Az első éjszakám érdekes volt. Jobb szót nem találok rá, mert végül is tudtam aludni, bár nem mélyen. A kutyák néha ugattak, máskor a szárnyasok csaptak ricsajt. Reggel azzal indítunk, hogy az állatoknak enni, inni adunk, ha kell takarítunk, majd irány a reggeli. Az étkezésre hívó hangot a csengő adja. Általában Adrian, vagy Lea főz. Néha Carlos, ha itt van.
Az első nap segítettem Victornak, a kacsaúsztató körül térköveztünk. A követ természetesen az őserdőből hordjuk. Ahhoz, hogy teret nyerjenek az őserdőtől, először meg kell tisztítani. Íme a megtisztított, és a tisztításra váró erdő.
Az étkezés változatos, megismertem a papaját is. Kiváló gyümölcs, akár turmixolva üdítőnek.
A veteményes szintén kőből emelt ágyban van. Hagyma van egyelőre, paradicsompalántára várunk.
Nap végén mindhárman kiugrottunk Puerto Moralesbe, egy sör erejéig. Gyors internet keresés, gyenge jeltalálás. Útközben mangovre erdők szegélyezte út, szintén krokodil esély. A városba mikrobusszal jutunk be, potom áron.
A legutóbbi naphoz annyit hozzá tennék, hogy átvettem a kimosott ruhákat, szépen összehajtogatva, illatozva. Majd kiugrottunk Johanessel vacsorázni. Egy útszéli árusnál tettük ezt, szintén tacost. Hiába mondják, hogy nem szabad enni az útszéli árustól, össze se lehet hasonlítani az éttermivel.
Reggeli után összepakolás, majd irány a buszpályaudvar. Megérkeztem, jegyet vettem, és azonnal indultam. Kb. 25 percenként járnak a buszok, de azért igyekeztem időben Puerto Moralesbe érni. Az első munkanapomon ne várjanak rám.
Megérkezvén Puerto Morelosba, volt egy órám még, a megbeszélt időpontig. Beugrottam egy kávéra, a sarki kifőzdébe. Emberes adagot adtak, csak sajna az amerikai híg kávét. Mit megadnék egy caffe con leche után.
A megbeszélt időpontban megérkezett Carlos, egy csomó kutyával. Ahogy utaztam, a kutyák egy részével már meg is ismerkedtem. Egy részével, mert huszonegyen vannak a farmon. Van itt minden féle, fajta, kistestű, nagytestű. Mindegyik egyből elfogadott. Ahogy megérkeztem, találkoztam Christopherrel, és Gaellel. Előbbi amerikai (Ohio), utóbbi francia (Bretagne). Mindketten önkéntesek, mint én. Jut eszembe, önkéntesség. A workaway.info oldalon találtam a farmot, még mielőtt kiutaztam. Írtam Carlosnak, és leszerveztük a dolgot. Négy hétig maradhatok itt, az március 5-ét jelent. Kapok napi háromszori étkezést, valamint szállást. Költenem tehát semmit nem kell, kivéve, amit ezen kívül akarok. Heti egy nap teljesen szabad. Naponta összességében 5-6 órát dolgozunk, egyszer kétszer többet, ha olyan dolog van. De ahogy észrevettem, nem egy feszített tempó. A lényeg, hogy mindig, mindenhol tisztaság legyen.
Rengeteg liba, kacsa és tyúk van. Az utóbbiak alól naponta négyszer kiszedjük a tojásokat, tisztítjuk, és osztályozzuk. Carlos értékesíti őket a városban. A szárnyasokat ellenőrizni, hogy van elég vizük, ennivalójuk. Ezenkívül vannak papagájok, halak, valamint két macska. Ezekről is gondoskodni.
Ebédre rizsesbab volt, valamint omlette, és tamal. Utóbbi kukoricalisztbe bundázott csirkehús, banánpálma levélbe csavarva. Isteni íze volt, természetesen mexikói csípős szósszal ízesítve.
Ebéd után lementünk a puerto morelosi tengerparta, algáért, amit a hullámok partra vetettek. Zsákokba gyűjtöttük, mert a tyúkok imádják. Végezvén a zsákolással, irány a tenger, csobbantunk egyet.
Visszafele Carlos megmutatta a dolgokat, mit hol találunk, hogyan jutunk ki a városba, és hogyan jutunk vissza. Majd hat óra felé elköszönt. Ő bent lakik a családjával Puerto Morelosban. Rajtunk kívül Victor és a felesége Lea (mindketten maják), és Adrian Mexikóvárosból laknak itt. Ők Carlos állandó segédjei. Szóval itt vagyok mostantól négy héten keresztül. Leírhatatlan érzés. A dzsungel kellős közepén, kutyákkal körülvéve. Felettünk néha nagy a jövésmenés. Nagytestű majmok mászkálnak a fák koronáján.
Carlos két állat csípésére hívta fel a figyelmet. Az egyik a tyúk, amikor kedve támad a kézre csípni a csőrével, a másik egy skorpió fajta, aminek szintén ártalmatlan a csípése. Magyarul nem az a mérges fajta, megnyugtatásul az értem aggódóknak. Azért mászkál egy két nagyobb bogár is.
Mivel sok a kutya, az átmenő állatokat előszeretettel kapják el, így eléggé biztonságos. Most is, miközben írom a naplóm, ugatnak. Wifi nincs, így néha ha internet közelbe érek a városba, feltöltöm.
Volt egy érdekes momentuma az éjszakának. Arra ébredtem meg, hogy egy srác sűrűn mondogatja angolul, hogy ... meg - ... meg - ... meg!!! Kiderült, hogy beverte a fejét az emeletes ágyba. Majd bejött a hostel éjjeli őre, meg a tulaj, és valamit tettek vettek. Reggel megtudakoltam, hogy a városban srác leitta magát a sárga földig, majd miután bedőlt az ágyba, beverte a fejét. Ezek után mint aki abban a hiszemben van, hogy a wc-n van, folyóügyeit kezdte el intézni. Ezért volt a sürgés forgás utána. Mondanom sem kell, hogy mennie kellett.
Megvan a tegnapelőtti idő előtti ébresztésem hivatalos oka. Óra átállítás volt hétfő reggel. Hétről hatra! Pont akkor! Így már érthető a dolog.
Íme tehát Cancún. A kép alsó sarkától kezdődik az üdülő városrész, egészen a kép jobb felső sarkáig. 21 km hosszan. A hostelem nem látszik. A bal alsó saroktól lenne lefele kb. 2 kilométerre. Reggel Tündével dumáltunk kicsit. Mesélt magáról, Mexikóról, Cancúnról. Elmondta, hogy mit, merre találunk. Többek közt mosodát. Úgy döntöttem a szennyest kimosatom, mielőtt a farmra érek. Meg is találtam, szinte fillérekért volt. Este hatra vállalták, hogy mehetek érte.
Johannessel nekivágtunk a városnak. Mára egyikünk sem tervezett semmi különöset. Nekem elő kell készülnöm a holnapi útra. Elnéztünk a buszpályaudvarra, megnézni a járatokat. Johannes holnap után megy Valladolidba, majd Chichen Itzaba. Én meg ugye Porto Moralesbe, Carlos farmjára. Az óváros arculata azért már jobban hasonlít Mexikóra.
Beugrottunk ebédelni egy szimpatikus helyre. Ismét étlap, ismét új nap, ismét új étel. A mai napi győztes a tacos volt, arrachera tacos. Tortilla közé vágott sült hús, sajt, hozzá hagyma kockák, szószok, lime. A leves nevét próbáltam kideríteni, egyelőre nem sikerült. De nem adom fel! Az ételeket úgy hozzák ki, hogy magam kell tovább ízesítenem. Tettem is, lassan kezdek belelendülni. Jót tesz állítólag a gyomornak, semlegesíti a bacikat. Azért remélem a húst hűtőből vették hozzá.
Ebéd után még elugrottunk egy kicsit a hotelvárosrészbe, kicsit ejtőzni. A strandolás kimaradt ma. Mindent a szemnek.
Rengeteg a Bogár Mexikóban. Igen, az autó, nem a rovar. Vagyis előbbi látványosabb. Mielőtt visszaindultunk, beugrottunk Mariohoz, egy sörre. Most egy másikat kóstoltunk. Nem erős sörök. 4-4,5 %-osak.
Szóval holnaptól a farmon leszek. Internet nélkül. A szabadidőmben majd kiugrom felposztolni a blogadagot, bár nem lesz napi felbontású. Majd meglátom hogy alakul. Addig is: ¡Adios!
A tegnap este épp a blogom írtam, amikor hirtelen, egymás után érkezni kezdtek az emberek. Köztük Johannes, Ausztriából. Volt hajnal egy óra mire befejeztem a blogírást. Még egy fura német fazon is jött, hosszú ujjú kantáros nadrágban, szörfdeszkával, valamint gördeszkával. Épp skype-on beszéltem az otthoniakkal, ilyenkor persze hangosan, hogy hallják, amikor bekukkantott a szobába egy hölgy, és vigyorogva integetett. Kiderült, hogy Tünde volt, Magyarországról. Három éve Maxikóban él. Ellátott pár jótanáccsal, információval. Természetesen bronzbarna volt, majdnem fekete. Megnyugtatott, hogy hamar eljön az én időm is.
Johannessel úgy döntöttünk, hogy felfedezzük a földnyelv másik felét, amit eddig csak buszokból láttunk. Így hát mi is buszra szálltunk, és irány a Delfin Beach. Hát volt különbség az eddigiek között. Ráadásul nyilvános, nem elzárt, és baromi nagy. Beszéljenek a képek.
Közben jöttek, mentek a motorcsónakok, ernyőt húzva maguk után. A víz kristálytiszta, a homok hófehér, a nap égető. Holnap le fogom cserélni az otthonról hozott krémemet, semmit sem ér. Reggel írt Carlos. Csütörtökön 11 órakor fog várni Puerto Morelosban, a buszmegállónál. Szóval van még két napom, addig láblógatás.
Jóból is megárt a sok, hát ha még éhes is az ember. Visszaindulva betértünk csillapítani az éhségünket. Egy boltot választottunk, aminek egyik sarkában állt a kifőzde. Quesadilla Chorit rendeltem. Volt alkalmam személyesen is meglátni hogyan készítik. Csípős szósszal, ízesített hagymaaprólékkal, lime cikkel kísérve fogyasztottam.
További utunk egy múzeum mellett vezetett el. Úgy döntöttünk benézünk. Mint kiderült a benti rész még rendezés alatt, a kinti viszont szépen karban tartott. A cancúni majákat mutatta be. Itt is voltak kőépítmények, csak természetesen kisebbek.
Természetesen itt is jelen voltak az iguk. Jöttek, mentek, mintha ott sem lettünk volna. Gondolom Carlos farmján is jelen lesznek. Bár inkább ők, mint a lábnélküli rokonaik.
Visszafele ismét buszra szálltunk, és néztük a parton lévő puccos szállodákat. A reggeli sofőrnél azért jobb volt. A másik nyitotta a busz ajtaját, amikor még javában száguldottunk.
Leszálltunk a központi részen, ahol bárok, éttermek, bevásárlóközpontok, klubok vannak. Mint a Coco Bongo a Maszk című filmből. El is kaptak minket, nem úsztuk meg mi sem. Azért vicces, hogy mennyit akartak kérni két-három fényképért. A tizedét hagytuk ott nekik. Az is bőven elég volt.
Útba esett egy kis nosztalgiázás is, majd beültünk a kubai Mariohoz egy-egy hideg sörre, meg némi rágcsálni valóra.
Hazafele menet beugrottunk vacsorát venni, meg magamnak a legmagasabb faktor számú krémet. Közben elméláztam a zöldség-gyümölcs részlegen. Ha megbocsátjátok, egyelőre nem tudok neveket csatolni hozzájuk.
Az utolsó képhez egy kis hozzáfűzés. Johannessel kerestük rajta, alatta a hűtőpultot, sehol semmi. A hús, hűtés nélkül a placc közepén. Tiszta Afrika. Bár hozzáteszem az eladók arcán arcvédő van, tehát néha nem igazán világos itt a dolog.
Tegnap este mikor visszaértem a szállásra, szólt a recepciós csaj, hogy reggel 7:10-re itt a mikrobusz értem. Be is állítottam az ébresztőt fél hétre. Gondoltam lesz időm elkészülni, reggelizni. Erre ma reggel negyed hétkor költ a csaj, hogy itt vannak értem, van öt percem. Hirtelen azt sem tudtam mi van. Gyorsan felöltöztem, de még egy kávéra sem volt időm. Be a mikrobuszba, ami egy központi helyre vitt. Ott mindenkit elosztottak, hogy ki melyik túrára megy. Én is beálltam a saját táblám alá. Szóval irány Chichen Itza, a maják legnagyobb ősi városa!
Ő Alen, az idegenvezetőnk. Zöld szemű mexikói mesztic. Azt mondta, hogy az egyik nagyapja vöröshajú ír volt. Van ám keveredés. Jó pofa srác volt amúgy. Csakúgy mint Abhi, akivel megismerkedtem. Újdelhiben, Indiában született, most Bostonban él, orvostanhallgató. Szóval megindultunk a nagybusszal, végig az autópályán. Kb. 12 órás napi program várt ránk. Az egész Yucatán félsziget nem a hegyeiről híres. Mindenhol őserdő. Nem az a magas esőerdő, pont ellenkezőleg. Az első állomásunk Valladolid volt. A spanyol hódítók annak idején nem sokat vacakoltak a településnevekkel. Egyszerűen alapítottak egy várost, és kölcsönvettek rá egy nevet az óhazából. Az egyik legrégebbi templomok egyike a valladoidi. Számítottam arra, hogy ez is roskadozni fog az aranytól, de kellemesen csalódtam. Olyannyira nem, hogy már-már protestáns is lehetne.
A templom után volt pár percünk szétnézni a téren. Érdekes a "randevú" szék. Egymással szemben, még is elválasztva. Közben meg folyt a hétköznapi mexikói élet, cipőtisztítással. Régen újságot olvastak közben, manapság okostelefont böngésznek.
Valladolidot elhagyva megálltunk egy szuvenír áruház mellett, lehetőséget adva a népnek, hogy vásárolgasson. Volt egy kis skanzen is, mely pár dolgot bemutatott a majákból.
Még az illemhely is hitelesen szemléltette, hogy kinek merre kell mennie, ha baj van.
Aztán újra buszra szálltunk, és irány Chichen Itza. Útközben lehetőség volt szemügyre venni az őslakos maják mindennapjait. Nagyon éles a kontraszt. Főleg, hogy Alen azt mondta, ők építették fel a cancúni üdülőparadicsomot a '70-es években. Addig csak Acapulco létezett, az is a Csendes óceán partján.
De még mielőtt megérkeztünk volna, irány az étkezde. Önkiszolgáló volt, meg nem mondom mit ettem. De az nagyon finom volt. Közben folklór műsor is volt. Persze az elmaradhatatlan borravaló. Mindenkinek, mindenhez.
Ebéd után, tele hassal irány a romváros. Még szerencse, hogy a piramisra nem engednek fel, lehet nem tudtam volna felmászni. Rögtön a beléptetésnél harcosok fogadtak, teljes harci díszben.
Ahogy beértünk, a csoport egybegyűlt, és Alen megkezdte a város történetét, épületeit, szokásait, stb. ismertetni. Mint tudjuk, a majáknak nem volt európai értelemben vett államuk. Egy egy királyság állt egymással alá, fölé rendeltségben. Mind közülük a chichen itzai volt a legnagyobb. Leírhatatlan érzés volt a piramist megpillantani.
Közben gyülekeztek az esőfellegek. Mire a következő helyszínre érkeztünk, már zuhogott is. Trópusi eső is kipipálva. Egyébként a következő helyszín egy tér volt, ahol a királyi család az egyik felén, a zenészek velük szemben a tér másik felén, valamint a papok szintén az egyik oldalsó templomról szemlélték a labdajátékokat. Csípővel kellett továbbítani a labdát a játékosoknak a falon lévő gyűrűbe. Kézzel is lehetetlennek tűnik számomra. A térnek amúgy kiváló az akusztikája. Hétszer visszhangzott a taps.
Abhinak kicsit zúgott a feje, tegnap éjjel legénybúcsú volt.
Visszatérve a piramishoz, Alen bemutatta a piramis visszhangját. Ezt követően maradt bő fél óránk szabadprogramra. Abhival megnéztük a hajdani szívkitépés, valamint lefejezés helyszínét, majd elmentünk a tóhoz, melyből a múlt században a régészek temérdek emberi csontokat emeltek ki. Visszafele a szuvenírek tömkelege. Itt is minden volt, mint a búcsúban.
A nap végére, utolsó programként egy fürdés maradt. Egy barlangon keresztül vezetett az út a helyszínhez. Sajna nem vittem magammal fürdőnadrágot, így nekem ez kimaradt. Pedig nem rossz helyszín lett volna. De azért nézelődni sem volt rossz. A fájdalomdíj pedig folyékony formában, jól lehűtve. Úgy ahogy kell.
2015. február 01. (vasárnap) 19:49 (UTC-6) - Cancún
Még a tegnapi napból kimaradt, hogy a hostel tulajdonosa kisebb karaoke partit szervezett maguknak. Éjfélig szólt a fiesta. Reggel hét után már keltem. Megreggeliztem, majd továbbmaradásom intéztem a hostelben. Csütörtökön 13:00-ig kell elhagynom a házat. Carlos-nak csütörtök délutánt írtam, hogy érkezem a farmra.
Chitzen Itza. A Yucatán félsziget legépebben fennmaradt, rendbe rakott maja romváros. Cancúntól kb. 170 kilométerre. Holnapra befizettem a meglátogatására. Jönnek értem, odavisznek, idegen-vezetnek, enni adnak, hagynak fényképezni és szabadprogramot végezni, és még haza is hoznak. Naná, hogy nem hagyom ki.
Ma már csobbanni is akartam a Karib tengerben, így hát nekivágtam a tegnap felfedezett helynek. Most az osztott pályás úttest másik felén mentem, ami a lagúna mentén van. Ilyen táblák szegélyezték utamat.
De aranyosak, még azt írják, hogy ne etessük őket! Eszem ágában sincs! Remélem ők is hasonlóképpen gondolkodnak. De hála Istennek, hogy elkerültük egymást. Azért a napi iguána adagjaim megvoltak. Jut eszembe. Mivel vasárnap, és már tizenegy óra körüli idő volt, nem hagyhattam ki a misét sem. Annál is inkább, mert még nem köszöntem meg a rólam való gondoskodást. A templom félig nyitott volt, ajtó, ablak nélküli. Az oszlopokon zúgtak, forogtak a ventillátorok.
Mire vége lett a misének, meg is éheztem. Itt volt az ideje az ebédnek, méghozzá egy mexikói ebédnek. Az étlapot kezembe vettem, és bár megértettem (angol szöveg) a tartalmukat, de jobb lett volna, ha közben látom, magyarázzák, stb. Találomra választottam. Mindenképpen szerettem volna egy levest, és egy második fogást.
A leves Panchita névre hallgatott, megfelelt a mi pacalunknak, ízesítése, erőssége persze a mexikóiak javára. Hozzá kenyér helyett tortilla. Második fogásként csirkehúsos burritót ettem. Benne csak apróra vágott hús. Mindezeket a végén két lime cikkel, valamint helyi fekete sörrel kísértem le.
Ebéd után úgy döntöttem tovább megyek a másik szabad strandra. Kellett is a séta, tele lett a gyomrom.
Útközben tovább szaporítottam a rendszám gyűjteményem.
A partra kiérve kerestem magamnak egy szimpi helyet, ahol kevesen vannak, de azok is megbízható külsejűek. Egy házaspár, kisgyerekkel tökéletes választás. És elérkezett a pillanat amikor az Óperenciás másik partjáról is beúsztam. Karib-tenger kipipálva.
Sajnos a bőröm az elmúlt napon, a rákent fényvédő krém ellenére nem épp a legszebb. Mondhatni rákvörös. A mai nap már jobban védekeztem, de sajnos látványos. Hiába meg kell szenvedni a barnaságért. Útközben beszereztem egy kalapot is, kivédve a napszúrást.
Hazafele ismét gyalog, szépen, lassan, ráérősen. Oda-vissza távolság kb. 14 km. Közben volt egy kirakodó vásár féleség, táncosokkal, fellépőkkel. Mindezeket rendőri biztosítással.
Az utolsó képet pedig Galambos Gerinek küldeném. Látod, itt ilyen vasakkal nyomulnak a kollégáid.
Ahhoz képest, hogy hét óra időeltolódást, és közel 48 órás kialvatlanságot kellett pótolnom, viszonylag gyorsan megébredtem. Hét órakor már fent is voltam. Rajtam kívül még hárman alszanak a teremben.
A reggeli benne van a szoba árába, igaz csodákat nem vártam, de azért elég volt. Kevés, de annál változatosabb. A szobában ventillátorok (bár nem kell használni), valamint az ablakokon szúnyogháló. Így a szúnyogok ellen nem kell védekeznem. A konnektor teljesen más, még az U.S.A-ban használatostól is eltér. De szerencsére van átalakítóm, így gond nélkül töltök.
Reggeli után még gyorsan megírtam a blogadagot, majd irány a város. Kicsit körül akartam nézni. Nem terveztem sokáig, ahhoz képest az lett. Az óráimat már átállítottam a gépen, és a telefonon, de még nem álltam át igazán. Tudat alatt érzem még a jól megszokott időt. Térképet elfelejtettem magamhoz venni, így azon az útvonalon indultam el, amelyen tegnap jöttem a mikrobusszal.
A szállásom Cancún úgynevezett óvárosában van, nem a turisták részére felépített városrészen. Így olcsóbb a szállás, cserébe viszont tengerpart messze. Mindenki kocsival, vagy busszal jár. Én természetesen egyikkel sem, hozzászoktam már a gyalogláshoz. Átvágtam egy téren, szó szerint, mert gyalogátkelőhely nincs felfestve. A hely látszik a járdák miatt, de spóroltak a festékkel. Hogy bonyolítsam is a dolgot, lámpa sincs a gyalogosoknak mindenhol, a nagyobb kereszteződésekben eddig nem találtam. Akkor indulnak el a gyalogosok, amikor a párhuzamos autós forgalom megindul.
Megindultam tehát a tengerpartot keresve egy kerékpárúton. Indulás előtt napégés ellen intézkedtem, magara kentem a 30 faktoros krémet. Ujjatlan pólót vettem fel. Akkor még nem sejtettem ennek a végét. No de ne rohanjunk ennyire előre. Békésen lépegetek, amikor hirtelen mellettem megmozdul valami. Hirtelen azt sem tudtam micsoda. Aztán rájöttem, hogy csak iguána. Igaz, nem volt egyedül. Szépen fel voltak sorakozva az út mentén, egymástól 50-100 méterre. Napoztak, meg a szívbajt hozták rám. Az egyikkel majdnem harcolnom kellett az úthasználatért. Még jó, hogy ők nem szednek útdíjat.
Közben végig házak, rezidenciák, hotelek mellett mentem, amik elzárták a tengerpartot. Úgy voltak megépítve, hogy mindegyikhez tartozik egy rész part. Mentem tovább, hátha találok egy rést a rendszerben. Közben nézegettem a rendszámokat, és autó csodákat.
Kiszuperált jet sky is sok mindenre alkalmas. A növényvilág számomra teljesen új, bár azért egy-két mediterráni is jelen van. A tenger közelsége miatt a trópusi pára nem érződik.
Közben meglett a rés, sikerült kijutnom a tengerhez. A komphoz vezető közterület lett a befutó. Miután lejutottam, megindultam visszafele a parton. Útközben meg-megállva.
Fehér homok, meleg víz, pálmafák. Mindez január 31-én. Mi ez ha nem polgárpukkasztás?
A gyaloglás során meg lehet éhezni, ezért visszatérve a városba, bevettem magam a bevásárlóközpontba, és vásárlás közben enyhítettem éhségemen.
Tartottam egy kis átmenetet az ételek terén, nem akarok hirtelen olyanokat megkóstolni, amiket még nem szoktam meg. Majd szépen fokozatosan szoktatom a szervezetem. A csirkeszárnyak fűszerezése így is eltérő a miénktől. Vásárlás után vissza a hostelbe, tartottam még egy kis pihenőt. Továbbá az sem elhanyagolható tény, hogy elég rendesen leégtem. Úgy látszik kevés volt a krém, többet kell kennem magamra. A trikóm vonala látszik is rendesen. Holnap is van nap, igaz nekem egyelőre hosszú ujjú pólóban.
