Még az ünnepek előtt úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kis szünetet, s kiruccanunk Miskolcra. Terveztük ezt azért, hogy megtekinthessük a világhírű ottani adventi villamost, no meg egy kicsit kiszakadjunk a hétköznapokból. Jómagam már nem dolgoztam, ugyanis december 15-től fizetett téli leállásom volt. Szóval Chili a munkahelyről ismét bérelt egy autót, s már robogtunk is.
Kora délután oda is érkeztünk, gyorsan elfoglaltuk a belvárosi szállásunkat, majd kinéztünk a sétáló utcára. Szerencsére nem kellett sokat sétálni, hisz a szálláshelyünk bejárata a sétálóutcáról nyílt. Amint kiértünk, pár perc múlva meg is láttuk a híres villamost. Egyelőre nem ültünk fel, hanem valami harapnivaló után néztünk. Majd következett az adventi vásár megtekintése.
Lévén, hogy hétköznap volt, nem volt nagy tömeg. Szerencsénkre. Kíváncsiak voltunk, hogy milyen egy vidéki nagyvárosban a karácsonyi vásár. Szerencsére az időjárásra nem volt panasz. Azért a forró ital jól esett.
Szépen fel volt díszítve a belváros. A Széchenyi István utcán, ahol a villamos közlekedett, valamint a Szent István térnél, a Városházával szemben, ahol a vásár is volt. Pár bódét azért nyitva találtunk. Megnéztük a villamos menetrendjét, majd még egy kicsit körbenéztünk a téren.
Izgatottan vártuk már a villamost, így a közeli megálló felé vettük az irányt. Nagyon kíváncsiak voltunk. Évek óta terveztük, hogy meg kellene nézni, mivel sok cikket olvastunk róla. Minden évben más-más tematika mentén rendezik be, s díszítik fel a miskolciak.
Megérkezett a villamos, teljes pompájában, a villamosvezetőnél megváltottuk a jegyeket, majd megpróbáltunk minél beljebb jutni. A jelzése szerint ünnepi járat volt, de érvényes volt rá a vonaljegy és a bérlet, így sokan voltak rajta. Voltak akik dolgozni, bevásárolni mentek, de olyanok is utaztak rajta - hozzánk hasonlóan - akik csak ezért váltottak jegyet, hogy megtekintsék.
Ültem már Budapesten is adventi villamoson, de ez teljesen más volt. A budapestit csak kívülről szokták feldíszíteni fényfüzérekkel, égősorral, azonban a miskolci belül is pazarul volt berendezve. Szó szerint pazarul. Ahogy közeledtünk a Felső-Majláth végállomás felé, egyre beljebb jutottunk, így jobban szemügyre vehettünk mindent.
Mint látjátok, fenyőfák, tobozok, karácsonyi kisebb-, nagyobb díszek, lámpások, különféle állatok, bútorok roskadásig telerakva, s rengeteg műhó. Sikerült a kalauzzal beszédbe elegyedni, aki elmesélte, hogy minden évben más a berendezés témája. Változik nemcsak a téma, hanem a színvilág is. Megtudtam, hogy ritkán láthatóak újra az egyes tárgyak, hanem igyekeznek újakat alkotni.
Időközben megérkeztünk a végállomásra, majd rövidebb várakozás után vissza is szálltunk rá. Folytattuk a részletes feltérképezését. Szintén a kalauztól tudtuk meg, hogy a Miskolc Városi Közlekedési Zrt. legelőször 2012-ben indította el a fényvillamost. Azóta minden évben.
Újabb utazás következett tehát, vissza a Szent István térig. Körbenéztünk, s mindenhol vidám, boldog embereket láttunk a villamoson. A gyerekek csodálkozva simogatták a díszeket. Nem tudtam elképzelni, hogy egyáltalán nem bántják az emberek ezt a különleges díszletet. Igaz, hogy kamerák vannak, állandó kalauzok, de nélkülük is rendesen viselkedik az utazó nagyközönség. Ez mindenképp dicséretes.
Megérkeztünk a saját végállomásunkig, majd búcsút intettünk a nem mindennapi karácsonyi fényvillamosnak. Minden évben el szokta nyerni Európa legszebb villamosa verseny első díját. Azóta, amióta utaztunk, kiderült, hogy 2023-ban sem volt ez másképp. A miskolciak rettentően büszkék erre, s mi is azok voltunk. A szívünkbe zártuk.
A napot egy jó kis vacsorával zártuk a Creppy Palacsintaházban. Jóllakva érkeztünk vissza a szállásunkra. Másnapra a közeli Miskolctapolcára terveztük, az ottani barlangfürdőt. Ránk fért már egy kis testi kényeztetés.
2023. december 28. (csütörtök) 16:05 (UTC+1) - Üllő
Remélem lassan utolérem magam, s naprakész leszek. Jelen bejegyzés eseménye még augusztusban történt. Chilivel úgy döntöttünk, hogy a nyaralást követő hétvégék egyikén folytatjuk a kedvenceink gyűjtését. Azonban ezúttal kicsit megfűszereztük a miniszobor vadászatot. Több éve terveztük már, hogy kipróbáljuk a redjetet. Egyik volt kollégám vezeti a nagy sebességű motorcsónakot, mely a Duna budapesti szakaszán közlekedik. Célba vettük tehát a Kopaszi gátat, s az előzetes regisztrálásnak köszönhetően hamarosan már elő is készülhettünk a nem mindennapi élményünkhöz.
Láthatjátok, komoly biztonsági előírásai voltak a gyorsjáratú motorcsónaknak. Mindhárman kaptunk mentőmellényt, s a ruháinkat is átcseréltük. Picit várni kellett, mire az előttünk lévő csapat visszaérkezett. Mint megtudtuk, sajnos aznap volt munkatársam, Gábor nem dolgozott. Más hajóvezetővel érkezett vissza a redjet, de a segítője, a matrózt nagyon is ismertem.
Csabi volt az, akiről mint kiderült, szintén otthagyta a volt munkahelyünket. Picit beszélgettünk, majd jöhetett a beszállás. Rövid program ismertető után elindultunk hegymenetben, a Margit-híd irányába. A motorcsónak mintegy 440 lóerős vízijármű volt, ezáltal rendkívül gyorsan odaértünk. Menet közben a hajótestet oldalirányban ide-oda kormányozták, mi meg nem győztünk kapaszkodni.
A képek a hajó orr részére rögzített vízálló kamera által készültek. Magunkkal semmilyen hordozható eszközt nem vihettünk, ugyanis a nagy sebesség miatt kiesett volna a hajóból. Tettünk még pár rövid kört, majd visszaindultunk a Kopaszi-gát térségébe. Menet közben ismét megközelítettünk egy-egy hajót, kikötőpontont. Leérve a Rákóczi-híd alá, felemelte Csabi a kezét, s jöhetett a várva várt mutatvány.
Pár pillanatra megmerült a hajó, beleszáguldottunk a habokba. Fel voltunk rá készülve, de azért meglepett mindenkit. Olyan volt, mintha maga Poszeidon adott volna egy nagy maflást. Ebből az érzésből nem csak egy jutott.
Csurom vizesen, de óriási élménnyel szálltunk partra, s adtuk át helyünket a következő bátor csapatnak. Csabinak megköszöntük a maradandó élményben nyújtott segítségét, s mehetett a hajszárítás, átöltözés. Köszönjük még egyszer Gábornak a lehetőséget! Mielőtt megkezdtük volna a miniszobrok felkutatását, még átsétáltunk a vízirendészeti rendőrőrs épületéhez, ahol egy kép erejéig megálltam nosztalgiázni.
A Kopaszi-gáttól villamossal mentünk a Népligetig, majd a hármas metróval a Kálvin-térig, ott átszállva a négyes metróra, a Keleti-pályaudvarig. Itt várt minket a következő Kolodko alkotás.
A szobrocska neve "Előre a múltba". A közkedvelt kelet-európai trabantot dolgozta össze a Vissza a jövőbe című filmek autójával. Érdekessége, hogy a jármű ajtaját be lehetett csukni. Sajnos ottlétünk óta történt egy szomorú esemény, ugyanis a szobrot ismeretlenek lefeszítették és ellopták.
Innen busszal mentünk tovább a Hősök teréig. Nem messze volt ugyanis a soron következő gerillaszobor. Igazi rekkenőség volt, így megszaporáztuk lépteinket. Minél hamarabb kezünkben akartunk tartani egy pohár jéghideg szomjoltót. Pár perces keresgélés következett, a városligeti Vajdahunyad várban, de végül meg lett Drakula is. Valószínűleg azért kerülhetett oda a szobor, mert Drakula ismert megformálójának, Lugosi Béla mellszobra a közelben lett elhelyezve.
Jöhetett tehát a frissítő megálló a közeli kerthelyiségben, mielőtt folytattuk volna a keresgélést. Ezúttal is úgy szerveztük, hogy azokat az eddig nem látott műalkotásokat keressük meg, amik nagyjából egy térségben vannak. Így, miután lehűtöttük magunkat, a következő helyszínre, az Ötvenhatosok teréhez sétáltunk.
Az új Néprajzi Múzeum közelében került kihelyezésre Kolodko Mihály egyik friss alkotása, melynek az Among us, vagyis Közöttünk címet adta. Témája a múlt században ledöntött Sztálin szobor és a gördeszka volt. Itt állt annak idején a szovjet diktátor szobra, melynek ledöntése után csak a csizmák maradtak. A gördeszka valószínűleg arra utalt, hogy a Néprajzi Múzeum épülete egy gördeszka pályához hasonlít.
Az utolsó két szobrocska közel volt, annyira, hogy nem kellett tömegközlekedési eszközre szállnunk. Hasonlóan az előbbi szoborhoz, kicsit nehéz volt megtalálni, annak ellenére, hogy tudtuk merre lehet. A művész egy nappal Karinthy Frigyes születésének 136-ik évfordulója előtt helyezte ki a Damjanich utcában Micimackó szobrát. Mint tudjuk a meseregényt Karinthy ültette át magyarra. Mivel az író sem angolul, sem németül nem beszélt tökéletesen, a fordításban nővére, Emília (Mici) segített.
Következett a jelen kutatásunk utolsó miniszobra, ami nem is volt annyira mini. A gyerekek egyik kedvencét, a lasagnefaló macskát, Garfieldot formázta meg, pont a képregényhős megjelenésének negyvenötödik születésnapjára.
Kolodko az Állatorvosi Egyetem kerítésére helyezte el Garfieldot. Ezúttal színesre alkotta ezt a szobrot, mint ahogyan annak idején Lisa Simpsont. Kicsit magasan volt a műalkotás, de azért sikerült lencsevégre kapni.
Garfield volt a negynennegyedik miniszobor, amit felkutattunk. Hála a művész úrnak, van még egy-két szobor hátra itthon, s a nagyvilágban is. Legközelebb folytatjuk a fővárosunk pesti oldalán, s közben árgus szemekkel figyeljük az újak kihelyezéseit. Igyekszünk viszonylag hamar felkeresni őket, mert sajnos egyik-másik alkotásnak nyoma veszik. Ezek szerint nem mindenki úgy viszonyul hozzájuk, mint mi, a rajongók, akik tisztelik az aranyos, kicsiny alkotásokat.
Vártuk már nagyon az idei nyaralást. Vártuk, hogy hátunk mögött hagyjuk a dolgos hétköznapokat egy pár napra. Ránk fért már egy kis áramszünet. Idén belföldre terveztük a nyári kikapcsolódást. Választásunk az alföldi fürdővárosra, Orosházára esett, azon belül is Gyopárosfürdőre. Egy kis panziót foglaltunk le öt éjszakára.
Az odautat ezúttal nem a saját autónkkal tettük meg. Chili a munkahelyéről hozott el egy bérelt gépjárművet, mivel autókölcsönzőnél dolgozik. Mindhárman élveztük az utat az új kocsival. Gyorsan le is értünk volna, ha a gps nem viccel meg minket. Egy másfél éve lezárt komphoz navigált minket, így módosítani kellett az útirányt. Szolnokon keltünk át a Tiszán, s onnan már működött minden. Kora délután értünk le, s miután elfoglaltuk a szállásunkat, siettünk is a fürdőre. Aznapra késői nyitvatartást hirdettek, mivel fürdők éjszakája volt.
Gyopárosfürdőt az Alföld gyöngyének is hívják. Orosházától mintegy három kilométerre fekszik, a Gyopáros-tó partján. Annak idején a kiegyezés után kezdődött meg a fürdő kiépítése, miután felfedezték vizének gyógyító hatását. 1999-ben a tó vizét hivatalosan is gyógyvízzé nyilvánították. Alkalmas mozgásszervi, gyulladásos, reumatikus bántalmak, nőgyógyászati panaszok gyógyítására.
Gyorsan telt az idő, már javában élveztük az esti fürdőzés pillanatait. Emma gondoskodott róla, hogy mozgalmas legyen a fürdők éjszakája, ugyanis gyakorlatilag meg nem álltunk. Egyik medencéből át a másikba. Főleg a sodró medence lett a kedvence, ahol az áramlat segítségével magunk is sodródtunk. Néha-néha azért kikönyörögtünk egy kis pihenőt.
Szerencsénkre nem volt zsúfolt a fürdő, így kényelmesen elfértünk. Kicsit árnyalta a meghirdetett fürdő eseményt az a dolog, hogy az est hátralévő részére a külső medencék egy részét lezárták. Úgy lett volna az igazi, h mindegyiket használhatta volna a közönség. Későre járt, mire a szállásunkra értünk. Másnapra Szarvas városa volt betervezve.
Szarvas fele félúton megálltunk Árpádhalom nevű kistelepülésen. Annak idején, még 2016 nyarán jártunk erre a Kéken Tónival és Ricsivel, de akkor nem tudtam bélyegezni, s fényképet se készítettem. Most ezt pótoltam utólag. Ezzel meglett minden bélyegzőm az igazoló füzetben, így be lehet adni ellenőrzésre.
Legutoljára mikor Szarvason voltam az arborétumban (szintén Tóniékkal), a mini Magyarország nevű kiállítást akkor nem tudtam megtekinteni. Ezúttal pótolva lett. Egy makettparkot alakítottak ki a történelmi Magyarország központjához közel. Minden tájegységet, nevezetes épületet megörökítettek a részletgazdag makettekben. Többek közt a szülővárosom kedvenc főterét is.
A makettek egyszerűen gyönyörűek, s annyira élethűek voltak. Az egyes helyszíneket vasúti sínek kötötték össze, rajtuk a magyar vasúttörténet ismert mozdonyaival. A járművek gombnyomásra indultak, akár a látogatók is el tudták indítani. Mini állomásokat alakítottak ki, a legtöbb tájegységet lefedve.
A kicsiny épületek között sok olyat fedeztem fel, ahol jómagam is megfordultam. Ilyen volt a székelyderzsi unitárius erődtemplom, ahol a Via Unitariana során jártam. Jó volt viszont látni, még ha ilyen kicsiben is. Élvezettel lépdeltem a makettek között, újabb és újabbakat felfedezve.
Ami különösen tetszett, hogy az egyes épületek úgy voltak megépítve, hogy egynéhány közülük hangokat adtak ki. Ilyen volt a pécsi dzsámi is, a müezzin imára hívó hangjával.
Jöhetett a mini Balaton, a kicsiny vitorlásokkal, melyek közt megtalálható volt a híres földkerülő Szent Jupát alapmodellje, a Balaton 31.
A Balaton közelében, mint ahogy a valóságban is, megtalálható volt a hévízi fürdő komplexum is. Itt is jártam már, igaz egyelőre csak kívülről tekintettem meg. A vizek szemrevételezése következett a Dunával. Először Pozsony, majd Budapest.
Budapesten, a két közismert legrégebbi és legújabb hídon kívül jelen volt a Parlament, a Hősök tere, a Széchenyi fürdő és az Operaház is. Lassan a kiállított épületek végéhez értünk, s amint korábban említettem, a hajdani országközpontnál felállított épületben megpihentünk kicsit.
Még egy kicsit bolondoztunk, aztán tovább álltunk az arborétum irányába. Kezdett korogni a gyomrunk is, ezért tartottunk egy ebédszünetet is. Amíg vártunk a megrendelt ételünkre, kicsit elszórakoztunk a szabadon mászkáló szebbnél szebb pávákon.
Befizettünk a holt Körösön közlekedő kishajóra, egy kis sétahajózásra. Az indulásig hátralévő időben pedig szétnéztünk az arborétumban. Az ebéd után kellett is egy kis mozgás. Volt egy kis kalandpálya is.
Picit kezdett szemelkélni az eső, de annyira azért nem esett, hogy kelljen az esernyő. Útba ejtettük a mamutfenyőt, melyet immár sokadjára láttam. Utána a kikötő felé vettük az irányt. Útközben őzeket, s további pávákat láttunk.
Picit várakoztunk a kikötőben, ahol megmutattam Chilinek és Emmának a szemközti parton lévő OTP üdülő épületét. Annak idején ott voltunk elszállásolva Tóniékkal. Ott ismertem meg Ricsit is.
Megjött a hajónk, s a kapitányunk. Még 2008-ban szálltam fel a Katalin I. fedélzetére. Akkor is és most is ugyanaz volt a kapitánya. Több mint negyven éve szeli a habokat, ismer minden fát, nádszálat. Történetei, viccei legendássá váltak. Ezúttal is jót derültem rajtuk. Volt egy kis kvíz kérdés is, Emma remekül válaszolt.
Az egyórás hajókázás során eljtutottunk az országközepének emléket állító műalkotáshoz, valamint a vízi színpadhoz. Közben újabb érdekes történeteket mesélt Szarvasról, a holt Körösről a kapitány. Kikötőbe érve elbúcsúztunk tőle, majd Szarvas szélén még megálltunk egy virágzó napraforgó föld mellett.
Fáradtan értünk vissza a szállásunkra. Úgy terveztük, hogy minden másnap megyünk valahova, nem csak a strandra. Így egy kicsit felfedezzük a környéket, s az ottlétünk is változatosabb. Természetesen a fürdés is jól esett, főleg a következő napon. A nap is sütött, ráadásul erősen, így hamar meglett a nyaralás alapszínünk.
Éreztük is a bőrünket, amikor este a vacsora asztalhoz ültünk. Ezúttal a fürdő melletti étterem teraszára esett a választásunk. No meg részemről az egyik kedvencemre, a cigánypecsenyére. Egyiket sem bántuk meg.
Másnap Makóra terveztünk menni, a Maros partjára. Egy kalandpark volt ott, s egy szabadstrand. Délelőtt érkeztünk a kalandparkba, s egy kisebb várakozást követően neki is kezdhettünk a minden izmunkat megmozgató kalandunkra.
Nem volt egy könnyű pálya, de mindhárman megálltuk a helyünket. Ezután mindhárman átcsúsztunk a Maros felett kifeszített drótkötélpályán. Emmának még arra is maradt ereje, hogy áttekerjen egy drótkötélen rögzített kerékpáron. Bátor kiscsaj az biztos!
Utolsó előtti napunkat ismét a fürdő területén töltöttük. Ezúttal sort kerítettünk egy kis kényeztetésre is a gyógyvizes medencében. Jó sokáig maradtunk a strandon, hisz másnap már vissza kellett indulnunk. Kiélveztük minden pillanatát. Utolsó napon elköszöntünk vendéglátóinktól, majd beautóztunk Orosházára. Kezdtem egy fodrásszal, addig a csajok fagyiztak. Utána felszálltunk a városnéző kisvonatra, s újra elkanyarodtunk Gyopárosfürdő felé.
A kisvonat visszaért Orosházára, mi megebédeltünk, majd búcsút vettünk a várostól. Jó volt kicsit kikapcsolódni, egy kicsit lazulni, magunk mögött hagyni a dolgos hétköznapokat. Felfedezni hazánk újabb szegletét. Mert jó dolog utazni, országokat meglátogatni, ám itthon is szeretünk jókat kirándulni. A lényeg az utazás és a megismerés. Mert utazni és ezáltal megismerni mindenhol jó ...
Szokás szerint "kissé" lemaradásban vagyok a blog bejegyzésekkel. Igyekszem az elkövetkező időszakban utolérni magam. Július elején jártunk a soron következő miniszobor vadászaton. Ezúttal a váci alkotásokat kerestük fel. Megközelítésükre a vasutat választottuk, budapesti átszállással.
Egész naposra terveztük a kirándulásunkat, annak ellenére, hogy ezúttal csak három szobrocskát nézhettünk meg. Ennyi van ugyanis Vácon. Még 2021-ben gazdagította Vác látnivalóját Kolodko Mihály a bronz miniszobrokkal. Az első alkotás rögtön a vasútállomáson volt.
Itt kapott helyet Morzsa kutya és a tyúk szobra, megidézve Petőfi Sándor váci látogatását. Itt írta ugyanis 1848. februárjában az Anyám tyúkja című versét. Könnyen meg lehetett találni. Emma már messziről kiszúrta.
Ezután következett egy hosszabb séta, egészen a Váci Diadalívhez. Itt került elhelyezésre Mária Terézia kicsiny szobra. A legenda szerint a királynő magyarországi látogatására készült el a diadalív. Mária Terézia a helyszínre érkezve nem mert áthajtani alatta a kocsijával, tekintettel arra, hogy a kőkapu csupán két hét alatt készült el.
Ez a történet Emmának is tetszett, bár ő bátrabb volt, s átment a diadalív alatt. Mivel nem volt hintónk, gyalog mentünk tovább a harmadik és egyben utolsó váci miniszobrunkhoz. A szobrok megtalálása egyébként időnként nehéz, ilyenkor segítségül szoktuk használni a közösségi oldalon lévő Kolodko rajongói oldalt, ahol pontosan le van írva a helyük. Itt szoktunk értesülni arról is, ha a művész elhelyez egy új alkotást is.
Nem messze Mária Terézia szobrától találtuk meg a Csúzli nevű szobrot. A szobrocska, mely a különleges háromszög alakú főtér szélén található, Sajdik Ferenc gyűjteményére utal. Szintén messziről észre lehetett már venni.
A nagy szoborvadászat során meg is éheztünk, ezért a Duna part közelében,egy hangulatos kis étteremben elfogyasztottuk késői ebédünket. Kicsit sétáltunk még a Duna partján, sőt a Dunában is megmártóztunk, de csak térdig. Jómagam kicsit nosztalgiáztam is, hiszen annak idején sokszor szeltem a folyó habjait a szolgálati hajóval.
Hatodik alkalommal vadásztunk tehát a kicsiny alkotásokat, melyek annyira jópofák. Harminckilenc miniszobrot sikerült eddig megtalálni. Vannak olyanok is, amelyek sajnos azóta nincsenek meg, így szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy mi még láttuk őket. Legközelebb ismét Budapest következik, az ott található szobrok. Hála a művész úrnak, gondoskodik vadászni valóról ...
2023. augusztus 06. (vasárnap) 13:08 (UTC+1) - Üllő
Hát nem most volt, hogy Chilivel Szálkán abbahagytuk a Kéket. Egész pontosan három évvel ezelőtt. Akkor is a pünkösdi hosszú hétvégét választottuk a túránkra. Így volt ez most is. Eredetileg úgy terveztük, hogy az autónkban alszunk, egy felfújható matracon, amit a hátsó ülések helyére beteszünk. Sajnos azonban a gépkocsi kialakítása nem tette ezt lehetővé, így maradt a "B" terv, azaz a sátor. Mindenképp úgy akartuk, hogy legyen egy központi bázispont, ahol leparkolunk az autóval, majd eljutunk Szálkára, a kiindulási ponthoz. Onnan, napi távként pedig elgyalogolni a kocsihoz.
A bázispontot Mórágyon néztük ki. Az M-6-os autópályán hamar lejutottunk Szekszárdra, onnan pedig harmadrendű utakon Mórágyra. A település szélén kerestünk egy alkalmas szálláshelyet, amit egy közösségi tér mellett meg is találtunk. Volt ott parkoló, színpad, füves terület, megfelelő közvilágítás. Leparkoltunk, kivettük a túrafelszerelésünket, s megkerestük az első vendéglátó helységet, feltölteni a készleteinket. Először azonban jöhetett az elmaradhatatlan indító korty.
Mórágy központjában kellemes meglepetés fogadott minket, ami a helyi buszmegállót illeti. Sok helyt megfordultam már az országban, de ehhez hasonlót eddig még nem tapasztaltam. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy nincs még veszve minden. Ezek a pozitív tapasztalatok adnak erőt.
Mórágyról Szálkára autóbusszal kissé körülményes lett volna eljutni, ezért úgy döntöttünk, hogy új dologgal próbálkozunk, mégpedig az autóstoppal. Idehaza nem igen próbáltam korábban, legutóbb 2018-ban, a Dalmát tengerparton, Horvátországban. Akkor összességében pozitív tapasztalatom volt, bíztam benne, hogy most is jól alakulnak majd a dolgok. Előtte jöhetett egy kis frissítő, ami a nagy meleg miatt igazán jól esett.
Szóval elkezdtük a stoppolást, s közben megindultunk a falu főutcáján, hogy addig is haladjunk, amíg fel nem vesznek minket. Egy-egy autóval találkoztunk, de azok csak a település határain belül közlekedtek. Mintegy háromnegyed óra alatt elértük a csatlakozó műutat, ahol folytattuk a stoppolást. Ezúttal szerencsénk lett, mert egy autós megállt.
Egy fiatal srác vett fel minket, aki nem Szálkára tartott, de a kedvünkért tett egy pár perces-kilométeres kitérőt. Ezért mi rendkívül hálásak voltunk. Az alatt a pár perces utunk alatt betekintést nyertünk a környék kisebb-nagyobb problémáira, ami a lakosság munkalehetőségeit illeti. Csodaszép, dombok között megbújó falvak lakossága lassan elnéptelenedik, mert helyben nagyon kevés a lehetőség, a közeli városokban pedig nagyobb munkahelyek szűnnek meg. Mindez kicsit elszomorító, hisz oly sok lehetőség lenne. Szerencsére alkalmi segítőnk bizakodó volt. Szálkára érve megköszöntük a segítségét, s megkerestük a bélyegzőt.
Szomorúan vettük tudomásul, hogy a pecsételőhelynek otthont adó szállás, étterem, ahol három éve voltunk, idén bezárt. Kár érte, mert jó kis hely volt. Nekivágtunk hát az előttünk álló, kb. kilenc kilométeres távnak. Utunk első része a szálkai víztározó mellett vezetett, ahol sok horgász is hódolt kedvenc hobbijának.
Épphogy elkanyarodtunk a víztározó mellől, amikor Chili túracipője megadta magát. Ekkor még csak elkezdett leválni a talprésze, ugyanis ragasztás elvált. Emiatt egy kicsit lassítottunk a tempón, hogy minél tovább el tudjunk jutni. Tartalék túracipő volt az autóban, csak odáig el kellett érjünk.
Szerencsére Chili jókedvét nem szegte az eset, vidáman lépdelt tovább. Szegénynek kicsit kényelmetlen volt, hogy a cipőtalpa kezdett önálló életet élni, de a túrabotok is segítettek. Vidámságnak pedig, hála az út széli "dekorációnak", nem voltunk híján.
A nap is hevesen sütött ekkor már, időnként kellett egy kis pihenőidőt tartanunk. Változatos terepen haladtunk, erdőirtásokon, később gyümölcsösökön keresztül. Az út legtöbb helyen, mindkét oldalon vadhálóval volt elkerítve.
Ekkor szegény Chili már egyre nehezebben lépdelt. Egyik pillanatban a talprész orr része teljesen elvált. Rögtönzött, ideiglenes megoldásként azonnal rögzítettem a fejlámpám pántjával. A hátralévő kilométereket így kibírta.
Nem voltunk már messze Mórágytól. Érintettük még Kismórágy települését, majd bő háromnegyed óra múlva beérkeztünk a napi távunk végére, Mórágyra.
A településre egy dombról ereszkedtünk le, présházak, pincék mentén. Szeretek falvakat ily módon megismerni, hogy a település széléről közelítem meg a kicsiny utcákon a központot. Ilyenkor tüzetesen szemügyre tudom venni az épületeket, kerteket.
Visszaérkeztünk a kiindulási pontunkhoz, pecsételtünk a vendéglátóhelyen ahol jöhetett a jutalom ital. Ezt követően elsétáltunk az autónkhoz, s megkezdődött a táborbontás. Előkerültek a kemping székek, asztal, sátor, s szépen berendezkedtünk. Ez idő alatt senki nem érdeklődött afelől, hogy mit keresünk ott. Hamarosan jöhetett a vacsora, meg egy kis esti chillezés a színpad közelében. Aztán lassan nyugovóra tértünk.
Nem terveztünk korán ébredni, mert a folytatást sem terveztem nagyobb távra. Megébredtünk, reggeliztünk, majd összepakoltunk. A készülődés közben egy pár érkezett motorral a parkolóba, ami egy-két érdekes percet okozott. Épp átöltözés közben voltunk, a nem messze lévő melléképületnél, de a jelzésem ellenére nem igazán akarták ezt tudomásul venni. Nagy nehezen megértették, hogy egy picit várniuk kell.
Cuccainkat bepakoltuk tehát az autóba, s megindultunk tovább a Kéken Bátaapáti felé. Rögtön egy nagyobb emelkedő következett, de hála az új cipőknek, Chili már könnyebben tette meg a lépéseit. Kissé párás, fülledt volt a levegő.
Ezúttal is többnyire elkerített területen haladtunk. Az erdőgazdálkodás miatt vannak lekerítve a fiatalabb fásítások. A túraút viszonylag járható volt, ezúttal nem volt gond a magas aljnövényzettel. Igaz, ekkor még a nyár elején jártunk.
A Henrik - forrásnál tartottunk egy rövid pihenőt. Frissítettük az ivóvíz készleteinket is. Szépen karbantartott forrás volt, finom, hűvös forrásvízzel. A pihenő után, újult erővel folytattuk a túrát, s nagyjából fél óra elteltével már feltűntek Bátaapáti házainak teteje.
Bátaapátira beérve, újabb pihenőhely kínálkozott. Maga a Kéktúra útvonala itt elkanyarodik, nem megy be a faluba. A bélyegzőhely viszont bent volt a központban. Amúgy is itt terveztük a túra végpontját, így egy rövid pihenő után megindultunk a bélyegzőhely felé.
Szép kis település tárult ezúttal is a szemeink elé. Ezúttal különösen. Valószínűleg ehhez hozzájárulhatott az is, hogy itt található Magyarország rádióaktív hulladéklerakója. Mármint lent a mélyben, a föld alatt. Az Állam bérli a területet a községtől, így cserébe jelentős támogatás ékezik.
Megérkeztünk a bélyegzőponthoz, belekerültek a pecsétek az igazolófüzetekbe, majd megnéztük a busz menetrendet. Épp egy negyedórával késtük le az utolsó járatot, ami visszavitt volna minket Mórágyra. Így maradt ismét a stoppolás. Megindultunk kifelé a faluból, s közben feltartottuk a hüvelykujjunkat.
Ezúttal alig tettünk meg pár lépést, s már meg is állt mellettünk egy német rendszámú autó. Hamarosan kiderült, hogy Németországban élő helybéliek, akik rokonlátogatáson voltak. Ők sem pont Mórágyra tartottak, de tettek egy kitérőt, hiába próbáltuk nekik mondani, hogy nekünk elég a közeli út. Nem tágítottak, így pár perc múlva már újra Mórágyon voltunk. Megköszöntük a segítőinknek a hozzánk való jóságukat. Félóra múlva már mi is az autónkban ültünk, s útban voltunk Üllő felé. Tettünk egy kitérőt Szekszárdra, enni egy jutalom hamburgert. Pótolni kellett az elvesztegetett kalóriákat.
Ez volt tehát a második alkalmunk a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán. A teljes 541,5 kilométerből eddig teljesítettünk 40 kilométert. Hamarosan visszatérünk, reméljük ezúttal nem kell három évet várnunk rá ...
Pont egy évvel ezelőtt volt az utolsó miniszobor vadászatunk. Mármint áprilisban, mert szokás szerint a blogírással ezúttal is késésben vagyok. Szóval az elmúlt egy-két évben a művész jó pár szobrocskát alkotott, s helyezett el a közterületen. Budapesten is sok olyan alkotása lett, amit még nem kerestünk fel. Ideje volt hát pótolnunk a hiányosságokat.
Első miniszobrunk az aquinkumi katonai amfiteátrumban volt. Egy aprócska római légionárius, a kiürült boros kancsójával a kezében heverészett a kőfalon. Az alkotás címe In vino veritas, azaz, borban az igazság. A kis katona nincs egyedül, ugyanis a légiótársa a horvátországi Pula városában található, szintén egy római amfiteátrumban. Remélhetőleg majd őt is felkeressük egyszer.
Természetesen a Kolodko miniszobrok vadászata nálunk akkor az igazi, ha esik az eső. Nem volt másképpen ezúttal sem. A helyszíneket tömegközlekedéssel közelítettük meg. Úgy szerveztük, hogy nagyjából ketté osztottuk a fővárost. Egyszerre sok lett volna, annyira sok - számunkra új - miniszobrot kellett felkutatni. Villamossal jutottunk el a Margit-híd budai hídfőjénél lévőhöz, ami egy felhúzhatós Trabant volt.
A szobor ezúttal nem fémből, hanem mészkőből készült. Remekül beleillett a rakpart mészkő világába. Közben az eső is kezdett csendesedni, s mi betértünk a közeli vendéglátóhelyre, egy-egy finom palacsintára. Miután jól laktunk, jöhetett az I. kerületi helyszín, annak is a Hattyú és a Batthyány utca találkozásánál lévő kis terecskéje.
Ezúttal Kolodko Mihály alkotása több szobrot takart, ugyanis a téma az "Egyszer volt Budán kutyavásár" volt. Különböző magyar fajtájú ebek kerültek megörökítésre. A kis terecske különböző pontjain kerültek elhelyezésre.
Bevallom őszintén, hogy kicsit benéztem a tervezésnél a dolgot. Azt hittem, hogy három kutya lesz, de utólag kiderült, hogy még egy volt, s mi kihagytuk. Na mindegy, majd legközelebb pótoljuk.
Megtaláltuk viszont Mátyás király portréját, melyet a gerillaszobrász a kövezésbe helyezte el, utalva a királyról szóló népmesére.
Tovább haladtunk, ismét a Duna irányába, maradva a budai oldalon. Egészen a Várkert Bazárhoz kellett villamossal mennünk, ahol hamar megtaláltuk a következőt. A tizedes meg a többiek című film egyik közismert jelenetében jelentik ki, hogy az oroszok már a spájzban vannak. Ez lett az alapötlet, továbbá a tavaly február óta folyó ukrán-orosz háború.
Nem messze volt a következő, mégpedig a híres rajzfilm figura, azaz a Lecsó patkány séfe. Egyik kedvenc rajzfilmünk. Ezúttal is találó volt a helyszín, ugyanis annak idején, amikor a vízirendészetnél dolgoztam, sokszor igazoltattunk a rakparton. Időnként ezeken a helyeken magunk is sok rágcsálót láttunk, főleg áradás idején. Ezúttal a pici szobor mellett egy rózsaszín felirat is volt, ami lehet, hogy Banksyre utal, akinek a patkány az egyik fő motívuma.
Innen csak pár lépés volt a mostanra tervezett utolsó előtti szobrocska. A Gellért-hegy oldalába, a sziklafalban meg is találtuk. Ez az alkotás is a mostani háborúra utalhat, ugyanis a népszerű magyar rajzfilmhős, a kis Vuk egy becsapódó bombába kapaszkodik.
Utolsó szobrocskánk előtt tartottunk egy ebédszünetet a belváros egyik mexikói éttermében. Vonattal indultunk haza, s útközben a Nyugati téren meglátogattuk a '80-as évek népszerű reklámfiguráját, a Skála Kópét, akinek a szíve mindig a vásárlóké volt. Ezúttal a miénké is lett. Szemben a hajdani Skála-Coop áruházzal, egy vonalkód mintájú nyugágyon foglal helyet.
Ennyi volt a legújabb miniszobor vadászatunk. Nemsokára folytatjuk, hisz szerencsére sok van még hátra. Következik Budapest pesti oldala. De addig is ideje egy kicsit kékezni Chilivel, hisz oly rég tettük már ...
Szóval, mint említettem, helyzetjelentés következik. Sorban az ötödik, a blog történetében. Időnként szoktam ilyet is írni, amikor valami olyan történik, ami nem éppen tartozik az utazás, túrázás, futás témakörébe. Ezúttal beszámolnék pár ilyen dologról. Jöjjön is rögtön az első, mégpedig a tavalyi labdarúgó világbajnokság. Aki ismer engem, az tudja, hogy nagyon régóta vártam már, hogy a kedvenc focicsapatom végre újra világbajnok lehessen. Meccsről-meccsre izgulhattam, míg végül Argentína játékosai magasba emelhették a trófeát. Nekik is, nekem is teljesült egy újabb álmom.
A tavalyi novemberi maraton óta a futás parkolópályán van. Terveztem az idei Kékes Csúcsfutást, de úgy döntöttem, hogy mégis kihagyom. Nem érzek rá késztetést, hogy futócipőt húzzak. Most nem. Később biztosan. A túrázás folytatódni fog, ráadásul két szálon. Egyik Chilivel, mégpedig a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrán, a másik Ricsivel és Rolival. Utóbbi túra szintén Kéktúra lesz, erről bővebbet majd később.
Következzék pár sor a kedvencünkről, Hamuról. Idén lesz három éve, hogy nálunk van. Sajnos már csak ő maradt velünk, ugyanis Célia, a kaméleonunk tavaly tavasszal itt hagyott minket. Jómagam világéletemben kutyás voltam, azonban Hamu mindezt megváltoztatta. Természetesen időnként okoz kellemetlen perceket is, de ez a tekintet mindent feledtet. Remélhetőleg még sokáig.
Véget értek a hideg, szürke, sötét hónapok, s végre a kertben is kezd visszatérni az élet. A tavalyi év során tapasztaltak alapján újult erővel vetettem magam bele a tervezésbe. Előkerültek a kerti szerszámok, a vetőmagok, hogy hamarosan újra élvezzük a friss zöldségek, gyümölcsök ízét.
Március elején került megrendezésre a szokásos Jázmin néptáncos jótékonysági bál Domoszlón. A helyi néptánccsoport szervezésében, melynek annak idején jómagam is tagja voltam. Chili még sosem volt ezen a bálon, s én is jó pár éve, így az idein részt vettünk. Jó volt találkozni a régi tagokkal, barátokkal.
Most pedig következzen egy újabb változásról szóló beszámoló. Több éve már annak, hogy a nagyvilág bezárult a mindennapjaimban a négy fal közé. Azáltal, hogy irodai alkalmazott lettem. A hétköznapjaim azzal teltek, hogy egy asztal mellett dolgoztam, ültem a székben, a számítógép monitorját bámultam. Időközben a helyszín, s a feladat változott, de a lényeg maradt. Vágyakoztam a kinti világ után. Kicsit hiányzott az, hogy változatos legyen a helyszín, a feladat. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mit is szeretnék csinálni. Annak idején terveztem a masszázst, ám azt egy esetleges külföldi munkának. Itthon nem akartam ezt csinálni főállásban. Olyan munkát kerestem, amit szeretek csinálni. Szerencsére ez most megvalósult, s otthagyhattam a bezártságot. Alkalmazott lettem egy kertépítéssel és fenntartással foglalkozó csapatban. A kezdeti napokban hozzá kellett szoknom, főleg a testemnek a fizikai munkához, de mostanra megszoktam. A jövőben tervezem, hogy részt veszek egy iskola rendszerű képzésen is. Szóval egy újabb álom megvalósult, ezúttal a munkámmal kapcsolatosan.
Az új munkám is kizárólag hétköznap végzem, így a hétvégéim szabadok. Jó is, mert szükségem van a szabad hétvégére. Van tennivaló a ház körül, vár a túrázás, s egyéb programok. Beköszöntött tehát a jó idő, s mi ki is használtuk. Az idei első grillezést megejtettük otthon.
Ezek történtek tehát mostanában kedves olvasóm. Legközelebbi bejegyzésben tovább kalauzollak benneteket a Kolodko miniszobrok világába, ugyanis nemrég folytattuk azok felkeresését ...
Szokásos lemaradással pótolom a közelmúltban történteket. Egész pontosan a február végit. Történt ugyanis, hogy Chili születésnapomra meglepett egy kis kiruccanással, a közeli Párkányba, Szlovákiába. Azon belül is a közismert Parasztétteremmel. Korábban többször is beszéltük, hogy egyszer ellátogatunk oda. Hát most eljött az idő.
Mint említettem, Párkány tényleg nincs messze Üllőtől. Autóval mentünk, az M4-es, majd az M0-ás autóúton, át a Dunán, a Budai-hegység kisebb településein keresztül egészen Esztergomig. Ott át a Mária Valéria hídon át a túlparti Párkányba. Kis város lévén, a szállásunk szerencsére közel volt az étteremhez. Gyorsan lepakoltunk, majd átsétáltunk a híres parasztétterembe. Kicsit várakozni kellett, ugyanis időre foglaltunk előzetesen asztalt. Amíg telt az idő, szétnéztünk kicsit a vendéglátóhelyiség udvarán.
Ilyen, s ehhez hasonló díszletek színesítették a középkori ihletésű étterem környékét. Emmával magunk is kipróbáltuk egyik, másikat. Szerencsére a lakat ezúttal nem volt, így könnyen szabadulhattunk.
Lassan nyílt az ajtó, elhangzott a hívószó, mi meg átléptünk a nem mindennapi étkezde küszöbén. Minden magyarul, szlovákul és angolul volt kiírva, s a személyzet is e három nyelven állt a rendelkezésünkre. Tudtuk, hogy ezen a helyen nem éppen a megszokott módon zajlik a felszolgálás, vendéglátás. Így nem lepett meg annyira a vendéglátósok kommunikációs stílusa, amivel rögtön a belépést követően szembesültünk.
Az étterem belseje is hasonlóképpen volt berendezve, mint az udvar. Az étlapon sem a hétköznapi elnevezések voltak feltüntetve. Tartalmazta továbbá a viccesen megfogalmazott tanácsokat is, melyek használata esetén nem érhette meglepetés a vendégeket.
Közben folyamatosan érkeztek a vendégek, akik a rájuk ripakodó felszolgálóknak köszönhetően tüstént helyet is foglaltak. Mi pedig minden egyes megszólaláskor derültünk. Időnként ezért is megkaptuk a magunkét. Azért is, hogy nem voltunk még készen a rendeléssel. Azonnal pótoltuk is, mielőtt még mielőtt nagyobb bajunk esett volna.
Emberes adagot kaptunk, ránézésre tudtuk, hogy nem fogjuk tudni mindet megenni. Főleg Emma. Evőeszköz nem járt az étel mellé, ahogy az étlapon is olvashattuk. Egyik vendég kért villát, le is teremtette a pincérnő azonnal. Így hát kézzel kezdtünk neki az evésnek, akarom mondani a zabálásnak.
Közben Chili meglepett egy nem mindennapi születésnapi köszöntéssel, ami egy főtt krumpliba szúrt gyertya kíséretében meg is érkezett. Ezúttal kissé békésebb hangnemben. Gyorsan el is fújtam, nehogy a békés hangnemnek vége legyen.
Lassan a végéhez közeledett a lakománk, a hasunk sem bírta tovább. Épp megkértük a pincért, hogy csomagolják be nekünk a maradékot, amikor Emmát kézen fogta, s mire fölocsúdtunk, már a tömlöcben csücsült. Mi meg kezdhettünk hozzá a fogoly kiváltásához.
Szerencsére meglett gyorsan a váltságdíj, s mindhárman épségben hagyhattuk el az étterem falait. Visszasétáltunk a szállásunkra, egy kicsit szusszanni a kiadós késői ebéd után. Egy panziót foglalt le Chili, ami nagyon tetszett mindhármunknak. Sajnos az udvar épp felújítás, rendezés alatt volt, így a fürdődézsa üzemen kívül volt.
Tekintettel arra, hogy a szállásunkhoz ellátás nem járt, este kiugrottunk a városba, az egyik szupermarketbe egy-két dologért. Kellett is a séta, hogy ledolgozzuk az ebédet. Az est hátralévő részében a társasjátékoké volt a főszerep, egészen addig, amíg el nem nyomott mindenkit az álom.
Másnap reggel, miután kijelentkeztünk a szállásunkról, a Duna parti büfében reggeliztünk. Választásunk egy-egy finom melegszendvics tejeskávéval, kakaóval. Gyönyörűen felújították az Esztergomi bazilikát, ami szembetűnő is volt, a réz színű kupola miatt. Korábban, hasonlóan a többi régi épületek kupoláihoz, ez is zöld színű volt.
Reggeli után kicsit szétnéztünk Párkány főbb közterületén. Nagyon sok látnivaló nem volt a kisvárosban, ráadásul a boltok is zárva voltak. Sobieski Jánosnak emelt szobor mellett sétáltunk el. A török hadak ellen, épp Párkányban aratott győzelmet.
Ahogy a város sétálóutcáján járva tapasztalhattuk, minden két nyelven volt kiírva. A Mária Valéria híd felújítása, Magyarország és Szlovákia schengeni egyezményhez történt csatlakozása, a határellenőrzés eltörlése mind mind hozzájárult ahhoz, hogy az ember szabadon használhassa anyanyelvét. Követendő példa lehetne sok Kárpát-medencei településen.
Kora délutánra járt az idő, lassan-lassan búcsút kellett intsünk Párkánynak. Rövid kiruccanásra lett tervezve, de nagyon élveztük. Jó volt újra kimozdulni, új helyszínre eljutni. A jövőben, ha minden jól megy, lesznek még hasonló hétvégi kiruccanások belföldön és külföldön egyaránt. Hazafele menet még elugrottunk a közismert Üvegtigris című film helyszínére, a Tinnye közeli büfékocsihoz.
Előbbi blogbejegyzésemben említettem, hogy be fogok számolni egy újabb dologról, egy álomról, ami hamarosan bekövetkezik. Nos, a következő bejegyzés témája többek között ez lesz. Rég volt már helyzetjelentés, ideje hát egy újabbnak ...
Ezúttal nem kellett korán kelnem, így nem is tettük. Persze azért nem aludtunk délig, mert egyrészt tízkor el kellett hagyjuk a szállást, másrészt szerettük volna még egy kicsit felfedezni a várost, az utolsó napon. Késő este indult a gépünk vissza Budapestre, így előttünk állt majdnem egy egész nap. Érzékeny búcsút vettem a futócipőimtől, mivel nem akartam hazavinni őket. Sok esemény, élmény, kilométer volt bennük, de ideje volt megválnunk egymástól, s erre a legjobb helyszín a legutolsó esemény helye volt.
Összepakoltuk a dolgainkat, visszatettük a szállásunk kulcsát a kulcsszekrénybe, majd a metró megálló felé vettük az irányt. Fél óra múlva már az egyik kávézóban ülve kezdtünk hozzá a reggelinkhez.
Miután a kellő mennyiségű kalóriát magunkhoz vettük, megindultunk a görög Parlamenthez. Jól időzítettünk, ugyanis hamarosan delet ütött az óra, s kezdődhetett a híres őrségváltás. Rajtunk kívül összegyűltek még páran a parlament előtti téren, várva nem mindennapos eseményt.
A Syntagma tér - ahol a parlament található - jelentése alkotmány. Az épületet a görög hadsereg elit katonai alakulata őrzi, az 1800-as évek óta. A szolgálatot teljesítő őrök egy speciális mozdulatsort követve mozdulhatnak meg. Ruhájuk is a 19-ik századból való katonai uniformis.
Ahogy delet ütött az óra, jött is a díszőrség váltása, majd egy jó negyedórás mozdulatsor következett. A tömeg szétnyílt, beengedték a katonákat, ők meg tették a dolgukat a mi nagy örömünkre.
Az őrségváltás után mi is továbbálltunk, újra metró, ezúttal a közeli Agóra. Leszállva a metróról a közeli parkban, Theseus szobrához közel megpihentünk egy kicsit. Magába az Agóra területére nem mentünk be, csak kívülről tekintettük meg.
Elengedtük a megtekintést, ugyanis sok időt vett volna igénybe. Úgy voltunk vele, ha legközelebb újra ellátogatunk Athénba, bepótoljuk. Ebbe a kiruccanásba megpróbáltunk pár dolgot belesűríteni, de ahogy szokták mondani, egy-két nap egy város felfedezésére nem elég. Arra viszont igen, hogy betekintést nyerjünk. Eddig is így jártam, keltem a világban.
Közben gyalog elkezdtünk menni a metróvonal közelében, vissza a városközpont irányába. Végig a szűk utcákon, kétoldalt bazárok, s éttermek, kávézók teraszai. Kezdtünk is megéhezni. Monastiraki tér közelében el is kezdtünk keresni egy szimpatikus teraszt magunknak.
Egy olyan hangulatok kis helyet sikerült találtunk, ahova a helyiek is beültek, ezért úgy gondoltuk, hogy akkor nem lehet rossz. Az épület mellett közvetlen foglaltunk helyet, mellettünk egy folyosóként funkcionáló hely, majd újabb sor asztal. A folyosón pedig jöttek, mentek az emberek, lévén, hogy járda is volt egyben. Szerencsénkre a pincér is jött, s hamarosan már hozzákezdhettünk az újabb görög finomságokhoz.
Ebéd után kicsit nehézkesen indultunk tovább, kellett egy kis idő a szusszanásra. Szóval szépen, lassan lépdeltünk tovább. Újabb bazársorok, majd szebbnél szebb templomok. Egyik, másikba be is mentünk.
Először ebbe a kicsiny kápolnába, mely Athén egyik legrégebbi keresztény temploma. Mennyi mindent láthattak e falak az azóta eltelt időszakban, amióta megépült. Odabent magunk is meggyújtottunk egy mécsest, kívánva valamit.
Közvetlenül mellette állt a nagyobb testvére, azaz az 1800-as években épült metropolita székesegyház. Hatalmas görög-bizánci és neoklasszikus építészeti remekművekkel. 1999-ben földrengést szenvedett az épület, de azóta újra a régi szépségében tündökölt.
A hűvös templomokból kijőve ismét a Syntagma teret céloztuk meg. Ekkor már kora délután volt, tehát kb. hat óránk volt a gép indulásáig. Úgy döntöttünk, hogy még egy kicsi városnézés belefér, így hát egy újabb irányt választottunk magunknak. Útba ejtettük az Athéni Akadémia épületét, valamint a görög irodalom neoklasszicista otthonát.
Tartottunk egy kávényi szünetet egyik közeli kis kávézóban. Tetszett ebből a szempontból is a görög főváros, mert rengeteg kávézót láttunk. A kis szünet után újra Monastiraki terére érkeztünk. Ezúttal a bazársort vettük tüzetesebben szemügyre.
Rengetegen voltak így este fele a közterületen. Helyiek, akik beszélgettek, sakkoztak, falatoztak. Hozzájuk kapcsolódtak a turisták, akik a bazárokat járták, ahol időnként furábbnál furább dolgokat is lehetett vásárolni.
A tér mellett még megtekintettük az ókori romokat mind a felszínen, mind a felszín alatt. Ugyanis a metró felé indultunk, lassan közeledett a búcsú ideje. Be is sötétedett, mire megérkeztünk a repülőtérre.
Időben érkeztünk, könnyen, gyorsan átjutottunk a biztonsági vizsgálaton. Volt bő másfél óránk a gép indulásáig. Kihasználtuk az időt, s megvacsoráztunk. Utána jöhetett még pár apróság beszerzése. Épp az egyik boltban nézelődtem, amikor kezeim közé akadtak a korábbi évek maratoni érmei. Fura, de nekem eszembe nem jutna megvásárolni egy ilyet, de hát nem vagyunk egyformák.
Sokan voltunk a hazafele tartó gépre várva, ezúttal is többnyire futók. A maratoni rajt előtt megismert Mártiék is ott voltak. Pár mondatot váltottam velük, megosztottuk egymással az élményeinket. Sokan viselték a hivatalos esemény pólót, egy-két futó nyakában még az érem is ott volt. Pár perces késéssel kezdődött csak az utasbeszállítás, majd az indulás.
Eseménydús hosszú hétvégén voltunk túl, de összességében elmondhatom, hogy ismét ki lett pipálva egy bakancslista elem. Eme álom nem teljesülhetett az én drága feleségem támogatása nélkül. Még egyszer köszönöm Chili! Futóesemények miatt elvileg a jövőben nem nagyon fogunk külföldre menni, de ahogy mondani szokás, soha ne mond, hogy soha. A közeljövőben azt sem igazán tervezzük, hogy repüljünk, de bízunk benne, hogy nem kell egy újabb útra sokat várni. Most egy teljesen más dolog foglalkoztat, mégpedig egy újabb álom, mely hamarosan beteljesül. Legközelebbi bejegyzésemben be is fogok róla számolni ...
Nem volt egy pihentető alvás, sőt ami a hosszát illeti, az sem volt az igazi, de egyszerűen nem jött álom a szememre. Ráadásul korán is kellett kelnem, mert helyi idő szerint 5:30-kor indult az első busz a rajt helyszínére. Keltem tehát fél ötkor. Gyors tisztálkodás, öltözködés, bepakolás, majd Chilinek egy búcsúpuszi. Kicsit irigykedtem, hogy Ő még szundizhatott tovább egy kicsit. Pár perc múlva már a metró megállóban voltam, ám annak bejárata zárva volt. Hirtelen levert a víz, de az ott várakozó egyik hölgy megnyugtatott, hogy hamarosan nyit a peron.
Úgy is lett, rövidesen már a metrón voltam. Átszálltam egy másik vonalra, majd egy megálló után már le is szálltam. A felszínre érve megpillantottam a buszokat, amik a maratoni futókat vitték át Maraton városába. Megkerestem az első buszt, még volt rajta pár szabad hely, így felszálltam. Pár perc múlva indultunk is. Útközben még egyszer át tanulmányoztam a leendő útirányt. Egy apró kitérőtől eltekintve nem lesz ide-oda vezetve az útvonal. Ami aggasztott, az a kb. 300 méteres, hosszú kilométereken át tartó emelkedő. Pozitív volt viszont a sok-sok frissítőpont.
Az első busszal mentem tehát a rajt helyszínére. Lehet mehettem volna később is, de jobb túlesni rajta az elején, később nagyobb lett volna a tömeg, s az ezzel járó kapkodás. Bő háromnegyed órás buszozás után érkeztünk meg azon az útvonalon, ahol majd vissza is kellett futnom.
A helyszín nem éppen a pontos megfogalmazás, ugyanis a buszok egy-két kilométerrel hamarabb álltak meg. A hajnali sötétben várt ránk egy kis távolság, ami nem is volt rossz, legalább ráhangolódtunk. Kaptunk nylon anyagú zsákot, abból a célból, hogy aki fázik, magára húzza. Jómagam is rövidnadrágban érkeztem, a pulóveremet úgy terveztem, hogy visszaküldöm a célba.
Szóval kicsit hűvös volt a hajnal, de azért nem annyira, hogy kelljen az ajándék "védő" öltözet. A rajthelyszín megközelítése egyébként szépen, rendben biztosítva volt, hála a sok önkéntesnek. Szinte lehetetlen lett volna eltévedni. Elhaladtunk Niké szobra mellett, s magam is megálltam előtte egy pillanat erejéig. A görög mitológiában Niké volt a győzelem istennője. Mind a hadi, mind az atlétikai győzelemé. Reméltem, hogy nekem is segíteni fog.
Ahogy megérkeztem a maratoni futó csarnokhoz, a futók is egyre többen lettek. Picit szétnéztem a helyszínen, aztán helyet foglaltam az egyik öltöző padlóján, többed magammal. Megvártam, amíg a nap feljön, s érződik a napsugarainak melege.
Annyira eltelt az idő, hogy azon kaptam magam, hogy bő másfél óra van a rajtig. Kiléptem az öltözőből, s hirtelen egy hömpölygő embertömeg vett körül. Gyorsan megkerestem a rajtszámomnak megfelelő részt, ahova leadtam a visszaszállítandó kis csomagomat. Időközben a magyar futók közösségi oldali csoportjában szerveződött egy verseny előtti találkozó, egy fénykép erejéig. Mire visszatértem a megbeszélt helyszínre, már vártak is hárman.
Márti, Ricsi és Attila jött egy a megbeszélt helyszínre, persze többen voltunk. Több mint 170 fő nevezett Magyarországról. Innen, onnan hallottam is a magyar szót. Nemrégiben megismert futótársaimnak kívántam az előttünk álló kilométerekre erőt, kitartást, majd megkerestem a rajtzónámat.
A versenyszervezők a nevezésemkor leadott előzetes maratoni eredményeim alapján soroltak a 6-os zónába. Természetesen éreztem, hogy a korább eredményeimnél ezúttal lassabb leszek. A lényeg azonban ezúttal is adott volt. Azt akartam, hogy sikerüljön, teljesüljön a célba érkezés. Mindegy milyen eredménnyel, csak meglegyen a cél. A többi nem számított. Most aztán tényleg nem. Teltek, múltak a percek, s közeledett a rajt ideje.
Több versenyen vettem már részt, kisebbeken, nagyobbakon, de ezúttal tényleg más volt. Lehet azért, mert volt egy kis töltete, miszerint az úgynevezett eredeti maratoni helyszínen készültem elstartolni. Pár dologért azonban aggódtam. Egyik a futócipőm volt, mégpedig, hogy kibírja-e a célig. Több éve nyüstöltem már szegényt, de ezzel a futóeseménnyel szerettem volna neki búcsút inteni. A másik pedig a telefonom volt. Megfeledkeztem róla, hogy ne használjam nagyon a rajtig. Megérett már egy akkumulátor cserére, ezért gyakran kell tölteni. A rajt pillanatában pedig csak 50 % felett volt az akkumulátor szintje. Több, mint valószínű volt, hogy a célba érkezésig nem bírja.
Elrajtoltam tehát, jöhetett a szokásos araszolás. Ezúttal is kellett pár száz méter, amíg a tömeg nagy része fellazult, s lehetett futni. Helyi idő szerint kilenckor rajtoltunk el, a nap azonban már szinte perzselt. Legtöbben rövid ujjúban futottunk, azonban voltak páran, akik hosszú ujjúban vágtak neki. A futás jól ment, igyekeztem tartani a tempót, azt amit a felkészülés során gyakoroltam. A negyedik kilométer után volt egy kis kitérő, melynek során a főútról letértünk egy kisebb településre. Itt kaptam egy olajágat is a helyi szurkolóktól, azonban később az egyik frissítőpontnál elhagytam.
Az ötödik kilométert követően már 2,5 kilométerenként voltak a frissítőpontok. Nem mindegyiknél ugyanazok voltak, de víz mindegyiknél rendelkezésre állt. Ami egyből szembetűnő volt, hogy itt nem volt a víz poharakba kiöntve. Fél literes műanyag palackokat tettek ki az út menti asztalokra, azonban sok palackból alig ittak, s mind az asztalok utáni részen végezte, az út mentén eldobva. A futással ekkor még nem volt gond, tartottam a tempót egészen a 15-ik kilométerig, amikor azonban kezdtem érezni a testem minden porcikáját. Időnként lassítani kellett még ennél is jobban, mert sok volt még előttem.
A görög szurkolók is csodálatosak voltak, hasonlóan bármelyik futóverseny közönségéhez. Gyerekek, felnőttek álltak, biztattak minket. Kellett is, mert jócskán emelkedett a terep is. A 20-ik kilométert elérve ránéztem a telefonomra, s láttam, hogy már nem sokat fog bírni. Gyorsan megörökítettem a kilométer jelzőt, melynek során segítséget is kaptam az egyik önkéntestől.
Ami a frissítőpontokat illeti, azt a taktikát választottam, amit annak idején a Suhanj! 6 órás éjszakai futásnál. Minden egyes alkalommal más és mást vettem el az asztalról, de víz minden alkalommal közte volt. Gazdagon terített asztalok voltak egyébként. Frissítőzselék, izotóniás italok, energiaszeletek, csokik, banánkarikák, szőlőcukor, kóla. Csak az az elképesztő szeméthalmok ne szegélyezték volna az utakat. Túljutva a táv felénél Chilinek küldtem egy üzenetet, hogy nem leszek elérhető telefonon, de érkezni fogok. Üzentem a Futik csoportba is, melynek tagjai Domoszlóhoz köthetőek. Együtt szoktunk indulni a Kékes Csúcsfutáson is. Mindannyian izgultak értem a távolból.
Jól is esett, hogy annyian aggódtak értem. A felén túl jutva magam is izgulni kezdtem. Egyre jobban kezdtem lassulni, a derekam is kezdett fájni. Utóbbi miatt meg is álltam egy egészségügyi pontnál. Az egyik egészségügyi önkéntes rákent a derekamra valami krémet, ami a továbbiakban hatástalanította a fájdalmat. Utána viszont jobban vigyáztam, inkább elengedtem a tervezett 4-5 óra közötti időmet. Több alkalommal éreztem, hogy kell pár métert gyalogolnom, majd egy-egy frissítőpont után erőre kapva ment a futás is. Közben nőttek az út menti kilométer számok, s csökkentek a hátralévők. Már bőven Athén külvárosában tartottam, kb. a 38-ik kilométernél, amikor utolért egy honfitárs. Tőle tudtam meg a pontos időt, azt, hogy bőven túl voltam az ötödik órámon. Beszélgettünk a futásról, a maratonról, sok mindenről. Időnként gyorsabb volt, máskor én értem utol. Így teltek az utolsó kilométerek. A cél a Panathinaikó stadionban volt. Tudtam, hogy Chili a célban vár, mégpedig a bal oldalon. Lassan fel is tűnt az utolsó tábla, s megkezdődött számomra a visszaszámlálás. Minden porcikám várta már a beérkezést. Természetesen ahogy megláttam a célt jelző kaput, könnybe is lábadt a szemem.
A stadion Athén egyik fő történelmi látványossága, teljes egészében márványból épült. Ez volt a fő helyszíne az újkori 1896-os Olimpiai Játékoknak is. Felemelő érzés volt áthaladni a célvonalon. Hirtelen nem is tudatosult bennem az egész, tekintetemmel Chilit kerestem, s hamarosan hála Neki meg is találtam.
A célba érkezés után jöhetett a várva várt érem átadás. Előtte azonban tennem kellett egy félkört az ókori stadionban. Ekkor kezdett előtörni belőlem a meghatódottság második hulláma. Chili közben a kordon túloldalán követett. Nyakba akasztották tehát az érmet, jöhetett egy-két fénykép, majd a befutócsomag.
Időközben megjött az eredmény is, ám mivel a telefonom le volt merülve, utólag tekintettem meg. Hát igen, az utolsó tíz kilométernél nagyon lelassultam. Nem ez lett életem leggyorsabb maratonja, de hogy a legdolgosabb volt, az biztos. Egy év felkészülés előzte meg, igaz, nem olyan testi erővel, mint a korábbiakban. Végig az motivált, hogy célba érjek. Célba érjek egy olyan futóeseményen, melyről régóta álmodoztam. Az álmom hála Istennek teljesült.
Miután átvettem a befutócsomagot, végre Chilit is átölelhettem. Órák óta várakozott szegény, ráadásul a vége felé azt sem tudta, hogy mi volt velem, merre tartottam. Megnyugodott amikor meglátott a célban. Kaptam is Tőle frissítőt, melyet azonnal fel is bontottam. Jutalmul a nap végén.
Ez volt tehát a Classic Athéni Maratoni beszámolóm. Másnap még volt egy napunk estig, hogy még jobban megismerjük a görög fővárost. A futás után természetesen egyenesen a szállásunkra mentünk, előtte egy vacsora erejéig betértünk az egyik teraszos étterembe. Aznap este nem kellett álomba ringatni ...