztül. Egyik háznak a kerítésén egy különösen tetsző üzenetet fedeztünk fel. Jó lenne minél több ilyen üzenettel találkozni szerte az országban. Nagy szükség  lenne rá.

Beérve a településre, mielőtt bementünk volna az egyik vegyesboltba, megszólított miket egy férfi. Kérdezte, hogy kéktúrázók vagyunk-e, majd mesélt a nemrég vásárolt tanyájáról, melyet útba fogunk ejteni. Beavatott minket a közeli, s a távoli terveibe.

Bevásároltunk tehát a vacsoránkhoz, majd folytattuk a település aszfaltozott utcáin. Az itteni bélyegzőt sajnos nem találtuk meg, ugyanis egy étterembe volt bezárva. Maradt a jól bevált fénykép készítés, mellyel igazolható a település meglátogatása.

A város központi részén lévő Szabadság téren megtekintettem az eklektikus stílusban épült római katolikus templomot, meg a tőle nem messze lévő Pallavicini család kastélyát. Szépen fel volt mindkét épület újítva. Vészesen közeledett a naplemente, kb. egy óránk maradt arra, hogy letáborozzunk.

Ismét egy olyan helyet akartunk találni, amilyen az előző este volt. Közel a településhez, de azért mégis kissé távol tőle. Ahogy haladtunk kifele a városból, az utolsó telkek mellett már kezdtük nézni az éjszakázásra alkalmas helyeket. Közben földön, s a levegőben is hangoskodtak egyesek.

Kisvártatva rá is leltünk a következő szállásterületünkre. Ezúttal is egy kis erdőt találtunk, ugyancsak zöld aljzattal, ám kicsit kevesebb száraz gallyal. Gyors sátorállítás, majd tűzgyújtás. Hamarosan már sültek is az alufóliába csomagolt hagymák, burgonyák. 

Természetes ezt az estét sem úsztuk meg eső nélkül. Szerencsénkre ezúttal sem volt az a nagy zuhogó, inkább csak apró szemű. Ezúttal is hamar ágynak, azaz matracnak estünk. Egész éjjel fújt a szél, így reggelre ismét viszonylag száraz sátrat csomagolhattunk el. Jöhetett az instant kávé, és a bőséges bicskás falatozás.

A nyáron beszereztem egy főzőedény készletet is, melyet szintén most teszteltem le. Lassan-lassan meg lesz mindenem, ami egy hátizsákos túrázáshoz kell. Bár jobb szeretem a függőágyat, de lehet kénytelen leszek beszerezni egy újabb sátrat is. Szóval van még egy-két dolog, ami még hátra van.

Továbbra is kitűnő időnk volt, panaszra nem volt okunk. Nyolc kilométer várt ránk Szatymazig. Az útvonal megváltozott, nekünk még a térképek a műút mellett jelezte a Kéket. A változtatás azonban bevitte a földek közé, amit mi egyáltalán nem bántunk.

Kisvártatva elérkeztünk ahhoz a tanyához, melyet az előző napi férfi említett nekünk. Több száz éves fa mellett ott volt a felújításra váró épület, melyben annak idején - a tulajdonos elmondása alapján - többek közt Móricz Zsigmond is megfordult, s egy-egy este a talpalávalót maga Dankó Pista húzta.

Közeledtünk Szatymazhoz, s megszaporodtak a gazdasági épületek,porták. Szebbnél szebbek, élettől telik. Sokszor el szoktam gondolkozni, hogy mennyire megváltozott a vidéki élet. Szerencsére azonban egy-egy helyen találni még gazdálkodás nyomait. Gondolok a családi termelésre, nem a nagyüzemire.

Szatymazra beérve a vasútállomáshoz mentünk, ahol bélyegeztük az idei utolsót. Innen vonattal mentünk haza, Ricsi Ceglédnél irányt váltott. Ennyi volt tehát az idei Alföldi Kéktúra. Jövőre talán tavasszal fogjuk folytatni Szatymaztól Baja irányában. 

Nagyjából 130 kilométernyi táv van még hátra az Alföldi Kéktúrából. A 80 %-a megvan. Idén volt négy éve, hogy elkezdtem, bár abból egy évben nem voltam. Ha minden jól alakul, jövőre be tudom fejezni. S akkor már csak a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra marad, melyet idén már elkezdtünk Chilivel. Előbb-utóbb meglesz az a kör.

Kezdett sötétedni, mire hazaértem. Otthon már javában folyt a készülődés, Chili és Emma a lakóövezetünkben megrendezésre kerülő halloween ünnepségre készülődtek. Utána meg jöhetett a csoki, s megannyi édesség gyűjtés. Magam sem tétlenkedtem, fogtam egy kést, s nekiestem az egyik töknek.

Következik most egy kis téli pihenő, már ami a túrázást illeti. Ha a körülmények engedik, van még egy-két program, melyet szeretnék a téli hónapok alatt megvalósítani. Mert ötleteim továbbra is vannak ...

2020. október 12. (hétfő) 21:08 (UTC+1) - Üllő

Szeptember vége felé jártunk, s gondoltuk barangolunk egyet, kihasználva az őszi, esőmentes időjárást. Eredeti terv az volt, hogy elnézünk Szentendrére, a Skanzenba, ám későn indultunk, s tömegközlekedéssel lekéstük a csatlakozásokat. Úgy döntöttünk Chilivel, hogy alaposabb tervezést igényel a dolog, s így áttettük más alkalomra. Mivel épp Budapest belvárosában voltunk, rögtönzött tervek szövésébe kezdtünk, s a végleges variáció a Budai-hegység lett. Azon belül is a Normafától a János-hegyig tartó szakasz.

Kirándulásunkat tehát a Normafánál kezdtük. Csodaszép időnk volt, már-már tikkasztó hőséggel, így mielőtt a vonatra felszálltunk volna, indítottunk egy kis hűsítővel. Jópofa volt a kis vendéglátó helység pultosa. Látszott rajta, hogy korán kezdte a műszakot, s fogyasztott bőven védőitalt. Személyes jókívánságát meghallgatva, nekiindultunk tehát az úttörővasút megállójába. Kisvártatva jött is a vonat. Legutóbb 2-3 éve ültem rajta, így hát ideje volt egy újabb nosztalgiázásnak. 

A mintegy 11,2 km hosszú Gyermekvasutat annak idején az úttörők használták, de mindmáig gyerekek látják el rajta a forgalmi és kereskedelmi szolgálatot. Természetesen ezúttal is gyerekek kezelték a jegyeinket, bár a járványhelyzetnek köszönhetően nem volt túl sok utas.

A János-hegyi megállónál búcsút vettünk a Széchenyi-hegyi Gyermekvasútnak, és célul tűztük ki a János-hegyi kilátót. Bő húsz perces, kényelmes sétával el lehetett érni a Jánoshegyi utat a piros turistajelzésen. Útközben megnéztük a Béka tavat is.

Felérve a Jánoshegyi útra, betértünk a Libegő végállomásánál található étterembe, ahogy tartottunk egy ebédszünetet. Itt is sokan voltak, sokan családostul. Sokan kihasználták az utolsó napsütötte hétvégi napokat. Gyűjtöttük mi is szorgalmasan a D vitamint.

Pár száz méterre volt a János-hegyi kilátó, amiről egyik korábbi bejegyzésemben, 2017 év végén már tettem említést. Akkor ködbe burkolózva közelítettem meg a kilátót, nem sejtve az előttem álló jövőt sem. Ezúttal azonban verőfényes napsütésben lépkedtünk ketten Chilivel.

Felérve a kilátó tetejére gyönyörű panoráma tárult elénk. Jó messzire el lehetett látni. Szerencsére körbevett minket a természet, annak viszonylag csendes módján, s nem hallhattuk az alattunk lüktető, zajos várost. 

Következett egy kis kávészünet, majd újra a Libegő végállomása felé vettük az irányt. Chili még nem ült rajta, én pedig már rég nem. Itt volt tehát az ideje egy közös libegésnek is. Mint anno említettem, a libegőt működtető drótkötél nem áll meg, így az embernek viszonylag gyorsnak kell lennie a beszállásnál. Felvettük tehát a kezdő pozíciókat, s pár másodperc múlva már rá is huppantunk a páros ülésre.

A lefelé tartó 1040 méter hosszú utunkat , mely 262 méter szintkülönbséget ível át, mintegy 12 perc alatt tettük meg. Újabb és újabb kép tárult elénk a fővárosi panorámából. Ezalatt mi pedig törekedtünk egy-egy elfogadható képet lőni magunkról, a szembe jövő utasok legnagyobb derültségére. Rövid utunk lassan-lassan a végéhez közeledett, talpunk majdnem súrolta a telkeken lévő fák lombkoronáit. 

Már csak pár méter volt hátra, amikor jelzett a tábla, hogy hamarosan villanni fog a vaku. Lehetőség volt ugyanis egy emlékképet is készíttetni. Éltünk is a lehetőséggel, melyet egy hűtőmágnessel ötvözve vásároltunk meg.

Így történt tehát kedves olvasóim, egy sokadik tervmódosítás következtében egy kis kiruccanásunk. Bízom benne, hogy hamarosan örülhetünk még egy kis jó időnek, s pótolhatjuk az elmaradt Skanzen látogatást. Ha mégsem, hát arra is van egy tervünk ...

2020. szeptember 12. (szombat) 20:42 (UTC+1) - Üllő

Lassan utolérem magam a bejegyzések pótlásával. Augusztus második felében töltöttünk el pár napot a Tisza-tónál, pontosabban Tiszaörvényen. Volt osztálytársam Laci, és kedves felesége Andi nemrég nyitottak ott egy vendégházat, s mi úgy döntöttünk, hogy a vendégeik leszünk.

Felkerekedtünk tehát, s miután egy napot eltöltöttünk a szüleimnél Domoszlón, már útban is voltunk a Tisza felé. Viszonylag hamar leértünk, ahol már vártak minket. Kivételes fogadtatásban volt részünk, ugyanis Andi és Laci egy finom, bográcsban főtt étellel kedveskedtek. No meg a vendégváró falatokkal.

A mi vendégházunk egy kicsinyke, ám annál takarosabb faház volt. A telken egyébként egy nagyobb, emeletes ház is volt, ahol épp egy másik család nyaralt. Miután elfogyasztottuk a finom ebédünket, elköszöntünk Anditól és Lacitól, s elindultunk a vízpartra. 

A kb. három kilométeres távot kerékpárral tettük meg, végig a töltésen. A legközelebbi szabadstrand a közeli Tiszafüreden volt. Útközben egy kedves helyet fedeztünk fel, ahol a két keréken érkezőket szívesen látták. Úgy döntöttünk, visszafele be is nézünk majd.

Lévén, hogy délután értünk ki a strandra, pár órát maradtunk csak. Ezt a napot annak szántuk, hogy feltérképezzük a közvetlen környéket, s egy kicsit pancsoljunk a vízben. Emma nagy örömére. Hazafele az előbb említett helyen megálltunk egy frissítőre.

Szürkület volt, mire visszatértünk a szállásunkra, s lassan Céliánál is villanyoltás volt. Nem említettem még a legújabb kedvencünket, akivel együtt költöztünk be az üllői lakásunkba. Céliát, a kis sisakos kaméleon hölgy lakótársunkat is magunkkal hoztuk, hisz nem hagyhattuk magára annyi napig. 

Másnap a reggeli után már újból tekertünk a strand irányába. Úgy döntöttünk, hogy az egész napot ott fogjuk tölteni. Verőfényes napsütés volt, felhő alig volt az égen. Az utat már ismertük, s ezúttal megálltunk egy fénykép erejéig.

Először a vízi ugrálóvárat próbáltuk ki, majd következett a népszerű szabadstrand. Sokan voltak a vízben, s a parton, ám mégsem annyian, hogy élvezhetetlen legyen. A strandolást néha-néha megszakítottuk, s célba vettük a büfét. Tettük ezt pl. egy nagyon finom sajtos-tejfölös lángosért.

Kissé fáradtan tekertünk visszafelé, s rám várt még egy kis feladat. Estére lecsót készültem főzni, szabadtűzön, bográcsban. Éppen ezért ezúttal hamarabb indultunk vissza, nem húztuk az időt. Megérkezésünk után nem sokkal már rotyogott is a paprika.

Éjszaka dörgésre, villámlásra ébredtem. Reggelre teljesen más időjárás fogadott minket. Nagyon úgy nézett ki, hogy a strandolni nem fogunk. Előálltunk hát a B tervvel, s úgy döntöttünk, hogy megnézzük a közelben lévő ökocentrumot. Régóta tervbe volt már nekem, de most adott volt a lehetőség.

Megérkezésünkkor még csepergett,ám rövidesen felszakadozott a felhőzet, így hát az időjárás is segített abban, hogy a külső helyszíneket is bejárjuk. Először azonban a központi épületrész következett. Köszönhetően az időjárásnak, sokan tolongtak odabent. Eleinte hosszú sorok kígyóztak az épület folyosóin. Magunk is beálltunk, hogy megnézzük a Tisza-tó ökológiáját bemutató kiállítást.

Hasonlóan lett kialakítva a bemutatótér, mint a budapesti Tropicarium. A térség halait, hüllőit, s emlőseit láthattuk, igaz nem természetes körülmények között. Víz alatti alagútban szemlélhettük a Tiszában élő kisebb, nagyobb halakat. Volt köztük elég méretes példány. Nem szerettem volna valamelyikkel szembe úszni.

Az ökocentrum felfedezését folytattuk az épület felsőbb szintjein, ahogy még több bemutató terem szemléltette a Tisza történelem előtti időszakát, a mostani élővilágát, s a változatos bioszféráját. Négy szinten keresztül tekintettük meg ezeket, többek közt Gacsai József haltrófea gyűjteményét, majd a negyedik emeleten pompás panoráma tárult a szemünk elé. 

A kilátószinten volt elhelyezve Szűcsné Négyesi Éva amatőr természetfotós válogatása, melyből egyik alkotás különösen elnyerte a tetszésünket. Nem is kellett sokat várnom arra a szerelmes csókra. 

Miután nem változtam békává, folytattuk a felfedezést a látogatócentrum területén. Épp etetés idő volt a kormoránoknál, így arra vettük az irányt. Itt volt található a vidra felszíni kifutója is. Miután a kormoránok megebédeltek, mi is a büfé felé indultunk.

A szabadidőparkhoz tartozott a gát túloldalán lévő kikötő, ahonnan kishajó járattal lehetett eljutni az úgynevezett vízi sétányhoz, felfedezni a Tisza-tó csatornáival, apró szigeteivel tarkított különleges élővilágát. Sokan voltunk, akik a vízitúrára várakoztunk, megtöltöttünk vagy hat kisgéphajót.

Amint elindultunk, hajóvezetőnk bemutatta az elénk táruló vízi világot. Megismerhettük a kezdeti időszakot, amikor kialakításra került Magyarország második legnagyobb tava. Mára kialakult az ökológiája, s területén egyedülálló madárrezervátum működik benne. 1999 óta az UNESCO Világörökség része.

Hála az idegenvezetőnknek, valóban rendkívüli bemutatóban volt részünk. Megismerhettük a sulyom nevű növényt, a holtágak jellegzetes, ehető vízinövényét. Amikor beérik, a termése a víz aljára süllyed. Ha a vízpartra sodródik, a találkozás vele elég fájdalmas tud lenni, mivel úgy néz ki, mint egy apró dobócsillag. Magam is beleléptem az előző nap.

Lassan a végéhez közeledett a majdnem egy órás hajókázás. Mielőtt visszaérkeztünk volna a kikötőbe, sikerült még több példányt szemügyre vennünk a Tisza-tó változatos élővilágából. Nem bántuk meg, hogy a belépő megváltásakor a vízi világ hajóból történő megtekintése mellett is döntöttünk. Még egyszer köszönjük Szabó Regő idegenvezetését.

Újra partot érve, maradt még egy kis időnk arra, hogy megnézzük a szabadidőpark eddig általunk fel nem fedezett részeit. Következett tehát egy kis dámszarvas etetés, pelikánozás, majd célul vettük a poroszlói önkormányzat által biztosított tájházat. Bepillantást nyerhettünk a régmúlt idők pákászainak, halászainak mindennapi életébe.

Rendkívül gazdagon összegyűjtött bemutatóanyag tárult elénk, amikor beléptünk a tájház ajtaján. A berendezési tárgyak javarészt ismert volt előttem, hisz közülük jó pár darabot még a nagyszüleim is használtak. Egy-egy példány nekem is megvan, melyeket azóta is gondosan megőriztem.

A tájház tornácán egy lóca volt elhelyezve, rajta pedig egy fekete cica sziesztázott. Annyira odaillő volt, hogy mindenki csodájára járt. Jómagam pedig nem győztem kivárni, amíg a tömeg magára hagy, hogy lencsevégre kapjam a cicust. Végül csak sikerült.

Már csak egy része volt hátra a látogatóközpontnak, ahol többek közt a teknősök, rókák, s a háztáji állatok kerültek bemutatásra. Az idő is már jócskán eltelt, s lassan mi is a szállásunk felé vettük az irányt. Nem akartunk nagyon későig távol maradni, mert estére szalonnát terveztünk sütni.

Az este során a szalonnasütés mellé társaságunk is akadt. Emmát meglátogatták újdonsült barátnői, akik a nagyobbik ház vendégei voltak. Együtt sütögették a mályvacukrot, és a tejes kukoricát. Közben az időjárás is újra a nyári arcát mutatta, ismét csillagos ég terült el felettünk.

Utolsó nyaraló napunk volt hátra, amit ezúttal is a szabadstrandon terveztünk eltölteni. Délelőttől kora estig kint tartózkodtunk a vízparton, bent a vízben, időnként a víz alatt. Mint ahogyan az alábbi rövid videó is mutatja, nem volt unalmas a strandolás.

Visszafele egy rövid kitérőt tettünk a közelben lévő mini vidámparkhoz, majd tekertünk tovább. Ezúttal a vacsoránkat az elmúlt napokban megismert Stég nevű szabadidőközpont és étteremben, mely közvetlenül a vízparton volt. Finomabbnál finomabb falatok következtek, melyeket jéghideg frissítővel kísértük. Az asztalunkat természetesen mi is rendben hagytuk magunk után.

Későn értünk vissza, de még volt egy kis időnk arra, hogy hullócsillagot nézzünk. Kettőt sikerült is elkapnunk, s már jöttek is azok a kívánságok. Másnap délelőtt összepakoltunk, s vendéglátóinknak visszaadtuk a kis faházikó kulcsait. Köszönjük még egyszer Nektek, kedves Andi és Laci. Kívánjuk, hogy sok-sok vendég ismerhesse meg a Piros Bicikli Vendégházat. Mi megismertük, s ha tehetjük, vissza fogunk térni, mert nagyon jól éreztük magunkat.

2020. augusztus 23. (vasárnap) 13:03 (UTC+1) - Üllő

Nem említettem még, de tavasszal munkahelyet is váltottam. Pont a járványhelyzet kitörése előtt adtam be a felmondásom, de szerencsére sikerült zökkenőmentesen váltanom. Továbbra is maradtam a közigazgatás területén, csak ezúttal egy számomra teljesen új területen. Az utolsó napokban kollégáim egy kis meglepetéssel készültek, melyre egyáltalán nem is számítottam. A búcsúajándék része volt egy úgynevezett élmény csomag, melyből számtalan programajánlat közül választhattam.

Átböngészve a változatos élmény lehetőségeket, melyben a pincelátogatástól kezdve, a wellness üdülésen keresztül, a golfozással bezárólag minden megtalálható volt, úgy döntöttünk, hogy olyan programot választunk, amelyre ezúttal Emmát is elvihetjük. A választottunk pedig egy balatoni vitorláson töltött éjszaka volt, egy másnapi élményhajózással egybekötve.

A telefonon történt leegyeztetést követően, augusztus 1-re le is foglaltuk a hajót. A dolog úgy nézett ki, hogy a siófoki kikötőben lévő vitorláson tölthettünk egy éjszakát, és másnap pedig egy élményhajózás is járt az élménycsomaghoz. Emma előtt mindezt titokban tartottuk, hadd legyen neki meglepetés. Egy egyszerű balatoni strandolás volt a fedősztori. A lefele tartó út a szokásos dugóval, araszolással indult. Több ezren indulnak neki a Balatonnak minden egyes hétvégén. Leérkezvén, kora estig strandoltunk, majd elindultunk a megbeszélt találkozóhely felé. Emma furcsán is nézett, amikor pakoltuk ki a táskáinkat.

Teljes volt a meglepetés, amikor megtudta, hogy a kis vitorláson alhatunk. Természetesen még jobb lett volna, ha a vitorlással a nyílt vízen tölthettük volna az éjszakát, de ne legyünk telhetetlenek. Aláírtuk a papírokat, s már birtokba is vehettük a nem mindennapi szállásunkat.

A hajónk egy Bavaria 31 típusú vitorlás volt, mely a Tflotta tagja. Nyolc fős befogadóképességű, 9,99 méter hosszú, 2,99 méter széles, 1,75 méter merülésű, 7600 kg súlyú hajó volt. Amint a fedélzetre léptünk, Emma már el is foglalta az orr részben  lévő kabint.

Kaptunk egy kis kártyát is, mely segítségével használhattuk a kikötő, azaz a marina zuhanyzóit, mosdóit, segítségével nyithattuk a marina ajtóit, kapuit. A kikötő, hasonlóan a tengeri kikötőkhöz, több részre volt osztva. Az egyes részek zárható kapukkal voltak leválasztva.

Miután kipakoltunk, birtokba vettük a hajónkat, jöhetett az esti kikötői vacsorához a készülődés. Ki-ki a maga módján, egy kis zenei aláfestéssel.

A vacsoránkat a kikötőhöz vezető út mentén lévő éttermek egyikében költöttük el. Népszerű hely volt, látszódott a tömött asztalokon. Szerencsénkre épp volt egy felszabadult asztaluk, s mi le is csaptunk rá. Bő fél óra múlva már ehettük is a sok finomságot.

Későn értünk vissza a hajónkhoz. Köszönhetően az egész napos élményeknek, s a strandolásnak, a kis hajóskapitány hamar álomba szenderült. Mi még kicsit ücsörögtünk Chilivel a kikötő mólóján, a hajónk mellett. 

Furcsa volt újra hajón tölteni az éjszakát. Las Palmas óta nem tettem. Ezúttal azonban békésebb ébredésem volt. Emma szokás szerint keltett minket, s készülhettünk a hajó átadásra. Annyira nem kellett rendbe szedni, hisz nagy felfordulást nem okoztunk. 

Miután vissza adtuk a kis hajónkat, újra a siófoki partok felé vettük az irányt. Természetesen az élményhajózás is titok volt Emma előtt. Előtte megreggeliztünk egy hotel éttermében, svédasztalos módon, majd jöhetett a következő hajóra szállás. Mi már készen álltunk.

A választott élményhajózásunk egy kimondottan gyerekeknek ajánlott kalózprogram volt. Szintén a Tflotta társasághoz tartozó Talimán II. hajón. Pár percet még a kikötőben tartózkodtunk, amíg beszálltak a kis kalózok.

Elérkezett a kihajózás ideje, s a harsányan felkiáltó kalóz azonnal csatarendbe állította a kis kalóz legénységet. Előkerültek a faládából a kalózruhák, kardok, s már kezdődhetett is a kiképzés. Rengeteg dolgot kellett megtanulnia a frissiben toborzott legénységnek.

Megtanulták az égtájakat, a manőverezést, a hajó vezetését. Kalózhoz méltóan pengeéles fogakkal vicsorogtak, távolba néztek, s előkerültek a kardok is, amik nélkül ugye a kalózok nem sokat érnek. Zajlott tehát a kiképzés, s közben a hajó a Balaton közepén járt már.

Innen visszafordultunk, s már csak egyetlen próbatétel választotta el az újdonsült legénységet a végső kalózeskü letétele előtt. Jöhetett az erőpróba, mely során le kellett győzniük a kiképzőjüket. A kikötőbe történő behajózás során, immár a felesküdött új kalózcsapat ordította a kalózkiáltásokat a szárazföldi patkányokra.

Természetesen mielőtt partra léptünk volna, a kis haramiáknak újra a hétköznapi ruháikba öltöztek, nehogy kiderüljön a kalóz mivoltuk. Azért egy képpel gazdagabbak lettünk, hogy emlékezhessünk erre a kis kalandra.

Eztán következett egy újabb strandolás, mely egészen késő délutánig kitartott. Jöhetett az elmaradhatatlan fagyizás, emlékezve a közismert Bud Spencer és Terence Hill általi filmbéli jelenetre. Ezúttal a pisztácia nem fogyott ki, s a csoki is jelen volt.

Nap végén fáradtan, de annál nagyobb élményekkel indultunk haza, Üllőre. A meglepetés élménycsomagból sikerült további meglepetéseket átadni Emmának. Nagyon szuper kis hétvégénk volt, melyet még egyszer, ezúttal Emma és Chili nevében is, köszönök a KNYO minden egyes dolgozójának. Tényleg egy élmény volt.

2020. augusztus 21. (péntek) 20:53 (UTC+1) - Üllő

Hol is kezdjem ...

Ennyire még nem voltam lemaradva a blog bejegyzések megírásával. Volt már sokszor, hogy egy-két hetet csúsztam az események dokumentálásával, de most az elmúlt bő másfél hónapot kezdem bepótolni. Sűrű programokon, eseménydús időszakon vagyok túl. Mint emlékeztek, legutóbb a Kolodko miniszobrait vadásztuk az esős budapesti utcákon. Ezt mindenképpen szerettük volna Chilivel folytatni, annál is inkább, mert az időjárás is egyre kedvezőbb lett. 

Nekikezdtünk tehát a további apróságok felkutatásához. Első választottunk az azon a héten átadott szobrok egyike volt. Pár nappal előtte helyeztek ki két műalkotást Kőbányán, a Dreher Sörgyár területén. Egyikük a gyár előtti közterületen, másikuk a gyár udvarán. Előbbit sikerült megtalálnunk, utóbbit sajnos nem tudtuk megtekinteni, mivel a kapukon nem jutottunk be. E két új szoborral a művész a hazai sörgyártás méltán híres alakjáról, Dreher Antalról emlékezett meg.

A következő mini alkotás a Városligetben rejtőzött, a Vajdahunyad várát körbevevő tó partján. A piciny piszoárral Kolodko a francia festő, Marcel Duchamp művére utalt, akinek ugyanezen művét 1917-ben a New York-i kiállításra nem vették be. Miután a második szobrocskát is kipipáltuk, épp útban voltunk a következő felé, amikor egy újabb művész mellett haladtunk el. A várban lévő kis téren ücsörgött a grafit karikatúráival, s várta a következő alanyát. Chilivel gondoltunk egy merészet, és bevállaltuk, hogy mi leszünk azok. Úgyis régóta ki akartuk ezt is próbálni. Röpke fél óra múlva már jóízűen nevettünk az eredményen. Még egyszer köszönjük Mátyás Csaba művész úrnak az élményt.

A kis kitérő után jöhetett tehát a következő kis csoda. Gyalog tettük meg az utat a közeli Állatorvosi Egyetem melletti Bethlen Gábor térig, ahol a Bibliából közismert Noé bárkájának minimalizált mása található. A szivárványt is megoldotta Kolodko, hiszen amint betekintettünk a bárka kicsiny ablakán, bent a szivárvány színei tükröződtek vissza. Az már csak hab a tortán, hogy az állatokat mentő hajó az állatorvosi egyetem szomszédságában lett elhelyezve.

Erzsébetvárosban több apró szobrot is elhelyezett a művész az utóbbi években, így azokat viszonylag rövid időn belül meg tudtuk közelíteni. A következőt nagyon kutatni sem kellett, mivel az eddigiektől eltérően viszonylag nagyméretű volt. Lehet azért, mert a tizennégy karátos autóról volt szó. Ezúttal is párosult hozzá a megfelelő helyszín, ugyanis a közismert magyar regényíró, Rejtő Jenő, azaz P. Howard nevét viseli az utca, ahol az egyik legismertebb művének lett emlék állítva.

Soron következő piciny szobor idén nőnapkor került felavatásra. Kolodko alkotásával Szenes Annáról emlékezett meg, aki a második világháború alatt, zsidó származása miatt először Palesztinába menekült, majd onnan a brit hadsereg tagjaként visszatért Budapestre. Küldetése volt a deportálások megakadályozása. Elfogása után kivégezték. Az Izraelben nemzeti hősként tisztelt Szenes Annáról elnevezett tér sarkán helyezték el az őt megörökítő szobrot. Ejtőernyős ruhában, székhez kötözve, fejét felemelve, nyílt tekintettel az ember szemébe nézve ...

Lassan lassan elérkeztünk a napunk végéhez, de még hátra volt két szobrocska. Utolsó előtti miniszobor egy kávéházi legendának állít emléket. Szintén Erzsébetvárosban, a New York palota mellett található a kulccsal üldögélő búvár alakja. A korabeli történet szerint a kávézó átadásakor azt szerették volna, ha éjjel, nappal nyitva lenne, így bedobták a kulcsát a Dunába. Így lett hát a tavaly átadott szobor témája a kulcs, s azt felhozó búvár, mely az Osvát és a Dohány utca sarkán lévő tűzcsap tetején ücsörög.

Utolsó aznapra tervezett alkotás következett, melyet szintén Erzsébetváros Önkormányzat kérésére alkotott Kolodko Mihály. A világhírű zeneszerző, Seress Rezső szobrát nem mindennapi módon jelenítette meg. Kis bronz pipában zongorázik, egykori kedvenc törzshelye mellett.

Végezvén a második, miniszobor vadászattal, a fáradt, lejárt lábainkat kicsit megpihentettük a közeli nem mindennapi dekorációjú bárban. A horror díszletekkel kidekorált vendéglátó helységben kicsit lazultunk, s felkészültünk a következő tennivalónkra. Pár napra rá, ugyanis ismét előkerültek a dobozok, zsákok, s megkezdődött az újabb költözésünk. Ezúttal a Budapest közeli Üllő kisvárosába. 

Egy újabb helyszín, újabb kiindulópont az előttünk álló számtalan kalandhoz, utazáshoz. Alig pakoltunk ki, pár dolog épphogy a helyére került, s már újra útra készek voltunk. Merre? A következő bejegyzésben kiderül ...

2020. június 18. (csütörtök) 19:22 (UTC+1) - Budapest

Ezúttal nem éppen utazásról, vagy túrázásról írok, sőt a futócipőt sem vettem fel. Pár héttel ezelőtt, egyik kedves ismerősöm, MZ megosztását olvastam a közösségi oldalon, melyben a Budapesten fellelhető miniszobrokról volt szó. Korábban már hallottam róluk, de saját szemeimmel soha nem láttam egyet sem. Ezek az apró szobor csodák a főváros különböző pontjain vannak elhelyezve. A köznyelvként gerillaszobroknak nevezett műalkotások szülőatyja Mihail Kolodko, azaz Kolodko Mihály. A kárpátaljai szobrászművész szülővárosában, Ungváron kezdte elhelyezni az ici-pici szobrokat. Művei között megtalálhatóak a közismert mesehősök, hírességek, művészek. Nekik állít emléket az alkotásaival.

Budapesten jelenleg húsz szobrocska található, egyet sajnos elloptak. Egyébként sajnos gyakran megesik, hogy ezeket a kicsiny műalkotásoknak a kihelyezésük után hűlt helyük marad. Van ami szerencsére pótlásra kerül. Chilivel úgy döntöttünk, hogy két alkalommal fogjuk felkutatni őket. Az elsőt sokat terveztük, de mindig közbejött valami. Múlt hét vasárnap viszont eljött az idő, hogy belevágjunk. A lehető legjobbkor tettük ezt, ugyanis mire az Örs vezér terére értünk, leszakadt az ég. Metróval mentünk a Széll Kálmán térig, ahol a metrókijáratnál majd háromnegyed órát vártunk arra, hogy az eső elálljon. Nem messze volt az első kis szobrunk, Mekk Elek, a kétbalkezes ezermester. Rá jellemző módon a kezében lévő táblára nem Széll Kálmán tér volt írva, hanem Moszkva tér, a közterület korábbi elnevezése.

A második mesehősünk a Budai Várnegyedben volt, a Dísz téren, nem messze a Sándor-palotától. Teljesen kihalt volt a vár, rajtunk kívül egy-két ember volt csak. Sehol egy turista. Az eső ekkor szerencsére nem esett, így szemügyre vehettük a gyerekkori kedvenc kockásfülű nyulat, aki kis távcsövével kémlelte a pesti oldalt.

Innen busszal mentünk tovább, egészen a Clark Ádám térig, ahol az eső ismét el kezdett esni. Mivel ebédidő is volt, s nem úgy nézett ki, hogy az eső hamarosan el áll, betértünk egy közeli hangulatos étterembe. Miközben enyhítettünk éhségünkön, s szomjunkon, az időjárás változatlan maradt. 

Ekkor még csak két szobornál tartottunk, így hát ideje volt begyűjteni a többit. Rögtön hármat, ugyanis a rakparton egymás után sorakoznak. Ahogy közelítettünk az első felé, az esőcseppek is egyre sűrűbben estek. Természetesen esernyő nélkül voltunk, mivel azokat otthon felejtettük. Harmadik gerillaszobrunk - mely egyébként a művész első budapesti szobrocskája - a nagy ho-ho-horgász hű társa, a Főkukac volt.

A Főkukac után jöhetett a tank, mely a volt Kossuth hídnak állít emléket. Ezt a szobrot is egyébként egyszer már ellopták. A harckocsira korábban valaki a "Ruszkik haza!" feliratot pingálta. Egyébként ha nem céliránnyal keresi őket az ember, alig lehetne őket észre venni. Így volt az ötödikkel is, a bűvös kockával. Kolodko ezzel az alkotásával Rubik Ernő világhírű, népszerű találmányának állított emléket.

Mire végeztünk a rakparton, kellőképpen el voltunk ázva, így megelőzve a továbbiakat, beszereztünk két esernyőt, s jöhetett a pesti oldal. Utunk a Jászai Mari tér közelébe vezetett, ahol felfedeztük a hatodik szobrot, az öngyilkos mókust. Kolodko itt az olasz művésztársa, Maurizio Catellan alkotásaira utalt, aki gyakran provokatív, szatirikus műveivel hívja fel a figyelmet. A mókus végső kétségbeesésében öngyilkosságot követ el. Az már csak hab a tortán, hogy az öngyilkosság helyszínén Columbo, a legendás televíziós sorozat világhírű nyomozója ezen is törheti a fejét.

Tartottunk egy kis szünetet, a Kossuth téren lévő cukrászdában egy finom kávé, s még finomabb kávé társaságában. A következő helyszínünk ugyanis a közeli Szabadság tér volt, ahol újabb három alkotás várt ránk.

A hetediket nem azonnal találtuk meg, percekig kerestük, ugyanis tényleg parányi volt. Eredetileg egy usanka volt a párnán, utalva a közeli szovjet emlékműre. Ez azonban valakinek nem tetszett, s a Dunába dobta. Tettét politikai megfontolásból tette. Ekkor vágott vissza a művész, s egy baltával pótolta, mely szintén utalás a közelmúltban történtekre.

A nyolcadik szobrocska szintén legtöbbünk kedvenc gyerekkori mesefiguráját idézi meg. Csukás István Süsüjének, s magyar hangjának, Bodrogi Gyulának állít emléket. Nem messze tőle várakozott a Muppet Show világhírű főszereplője, Breki is.

A tizedik szoborhoz vissza kellett mennünk a Duna partra, majdnem egészen a Vigadó térig. A Dunakorzó korlátja alatt került ugyanis elhelyezésre a lufiból hajtogatott parányi kutya is, előtte egy még parányibb csonttal. Tényleg nem volt könnyű észrevenni.

Utolsó, tizenegyedik gerillaszobrunk a belvárosi Dohány utca zsinagóga mellett volt található. Ezúttal nem tárgy, vagy mesehős, hanem egy történelmi személyiség volt az alany. Herzl Tivadarra emlékezett Kolodko, arra a zsidó politikusra s íróra, aki megálmodta az egységes zsidó államot. A kis szobor Herzl Tivadar egykori szülőháza közelében került elhelyezésre. 

Ez volt tehát a rövid, de annál eseménydúsabb, s vidámabb miniszobor keresésünk a budapesti belvárosi utcákon, tereken. Bízunk benne, hogy a legközelebbi alkalom egy kicsit kedvezőbb időjárási körülmények között fog zajlani, bár igazán panaszra ezúttal sem volt okunk ...

2020. június 09. (kedd) 19:09 (UTC+1) - Budapest

"Bármilyen hosszú is egy természetfilm, bármilyen szép is egy kép, bármilyen csodás is egy-egy leírás, nem hihetjük azt, hogy ez pótolja a személyes élményt. Márpedig ezek a helyek bárki számára könnyen elérhetők, felkeresésük, felfedezésük - kinek-kinek a maga számára - jószerivel csak elhatározás kérdése."      Rockenbauer Pál

Ezúttal a fenti idézet szerzőjéről elnevezett túraútvonalra kalauzollak titeket, kedves olvasóim. Nemrég ugyanis elkezdtük Chilivel a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát. Az Írott-kőtől Szekszárdig kanyargó, mintegy 540 kilométer hosszú túraútvonal az 1160 kilométer hosszú Országos Kéktúrával, és a 845 kilométeres Alföldi Kéktúrával együtt alkotja a több mint 2500 kilométer hosszú Országos Kékkört. Esetemben az Országos Kéktúra teljes szakasza, az Alföldi-Kéktúrának pedig 75%-a már teljesítve, így lassan ideje volt elkezdeni a következő Kéktúrát.

Két fajta igazolófüzettel vágtunk neki a túrának. Nekem még megvolt a régebbi példány, amit még 2016-ban kaptam, Tóni kísérése során. Chilinek viszont beszereztem egy újat, melyet lapozva elmondhatom, hogy nagyszerű változtatások születtek. Elviekben a többi Kéktúra füzet is újjászületett, de azokat nem fogom már beszerezni. Van aki többször is újrajárja a Kéktúrát, főleg amióta újfajta pecsétek vannak, ám én teljes egészében nem tervezem ismét végigjárni. Kisebb szakaszok biztosan lesznek, de egészben nem. Inkább az új irányok, új túraútvonalak érdekelnek. Ezekből meg hála Istennek, van sok. Na de most következzék az aktuális.

A három napos pünkösdi hosszú hétvégére terveztük bejárni a Szekszárdtól induló szakaszt. Négy éve oda érkeztünk Tónival az Alföldi Kéktúra lezárásaként. Ezúttal pedig ott kezdtünk. Autóval hamar lejutottunk, az autópályáknak hála, igaz az elején volt egy kisebb torlódás. Előtte még bevásároltunk pár dolgot. Délután egy óra körül már be is pecsételtük az első pecsétünket az igazolófüzetünkben, a szekszárdi vasútállomáson.

Sátorral terveztük az előttünk álló két éjszakát eltölteni, így egy kicsit nagyobb volt a csomagunk. Viszonylag hamar kijutottunk a városból, nagyon nem időztünk. Utunk során elhaladtunk Háry János szobra, majd a Béla király téren álló római katolikus plébániatemplom mellett. Pár utca, s következett a hosszú-hosszú pincesor. Egyik-másik pinceépület szépen fel volt újítva, de nyitva sajnos egyik sem volt. Érződött még az influenza járvány hatása.

Lassan elhagytuk a pincesort, s közben a terep emelkedni kezdett. Az aszfaltozott út véget ért, s következett a térdeknek kevésbé megterhelő földút. Ahogy a löszfalat magunk mögött hagytuk, s felértünk a tetőre, egyre jobb rálátásunk nyílt a szőlőültetvényekre. Amerre csak a szem ellátott, szépen gondozott szőlősorok voltak.

Bár nem volt közvetlenül a túraútvonal mellett, azért tettünk egy rövid kitérőt az utunkba eső Bati-kereszt-kilátóhoz, melyet 2015-ben adtak át. Mintegy 20 méter magas, fa elemekből készült torony, melyre magam is felmásztam. Gyönyörű kilátás nyílt a környékre. A torony mellett egy baráti társaság főzöcskézett, s egy számomra ismeretlen csapatjátékot játszott.

Rövid pihenőnk után folytattuk utunkat, az aznapra tervezett célunk felé. Első nap nem akartunk sokat gyalogolni, hadd szokja a testünk a terhet. Egy-egy hosszabb kihagyás után érezni szokta a vállam a táska súlyát. Tartottam egy kis kutakodást mielőtt indultunk, hogy hol lehetne vadkempingezni. A népszerű közösségi oldal egyik túracsoportjában a Sötét-völgy tisztását ajánlották. 

Érdekes volt a Szarvas-szurdikon átmenni. Évszázadok alatt alakult ki a löszmélyút, ahogy az itt élők járták a Szekszárdi-dombság dűlőit. Kicsit olyan volt, mint amikor Galicia útjain gyalogoltam a Caminon. Egymás mögött  lépdeltünk mi is a függőleges löszfalak között. Túljutva a szurdikon, bő háromnegyed óra múlva el is értük a Sötét-völgyet. Jobban mondva először a Sötétvölgyi Gyermektábort. Onnan már csak pár lépésre volt az aznapi szállásunk. Hamarosan már ropogott is a tűz, s mi készülődtünk a vacsorához.

 Az időjárás előrejelzés szerint nem volt kizárva az éjjeli eső, így mi is úgy készültünk. Kifeszítettem a sátor fölé a vízálló ponyvát is, biztos ami biztos. Kissé fáradtak voltunk, így hamar a sátorban kötöttünk ki. A távolban egy nagyobb társaság hangja hallatszott, de én lusta voltam kikémlelni. Hamarosan álomba is szenderültünk.

Éjjel szerencsénkre nem esett, így szárazon tudtam elpakolni a sátrat. Ahogy készülődtünk, gyülekeztek a felhők, de nem volt összefüggő a felhőzet. Elhagyva a Sötét-völgyet, az útvonal az erdőben folytatódott. Pár emberrel találkoztunk. Volt aki túrázott, mások terepfutók voltak, de volt olyan is, aki gombázni indult. Első pihenőnk a Haramia-forrás volt.

Mire elértük a forrást, a kulacsunk is kiürült, így friss, hűvös forrásvízzel pótoltuk a hiányt. Ismeretlen terepen voltunk, így alkalmaztuk a túrázók egyik aranyszabályát. Teletöltöttük a kulacsokat, hisz nem tudtuk, hogy mikor lesz újra lehetőségünk erre.

Mint láthatjátok, magammal hoztam a múltkori bejegyzésben említett nyakkendőmet. Innentől fogva minden túrámon viselni fogom. Véget vetvén a pihenőnek, egy hirtelen emelkedővel folytattuk. Fújtattunk mindketten, mire a tetejére értünk. Kanyargott az utunk a tölgyesben, majd elértünk egy aprócska vadászházhoz. Itt is szusszantunk egyet.

A volt grábóczi erdészháznál kicsit tovább mentünk rossz irányba, de pár méter után rájöttünk, hogy valami nem stimmel. Egy sűrű bozótoson keresztül vezetett a jó irány, melyet alig lehetett észrevenni, azonban kisvártatva a már jól ismert kék jelzéssel is találkoztunk. Várt ránk még egy meredek hegyoldal, majd kisvártatva elénk tárult a gyönyörű Gyurkó-völgy füves rétje.

Ekkorra a nap már eltűnt az összefüggő felhőréteg mögött. Közel jártunk már Grábóc településéhez. Gyönyörűen virágzott a rét, s sok gyógynövényt is felfedeztem. Megszárítva kiváló teát lehet főzni belőlük, melynek hatása is jobb, mint a patikaszereké.

A Gyurkó-völgyet lassan magunk után hagytuk, s feltűntek Grábócmajor gazdasági épületei, a körülötte legelésző tehenekkel, borjakkal, bikákkal. Csendesen kérődzve szemléltek minket, miközben lassan elhaladtunk mellettük. Lassan, mert ekkor már éreztük minden porcikánkat.

Nem tudtuk, hogy milyen lesz a település, lesz-e nyitva egy bolt, vagy egy kocsma, hisz pünkösd vasárnapja volt. Szerettünk volna kicsit megpihenni, egy-egy pohár hideg sör társaságában. Sajnos azonban ahogy közeledtünk a falu központjához, kezdtük azt érezni, hogy nem lesz szerencsénk.

A bélyegzőhely egy kisbolt teraszán volt, azonban a bolt zárva volt. Maradt tehát a forrásvíz, s egy pár perces pihenő, mielőtt tovább indultunk volna Szálka irányában. Ekkor már elkezdett cseperegni az eső, így felkerültek a táskákra az esővédő huzatok. Szerencsére azonban nem tartott sokáig. Az esőcseppek megszűntek, a huzatok viszont maradtak.

Grábóc határában található a műemlék szerb ortodox templom és kolostoregyüttes, melyeket a XVIII-ik században építettek. 1994 óta újra a magyarországi szerb ortodox egyház birtokolja. Ottlétünkkor csak a kapuig mentünk be, onnan készítettem a képet.

Grábóc és Szálka között valamivel kevesebb mint négy kilométer volt. Elérve a település szélét, egy völgybe ereszkedtünk be, végig a Petőfi utcán. Jobbra, balra szebbnél szebb, felújított parasztházakat pillanthattunk meg.

Ahogy gyalogoltunk a falu főutcáján, olyan érzésünk volt, hogy sosem érünk el a központig. Éhesek is, szomjasak is voltunk, meg jól esett volna már egy kis pihenő. Meg is örültünk, amikor feltűnt a távolban, a főtéren a Trófea söröző. Jöhetett az újabb bélyegzés, majd a jól megérdemelt pihenő. 

A sörözőben szerencsére nem csak italt szolgáltak fel, így kisvártatva korgó gyomrunk is tele lett. Esetemben egy jó kis szarvaspörköltnek köszönhetően. Az italfelszolgálás során Chilivel átéltünk egy-két kis derűs pillanatot, ugyanis mindig csak egy pohárral hoztak, holott kettőt rendeltünk.

Mialatt szomjunkat, s éhségünket csillapítottuk, arra a döntésre jutottunk, hogy a túránkat itt, Szálkán hagyjuk most abba, s nem megyünk tovább Mórágyig. Az időjárás is közben esős lett, s így nem akartuk folytatni. Mivel a Trófea söröző mellett egy fogadó is üzemelt, kivettünk hát egy szobát. Hamarosan kiderült, hogy jól döntöttünk, ugyanis a forró zuhany, s a puha ágy mennyei volt a fáradt testünknek. Másnap sokkal kipihentebbnek éreztük magunkat. Mielőtt busszal vissza indultunk volna Szekszárdra, szemügyre vettük a fogadó mellett lévő híres szálkai gímszarvasbika szobrát, melynek 11,25 kg súlyú agancsa, az 1891-es elejtése után még hatvan évig világrekorder volt. 

Visszaérkezvén Szekszárdra, várt még ránk a visszaút Budapestre, az autópályán. Kora délutánra már otthon is voltunk, hagyva időt a másnapi dolgos hétköznapig még kicsit pihenni. Elkezdtük tehát Chilivel a Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrát, s annak is a keleti részét. Igaz, még kis részével sikerült megismerkednünk, de szépen, lassan, ahogy az időnk engedi, egy-egy kisebb szakaszt mindig meg fogunk tenni. Vár ránk még 77 település, 57 bélyegzőhely, 540 kilométernyi  élmény és kaland. Mindezeket majd ketten, együtt átélve ...

2020. május 12. (kedd) 15:34 (UTC+1) - Budapest

Sokat gondolkodtunk azon Chilivel, hogy tegyünk-e egy kis kiruccanást a közeli helyekre. Enyhíteni szerettük volna ugyanis a hetek, hónapok óta tartó bezártság érzést. Mindezt úgy akartuk megtenni, hogy a legkevésbé se veszélyeztessünk másokat, s ne szegjük meg a kijárási korlátozásokat. Szerencsénkre az utóbbi napokban változtak kicsit a körülmények, s úgy tűnt, hogy sikerül a tervünk. Chili gyorsan le is csapott egy szuper mátrai helyszínre. Közel is volt, nekem úgymond hazai pálya, így jöhetett a várva várt idei harmadik kiruccanásunk.

Szóval Chili meglepetése a mátraszentimrei Relax Rezidencia Hegycsúcs panzió volt. Eredetileg két éjszakára volt tervezve, de menet közben még egy éjszakával ki lett egészítve. Előtte lévő napokban bevásároltunk pár dolgot a leendő reggelikhez, vacsorákhoz, s izgatottan vártuk az indulást. Szerda estére volt megbeszélve a szállásunk elfoglalása. A számomra már ezerszer megjárt autópályán keresztül Gyöngyösig mentünk, majd onnan jöhettek a hegyi szerpentinek. Mire kezdett lemenni a nap, mi is megérkeztünk. 

Körülbelül két éve üzemeltetett panziót vehettünk birtokunkba, mely stílusával, berendezésével mindkettőnk szívét, s tetszését azonnal elnyerte. Számomra különösen tetszetős volt a természetes anyagok felhasználása, nemkülönben a szürke szín jelenléte. Minden adott volt tehát egy kellemes pihenésre.

A hosszúra nyúlt első esténket, egy másnapi késői keléssel folytattuk. Lévén, hogy a panzió csak két személyre volt kialakítva, nyugalmunkat senki sem zavarta meg. Jöhetett tehát az első nap megtervezése. Egy kiadós reggeli falatozás, valamint a napindító kávé után úgy döntöttünk, hogy először csak itt, Mátraszentimrén nézünk körül. 

Bármennyire is kényelmes volt tehát a teraszon feküdni a lengő ágyon, elindultunk felfedezni a vendéglátó településünk utcáit. Kezdtük a falu főutcájával, s központi részével, ahol többek között az 1980-ban felszentelt római katolikus templom található. A templom előtt helyezték el a község névadójának, Szent Imre herceg mellszobrát.

Egyébként 1938-ban, Szent István király halálának 900-ik évfordulója alkalmából lett átnevezve e három falu is. Ötházhutából Mátraszentimre, Fiskalitáshutából Mátraszentlászló, Óhutából pedig Mátraszentistván. E falvak döntő többségben szlovák ajkúak voltak. 

Tettünk tehát egy rövid sétát a falu utcáin, majd egy jópofa invitálást felfedezve engedtünk a hívogató szavaknak, s betértünk egy kis frissítőre a Papagáj presszóba. Rajtunk kívül csak egy vendég jött később. Érezni lehetett a járvány okozta változást a mindennapi életben itt is.

Mialatt a szomjunkat oltottuk, gondolkoztunk, hogy a lassan korgó gyomrunkat hol tölthetnénk meg. Szóba került pár lehetséges helyszín, ám azok többsége a kialakult helyzet miatt be volt zárva. B tervként döntöttünk a helyi BéTerv nevű étterem mellett, s nem bántuk meg. Igaz, hogy csak kint lehetett étkezni, de a hátsó kis udvar napsütötte részén lévő hely kárpótolt mindent. Mindketten a szlovák gasztronómia ízeit szerettük volna megkóstolni, így Chili klasszikus tócsniba rakott, s félbehajtott tüzes hús nevű finomságot evett, jómagam pedig juhtúrós sztrapacskát marhapörkölttel kértem. Mindketten jól választottunk, s rövidesen hasonlóan éreztük magunkat, mint Bacchus, a bor és a mámor római istene. Bár mi sört ittunk az ebédhez, ám annak elfogyasztása után mámorban éreztük magunkat.

Nehézkesen, lassan indultunk vissza a szállásunkra. A délután hátralévő részében következett egy csendes pihenő, majd tüzet raktam a kültéri dézsafürdő tűzhelyében. A tavalyi szilvásváradi panzióhoz hasonlóan itt is a rendelkezésünkre állt egy dézsa, igaz, ezúttal kisebb.

Természetesen a külső kényeztetést a belső hidromasszázs kád is kiegészítette, s mi felváltva használtuk mindkettőt. A száradások ideje alatt pedig Chili megtanított rablórömizni. A wellness záró elemeként következett az infra szauna általi kényeztetés.

Másnap ismételten ráérősen keltünk. Igaz, kicsivel korábban, mivel ezúttal a szomszédos Mátraszentlászlóra és Mátraszentistvánra terveztünk ellátogatni. Közel volt a két falu, egy pár kilométeres gyalogtúrára. A reggelizés után neki is vágtunk a távnak a kék kereszt jelzésű túraútvonalon.

Viszonylag hamar átértünk Mátraszentlászlóra, a terep sem volt megerőltető, annak ellenére, hogy jó pár ideje nem is túráztam, csak sík terepen. Mátraszentlászló közigazgatásilag Mátraszentimréhez tartozik. Sok kis nyaraló között érkeztünk be a falucskába. Kicsit megpihentünk a névadó király mellszobránál, ahol a történelmi Magyarország azon települései is fel voltak tüntetve, melyek Szent László király nevét viselték. 

Ezúttal a Vöröskő éttermet választottuk, ahol ismételten helyi jellegzetességű ételt kóstoltunk meg. Most mindketten ugyanazt rendeltük, mégpedig szlovák bablevest füstölt csülökkel, lilahagymával. Hogy mitől volt szlovák? A pincér elmondása szerint attól, hogy lilahagymát tettek a levesbe, a szlovák szokásoknak megfelelően.

Mindenesetre finom volt, mint az ebéd előtti szilvapálinka, melyből sajnos csak egy-egy pohárral tudtunk inni. Második kört ugyanis nem tudtak hozni, készletük elfogyott. Ilyen sem történt velem még. Egy pohár után, kiittam a készletet. Hiába, lassan áll vissza a normális élet mindenhol. 

Nagyjából egy kilométer a távolság Mátraszentlászló és Mátraszentistván között, így pár perc alatt meg is érkeztünk. Hamar ott voltunk a síparknál, ami nyári álmát aludta, hóágyúi letakarva vártak. A környéken egyébként a '70-es évekig havasi jellegű legelő- és rétgazdálkodást folytattak, sok helyütt szarvasmarhák, lovak, kecskék legelésztek. Ekkor azonban egy központi rendelkezés megtiltotta az állattartást, a térség turisztikai jelentőségére hivatkozva.

A hátralévő pár kilométeres szakasz megmutatta a mátrai arcát, ugyanis a sípályát elhagyva, hamarosan lejteni, majd a Narád-patakon átkelve hirtelen emelkedni kezdett a terep. Szerencsétlenségünkre nem volt nálunk frissítő ivóvíz, szerencsénkre azonban nem volt olyan nagy a távolság, s hamar megérkeztünk.

A kis gyaloglásunk hatása azért estére megmutatkozott, egy kisebb izomlázban. Ezúttal azonban a dézsát nem fűtöttem fel, maradt a benti kényeztetés. Másnap kora délelőtt kellett elhagynunk a szállást. Utunk azonban először nem vissza vezetett Budapestre, hanem tettünk egy domoszlói kitérőt. Meglátogattuk ugyanis a szüleimet, akiket hónapom óta nem láttam, amióta a járvány kitört. Jó volt velük újra találkozni, őket átölelni. Elkezdtük tehát az idei túrázást, kiruccanást, s remélem ezentúl több és több várható.

Egyik kedves domoszlói ismerősömnek hála újra birtokomba került a hajdani Domoszlói Hagyományőrző Egyesület nyakkendője, melynek magam is tagja voltam még az általános iskolai éveim alatt. Az én nyakkendőmnek az évek során nyoma veszett, de most újra viselhetem túráim során, domoszlóiként, bármerre is fogok járni ...

2020. április 21. (kedd) 16:28 (UTC+1) - Budapest

Rég jelentkeztem kedves olvasóm. Természetesen ez nem így volt annak idején tervezve, de a világjárvány ugye közbeszólt. Elmaradtak a hétvégi kiruccanások, a tavaszi Alföldi Kéktúra folytatás, s a futóversenyek is. Nekünk is hozzá kellett szoknunk Chilivel, hogy egyelőre nem tehetjük azt, amit szeretnénk. Az utazási terveinket csak tervezzük jelenleg, s közben bízunk benne, hogy ezek a tervek mihamarabb valósággá válnak. Idén szerettem volna befejezni az Alföldi Kéket, s Chilivel elkezdeni a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát, melyet közösen járnánk végig. A jelenlegi helyzetben azonban nem tudhatjuk, hogy mikor tudjuk mindezt elkezdeni, addig is maradnak azok a dolgok, melyeket addig elő kell készítenünk. Ilyen többek közt a hiányzó felszerelések beszerzése, a meglévők karbantartása. Utóbbihoz sorolnám a tavaly beszerzett hátizsákom feldíszítését. Kezdetben idegenkedtem tőle, ám később mégis úgy döntöttem, hogy felvarrom rájuk az országok felvarróit. Azokét, amelyeket a régi hátizsákjaimmal látogattam meg. 

Másik régóta tervezett dolog, mely a túrázáshoz kapcsolódik, a vándorbotom díszítése. Mint jó páran közületek emlékezhettek, az első botom is faragott mintákkal, címerekkel volt ékesítve. A jelenlegi bambusz botom, melyet négy éve vágtam ki Szekszárd közelében, eddig csupaszként rótta a kilométereket. Most azonban ráfognak kerülni a minták, melyeket majd az ún. pirográffal fogok beleégetni. Hasonlóan az elődhöz, ez a bot is szemléltetni fogja azokat az utakat, melyeket végigjártam. 

A leendő túrázáshoz igyekszem a testemet is karban tartani, időnkénti futásokkal, s tekerésekkel. Elcseréltem ugyanis a rekumbensemet ( fekvő kerékpár), s egy hagyományos kerékpárt használok. Ezzel be is tudok járni dolgozni, s hosszabb távon jobban ki tudom majd használni, mint az elődjét. 

Ezek történtek tehát mostanában, ebben a nem szokványos helyzetben. Bízunk benne, hogy hamarosan vége lesz a korlátozásoknak, elmúlik a veszély, s mehetünk a közeli, s a távoli világba. Addig is olvassátok az eddigi bejegyzéseimet, ha esetleg valamelyiket nem olvastátok volna. Ha meg igen, akkor tessék másikat választani, magam is újra szoktam egyet-egyet olvasni. Öt éve épp Drake-öbölben voltam, Costa Ricában. Ahogy ott szokták mondani elköszönéskor (is): Pura Vida!