Ébredés Olveiroa-ban. Fee ébresztett. Jut eszembe. Fee esténként mindig ad egy jó éjt puszit. Reggelre pedig egy kérdés, hogy hogy aludtam, milyen volt az éjszakám. Reggeli az étteremben. Csak kávét vettem, a kekszemmel egészítettem ki. Ma volt az utolsó napunk, 31,9 km választott el a világ végétől. 

Elhagyva Olveiroa-t emelkedni kezdett az utam, ösvényen, távolban duzzasztott patak.

Következett Hospital, közben Feevel lépdeltem. Jó időnk volt, nyoma sem volt a tegnapi ködnek. Nem álltunk meg a kis faluban. Közben többen megpihentek, mint ahogy tette Theresa is.

Menet közben ismét nem unatkoztam. Meglett egy-két percen belül a napi adag szerencsém. Szükségem is volt rá. Sok volt még előttem, szállás is kellett estére, meg idő a borotválkozásra.

Elérvén az Ermita de Nuestra Senora de las Nieves kápolnához, az ott lévő pihenőhelyen elfogyasztottam a reggelimet. Közben feltűnt egy tehéncsorda, majd egy németjuhász, aki szintén csemegézett a szendvicsemből.

A reggeli után újult erővel indultam tovább. Elérve a Cruceiro da Armada-hoz pazar kilátás nyílt elém. Az óceánt pillantottam meg, a várva várt óperenciást. Micsoda élmény lehetett a középkorban is a zarándokoknak. Egy biztos, hihetetlen egy élmény volt. Később már tisztábban lehetett kivenni az óceánt.

Ahogy közeledtem, egyre inkább hatalmába kerített az érzés, hogy nagyszerű dolog az óceán közelében élni.

Közben beértünk a többiekkel Cée-be, ahol megebédeltünk. Tapas, sör, tejeskávé.

Ebéd után legszívesebben sziesztáztunk volna, de még várt ránk egy jó 10 km.

Utunk már az óceánpart közelében vezetett, de még mindig nem értünk be a végcélhoz. Fáradtak voltunk már mindannyian.

Végre elértük Finisterre-t. Elfoglaltuk a szállást, én pedig a fürdőszoba felé vettem az irányt. Várt rám a borotválkozás. Spóroltam a súllyal, otthon hagytam a villanyborotvámat, hát megszenvedtem a levágással. De Andre segített, odaadta a borotva készletét. Utolsó szakállas pillanatom.

Miután túl voltam a borotválkozáson, feltűnően fehér arccal, megindultam a világítótorony felé. 3,5 km-re volt, naplementéig oda akartam érni. Fee alig ismert meg, ő maradt, holnap tervezte, hogy felmegy. Szóval szandálban, a Szilcsutól kapott pólóban, valamint a mai túrapólóval és a levágott szakállal felszerelkezve nekivágtam. 

Felérve csatlakoztam a többiekhez, akik először alig ismertek rám. Következett a rituális szertartás. Naplemente nézés, ruha, szakáll elégetés. Miután késő volt már, az úszás holnapra maradt. A világító toronynál veszélyes az úszás.

Igen, a szakáll helye bizony hófehér. Holnap kennem kell rá krémet rendesen. A naplemente egyszerűen csodálatos volt. Igyekeztem fotózni, de lehetetlen vissza adni.

Elindultam tehát égetni. A kijelölt hely a világítótorony alatt van. Ismét gyakoroltam a tériszonyom legyőzését.

Megszabadulván a zarándok ruhámtól, valamint a szakállamtól, részben megújulva mehettem vissza. Részben, mert mint már említettem, a fürdés hátra volt. 

Visszatérve a városba, Evaval megvacsoráztunk. Holnap korán indul haza. A többiek még maradnak.

A nap utolsó képe ezúttal nem csak egy embernek szól. Köszönet az egész augusztusi Via Unitariana tábor résztvevőinek. Ha megbocsájtotok, most nem tudok bővebbet írni annál, amit Tőletek tanultam. Valóban "Egy az Isten." 

Időben ébredve, ruhák beszedve, közös reggeli a csapattal. Összedobtuk, kinek milyen étele volt. Jutott is, maradt is. Utána elbúcsúztam Krisztitől. Együtt reggeliztünk, de külön indultunk el. Szerintem reggel mindenki egyedül akart egy kicsit lenni. Hosszú út várt ránk. 33,2 km Olveiroa-ig. Ködös volt a reggel. Ködös és párás. Tetszett a szobor, volt mondanivalója, nem is kicsi.

Utunk a város után emelkedni kezdett, erdőn keresztül vezetett. Ismét az öreg tölgyes, kiegészítve az eukaliptusszal. Szerintem errefelé nincsenek vaddisznók, mert rengeteg a makk a földön.

Az erdőt elhagyván jött egy település, de bár nélkül. Kenyérosztás volt a helyieknek, a gázpalackos is járkált, spanyol zenét is megosztva. 

Utamat folytattam egy elhagyatott ház mellett, majd ismét egy erdőn keresztül. Majd végre következett az első bár, ahol tejes kávé, rántottás bocadillos volt a második reggelim.

Közben ismét szélerőművek mindenhol, kihasználva a szeles vidék nyújtotta előnyöket. A víz itt is mindenhol jelen van, folynak a csatornában a földek felé.

Közben sikerült élőben is megtekinteni egy hamisíthatatlan galíciai kőfal építését. Szerencsém volt. 

Jut eszembe szerencse. Ma sem ússzátok meg a már szokásossá váló négylevelűket. Azért figyelitek, hogy egymás mellett volt kettő. Mennyi ennek az esélye? Szerintem ha hazaérek, veszek egy lottót.

Utam tovább vezetett a mezők mellett, volt itt minden. Tehenek, őzlábgombák.

Közben összefutottam Tomekkel és Mariaval. Utóbbiról már meséltem, Leonban találkoztunk először. Olasz menyecske. Utóbbi lengyel srác, főállású stoppoló nyaranta. Ismét találkoztam Marjennaval, Tracyvel és Gordonnal, az amerikai családdal.

Érdekes volt az utam, mert sok jel volt, gyakran két irányba mutatott. A megérzésemre hallgattam. Nem tudom, említettem-e már a gabonatárolókat. Ha igen, bocsánat, de sokszor azt sem tudom, milyen nap van, és tegnap hol voltam. Szóval a gabonatárolók. Itt is ezer meg ezer variáció. Persze kőből a legszebb.

Utam továbbra is mezőkön keresztül vezetett. Folyt a kukorica betakarítása. Utamat keresztezte egy gyík, de nem zavartatta magát. Itt még a gyíkok sem fürgék, lehet sziesztázott.

A távolban az olveirai víztározó látszódott, szóval már közel voltam. Kisebb tanyákon vezetett az utam, megtudtam, hogy a kukoricaszárat apróra összedarálják, és hólapáttal (!) összelapátolják. Most már értem, hogy miért volt akciós áron!

Közben összefutottam Feevel, Andreval, és a többiekkel. Fura, mert utolértek, holott előttem voltak. Kiderült, hogy más úton jártunk. Megérkeztünk Olveiroaba. A szállásfoglalás után Gordon meghívott egy sörre. Majd felcuccoltam a szobába. Túlszárnyalva a múltkorit, most nyolc menyecskével osztoztam a szobán. A mosás most is géppel történt, ismét megosztva a költségeket. Majd egy vacsora következett, melyet az étteremben fogyasztottunk el. Galíciai zöldségleves, tintahal sült pityókával (pannonok kedvéért krumplival), galíciai sütemény, kávé, bor, és galíciai rövid ital (a pálinkához hasonló). Az utóbbi valóban csak hasonló volt, meg sem közelítette a jó öreg hazait.

Mai utolsó képem Mámá neked küldöm! A mai negyedik talált négylevelűt neked küldöm, gondolva a hétvégén esedékes lottó sorsolásra!

Tehát az utam folytatódott Finisterre felé, kiegészítve az eddigi 796,8 km-t további 87,2 km-el. Ugyanis az óceánt, azaz az óperenciást látnom kell. Első állomásomnak Negreira volt tervezve. Evaval megbeszéltük, hogy hétkor találkozunk a katedrális előtti téren. Még sötét volt, Eva világított. Nekem nem lett feltöltve a lámpám. Kevesen indultunk ilyen korán, sőt az egész további úton kevesebben voltunk. Sokkal barátibb volt a Finisterre-be vezető út. Sokáig mentünk kisebb falvak mellett elhaladva, sehol sem volt egy bár sem. Ő csokival, én keksszel hozakodtam elő, így az éhségünk csillapodott. Az út is nehéz terep volt, gyakran meredeken kellett felkapaszkodni. Első állomásunk Ventosa volt, ahol megreggeliztünk. Eva ugyanazt döntötte el, mint én. Ő is felszámolt a munkahelyén, sok mindenét eladta, csak ő Portugáliát választotta.

A következő falu előtt megelőztek minket, egy jól megszokott Hola! köszönés kíséretével. Ezt követően elindult egy beszélgetés a hölggyel, sok zászló volt felvarrva a táskájára. Szó szót követett, mire kiderült, hogy Krisztinának hívják, és Angliában élő magyar. 

Ezer felé járt már, dolgozott önkéntesként Afrikában is, volt Brazíliában. Most épp zarándokol. Együtt folytattuk utunk, angolul folyt a társalgás, mert ugye Eva is itt volt. Nem esett nehezünkre, sőt! Egyre jobban megy, persze nem kell bonyolult kifejezésekre gondolni. Megálltunk egy hangulatos kis bárnál.

Ezt követően viszont sajnos Kriszti fájlaltatni kezdte a lábát. Egyre nagyobb lett a fájdalma, megkapta Eva botját, meg egy fáslit. Mi hozzá idomultunk, nem siettünk. Így teltek az órák, szépen, lassan.

Célunkhoz közeledvén, szegény Krisztinek egyre nehezebb lett a gyaloglás. Előkerült a görcsoldó, meg a krém is.

Tetszik ez a fajta kereszt ábrázolás. Krisztus mögött Mária. Háttal a szenvedő fiának. Egy-két kereszt nagyon réginek tűnik.

Közben már Chancela-nál jártunk, már nem volt sok hátra. Kevesen voltak az úton, a kerékpárosok is eltűntek. Beérve Negreira-ba Kriszti mellett megállt egy autó, és felvette, majd elvitte az alberge-ig. Nagyon rendes volt a sofőr. Követtük mi is, majd miután beértünk, összefutottunk Katival is. Ő is ott szállt meg. Gyorsan kiugrottunk Evaval jégért, enyhíteni Kriszti fájdalmát. Majd megosztoztunk a mosógép költségén, és kimosattuk a ruháinkat. Végre géppel! Nyakunkba vettük a várost Evaval. 30-án lejár a bankkártyám. Az új akkor jött meg a postán, amikor már Pamplona-ban voltam. Így magamhoz vettem ma egy kis tartalékot. Eva segített az egy-két ismeretlen szónál. Megünnepelve a sikeres tranzakciót egy sörrel és a bónuszként hozzá járó tapas-al.

Az este alatt feltöltöttem pár napi adagot a blogra, miközben vacsoráztunk. Kialakult egy újabb csapat. A Barbadeló-ból ismert német lányok, Andre, no meg Fee, Christina, Eva. Vacsorára pasta, dinnye. Vörösborral természetesen. Kriszti úgy döntött marad még egy napot. Közben kiderült, hogy van egy közös ismerősünk, Noémi. Ráadásul Kati berzés volt Gyöngyösön. Tényleg kicsi ez a világ!

A mai napot pihenésre szántam. Maradtam a hostelben, reggeli, majd elindulás a katedrálishoz. Délben mise a zarándokokért is. Kezdtem a téren, ahol rögtön Andiba, és Tamásba botlottam. Megható volt viszont látni az úton megismert embereket.

Aztán irány a zarándok iroda, újabb ismerősök után kutatva. Érdekes a kis téren, szintén a katedrális melletti épület szobrai. Közvetlenül a katedrális mellett.

A zarándok iroda előtti sorban ott volt Carla, Zita, Kati. A katedrális tömve volt, nem igazán akadt ülőhely. Ott volt az amerikai család is, és több ismerős arc is. Sok zarándokló pap segédkezett a mise során, szerte a világból. Közben az áldás átvétele után átmentem a Szent Jakab ereklyéjének kis folyosóján, megérintve az arannyal, drágakövekkel díszített Jakab apostol szobrát. Elvileg csak akkor ér véget a zarándokút, ha átkaroljuk. Mivel, én folytatom tovább utamat, csak a tenyeremmel érintettem meg, majd arra a homlokomat helyeztem. Mindez a mise közben, az oltártér mögött történt. Ezt követően abban a kivételes szerencsében részesülhettem, hogy a Botafumeiro-t, azaz a majd 60 kg tömegű, 160 cm magas ezüstözött tömjéntartót, egy 35 méter hosszú kötélen a kereszthajóban ide-oda mozgatták. Egyébként ezt csak nagyon ritkán használják. Többnyire csak ünnepekkor. Kép készült, de sajnos a videó nem sikerült.

Mise után összefutottam Taminoval, beért ő is. Majd Istvánékkal, akikkel Carrión de los Condesban találkoztam. Velük volt Zita is. Együtt ebédeltünk. Majd összefutottam Carlaval és Evaval, akikkel a Szent Ferenc templomban is kiváltottunk egy compostellat. Itt találkoztam Lauraval, akit Los Arcos óta nem láttam. Lelkemre kötötte, ha Jamaicában járok, keressem fel. Úgy legyen! Rajtam nem fog múlni!

Visszatérve a katedrálishoz épp egy történelmi díszletű, öltözetű tömeg fogadott, Jézus korabeli. Valahonnan jöttek, vagy valahova készültek.

Majd Freddel és a testvérével futottam össze. Elindult ma Finisterre felé, de egy belső hang azt mondta, irány vissza Franciaországba, az ott maradt gyerekeihez. Fred ugyanis elvált. Így hát, ma este már indult is.

Még ücsörögtünk a katedrális melletti lépcsőn kicsit Carlaval, Evaval, Feevel, és a többiekkel, majd irány vissza a hostel. Holnap új nap, irány Finisterre.

Utolsó napomhoz érkeztem. Mármint a Santiago de Compostela felé vezető utamon. Utolsó napra 21 km maradt. Rögtön ahogy elindultam, eddig ismeretlen csoportok tűntek fel, valamelyik iskola diákjai lehettek. Sok ismeretlen volt kis tornazsákkal is. Egyedül Tamino volt a régiek közül. Elszakadt a nadrágja, odaadtam az enyémet. A régi két nadrágom közül egyet megtartottam, mivel mire haza érek, az új nadrágjaimban hideg lenne. Gyakorolni kell úgyis az elengedés művészetét. Taminoval még jót is tettem. Azért kicsit éles a kontraszt. Adni egy használt nadrágot egy svájci srácnak.

Egy érdekes részhez érkeztem, egy útkereszteződéshez, ahol az emberek levágták az utat. Megtesznek (elvileg) majdnem 800 km-t, erre levágnak egy kis szakaszt.

Amenal településen érdekes szélcsengőt figyeltem meg. Mit ki nem találnak.

Lefényképeztem az eukaliptusz fiatal csemetéjét. Más a levele még csemeteként. Eltettem egy-egy termést, hátha otthon kihajt.

Utam a repülőtér mellett vezetett. Sokszor jött, ment gép, jelezvén a zarándokok sokaságát. A kerítésen keresztek hada jelezte az utat.

Mourentán megreggeliztem, csak tejeskávét vettem. Volt egy kis szendvicsem az estéről hozzá. Kedves volt a pultos hölgy, nem csak a szőrös arcomra csalt mosolyt, hanem a tejeskávémra is.

Monte do Gozo-ba érve már-már teljesen lemerült a telefonom, ugyanis éjjel semmit nem töltődött. De odafentről gondoskodtak rólam. Felérve a dombra volt egy kis templom, ahol miközben csendesen ücsörögtem, felfedeztem egy konnektort. Míg töltődött a telefonom, tovább ücsörögtem szépen csendben. A hegyen található Szent II. János Pál pápa látogatásának emlékére emelt emlékmű.

Következett utolsó állomásom. Santiago de Compostella. Harminc nappal ezelőtt indultam el Saint-Jean-Pied-de-Portból. Mintha ezer éve lett volna. Beérve a városba temérdek busz jött, ment. Még annál is több volt a turista. Csak úgy hömpölygött a tömeg.

Elvileg régen már Monte de Gozo-ból is lehetett látni a katedrálist, de manapság az építkezések miatt ez a határ beljebbre tolódott. A mondás szerint az volt a csoportból a zarándokkirály, aki először megpillantotta a katedrálist. Mivel én egyedül voltam, magam királya lettem.

Az óvárosba beérve egyre több volt a turista, a kéregető, a bámészkodó, és egy-egy zarándok is feltűnt. Egy kicsit megpihentem egy rock’n roll duó mellett.

Beérve a katedrális előtti térre, a Praza de Obradoiro-ra épp egy veteránautó találkozó kellős közepébe csöppentem. A buszokat fényképeztem, mondván holnap is itt maradnak. Rosszul tettem, mert pár óra múlva már nem voltak.

Ezt követően irány a zarándokútlevél, a Compostella kiállításának helye. Közel két órás várakozás volt, de aki lenyomja a majd 800 km-es távot, ezt a pár órát kibírja. Vincenzo  és Fee is ott volt. Előbbi tegnap már beért, utóbbi előttem pár perccel. A téren összefutottam Anitaval, aki szintén előbb ért be. Közösen örültünk annak, hogy végig csináltuk.

Utána irány a szálláskeresés. Ahol Anita megszállt, oda mentünk mi is. Már csak egy ágy volt, így Fee-é lett. Nekem adtak egy kanapét, és csak a zuhanyért kellett fizetnem. Esküszöm kényelmesebb volt, mint az eddigi emeletes ágyak matracai. Utána nyakunkba vettük a várost, kutatva az ismerősök után.

Jöttek is szépen sorban. Befutott Christina, Dylan, Andre is. Együtt ünnepeltünk egész este. Köszönhetően a helyi zenészeknek, sikerült kicsit Fee-t megtáncoltatni.

Megismertem Hubertet is. Hat (!) credencialja volt, összesen 415 pecséttel. Németországból kezdte az utat, hat éven át, minden nyáron jött Santiago fele. Bőr rövid-, kantáros nadrágja volt, amilyen a bajoroknak.

És most jöjjön tehát a saját compostellám. Alexandru lettem.

A végére pedig a kép Mikinek szólna. Amint várakoztam a compostella-ra, észrevettem egy öreg szőlő lugast. Nem tudom, hogy a bácsmegei, vagy ez volt idősebb, de mindkettő rekordnak számít.

Ismét fél nyolckor keltem, rendben volt minden, nem volt hangos az éjszaka. Gyors reggeli, majd indulás Pedrouzo felé. 33,2 km volt mára tervezve. Ez a negyedik napja, hogy a blogot online nem tudom írni, csak piszkozatba. De szerintem később még rosszabb állapotok is lesznek.

Rögtön kifelé Mélide-ből észrevettem egy ötletes megoldást az újság, valamint a kenyér tárolására. Gyönyörű alkotás.

Folytatódott az eukaliptusz- és tölgyerdőben vezető utam. Régi erdő lehetett, egy-két ritkítás nyoma látszódott, de más nagyon nem.

Hirtelen támadt éhségemet enyhítettem egy adomány banánnal. Amíg majszolgattam, meg-megálltak mellettem az emberek. Néztem, ahogy vesznek el különböző ételeket, néztem mennyi volt a kis kártyákra írva, és hallgattam, körülbelül mennyit dobhatnak be a perselybe. Sajnos az út vége felé tartva, eléggé elszomorító volt az eredmény. De bízom benne, hogy csak rosszul hallottam.

Boente-be reggeli következett, ahol ismét összefutottam az amerikai családdal. A kislányról kiderült, hogy mostanában csak gyalogolni hajlandó, nem ül be a „baba-túra” kocsiba. Tegnap is több mint 22 km-t gyalogolt.  Kitartásáért kapott tőlem egy kis camino karkötőt, melyet az átadás óta büszkén visel.

Utam során végig figyeltem, hogy többen pecsételnek mindenhol, ahol csak tudnak. Többeknek már több zarándokútlevelük is van. Én csak ott pecsételtem, ahol aludtam. Kivételt képezett két hely. A templom, ahol mamámnak gyújtottam a mécsest, és Logrononál lévő öreg hölgy. A képen is épp egy „semleges” pecsételőhely.

Eukaliptusz erdő ismét, majd Arzúa-ba érkeztem. 2600 lakosa van, de többnek tűnt. Mint egy város. Az egyik benzinkútnál a helyi tűzoltóság tagjai épp tankoltak, amikor odaérkeztem. Mivel Ecet kapott már képet, így hát itt üzenek neki ismételten, és adom át a spanyol kollegái üdvözletét.

Tartottam egy rövid szusszanásnyi pihenőt egy kis bár teraszán, amikor Fee, majd Carla, Christina, és később Vincenzo is feltűnt. Utóbbi ivott is egy üdítőt, majd haladt tovább, mert még ma be akart érni Santiagoba. Eszméletlen a kolumbiai ereje.

Elhagyva Arzúa-t sok kis falu következett, egymástól pár km távolságra. A szél is időnként feltámadt, lengette Galícia lobogóját.

A táj továbbra is az utóbbi napok megszokott tája, időnként egy elhagyatott birtokkal. Ilyenkor sokat gondolok arra, hogy milyen jó kis alberge lehetne belőle.

Újabb megálló következett, mert időközben eltelt két óra. Népes társaság volt mellettem. Ilyenkor kényelmesen elfogyasztom amit veszek, minek is kapkodni.

Imádom, hogy kezd egyre több pálma fa lenni. Kíváncsi leszek az óceán közelében. Közben illatok tömkelege vett körül. Nemrég kaszált, száradó széna, majd az út mellett babérlevelek, és a mindenütt jelenlevő eukaliptusz. A látványt a banán fa tette teljessé.

Valaki nagyon ráérhetett bíbelődni az eukaliptusz háncsokkal, mert szép alkotás született.

Beérve Cerceda-ba érdekes hirdető hely fogadott. A szállást hirdette, de nem is akárhogyan! Amint közeledtem, bekapcsolt a hangszóró, és egy hang ismertette a lehetséges opciókat. Nálam mondjuk a módszer nyerő volt, de nem éltem a lehetőséggel, eggyel odébb akartam menni.

Beértem Pedrouzoba, de a szállást nem találtam. Kiderült, hogy megkerültem az egész települést, mert az úton mentem, a jeleket követve. A szállásra előbb kellett volna letérnem. Nagy nehezen megtaláltam. Egy posta épülete is előtte volt.

Zuhany helyett vissza a városba, vacsorára valót venni. Útközben régi stílusú zarándok lehettem egy pillanatra.

Este épp a blognak valót írtam, amikor dudaszó hallatszott. A helyi néptáncosok adtak elő egy kis előadást. Volt itt minden, ének, zene, tánc.

Nyugodt éjszakám volt, korán keltem, még sötét volt. Fél nyolc volt, amikor elindultam. Így is az utolsók előtt jöttem el. Mélide volt a napi célom. 32,3 km. Ismét reggeli nélkül indultam. Sötét volt, ezért elővettem a lámpám, de hamar lemerült. Hiába, másfél hónapja nem töltöttem. Este oda kell tennem. Ligondeba reggeliztem.

Következett Areixe, ahol utolért Carla, Eva, Vincenzo és Nicola. Én kicsit pihentem. Megragasztottam ismét a botom, megigazítottam a hátizsákon a leszakadt camino felvarrót. Közben pihentettem a lábaimat. Pillanatképek következnek Areixe-ből.

Ma is szerencsés napom volt. Sőt az utóbbiról nem is tudtam, hogy szokott négylevelű is lenni.

Gyönyörűek voltak az útszéli hortenziák, no meg az őzláb. Találtam egy főzetre valót. Persze maradt a helyén.

Palas de Rei-be beérve találkoztam Martaval. Velence mellől való, természetesen az olasz Velencéről van szó. Tegnap ő is az asztalnál ült. Együtt néztük meg a kis templomot, majd tovább álltunk.

A legutolsó képnél megegyeztünk, hogy egy kitűnő kapcsolatot ábrázol a szobor pár. Nincs szájuk, nincs szemük.

Beszélgettünk Mártával, amikor megelőzött minket egy hölgy. Buen Camino! hangzott el, melyet viszonoztunk. Ekkor vettem észre a felvarrt lobogót, és camino felvarrót. Olyat, mint az enyém. Kata volt. Ismét egy honfitárs. A Budapesti El Camino Csoport tagja szintén.

Közben már dél is jócskán elmúlt, meg is éheztem. Többiek nem voltak éhesek, így egyedül tértem be egy hangulatos kis étterembe. Miközben figyeltem a söröm csapolását, körbenéztem a fogadóban. Volt itt minden, a világ minden tájáról. Egy-két magyar tárgyat is fel lehetett fedezni. Mint ezt a kokárdát.

Ebéd után feltöltődve nekiláttam a hátra lévő kilométereknek. Ismét összefutottam Carlaékkal. Ők csak Pontecampanaig mentek, a szállásuk falán egy óriási kagyló volt. Itt az udvaron ismét megtekinthettem a régi szekérkereket. Mennyivel másabb mifelénk, a Kárpát-medencében.

Leboreiro előtt provincia határt léptem át. Lugo-ból A Coruna-ba érkeztem.

Elérkeztem az eukaliptusz fákhoz. Életemben először láttam őket. Kellemes illat terjeng az erdőben, nem lenne rossz nálunk sem. Persze koalákat nem láttam. Mélide-be az óvároson keresztül érkeztem. Szokás szerint kő dominancia.

Nem csak az eukaliptusz fák jelentek meg, hanem a pálmák is. Egyre több, jelezve az éghajlati övváltozást. Az biztos, hogy eléggé dekoratívak.

A szállásom a város túlsó végén volt. Sajna semmi felszerelés sem volt a konyhában, így az étterem mellett döntöttem. Már csak azért is, mert az a hír járja, hogy a legfinomabb polip a melidei pulpeiras. Carla is ajánlotta. Betértem hát egy étterembe, ahol csatlakozott hozzám Laci és társasága. Együtt fogyasztottuk el a galíciai zöldséglevest, a polipot, és a sült paprikát. Természetesen a helyi vino tinto kíséretében, melyet a helyi szokás szerint kis tálkából ittuk.

Figyelem, a következő fotók a köznyugalom megzavarására alkalmasak lehetnek.

A záró képet Rókának szántam. Látod, nem csak a Chile - Texas zászlóját lehet össze téveszteni. Valakinek sikerült az magyart az olasszal.

Ma későn keltem, volt már fél nyolc is. Már csak a német menyecskék, és én maradtam a szálláson. Gondoltam reggelizek egyet, maradt a tegnapi vásárlásról egy kis maradék. Előző este ott hagytam a konyhában, a mikró mellett. Kerestem, de nem találtam. Valaki viszont megtalálhatta, aki éhes volt, így végül jót cselekedtem, igaz akaratomon kívül. Ki is találtam egy saját idézetet erre. Legalább is gondolom, hogy saját, mert még nem hallottam. Ha mégis kitalálta ezt előttem valaki, természetesen övé az elsőség. Tehát: „Jó tett helyébe ne várj semmit, egyszerűen csak tedd meg.”

Maradt tehát egy bögre tea, majd elindultam, de előtte egy utolsó fotó a szállásról.

Érdekes a földeket elválasztó kőből emelt kerítés. Stabil építménynek tűnik. Nincs is szerintem területi vita. Meg aztán jól is néz ki.

Rögtön az elején beugrottam egy reggelire. Türelmetlen voltam mikor rendeltem, mert mire megkaptam a tejeskávémat, egy spanyol sütivel (muffin féleség), kihozták a többi választékot. Ezt követően találkoztam Mariaval, de ő is reggelizni készült, így tovább álltam. Tegnap Conor és Danuta rám írtak a pofakönyv közösségi oldalon, hogy várjam be őket, ha Santiagoba értem. Sok kis falun mentem keresztül, sok apró kis falu volt. A táj ugyan az, mint az utóbbi két napban. Útszéli csemegeként szeder, alma, dió.

Közben áthaladtunk a 100-as kilométer határon. Ennyi van hátra Santiago de Compostela-ig. Ezt már akár futva is ki lehet bírni. 796,8-ról indultam.

Utam során furcsaságok tűnnek fel időnként, mint például ez a strucc. Mit nem adtam volna egy jó strucc tojás rántottáért.

Eddig még nem említettem az itteni temetőket. Többnyire zárt, falakkal körbevett kis terület. Néha bent a településen, a templom mellett, de sokszor a településen kívül. Ahogy látom, a hamvasztásos temetés a népszerűbb.

Épp fényképeztem, amikor feltűnt egy kisebb csapat. Kiderült, hogy a két hölgy és a srác a Moldovai Köztársaságból jött. Váltottunk pár szót románul. Ők is rákérdeztek Drakulára. Őket is megnyugtattam, hisz már delet ütött az óra.

Elég meleg is volt, még a tehenek is behúzódtak az árnyékba.

Ismét egy kis kopogtató a gyűjteménybe. Jó kis ötletet lehet meríteni.

Közben újra összefutottam Carlaval, Evaval és Alexandrával. No meg az amerikai családdal. Örömteljes egy-egy viszontlátás, egymást átölelve köszöntjük egymást. Csodálom a csöppséget, semmi fáradtság nem látszik az arcán.

Betértem egy kis boltba, ahonnan egy övtáskával, két nadrággal és egy inggel gazdagabban jöttem ki, pedig csak egy csomag kekszért mentem be. Az övtáska egyszerűen fantasztikus, stílusa is tökéletes. A ruhák meg az új stílusom szerintiek. Aki ismeri a gyöngyösi Bahia boltot, az tudja milyen. De a későbbi képek bizonyára szemléltetni fogják. Mielőtt kijöttem a boltból, a tulaj ajándékkal lepett meg, választhattam egy karkötőt is.

Immár Carlával, Evaval és Alexandraval közösen folytattuk utunkat. Portomarín következett, de előtte át kellett kelnünk a pontmaríni víztározón átívelő hídon. Aki ismer, tudja, hogy nem igazán csípem a magasságot. Hát kapaszkodtam most is rendesen. Végül jobbnak láttam beljebb menni az útra. Inkább üssenek el, minthogy leessek. De szerencsére egyik sem történt meg, sikeresen átértünk.

Az óvárosba beérve Vincenzoval is összefutottunk. Úgy volt hogy jön tovább, de maradt Prtomarínban. Így megörököltem a helyét Gonzarban, mert Carla foglalt helyet. Alexandra is maradt.

Nicolaval is összefutottunk, szegénynek pénzproblémái voltak. A bankkártyája nem volt jó, utaltatni nem tudott, de valamit intézkedett. Közben beültünk egy pohár borra, és koccintottunk, ugyanis tegnap este egy örömhírrel lettem gazdagabb. Megszületett Szacsvai Levente Bence. Isten hozta a kis Amígót! Gratulálok az anyukának és az apukának!

Hárman tovább folytattuk utunkat, két óra volt hátra. Carla később lemaradt, mert fájt a lába. Mi Evaval előre mentünk. Beérve Gonzarba megkerestük a szállást. Útközben egy kutya állta kissé utunkat, de a botom hatásos volt. Rengeteg Galíciában a kutya. Németjuhász, vagy attól nagyobb termetűek. A szállás ismét gyönyörű volt, kő és fa minden. Újabb meglepetés volt, amikor a recepciós menyecskéről kiderült, hogy Iasi-ból jött, azaz Moldvából. Isaurának hívták. Ráadásul a moldovaiak is ott szálltak meg.

Mivel közös konyha nem volt ahol főzhettünk volna, ezért úgy döntöttünk, hogy az étteremben vacsorázunk. Menüt rendeltünk. Zöldségleves, hal, rizspuding. Egy asztalnál ültem Lászlóval is. Svédországba vándorolt ki a hatvanas évek végén, amikor leszerelt a sorkatonaságtól. Később ő lett a Zalakerámia kizárólagos svédországi beszállítója. Most nyugdíjas, és a 7. caminoját járja.

Elérkeztem a 26. napomhoz. Ma múlt négy hete, hogy Domoszlóról elindultam.  Barbadeloba kellett eljutnom, de két út volt ismét. Egyik 29,1 km-es, másik 22,6. A másodikat választottam. A táj hasonló volt, de ilyenkor már számít a mennyiség.  Mégiscsak a 26. napról beszélünk.

Utam erdőn keresztül vezetett, öreg erdőn keresztül. Idő párás, esőre álló. Ruhák ismét nedvesek maradtak.  Megálltam egy pihenőnél egy bögre vízre, amikor újra találkoztam Anitaval. Majd később Tamino tűnt fel, aki szintén tagja volt a leóni csapatnak. Szegény eléggé nyúzott volt, foga miatt fél arca bedagadva.

Utunkat kisebb, nagyobb megszakításokkal együtt folytattuk. Tetszenek a kőházak továbbra is, főleg a palatetők.  A táj továbbra is gyönyörű.

Hirtelen a semmi közepén, egy pihenőhelyen egy ital automatát találtam. Nem itt, hanem egy helyes kis felújított bárban fogyasztottam el a reggelimet, mely egy bocadillos és tejeskávé volt. A falakon otthagyott centek díszelegtek, melyet én is szaporítottam egy érmével.

A múltkori szerencsenapomon ma túltettem. Sarria előtt az út mellett rögtön háromszor is négylevelűre leltem. Immár hagytam őket, hogy mások is szerencsések legyenek.

Sarriában Taminoval bevásároltunk egy boltban. Reménykedtünk, hogy találunk helyet Barbadeloban, bízván abban, hogy sokan csak Sarria-ig mennek. Tamino később elbúcsúzott, bement még egy boltba.

Tovább állva beértem Barbadeloba, ahol Feevel és Christinaval összefutottam, de nem maradtam ott. Nem volt konyha, csak étterem. Találtam szállást ugyan annyiért, de volt konyha is. Az a csapat volt ott, akik La Faba-nál. Többségük német menyecske. Wifi is volt. Készítettem egy vacsorára való sancho babot, de kicsit elszámoltam magam, így megosztottam két koreai sráccal. Kiderült, hogy Ta Sol barátai, tehát az én barátaim is. Köszönet Bellának, meg tudtam mutatni a nevem nekik koreai nyelven.

Napi képem ezúttal Tátá, neked szól. Szépen megformázták a füge lombkoronáját.