2022. november 20. (vasárnap) 18:32 (UTC+1) - Üllő

Elérkezett tehát a várva várt pillanat, mégpedig az Alföldi Kéktúra befejezése. Hat évvel ezelőtt még Tónit kísérve tettem meg rajta az első lépéseket. Akkor ugye még nem voltam kész az Országos Kéktúrával. Adott volt a lehetőség, s éltem vele. Tónival akkor kéthetente tudtam túrázni. Ez idő alatt pont az elején, a közepén, s a végén sikerült megismernem a második legnagyobb Kéktúrát. Pont Szarvasnál ismertem meg Ricsit, akivel folytattam 2018 májusában Cigándtól. Még ugyanabban az évben ősszel tovább gyűjtöttem az alföldi kilométereket és a pecséteket. Onnantól kialakult egy őszi állandó túrázás, így amikor az időnk engedte, folytattuk a hiányzó részek bejárását. Idén tavasszal már csak pár kilométer maradt hátra, mégpedig a Rém és Baja közötti szakasz. 

Szintén szokássá vált már, hogy az indulást megelőző este Ricsi lejött hozzánk Üllőre. Másnap reggel vonattal mentünk be Budapestre, onnan busszal tovább Rémig, egy átszállással. Rémre leérve nem időztünk sokat, bementünk egy kisboltba, beszerezni pár hiányzó dolgot, feltöltöttük a vízkészletünket, majd megindultunk a Kéktúra útvonaláig. Mintegy másfél kilométer múlva elértük a Kéket, s Sükösd felé vettük az irányt.

A tavasszal otthagyott, minden apró résbe behatoló homoknak ezúttal nyoma sem volt. Az időjárásnak hála, könnyen tudtunk rajta lépkedni, ezúttal jobban is haladtunk. Következő bélyegzőhelyünk Ólom-hegynél volt. Mármint, ha a 172,4 méter magasságú helyet annak lehet nevezni.

Tartottunk egy ebédszünetet is, ugyanis rég volt már a reggeli. Faltunk pár falatot a jórészt szalonna, pörc, kolbász, hagyma, fokhagyma, kenyér összeállítású kínálatból, melyet egy instant kávéval zártunk. Ekkor már elmúlt délután egy óra, így jól is jött az energia, mert Sükösd utáni helyszínt kerestünk szállásnak.

Titkon bíztam benne, hogy találunk még az erdőkben gombát, mivel a túránk előtti hetekben rengetegen osztották meg a gombázó képeiket. Sajnos azonban egyetlen egyet sem találtunk, pedig jó lett volna egy kis őzlábgomba. Józsefteleknél egy szépen kialakított birtokot tekinthettünk meg. Kiváltképp a lovak tetszettek nagyon.

Sükösd településig nem volt már nagy távolság hátra. Mint említettem, utána szerettünk volna találni sátorozásra alkalmas helyet. Végül is majdnem minden helyen fel lehet állítani a sátrat, de szeretjük, ami kicsit védve van. Szerettük volna, ha nem vagyunk szem előtt. Másik szükséges szempont pedig a tűzifa volt. Nem volt tűzgyújtási tilalom, így nyugodtan tervezhettük az esti tábortüzet. Ez is hagyománnyá vált, amint az időjárás lehetővé tette.

Sükösdre érve, sajnos nem találtunk sem közkutat, sem nyitva lévő boltot, vagy vendéglátó helyiséget, ahol vehettünk volna vizet. Így kénytelenek voltunk továbbállni. Egészen a közeli Szent Anna-kápolnáig. Végül is annyi vizünk volt, hogy este főzzünk, s reggel egy kávét igyunk. Másfajta folyadék volt nálunk, de azt inkább csak kortyolgattuk.

Sükösdöt elhagyva, már feltűnt a horizonton a Szent Anna-kápolna. Nyílegyenes út vezetett odáig, jobbra, balra szántóföld. Megszaporáztuk hát a lépteinket, hogy minél előbb érjünk oda. Bő húsz perc múlva már kezdődhetett is a terepszemle.

A kicsiny kápolnát fás, bokros rész határolta, négyzet alakban. Ezen belül semmiféleképp nem akartunk tábort verni, így hát körbe jártunk. Az egyik részen, a szántóföld szélén meg is lett a mi helyünk. Lepakoltuk a hátizsákokat, s nekikezdtünk a tűzifa gyűjtésnek. Sietnünk kellett, mert kezdett sötétedni.

Összeszedtünk annyi száraz ágat, amennyit gondoltunk, hogy az esti tűzrakáshoz elég lesz. Amíg Ricsi elkezdte begyújtani, addig én felállítottam a sátrat. Amint a tűz már lobogott, átvettem annak táplálását, s Ricsi is nekikezdett az éjszakai szállásának. Hamarosan már mindketten élveztük a tűz melegét. Jó is volt, mert kezdett lehűlni a levegő. 

Vacsora után még sztorizgattunk egy kicsit a tűz mellett, aztán úgy kilenc körül elvonultunk a sátrainkba. Az időjárás előrejelzés 7-8 fokra jósolta az éjszakai minimum hőmérsékletet. Szerencsénkre esőt nem jeleztek. Nyugodt éjszakánk volt, a kutya sem járt arra. Épp hogy kezdett virradni, s mi már talpon voltunk. Ahogy ilyentájt szokás, sajnos ezúttal is nedvesen csomagoltuk el a sátrakat. Úgy voltunk vele, hogy este majd hamarabb felállítjuk őket, időt hagyva a száradásukra.

Indulás után még visszatekintettem a távolodó, ködbe burkolózó kápolnára, majd Ósükösd felé folytattuk. Nem volt annyira messze, ezért úgy terveztük, hogy ott reggelizünk. Egy darabig szántóföldek mellett vezetett az út, majd a Vajas-foki csatorna bal partja mellett folytatódott.

Az idő továbbra is ködös, párás volt. Sajnos a túraútvonal is, mivel a fűszálakról a harmat hamar a cipőnkbe jutott. Egyikőnk sem hozott bakancsot, sem nagyobb kamáslit, amivel a nadrágunk szárát védhettük volna, így maradt a későbbi zoknicsere lehetősége.

Ósükösd egy kicsiny település, inkább üdülőfalunak mondanám. Nincs közvetlenül a Kéken, pár méter kitérő kellett hozzá. A csatornán újra átkeltünk egy hídon, s már láttuk is az első házakat. Közülük az egyik volt a kulcsosház, ami egyben igazolópont is volt.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, ahogy a turistaházhoz értünk. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy milyen mértékű fejlesztést végeztek ahhoz, hogy szebbé, jobbá tegyék a túrázók életét. Ugyanakkor szomorú volt látni, hogy milyen könnyen vége lesz ennek a drága beruházásnak, ha nem gondoskodnak az állagmegóvásról. Nem csak építeni, fejleszteni kellene, hanem karban is kell azokat tartani. 

Ottjártunkkor zárva volt a kulcsosház, azonban szerencsére a vízvezeték még nem volt téliesítve, így fel tudtuk tölteni a kulacsainkat. Bekerültek a pecsétek is az igazolófüzetbe, nekem ezennel az utolsó, majd nekiálltunk a reggelinknek. Ehhez társaságot is kaptunk egy négylábú személyében.

Immár jóllakottan tértünk vissza a Kékre, s rövidesen már a Duna bal partján folytattuk a túrát. Anno a vízirendészetnél dolgozva, az első napon tudtam meg, hogy melyik a folyók jobb és bal partja. A folyásiránynak megfelelően állva kapjuk meg a választ.

Rátértünk hát a "kedvenc" terepünkre, mégpedig az aszfaltra. Ez az egyetlen dolog, ami az Alföldi Kéktúra során nem lett a szívünk csücske. Nem tesz jó sem a térdeknek, sem a lábbeliknek. Messze volt még Szekszárd, így várt még ránk egy kis aszfaltozás. Szerencsére azonban nem csak szilárd útburkolatú út volt még előttünk, s ezt az út mellett is megtudtuk.

Anno a Camino során sok négylevelű lóherét találtam, de a Kék mentén is akadt egy-egy. Szerencsére ezúttal sem volt másképpen. Folytattuk hát a végeláthatatlan gyaloglást a töltésen, végig a Duna mellett. A folyót az ártéri fás sáv miatt ritkán láttuk. Köztünk és a Duna között időnként feltűntek nagyobb üdülőrészek, kis fából épült hétvégi házakkal.

Mielőtt Bajára értünk volna, tartottunk egy-egy rövid pár perces pihenőt. Jó volt időnként megállni, vagy ahogy Ricsi tette, vízszintesbe helyezni magát.

Kora délután elértük Baját. Innentől nekem már megvolt a további szakasz, így elvileg célba értem. Ricsinek azonban hiányzott a Szekszárdig tartó rész. É is rég jártam már rajta, így folytattuk tovább. Előtte azonban tettünk egy kis kitérőt, az egyik nagyobb bevásárló központba. 

A Duna parti turistaközpontot, ahol hat éve Tóniékkal voltunk, ezúttal nem érintettük, egyenesen a Türr István-hídra mentünk. Ismét nosztalgiáztam egy kicsit, eszembe jutottak a hajós évek. A hídról letérve már ismerős volt a terep, de csak részben. Csak eltelt azóta hat év, minden részletre nem emlékeztem.

Késő délutánra járt, így lassan ismét sátorozó hely után kellett néznünk. Elhagyva a Dunafürdő-üdülőterepet, nem is sokat kellett keresgélünk. Egy kiépített táborhely volt, esőbeállóval, asztalokkal, padokkal, tűzrakó hellyel. Kívánhat ennél többet egy hátizsákos utazó?

Ahogy reggel terveztük, gyorsan fel is állítottuk a sátrakat, hogy egy kicsit száradjanak, amíg le nem fekszünk. Ezt követte csak a tűzgyújtás. Épp végeztünk vele, amikor begördült egy lakóautó. Ricsivel sokat beszélgettünk már róla, hogy milyen jó lehet egy ilyen négykerekűvel nekivágni a nagyvilágnak. Bár a mostani életünk ezt nem teszi lehetővé, de azért el szoktunk róla fantáziálni.

Kisvártatva megtudtuk, hogy a szomszédunk egy német srác volt. Kissé sorstársnak éreztem, ugyanis kiderült, hogy felmondott a munkahelyén, s belevágott élete nagy kalandjába. Saját maga átalakította az egyterű  kisteherautót, s célul tűzte ki a Balkánt, azon belül is Görögországot. Szerettünk volna többet is megtudni róla, de hamar bezárkózott. Ketten maradtunk tehát a tűz körül Ricsivel, de mi is kilenc körül tábort bontottunk. Másnap korán akartunk indulni.

Hajnalban keltünk tehát, még sötét volt, amikor összepakoltunk. A lakóautó nem mozdult, s lakója még pihent. Reggeli ezúttal is kimaradt. Későbbre, az egyik pihenőnél terveztük pótolni. Továbbra is párás, nedves volt minden. Szerencsére azonban ezúttal nem volt aszfalt. Jót is tett a talpunknak egy kis pihentető terep. A testünk is lassan megszokta a hátizsákot.

Legutóbb, mikor itt jártam, Tóniékkal egy kisvasút megállóra emlékeztem, ahonnan a vonattal mentünk a Keselyűs csárdáig. A Kéktúra útvonala változott azóta, így most ezt a helyet nem érintettük. A vasút mentén tartottunk egy reggeliző időnyi pihenőt, majd újra következett az aszfaltozott gáton való gyaloglás.

A gát ezúttal rövid volt, jobbra letértünk róla, keresztezve a kisvasutat. Épp jókor, mert pont akkor érkezett oda az egyik mozdony a vagonnal. A közeli pihenőnél szemügyre vehettük az egyik régi halász eszközt, azaz a vejszét.

Újabb pihenő következett, ugyanis kezdett jelezni a lábam, vállam, hogy ideje szünetet tartani. Ismét szerencsénk volt, ugyanis ezúttal a gőzmozdony által vontatott szerelvény jött az utasaival. 

Elhagyva a vasutat, s az erdőt, újra a töltésen találtuk magunkat. A térkép szerint több kilométer hosszú aszfalt várt ránk. Időközben a ködös, párás időt felváltotta a napsütés. Találkoztunk szemközti irányból érkező túrázóval, de rengetegen jöttek kerékpárral is.

Időnként tartva egy rövidebb pihenőt, késő délutánra csak odaértünk a Keselyűsi csárdához. Itt is hasonló élményben volt részem, mint az ósükösdi turista háznál, habár itt nem volt annyira lehangoló a helyzet. Tóniékkal annak idején itt éjszakáztunk, de mostanra már látszottak rajta az idő vasfogai. 

Ricsi pecsételt, s szerzett vizet, ezután tovább indultunk még egy kicsit. Nem akartunk sokat hagyni másnapra, a befejező szakaszra. A Borrévi gátőrház közeli részt néztük ki magunknak éjszakai megállónak. Újabb gát jött, de ezúttal füves résszel. Erre emlékeztem. Siettünk, mert már kezdett sötétedni. Nem akartunk fejlámpával keresni tűzre valót.

Letérve a gátról, a közeli erdőben vertünk tábort. Ezúttal nehezebb volt a tűzgyújtás, ugyanis alig volt száraz fa, de Ricsi megoldotta. Nem ma kezdte. Jöhetett a két fogásos vacsora, ázsiai száraztésztás, fűszeres leves, majd egy újabb tészta étel. Ismét kilenc múlt, mire a sátorba értünk.

Reggel újabb ködös időre ébredtünk. A vicc az egészben, hogy végig jó időt jósoltak, napsütéssel. Amióta azonban elindultunk, többnyire ilyen időnk volt. Igaz, lehetett volna rosszabb is. Kereszteztük az M6-os autópályát a Sió csatorna mentén, majd balra kanyarodva a végállomásunk, Szekszárd felé vettük az irányt. Újabb kellemetlen időjárási meglepetésként feltámadt a szél. Így értük el a jelenlegi túrabotom születési helyszínét. Annak idején itt vágtam a bambusznád botom. Ezúttal Ricsi is kedvet kapott.

Már csak bő fél óra volt hátra az Alföldi Kékből, s feltűnt a jól ismert vonatállomás. Ricsi nyomott egy utolsót az igazolófüzetébe, s betájoltuk a közeli buszmegállót. Szerettünk volna zárásképpen, jutalmul egy jó nagy hamburgert enni, sült krumplival, de munkaszüneti nap lévén, erre nem volt lehetőségünk.

Rövidesen jött is a buszunk, mi meg felszállva rá kicsit pihentünk Budapestig. Véget ért tehát az Alföldi Kéktúra. Több mint 871 kilométer. Magyarország második leghosszabb túraútvonala. A Kékkör része. Sátoraljaújhelytől Szekszárdig. Megannyi tájegységen keresztül.

Más-más időjárási körülmények között, egy-két alkalommal szálláson, de legtöbbször sátorral. Hevítő, tikkasztó júliusban, s ködös, esős, párás novemberben. Füves, máskor aszfaltozott gátakon, erdőkön, mezőkön, többnyire homokos talajon. Végeláthatatlan, soha el nem érő érzetet adó láthatárral. 

39 napig tartott tehát az Alföldi Kék bejárása, mely egy irányban, többszöri megszakítással, váltott sorrendben történt. Sátorral, függőággyal. Kezdetben bakancsban, később túracipőkben. Megannyi szép emlék és egy nagyon jó baráttal való megismerkedés. Köszönök mindent Alföld! Egy álmom ismét teljesült.

Most pedig következzék egy újabb álmomról szóló beszámolás. Jobban mondva kettőről, mert ezúttal két legyet ütöttem egy csapásra.  Mert álmaim továbbra is vannak ...